A TEHETSÉGKUTATÓ PÁLYÁZATRA BEÉRKEZETT PÁLYAMŰ

Szereplők:

Erika, Kriszta, Laci, Natália, Szilvia.

Erikát kivéve mindenki sötétszürke (ill. nagyon fakó fekete) ruhában. Erika  egyszerű utcai ruhában, ám rajta sincsenek kirívó, élénk színek.

I.szín

első jelenet

Üres szoba. Bent egy széken, nagyjából középen Erika.

Erika: Amikor elkezdtem, nevetséges hülyeségnek indult, de azonnal közöltek, szóval bejött a dolog, s mivel munkám nem volt, elvállaltam folyamatosan, mert viszont fantáziálni remekül tudtam, sőt,később azt se kellett, csak leírtam a rémálmaimat, ugyanis álmomban majdnem minden éjjel megölök valakit, s ez nem a személy miatt érdekes, hiszen a legtöbb áldozatom általában nem is ismerem, hanem a gyilkosságok módja miatt, mivel az a lehető legfurfangosabb és meggyőződésem, hogy a legrafináltabb elkövetőknek adhatna tippeket. Ez persze fiktív irodalmi alkotásnak indult, de aztán  kezdett unalmassá válni, úgy döntöttem, valós alapot adok a történetnek, izgalmasabbá teszem,  erre kitaláltam hozzá egy sztorit, hogy különböző dolgok miatt eltűnnek emberek, akik túl sokat tudnak, s hogy ezeknek a mesteri gyilkosságoknak a segítségével tűntetik el őket, de hogy miről tudnak túl sokat, hogy végülis miért ölik meg őket, azt persze sosem írhattam le, így végülis mindenki magára vonatkoztathatta, mindenki retteghetett, hogy esetleg ő is lehet áldozat, ettől emberközelibb lett a sztori, persze így szerencsére ki sem kellett találni a történet másik felét, elég volt homályban tartani, ezzel aztán lehetett ijesztegetni rendesen, hiszen világszerte rengeteg ember tűnik el nyomtalanul, persze aztán mindenki mögé képzelt saját elképzeléseinek megfelelően világméretű összeesküvést, politikát, gazdasági érdekeket, és hasonló hatalmas hülyeségeket, és mivel mindezt valós statisztikai adatokkal támasztottam alá, vagyis hogy minden évben hányan tűnnek el, támadni nem tudtak, hiszen a következtetéseimet én is csak feltételezésként írtam le, viszont egyre többen vették a lapot… Én meg csak nevettem ezeknek az ostoba embereknek a hiszékenységén, egészen addig a napig, amíg a konkurens újság rendőrségi hírei  között nem  találtam egy leírást egy gyilkosságról, amit pontosan ugyanúgy követtek el, mint ahogy azt én az előző számban leírtam. A szerkesztőségben persze nyilván örülni fognak,  hiszen ez csak igazolja az én hazugságaimat, hogy lám, bekövetkezett, tényleg megtörtént, s a lapot még többen veszik majd, én viszont félni kezdtem, mert nem mondtam még senkinek, de ezek az álmok egészen valószerűek, egy-egy nagy dulakodás után másnap izomlázam is van, érzem a tagjaimban az erőkifejtés nyomait, s ha reggel nem az ágyamban ébrednék, bizony magam is elhinném, hogy elkövettem őket… Azt írták, még nem találták meg az elkövetőt, a rendőrségnek is biztos feltűnik majd a cikk, persze biztos azt mondják majd, valami őrült az én írásom mintájára követte el, és senki sem fog engem gyanúsítani, elvégre ki az a hülye, aki előre megírja, hogy hogy fog megölni valakit, de én nem mondtam el, nem mondtam el senkinek, hogy mennyire valószerűek ezek az álmok, és hogy emlékszem az áldozat arcára, és hogy könnyen kideríthetem, hogy tényleg én öltem-e meg, hiszen ha a ravatalozóban felismerem a holtat, akkor biztos, hogy én tettem, hiszen sehol máshol nem találkoztam vele addig, csak az előző éjjeli álmomban, a gyilkosság pillanatában, nem lehet más emlékem róla. Csak el kell mennem a temetésre.

II. szín

második jelenet

Temető bejárata.

