A TEHETSÉGKUTATÓ PÁLYÁZATRA BEÉRKEZETT PÁLYAMŰ

Szereplők:
Laci
Erika
Szilvia
Natália
Kriszta
Bastet

Idézetek: F. M. Dosztojevszkij, Kosztolányi Dezső. 

1.jelenet
Egy alagsor szűk folyosója, elől két szék, mögötte paraván. Kevés fény.
Laci 42 éves férfi, fegyelmezetten ül, szavakat kezd tátogni, aztán mondatokat. Egy papír köteget szorongat, kézfejét a zakó ujja, cipőjét a nadrágszára teljesen elfedi, lábfejénél irattartó táska.
Laci odaáll a paraván elé, meg akar szólalni, majd kalapácsütések hangja.

Laci:  Elnézést!

Erika kisvártatva kilép a paraván mögül, 30-as, szép arcú nő, munkásruhában, fején kötött sapka. Hosszan nézik egymást Lacival. Laci észbe kap, átadja Erikának a papírjait.

Erika : „…Ó, az a csecsemő! Az a tiszta lelkű ártatlan...”

Laci kiveszi a lány kezéből a papírokat, a táskájához rohan, majd különféle okmányokat ad át Erikának.

Laci:  Elnézést kérek.

Erika ámulva figyeli Lacit, majd visszamegy a paraván mögé.
Laci leül, szavakat kezd tátogni, majd mondatokat. Ölébe teszi a papírjait, írogat.

2. jelenet
Natália be, 75 éves elhízott nő, bő, párduc mintás blúzban és hosszú szoknyában van, kezében egy láda. Sietve a paraván felé tart, nem néz Lacira.

Laci:  Elnézést!
csend
Nat:  Na! Bátran!
Laci: Semmi, kérem, butaság.

Natália elindul a paraván felé. Csiszológép hangja.
Natália visszalép Lacihoz, a ládát a férfi lába mellé helyezi.

Nat: Nem bírja elviselni, ha más vinnyog.
A fűrészportól meg eldugul az orra.
Laci megemelné a láda tetejét.
 Ne fáradjon, oda van hegesztve.
Laci a doboz rekeszein keresztül befelé kukucskál.
Laci:  Hogy hívják?
Nat:  Bastet.
Laci:  Hagyja csak itt nyugodtan, majd én vigyázok rá! Nagyon szívesen gondját viselem/
/Natália otthagyja Lacit.
Laci: Igaza van, túl sokat beszélek.

Laci az arcához emeli a ládát, nem lát semmit, tüsszent, majd óvatosan a lába mellé helyezi.
Kriszta be, 18 éves lány, felül neonzöld tornadresszben, alul tréningnadrágot visel, haja rendezetlen.

Laci:  Kisasszony!
Csend, nézik egymást.
Kriszta:  Ja, hogy én?
Laci:  Amennyiben van rá mód, szeretnék kérni magától valamit. Tudja, ismertem valakit, akinek konkrét elképzelése volt arról, hogy milyen zene szóljon a temetésén. Úgy hét éves lehettem, amikor el kellett mennem a hangtárba. A papnak csak szalagos magnója volt/
Kriszta böffent
Laci:  Elnézést kérek.
Kriszta: (vihog) Ja, magának nem kell!
Laci:  Nem, kérem, én tehetek róla. Túl sokat beszélek.
Laci a táskájában keresgél.
  Tudja, nekem ez nagyon fontos.
Kriszta:  (mosolyog) Fusson neki még egyszer!
Laci:  Maga igazán kedves! Biztosan meg tudja érteni, milyen izgatott ilyenkor egy férfi.
(táskájában keresgél) Valósággal üvöltött a zene a halottaskocsiból, de az a hallássérült kántor még azt is túlénekelte!
Kriszta:  Ja, azoknak nincs hallásuk. Ne eméssze magát!
Laci: Nem, kedves, én voltam a hibás. Nem lett volna szabad igent mondanom. Rám bízta az utolsó kívánságát, én meg elfuseráltam az egészet!
Kriszta: (mosolyog) Dehát a kántor imádta annyira a saját hangját, nem maga!
Laci átad egy kazettát Krisztának.
Laci:  Köszönöm.
Laci gyönyörködve nézi Krisztát.
Laci: Maga nagyon szép.
Kriszta: (vihog) Ja, én igen.