Erika Kriszta mellé ér.

Kriszta: Tessék? Mit mondott?

Erika: Hozzám beszél? Én meg se szólaltam.

Kriszta: Most azt kéne mondanom, hogy bocsánat, s spontánnak tűnő módon rátérni arra, amit igazából akarok. Ön persze azt hinné, hogy azzal, hogy túl hangosan beszélt magában, véletlenül bár, de saját maga kezdeményezte ezt a beszélgetést. Azt pedig sosem tudná meg, hogy én már az első pillanattól, amikor közeledni láttam magát, talán még előbb, amikor eldöntötte, hogy eljön erre a temetésre, szóval már akkortól meg akartam szólítani magát…

Erika: (ijedten elhúzódik) Mégis mi a fenét akar tőlem?
 
Kriszta: Talán valami takargatnivalója van?

Erika: Mondja meg maga.

Kriszta: Szóval magától nem vall.

Erika: Ki maga?!?

Kriszta: Nem mindegy? Mindent tudnom kell a gyászról. Jó nap ez, szerencsére temetés lesz.

Erika: (érezni a megkönnyebbülést a hangján) Akkor meg miért tesz úgy, mintha bármit is tudna rólam?

Kriszta: Mert tudni akarok. És ez a legjobb módja.

Erika: Mi köze hozzám?!?

Kriszta: Ugyan, csak provokálom.

Erika: Nem gondolja, hogy a gyász épp eléggé provokál?

Kriszta: Nem gondolom, hogy maga az egészen közeli gyászolók közé tartozik.

Erika: Ezt meg honnan veszi?!?

Kriszta: Nincs magán fekete ruha.

Erika: (zavartan) Nem volt alkalomhoz illő. Egyébként tudhatná, hogy manapság nem mindenki öltözik feketébe, elég, ha nem túl kirívóak a színek.

Kriszta: De a gyásztáviratban benne volt, hogy mindenki jöjjön feketében. Maga persze nem kapta meg, nem lehet valami közeli ismerős.

Erika: És maga honnan tudja? Az előbb mondta, hogy szintén nem rokon.

Kriszta: Viszont az egyik rokon lányt ismerem a netről. Ő javasolta pont ezt a temetést. Áttételesen tulajdonképp őt képviselem, mert nem tudott eljönni.
 
Erika: Akkor be sem fognak engedni?

Kriszta: Ugyan már, ez nem operabál… Láttam egy dokumentumfilmet egy Somogy megyei településről, ahol a harmincas évekig általános volt a fehér gyászviselet. Hát onnan sem küldték el a feketébe öltözött, távolról érkező rokonokat.

harmadik jelenet

Közelebb érnek a ravatalozóhoz, meglátják Lacit, aki előtte dohányzik. A másik oldalról még két nő, Natália és Szilvia érkezik. Láthatóan nem ismerik egymást. Közben Kriszta és Erika is közelebb ér.

Szilvia: (közelebb lép a koporsóhoz.) Mindannyian idejutunk… Nem elég a sok szar, ami körülveszi az embert. Ugyanígy fekszünk majd mindannyian, nem rejthetjük el a szégyenünket, mert minden holttest olyan, mint egy minden földi szennyet magán viselő, ledobott, hátrahagyott, piszkos, használt ruhadarab… Kiteregetett szennyes… Én nem akarok igazi temetést, azt akarom, hogy a magam után hagyott piszkot minél hamarabb tüntessék el… Előre szégyellem…

Natália: Hölgyem, a maga testiségtől való irtózása szinte beteges. (szintén közelebb ér.) Főleg, mivel zárt a koporsó.

Szilvia: (Lacihoz) Ki ez a nő?

Laci: Ő adta össze őket jó sok évvel ezelőtt.

Natália: Bocsánat, de maga meg kicsoda? Ezt honnan a fenéből tudja?

Laci: Nem emlékszik? Velem beszélt többször telefonon. Én vagyok a fia. Van otthon egy fénykép, anya házassági fotója, azon ön is rajta van. Jó régi ugyan, de egyből felismertem.

Natália: Ezt nem veszem bóknak. Azt hittem, lefogytam.

Szilvia: (Lacihoz) A gyilkosról kiderült már valami?

Laci: Semmi új. A rendőrség úgy néz ki, tehetetlen.