Kriszta eltűnik a paraván mögött.
Laci visszaül, szavakat kezd tátogni, majd mondatokat. Ölébe teszi a papírjait, írogat.

 
3. jelenet
Szilvia határozott léptekkel be, 45 éves asszony. Szűk, fehér garbót visel, átlátszik a melltartó és a hurkák, nyakán rövid selyemsál, lent fekete nadrág, lapos talpú cipő. Meglátja Lacit, megtorpan, majd erőszakolt magabiztossággal odalép a székhez, a férfi feláll.

Laci:  (izgatottan) Jó estét! Én volnék az, aki…/
Szilvia:  /Ne fáradjon, tudom, hogy ki maga!
Szilvia elsírja magát. Laci zavarban, majd egy gyűrött papír zsebkendőt nyújt át Szilviának.
Csend.
Laci:  Olvastam, hogy kobzán játszik!
Szilvia: (szipog) Meg hárfán, zongorán, gordonkán és bőgőn.
Laci:  Fúvós hangszereket nem kedveli?
Szilvia:  (végigméri Lacit) Maga biztosan nem játszik semmiféle hangszeren!
Laci:  Hát igen. Ha valaki tehetségtelen, azt nem tudja letagadni. Ott virít a homlokán, mint egy stigma.
Szilvia: Sajnálom.
Laci: Vagy az ujjain. Nézze, milyen esetlenek! (Szilvia undorodva nézi) Tökéletesen alkalmatlanok a zenélésre.  Viszont az egyetemen hallgattam zeneesztétikát! Tudom, hogy az nem egészen ugyanaz…sőt. Micsoda ostobaság. Az ember zenéről elmélkedik, miközben nem is játszik hangszeren! Azt hiszem, túl sok felesleges dolgot tanultam/
Szilvia:  /Nem akartam megbántani. 
Laci:  Ó, nem olyan könnyű azt!
Szilvia:  Irigylem a magabiztosságát!
Laci:  Jaj, nem! Félreértett, pont ellenkezőleg! Én sajnos túlságosan is tisztában vagyok a hiányosságaimmal. Nekem például nincs is tükör a lakásomban, ideges természet vagyok, és mindig izzad a tenyerem, a kenyeret még akkor sem dobom ki, ha száraz, csak ha már megpenészedett/
Szilvia:  Nekem nem kell magyarázkodnia! (körbenéz) Még a végén azt hiszik, hogy megvádoltam valamivel!
Laci: Kedves, maga azt hiszem, hogy nagyon félreértett valamit/
Szilvia: /Akkor fogalmazzon világosan legyen szíves!
Ember legyen a talpán, aki érti, amit összehord!
Laci: Igaza van, túl sokat fecsegek.
Szilvia próbálja arrébb tenni a széket.
Laci: Össze vannak láncolva.
Szilvia visszaül, kihúzza magát, nem néz Lacira.
Laci: Elnézést kérek.
 
Csend, Laci szavakat kezd tátogni, Szilvia rajtakapja.
Laci elszégyelli magát, a papírjaiba temetkezik, írogat.
Erika kijön a paraván mögül, kezében egy infúziós üveg, műanyag cső lóg ki belőle.
Szilvia szagolgatja a ruháját. 
 