(szünet.)

Kriszta: (Erikához) Mi van, min lepődtél úgy meg?  Azt csak tudod, hogy a nő bűncselekmény áldozata lett? Ezért is különösen érdekes ez a temetés…

Erika: Ez csak egy temetés, nem bírósági tárgyalás…

Kriszta: De itt van a fia is. Azt mondják, ő követte el.

Erika: Tényleg?

Kriszta: Durva, mi? Sokan őt gyanúsítják. A netes lány is. Szerintem igazából ezért is nem jött el a temetésre, nem azért, mert dolga van. De ezt a vallomást már nem tudtam kiprovokálni belőle. Írásban nehezebb egy beszélgetést manipulálni, nem látom az arcokat…

Erika: (türelmetlenül) De honnan tudják, hogy ő követte el?

Kriszta: Milyen érdeklődő lettél egyszeriben! Egy szóval sem mondtam, hogy tudják, hogy ő követte el, annyit mondtam, hogy gyanúsítják vele! De nem lehet valami alapos gyanú, amint látod, hiszen itt van, még le sem tartóztatták!

Erika: De mégis honnan veszik?

Kriszta: Hát, annyi, hogy előfizetője volt annak az újságnak, amiben az írás a gyilkosságról előzőleg megjelent, ott találták az asztalán kivágva azt a cikket, állítólag gyűjtötte is azt a sorozatot… Sokak szerint azért, mert csak a megfelelő tippre várt. Ráadásul épp most, a gyilkosság után akarta hirtelen kidobni és megsemmisíteni hosszú évek gyűjtésének eredményét…

Erika: Ugyan már, nem lehet valaki ennyire hülye…

Kriszta: Persze vannak ennél komolyabb bizonyítékok is.

Erika: És pedig?

Kriszta: Ne engem kérdezz, én nem vagyok közeli rokon. Azt hiszem egyedül a rendőrség hisz az ártatlanságában.

Erika: Azt hiszem az épp elég.

Kriszta: Nézz körül… Nem sokan jöttek el. És ők is mindnyájan meg vannak győződve arról, hogy ő követte el.

Erika: Biztos? Hát, nekem ez nem tűnik fel…

Kriszta: Persze, remekül tudok olvasni a mimikából, a gesztusokból.… Ne viccelj, rendező vagyok, évekig tanultam ezt.  Szóval nekem hihetsz. Az a nő (fejével Natália felé biccent) például csak azért van itt, mert állami hivatásánál fogva a törvény egyedüli képviselőjének gondolja magát… Talán mindig is ügyész akart lenni, igazi bűnüldöző, de sohasem vették fel oda. Talán magánnyomozást is folytat, talán azért jött el, hogy többet megtudjon az ügyről. Azt a másikat pedig (Szilvia felé mutat) miután otthagyta az unalmas férje, bosszúból szívesen összeállna egy igazi bűnözővel, hogy Bonnie és Clyde-nak képzelje magukat… Nem látod, hogy nyomul rá?

Erika közben közelebb megy a koporsóhoz, megpróbálja megnézni a halott arcát, ám úgy tűnik, a koporsó nem nyitott, az áldozat arca le van takarva, nyilván a zúzódások miatt. Erika egyre türelmetlenebb.

Kriszta: Nem fogod látni. Túlságosan eltorzult a tetem az elkövetés módja miatt.

Erika: (idegesen) Kérlek mondd el a bizonyítékokat.

Kriszta: Milyen bizonyítékokat?

Erika: Hogy honnan veszi szerinted mindenki, hogy a fiú ölte meg.

Kriszta: Mi vagyok én, magánnyomozó? Kérdezd meg a többieket, hogy honnan veszik.

Erika közelebb lép Natáliához.

Erika: Elnézést.

Natália: (összerezzen) Részvétem.

Erika: Egy bizalmas ügyben fordulok önhöz.

Natália: Házasodna?

Erika: Nem. A gyilkosságról lenne szó.

Natália: Sajnálatos eset.

Erika: Az.

Natália: S a rendőrség sajnos tehetetlen.

Erika: Épp erről akarok beszélni önnel.