Szilvia:  Ezt nem hiszem el, már most bevette a dohszagot! Megmondaná, meddig kell még várni?
Erika: Siet?
Szilvia: Nem az a lényeg, hogy sietek, hanem hogy ne várassák az embert feleslegesen!
Erika: Akkor fogja fel úgy, hogy pihen.
Laci: De hát, ha a hölgy mindenáron túl szeretne lenni/
Szilvia: /Ne fáradjon! Megvédem magam, ha bántanak!
Erika: Bántja a rossebb.
Szilvia: Persze! Aztán a hátam mögött meg elmondanak mindennek! Nem lehet elég óvatos az ember! Nem is hinnék, milyen könnyen talál magának ellenségeket!
Erika:  Maga nem normális!
Szilvia:  Tessék! Erről beszéltem!
Erika:  Most mi van? Nem a háta mögött mondtam.
Laci:  (Erikának) Na de kérem, nem beszélhet így egy hölggyel!
Erika a férfira mered.
Laci:  Igaza van. Elnézést kérek.
Erika:  (próbálja bevezetni a csövet a ládába) Te meg mit kérsz állandóan elnézést?
  Tátogsz, meg írogatsz, megőrjítesz!
Laci:  Kérem, én nem írogatok. 
Erika:  Akkor mi az ott az öledben?
Laci:  Az, kérem semmi. Szóra sem érdemes/
Erika:  Felvágsz vele?
Laci:  Egyáltalán nem, pont ellenkezőleg/
Erika:  /Akkor minek titkolózol?
Laci:  Én nem titkolózom, csak… nem vagyok rá büszke. 
Erika bizalmatlanul méregeti Lacit, sikerül bevezetni a csövet a ládába, Bastet vinnyog.
Szilvia:  Jézus, mi ez?
Laci: Ő Bastet! Rendkívül érzékeny a zajokra.
Szilvia: Maga szerint én túl hangosan beszélek?
Laci: Jaj, nem! Dehogyis! Higgye el, kedves, maga olyan halkan beszél, hogy alig hallani!
Szilvia: Egy kicsit elengedem magam, egyből rám fogják, hogy agresszív vagyok!
 (sírás határán) Nincs egy hónapja, hogy elhagyott a férjem. Még nem szoktam meg, hogy egész nap nem szólhatok senkihez. (elsírja magát) Szinte már nem is beszélek!
Erika:  Most sem kérdezte senki.
Szilvia:  Csak a félreértések elkerülése végett próbáltam minél pontosabban fogalmazni. Mielőtt megvádolnának, hogy túlérzékeny vagyok!
Laci: Higgye el, hogy meg se fordult a fejünkben ilyesmi/
Szilvia: /Tudja az én férjem dührohamot kapott, ha valaki nem fogalmazott elég világosan.
Erika: Mármint a volt férje.
Szilvia: (a homlokához kap)  Ja igen.
Szilvia a retiküljéből okmányokat vesz elő, átadja Erikának.
  Tessék, fogja! Legyünk túl ezen az egészen.
Erika: Maga olyan, mint aki karót nyelt. Nem fáj, miközben beszél?
Szilvia:  Nem értem, mit akar ezzel mondani?
Erika:  Nem hallja a saját hangját? Egyszer vegye fel magnóra!
Meg fog ijedni.
Szilvia: (kifakad) Már az is baj, ha az ember törekszik az értelmes beszédre? Hogy oda figyel rá, mit mond? Én legalább próbálok megfelelni a másiknak! Magának fogalma sincs, milyen nehéz azt rendesen csinálni!
Erika: Na ne mondja.
Szilvia: Volt már férjnél?
Erika:  Nem. Velem kizárólag házas pasik kezdenek.
Szilvia: Nincs igazság a földön!
Erika: És gondolom maga az egyetlen, akit szívatnak.
Szilvia: Nem, kérem, sajnos nem én vagyok az egyetlen. Elég sok középkorú nőt hagytak már el olyan emós libákért, mint maga.
Erika: Miket tud? (röhög) „Emós.”
Szilvia: Egy ilyen emós miatt hált havi egyszer velem a férjem!
Erika: A volt férje.
Szilvia: Biciklit vett a kis kurvának! Meg…(felzokog) Serpenyőt! Az én születésnapomról meg simán megfeledkezett!
Erika: Adok én magának serpenyőt, ha csak ez a baj!
Szilvia: Maga érzéketlen kis szörnyeteg!
Laci: Nyugodjon meg, kedves, a hölgy csak jó szándékkal mondta/
Szilvia: /Hagyjon! Azt hiszi, leállok vitatkozni egy karbantartóval?
 (elsírja magát) A legjobban tenném, ha magamra zárnám a lakást, és egy árva szót sem szólnék soha többé senkihez!
Laci: Hát igen. Ha egy pillanatra nem figyel oda az ember, úgy belé kötnek, hogy nem áll meg a lábán!