Natália: A rendőrség sajnos nem alkalmas semmire… Pláne nem egy gyilkossági ügy felderítésére… Képzelje, amikor még kicsi volt a nővére fia, úgy hét-nyolc év körüli, egy alkalommal eltűnt, megszökött a szomszéd fiúval világot látni, mert előző este látta a tévében, hogy az mennyire jó dolog. Szóval megszökött, és mi kétségbeesve hívjuk a rendőrséget, de ők közölték, hogy most nem tudnak foglalkozni velünk, nem mi vagyunk az egyetlenek, akikkel ilyen történt, és különben is, sokszor csak órák kérdése, és a gyerekek megkerülnek, lehet, hogy átment a szomszédba játszani, majd előkerül. Persze addig is azt mondták, kiküldenek valakit, hogy felvegye a gyerek adatait. Érti, mindezt puszta formalitásból. Hát értik ezek a munkájukat? Az ígért rendőr pontosan négy óra múlva jelent meg, addigra a nővérem fia is megkerült, a szomszéd gyerek apja hozta haza, a kocsiúton bukkant rájuk…

Szilvia: Ez az, nem túl gyorsak!

Natália: Sajnos. Végre egyetértünk valamiben. És lehetnének körültekintőbbek is! Egyszer egy rendőrt és a menyasszonyát adtam össze, majdnem tragédia lett belőle, a házasságkötő terem előtt hirtelen előkerült a szolgálati pisztolya, örömében lövöldözni kezdett, véletlenül eltalálta az újdonsült feleség bátyjának a combját, akit aztán kórházba kellett szállítani, hogy ne vérezzen el ott a helyszínen.

Erika: De kérem…

Szilvia: Hát igen, jobban meg kellene válogatni, hogy kiket vesznek fel erre a felelősségteljes munkára. Sőt, igazából minden foglalkozásnál ez volna a helyes.

Natália: Eléggé válságos a helyzet, ami azt illeti. Én egészen a csontjaimban érzem. Mint ahogy a frontot szoktam.

Erika megpróbálja félrevonszolni Natáliát.

Erika: Bocsánat, beszélhetnénk egy pillanatra?

Szilvia: Szegény Erzsike (a koporsóra néz), hányszor mondta nekem, hogy mennyire szeretne elmenni innen, el messzire ebből az országból, de nem tud. Zsigerből nem. A nővére vagy 50 éve emigrált Kanadába, és ahogy mesélte, minden egyes neki küldött levelében hívta, de ő nem ment, mert ez a sok kellemetlenség ellenére is a hazája, és azt nem szabad elhagynia, a lelkét itt hagyta volna, és a lelkét nem akarta odaadni, szüksége volt rá-

Erika: Kérem…

Natália: (mintha észre sem venné Erikát) Igaz, tartotta magát az elveihez… Erős asszony volt. Soha semmiben sem engedett. Az apját a kommunista megtorlás idején akasztották fel, emiatt azt gondolta, ha ő meghalt az országért, ha törik, ha szakad, muszáj maradnia. Anyából és hazából soha nincs kettő, folyton ezt magyarázta. 

Kriszta: (Erikához, félrehúzza) feleslegesen próbálkozol. Olyan ez a temetés, mint valami társasági rendezvény. Az a nő ott fekszik kiterítve, ezek meg vidáman bájcsevegnek az ország gondjairól. Komolyan mondom, a disznósültet szokták így a vacsoraasztalon felravatalozni. Most aztán fogyaszthatják a gondjait, a szenvedéseit, a tanulságokat lenyelhetik, megemészthetik, a hibákat az asztalra köphetik belőle! Persze mindegyik a saját problémáját hozza fel körítésül… Saját magukat gyászolják ezek mind…

Erika: (szinte sírva, hisztisen, türelmetlenül) De nekem akkor is beszélnem kell vele!

Laci Erikához lép.

Laci: Látom önnek nagyon sokat jelentett az édesanyám… Ismerjük egymást?

Erika: (zavarba jön) Nem hiszem…

Laci: (kicsit fenyegetően, de alig észlelhető mértékben) És édesanyámat honnan ismerte?

Erika: Ööö, abban a házban takarítok, ahol lakott…

Szilvia: (gyanakodva) Én nem találkoztam magával…

Erika: Csak hetente egyszer járok…

Szilvia: És kinél takarít? A Weissenbergnél?