Natália megjelenik a paraván mögül.
Nat: Maga! Abban az idióta sapkában, rakja el kérem a tiplijeit! Úgy néz ki itt minden, mint a disznóól!
Erika: Hadd itassam má meg!
Nat: Nem látja, hogy üres az üveg? Tele megy levegővel a gyomra!
Furcsa hangok a ládából: Bastet nyüszít, böfög, öklendezik.
Nat: Tudtam!
Erika: Jó van na, most csinálom először.

Erika és Natália el a paraván mögé.
Laci elővesz egy doboz konyakos meggyet, Szilvia elfordítja a tekintetét.
Laci leveszi a masnit a dobozról, kinyitja a fedelét, megkínálja Szilviát. Szilvia kelletlenül elvesz egy bonbon meggyet, zsebre teszi.

Laci:  Vigyázzon, nehogy szétnyomódjon a zsebében!

A paraván mögül megszólal egy fúró.

Én egyszer már megjártam egy diannás cukorral!/
Szilvia:  /Hagyja abba, könyörgöm! Én elhiszem, hogy jót akar, de ne így!
(sírva fakad) Konyakos meggy, ezt nem hiszem el!

Kriszta érkezik, szórakozottan lépdel a műanyag láda felé.

Szilvia:  Sokáig kell még várni? 
Kriszta elővesz egy üveg ruszlit, átpasszírozza a halakat a láda résein.
Szilvia:  Hahó! Meg tudja mondani, meddig kell még itt fagyoskodni?
Kriszta:  Ja, én azt nem tudom.
Szilvia:  Ja, és ha maga nem, meg az a sapkás sem, akkor ki? És különben is! Mire várunk egyáltalán?!
Kriszta:  Ja, hát én azt nem tudom.
Szilvia:  Akkor mit tud? Egyáltalán, kicsoda maga, és miért billeg itt ebben a rikító tornadresszben ruszlival az ujjai között?
Kriszta:  Ja, hát nekem ezt mondták.
Szilvia:  És magának ezért fizetnek?
Kriszta:  Ja, igen.
Szilvia:  Nincs igazság a földön!
Laci félrevonja Krisztát.
Laci: Sikerült?
Kriszta: Mire tetszik gondolni?
Laci: Hát, amiről az előbb beszéltünk. Tudja!
Kriszta: Ja, azt el is felejtettem!
Laci: Nekem nagyon fontos lenne, kedves!
Kriszta: Ja, igyekszem.

Laci gyönyörködve nézi a lányt, ahogy az visszabilleg a paraván mögé.

Szilvia:  Hogy mit esznek a férfiak ezeken az alteros libákon!
Laci: Így kell ezt elfogadni, kedves!
Szilvia feláll, próbálja arrébb tenni a székét.
Laci:  Engedje meg, hogy segítsek.
Szilvia:  Ne fáradjon!
Laci:  Kérem! Hátha sikerül.
Laci az egyik irányba, Szilvia a másikba húzza a székét, majd Szilvia elengedi a sajátját, Laci elesik.
Laci:  Talán van odabent egy fűrész!
Szilvia:  (kétségbeesve) Mintha képes lenne elfűrészelni egy vasdarabot!
Laci: Igaza van. „Minek pattogsz, öreg!“

Laci visszaül, szavakat kezd tátogni, majd mondatokat. Ölébe teszi a papírjait, írogat.

4. jelenet
Erika kijön a paraván mögül, kigördít egy rongyszőnyeget.
Döbbenettel bámulja Lacit, a férfi zavarban, próbálja kikerülni Erika tekintetét.

Erika:  Maga olyan csúnya, hogy órákig tudnám nézni.
Laci:  Elnézést kérek.
Erika:  Sportolásra nem lehet rávenni, igaz?
Laci:  Néha azért le szoktam menni kocogni, megkerülöm a házat…
Szilvia a tenyerébe temeti az arcát.
Igaza van, nem vagyok egy élsportoló.
Szilvia:  (felsír) Nem kezdhetnénk már el? 
Laci szégyenkezve a papírjaiba temetkezik.
Erika:  Te meg mit bújsz mindig a papírok mögé?
Erika kitépi Laci kezéből a papírokat.
Laci:  Adja vissza, kérem!
Erika:  Történet?
Laci:  Azok csak…jegyzetek!
Esküszöm, hogy butaság!
  Higgye el, hogy megbántam, borzasztóan szenvedek miatta/
Erika:  /Akkor minek írod?
Szilvia:  Fióknak.
Erika:  Tőle akarom hallani!
csend
Laci:  Nem tudom befejezni.
Erika:  Mit nem tudsz befejezni? Vége van, azt kész van.
Laci a fejét ingatja
  Címe sincs?
Laci:  (halkan) De van.
Erika:  Na!
Laci:  (még halkabban) „A gyerek szülinapja”.
Erika: Jó hát akkor fejezd be, írd meg a végét, azt annyi. Szorongsz itt feleslegesen!
csend
Laci:  A közepe is hiányzik.
Erika:  Hogyhogy hiányzik?
Laci:  Nincs mondanivalóm.
Khm.
Khm.
Úgy nehéz.
Erika:  És a sok papír? Rajta van a sok szó, meg mondat.
Nem szólnak semmiről?
Laci a fejét rázza
 Gondolatok… Egy műveltnek hitt ember tépelődései.
Fecsegés.
Erika:  Felidegelsz.
csend
Laci:  (Eltakarja a szemét, úgy beszél) Egy kisfiú képzeletbeli anyukájáról szólnak. Khm.
Olyan, mint egy képzeletbeli barát. Rajtad kívül senki sem látja. Borzasztó tud lenni, mindig vigyázni kell, nehogy ráüljenek/
Erika:  /Magyarázd már el rendesen! Nem tudsz fogalmazni?
Laci: Az én képzeletbeli anyukám az apukám képzeletbeli barátnője volt.
Erika: Felidegelsz.
Szilvia: (nyüszít) Az ő képzeletbeli anyukája és az apukájának a képzeletbeli barátnője egy és ugyanazon személy.
Erika:  Értem, na!
csend
Erika: (Lacinak) Nehogy most félbe hagyd!
Laci: Egyszer megláttam őket kézen fogva az utcán. Az apám megkérdezte tőlem, hogy „ugye nem láttál senkit”, kisfiam, mire én megesküdtem, hogy senkit sem láttam...(elérzékenyül) De aztán, egyik este, lefekvés előtt mégis elmeséltem az igazi anyukámnak, hogy van nekem egy másik is, aki olyan szép, hogy amikor csak meglátom, csont nő a fütyimbe....(elcsuklik a hangja)
Bocsánatot kérek...Aztán az anyám megsimogatta a homlokomat, és annyit mondott, hogy…(elsírja magát) „ez csak a képzelet különös játéka, fiam.”
Szilvia:  Úristen!
Erika:  És mi köze ennek a szülinapi gyerekhez?
Laci: (szégyenkezve) Semmi, kérem.
Erika: Megőrülök.
Laci: Eredetileg másról szólt... Khm. Csak átírtam.
Még nem találtam jobb címet neki.
Laci köhécsel.
Erika:  Most mit kezdjek veled?
Csend, Erika bámulja Lacit.
  Beteg vagy?
Krákogsz, meg írogatsz.
Miért csinálod? Hülye vagy?
Laci bólogat.
Miért nem lazulsz?
Fingj egyet!
Laci:  Nagyon szeretnék…
Erika:  Ne „szeretnék, szeretnék…“
   Csináld és kész!
Erika mutatja, rogyaszt.
Laci:      (nagy lélegzetet vesz) Szeretnék el-lazulni.
Erika:  Jó!