Erika: Igen, nála.

Szilvia: Nem csodálom.

Erika: Ezt meg hogy érti?

Szilvia: Nyolcvan éves öregasszony, hogy lenne képes már a takarításra! Szerencsétlennek meghalt a fia, nem látogatja senki, csoda hogy a nyomorúságos kis nyugdíjából van arra pénze, hogy magát fizesse! Feláldozta a boldogságát ezért az országért, katonaszökevényeket rejtegetett, de nem hálálta ezt neki meg senki!

Laci: Azért azt megjegyezném, hogy a nyugdíjából anyu sem tudott megélni…

Natália: Éppen ezért megyek én el innen.

Szilvia: Na és hova?

Natália: Jó messzire. Vendégségbe.

Szilvia: Az nem tart örökre…

Natália: Nekem igen. Beteg vagyok.

Laci: Menjen csak, jól teszi. Itt nehéz idők járnak.

Szilvia: Rohadtul azok.

Kriszta: (Erikához.) Látod? Ezt mondom. Itt fekszik az anyja kiterítve, és ő minden mással foglalkozik… De a többiek is, mind csak magukkal törődnek, közben azt hiszik, a halottat gyászolják, vagy még patetikusabban, az országot, közben éppen, hogy a halott gyászolja őket, részvétnyilvánításul hagyta itt a testét, hogy ne tűnjön úgy a fiának, hogy magára hagyta, hogy elment, hogy éli világát, hogy kivándorolt mondjuk Amerikába… Mert ha nem hal meg, biztos, hogy azt tette volna. Igen. Ez a gyász igazi arca.

Laci Krisztához lép.

Laci: Köszönöm, hogy eljött.

Kriszta: (nagyon színpadiasan.) Nagyszerű asszony volt.

Laci: Igen, az. (szünet. A szemét kezdi törülgetni.) Magát nem ismerem, mégis itt van. Az apám nem jött el. Mióta elvált anyámtól, egyszer sem kereste. Kéthavonta megjelenik nálam az új, jóval fiatalabb nőjével, őt mutogatja, mint valami árut, az elején még büszkén, de ahogy telnek az évek, rám nézve egyre inkább csak szánalommal, s lassan ott tartunk, hogy kínálgatni fogja, mint gyerekkoromban a cukrot, amit mindig előttem evett, s sosem adta oda, hanem mindig megvárta, amíg én kérem el.

Kriszta: (megsimogatja a hátát.) Sírjon csak nyugodtan.

Laci: Ne haragudjon, de néha ilyen szokatlan szituációk kellenek, hogy kihozzák az emberből az igazi érzéseket… A többiek, akik itt vannak, nem jelentenek semmit, mindet valami viszony fűzte az anyámhoz, és minden viszony, még az enyém is, valami érdeket feltételez… Attól, hogy itt vannak, szinte nem is tudok anyámra, a saját gyászomra, kettőnk viszonyára koncentrálni…  Nekem ceremóniamesternek kell lennem, fel kell lépnem előttük, képviselnem kell anyámat, felidéznem a közös emlékeiket, meghallgatnom a panaszaikat, mert anyám már nem teheti meg ezt. (ismét elcsuklik a hangja.) Ez itt az én szerepem. Maga viszont nem zavar, maga a tökéletes gyászoló, ismeretlen, mint egy angyal, vagy isten, olyan, mintha csak azért lenne itt, mert ismeri a gyászt, és nem azért, mert érzi is. Mintha maga csak azért lenne szomorú, mert mi azok vagyunk, és nem azért, mert maga is elvesztett valamit. Ez az igazi részvét, anyám jelenléte és a magáé. Ez az igazi gyász, a miénk csak önzés. Maga érdek nélkülinek tűnik. Tisztának.

Kriszta: (Erikához.) Hogy lehet valaki ennyire teátrális! Úgy elmondanám neki, hogy én is csak egy darab miatt vagyok itt!
 
negyedik jelenet

Közben leemelik a koporsót a ravatalról, kiviszik a sírgödörhöz. A sír szélén négy sírásó áll. Megjelenik a pap, halljuk, hogy elkezdi a gyászbeszédet, de nem értünk belőle egy szót sem. Erika közben a koporsó körül sündörög, belenézne, felemelné a fedelét, de természetesen egyiket sem teheti.