Kriszta előjön a paraván mögül, próbálja összecsukni a falat.

Laci:  Beteg ember- vagyok…
Erika:  Tovább!
Laci:  (sír) Rosszindulatú ember vagyok…
  (zokog) Egy cseppet se vagyok rokonszenves.
Azt hiszem, fáj a májam…

Kriszta a paravánnal küszködik.

Erika:  Na, jó. Ennyi elég lesz.
Laci:   (szívszaggatóan sír) És végtelenül…babonás is vagyok!
  
Laci lehiggad, Kriszta a fallal zörög a háttérben.

Laci:  (meglátja Krisztát, felzokog) Soha többé nem akarom magamnak csinálni!
Kriszta:  Hagyja már abba, a frászt hozza ránk!

Kriszta összecsukja a paravánt, mögötte egy összetákolt, félig lecsiszolt asztal, a falon egy menyasszonynak öltöztetett macska fotója. Zene.

Nat:  (Laciéknak) Na! Bátran!
Elindulnak hátra felé, Laci viszi magával Bastetet.

5.jelenet
Nat:  (Krisztának) Fáradjon ki legyen szíves!
Csend
Hall engem, bogaram?
Kriszta:  Ja, én?
Nat:  Magát küldték a főiskoláról?
Kriszta:  Ja, igen.
Nat:  Na, akkor menjen szépen szavalni.
Laci tekintete el- elkalandozik Krisztára.
Kriszta:  (Erikának, vihog) Ez most komoly? Pont én? Egy negyvenes csaj esküvőjén?
Ja, hát ez nagyon ízetlen.
Erika:  Mit törődsz vele?
Kriszta: Ja, nekem mindegy! Csak aztán nehogy én legyek a hibás!
Erika:  Miért? Szerinted az jobb, ha én mondom?
Kriszta:  Hát szerintem inkább.
Laci és Szilvia beáll az asztal elé. Laci folyamatosan csörgeti az aprót az öltönye zsebében. Kínos toporgás Mascagni zenéjére. Bastet vinnyogni kezd.
Erika:  „A rút varangyot véresen megöltük….”
Szilvia: (felzokog) Muszáj ezt?

A ládából fülsüketítő vinnyogás, elnyomja a zenét, Natália kikapcsolja a magnót, Laci összeroskad.

Nat:  Nem látom a tanúkat.
csend
   Késnek?
Laci:  Nem.
csend
Laci:  Nem értek rá.
Szilvia:  Nem értek rá? Hogyhogy nem értek rá?
Laci leszegi a fejét. Natália a pár háta mögé rángatja Erikát.
Erika:  Mit akar tőlem?
Nat:  Álljon ide.
Helyezkednek, Natália mindenkit „centire” beállít.
Erika:  Még egy tanú hiányzik!
csend
Nat:  (Krisztának) Álljon be kérem a vőlegény mögé.
Kriszta:  Ja, nincs nálam a személyim.
Nat:  Nem baj.
Kriszta:  Ez annyira ízetlen!

Kriszta beáll a vőlegény mögé, majd helyet cserél Erikával.

Nat:  A szülők is lemondták?
Laci: Az anyám 27 éves korában rejtélyes módon meghalt, az apámat pedig nem hívtam meg.
Szilvia: Nem? Miért nem?
Laci: Így láttam helyesnek.
Szilvia: Elárulná, miért így látta helyesnek?
Laci: Erre nem szeretnék válaszolni.
Szilvia: Maga ilyen durva ember? 
Laci: (sírás határán) Nagyon szépen kérem, hogy ne védje az apámat!
Nat:  Szilvia, mi a baj? Megbántotta valaki?

Szilvia a könnyeit törölgeti.

Nem tetszik a Laci? De hát maga választotta ki az egyre bővülő adatbázisunkból! Higgye el, hogy jól döntött, kedves! László egy nagyon művelt, érzékeny ember/
Laci:  Nem kell ezt, kérem!/
Nat:  /Szabadidejében novellákat ír, és angol órákat ad. Ráadásul egy zsidó iskolában dolgozik! Gondoljon csak arra, milyen nehéz volt az az egy hónap egyedül! Amikor nem szólhatott senkihez. Na! Szedje össze magát, csillagom.
(Erikának) Maga hogy is hívják, abban az idióta sapkában, kapja le a láda tetejét!

Erika egy feszítővassal nekiesik a ládának, belülről vinnyogás. Natália elővesz egy elhízott macskát, fején tiara. Erika visszaáll a helyére.

Nat:  Na, itt van a mi kis kabalacicánk! (Lacinak) Fogja le, kérem.
Laci méregeti a macskát.
Laci:  Beteg?
Nat:  Nem beteg. Vak.
Laci ügyetlenül fogja Bastetet.
Nat:  Fogja már meg rendesen! Elszalad, azt neki megy a falnak.

Laci innentől fogva az asztalra görnyedve szorítja a macskát, Bastet rúg- kapál.

László, akarod-e feleségedül, az itt megjelent Szilviát?
Laci:  Igen.
Nat: Kitartasz- e Szilvia mellett az öregségben?
Laci: Igen.
Nat: Ha Szilvia beteg lesz és csúnya.
csend
Csak igennel válaszolhat.
Laci: Igen.
Nat: Ha már bottal sem piszkálnád meg.
Szilvia: (felzokog) Mire való ez, kérem?
Nat:  Jó. Szilvia. Akarod- e férjedül az itt megjelent Lászlót?
Laci:  Elnézést! Mondhatok valamit?
Nat: Persze, László, ráérünk.
Laci: Én azért tartok magánórákat angolból, mert a zsidók nem fizetnek eleget.
Kriszta: Hú, banyek!
Szilvia elsírja magát.
Szilvia:  Nincs igazság a földön!
Nat: Szilvia, kedves. Akarod-e férjedül, az itt megjelent Lászlót?
csend
Erika:  Én a maga helyében nem válogatnék.
Szilvia: Fogja be a száját! (Bastet vinnyog)
Laci:  A hölgynek igaza van!
Szilvia: Maga ilyen bátor ember?
Laci: (szelíden) Szilvia, kérem, higgye el, hogy én egy végtelenül gyáva ember vagyok! Csak nagyon szeretném elvenni magát!
Szilvia: Ne kiabáljon!
Laci: De hát én nem kiabáltam!
Bastet kapálódzik, Laci alig bírja visszanyomni az asztalra.
Laci: Bocsásson meg, Szilvia! Igaza van, kiabáltam! Csak biztosan nem vettem észre!
Natália előveszi a gyűrűket.
Szilvia: Hogy hozhattam magam ilyen helyzetbe?
Laci: (kínlódva) Gondoljon arra, hogy mindez csak a képzelet játéka!
Szilvia sír. 
Feltéve, ha létezik egyáltalán képzelet.
Szilvia: Hagyja már abba!
Laci: Elnézést kérek.
Erőltetett csók.