Kriszta: (Erikához.) Te meg mégis mi a francot csinálsz?

Erika nem bírja tovább, türelmetlenül arrébb ráncigálja Natáliát.

Erika: Miből gondolja, hogy a fia ölte meg?!?

Natália: Maga megbolondult? (a papra mutat.) Pont a legszebb résznél pofázik bele!(visszafordulna, de Erika nem engedi.)

Natália: Vegye le rólam a kezét!

Erika: Ön szerint is a fia ölte meg?

Natália: (felcsattan) Miket beszél?!? (felháborodva.) (Lacihoz) Te, ez téged gyanúsít! (a pap abbahagyja a beszédet.)

Erika: De én-

Laci: Ez nevetséges-

Erika (visszalép Krisztához): Te azt mondtad…

Kriszta: Csak alátámasztottam egy megérzésemet… Hogy téged a gyilkosság itt a temetésnél is jobban érdekel.

Erika: (hátrál.) De azt mondtad… (A többieknek.) De hiszen ő mondta nekem!

Laci: Ez hülyeség.

Natália: Mindenki tudja, hogy pont, hogy én adtam neki alibit!

Laci: Ahogy azt is, hogy most a cikk íróját keresik. Csak hát álnéven írt, s még a szerkesztőségben sem ismerik.

Natália: (Erikához.) Akkor maga meg mégis kicsoda, honnan tudott a temetésről, mit keres itt?

Kriszta: Megjegyzem, nincs is takarítókeze… Hiányoznak a bőrkeményedései…

Erika: (Krisztához) Miket beszélsz?!?

Szilvia: (ő is közelebb lép Erikához) Ki maga?

Natália: (ő is közelebb megy) Válaszoljon!

(Vészjóslóan közelednek Erika felé.)
 
Szilvia: Gyerünk!

Natália: Mire vár?

Laci: Nem egy annyira bonyolult kérdés!

Kriszta: Olyan irodai, irattologató keze van…

Erika: Nem igaz!

Laci: Válaszoljon!

(A négy ember szép lassan bekeríti, körbe állja Erikát.)

Szilvia: Mondja meg!

Kriszta: Olyan irodai cikkíró keze…

Erika: Hazugság!

Natália: Tudjuk.

Erika: Micsodát?

Szilvia: Minden, amit leírt, igaz, maga követi el ezeket a bűncselekményeket, s most azért jött ide, hogy minket is megöljön-

Erika: De ez hülyeség-

Laci: Tudjuk, hogy azért van itt, hogy végezzen velünk is, pont, ahogy leírta, mi van magánál, fegyver, vagy gyorsan ölő gázt vezetett a ravatalozóba? Vajon melyik módszerét választja, hogy eltüntessen? Gyerünk, mire vár, végezzen velünk!

Erika: De ez hülyeség, azokat csak kitaláltam! Az összes cikk hazugság, fantazmagória, kitaláció!

Laci: Végezzen velünk!

Erika: Hát nem értik?

(Körbeállják, egyre fenyegetőbben közelednek.)

Natália: Öljön meg minket!

Erika: Ez hülyeség!

Szilvia: Végezzen velünk!

Laci: Állunk elébe!

Natália: Gyerünk!

Erika: Hagyjanak!

Laci: Na mire vár! 

Szilvia: Tüntessen el!

Erika: Elég volt!

Laci: Öljön meg!

Natália: Gyerünk!

Erika ahogy hátrál, megbotlik valamiben, amit ezután hirtelen felkap, látjuk, hogy egy fejfa /kereszt/, rajta a halott képével.

Erika: (a lehető leghangosabban, sikítva) Nem ő volt! Nem őt láttam az álmomban! Nem én tettem! (Krisztára mutat) Ő tette, nézzenek rá, nem ismer itt senkit, végig manipulált, rám akarja kenni!

Laci: (szenvtelenül Erikára mutat.) Most már biztos, hogy ő az.

Erika: Nem én voltam, nem értik?!? (a többiek egyre közelebb érnek hozzá, Lacival az élen. Erika hátrál.)

Laci: Gyilkos. De már én is tudok róla, hogy maga írta azokat a cikkeket. Miért nem öl meg engem is?

Natália: És engem!

Szilvia: Gyerünk, mire vár?

Kriszta: Gyilkos!

Erika: (elfúló hangon.) Nem én voltam! Nem én öltem meg az anyját! Legalább hadd nézzem meg az arcát, ha a képnek nem hisznek! Nyissák ki a koporsót, bevallom, ígérem, bevallom, ha mégis ő volt! (A  koporsó felé igyekezne, de a többiek egyre közelebb kerülnek hozzá, majd taszigálni kezdik.)

Laci: Előbb öljön meg engem is! Vagy nem ez volt a célja?!?

Natália: Gyerünk!

Szilvia: Siessen!

Erika: Csak az arcát hadd nézzem! (nem fér a koporsóhoz.)

Laci: Öljön meg minket! 

Kriszta: Gyerünk!

Szilvia: Mire vár?

Natália: Gyilkos!

Erika: Az arcát! Csak az arcát!  Az arcát, az arcát… (Még a koporsó felé kap, de ahogy hátrál, s a többiek egyre erőteljesebben lökdösik. Végül Laci taszít rajta egy nagyot, Erika elesik, fogja a fejét, megpróbál feltápászkodni, de mozdulni is alig tud.)
 
Laci: Emeljétek fel. Gyorsan.

A többiek felemelik a koporsó fedelét, látjuk, hogy nincs benne senki. Villámgyorsan lefogják, beemelik Erikát, majd rácsukják a fedőt, leeresztik a sírgödörbe, és szép lassan rálapátolják a földet.

III. szín

ötödik jelenet

(Nem túl nagy, négyzet alakú helyiség. Laci az asztalnál ül, épp telefonál, s valószínű, hogy a beszélgetés már folyik, nem a legelejétől kapcsolódunk bele.)

Laci: ( telefonál) Soha többé nem fogja írni a hülye cikkeit rólunk. (szünet.) Nem, soha. A színészeim. (szünet.) A színészeim meg a statiszták miatt ne aggódj, most se foghatnak gyanút, konkrétumok nem voltak abban a jelenetben, egyébként azt mondom nekik, kivágjuk, megértik, sőt, maguk jönnek majd rá, ők mondják ki, hogy miért kellett kivágni,  sima ügy ez, elhiheted, bárcsak mindig ilyen simán menne…

(Sötét.)

IV. szín

hatodik jelenet

(Alatta végig sötét.)

Erika hangja: … Az egyik barátom egyszer akart írni egy cikket az öngyilkos merénylőkről, pontosan meg akarta írni egy képzeletbeli öngyilkos merénylő naplóját, egyes szám első személyben. Érzékeltetni akarta, hogy mennyire borzasztóan nehéz egy ilyen döntés, ezért kicsit tájékozatlanul bár, de természetesen méltányolandó szándékkal úgy írta le a merényletre készülő belső elmélkedéseit, mint hogyha az úgy vélné, hogy szégyent hoz tettével egész családjára, de ennek ellenére egy magasabb cél érdekében mégis fel kell vállalnia , meg kell tennie azt a szörnyűséget. Nekem azonnal feltűnt, hogy barátom felfogása, elképzelése mennyire szélsőségesen európai- hiszen a mi felfogásunk szerint logikus, hogy ha valamelyik családtagunk tömeggyilkosságot követ el, attól kezdve letagadjuk azt is, hogy ismertük az illetőt, bármily nemes cél érdekében tette is azt. Elkezdtem hát közelebbről is tanulmányozni a témát, és elhatároztam,  hogy önzetlen segítségemen túl tőkét kovácsolok belőle, s írok egy cikket erről magam is. Lelkiismeretfurdalásom a téma ellopása miatt természetesen egy percig sem volt, hiszen úgy véltem, barátom cikkével nem konkurálok, hiszen az övé ténybeli tévedéseket tartalmazott. Kutatásaim során egyébként a legmeglepőbb az volt, hogy az ő elképzeléseivel tökéletesen ellentétes eredményre jutottam- az apák szinte úgy tekintettek a merényleteket elkövető fiaik kiömlő vérére, mint a feleségükére a nászéjszaka után. Büszkén, mert az ártatlanság, a tisztaság jele volt, sőt, a teljes odaadásé, a hűségé, hogy odavesztek a meggyilkolt ellenséggel. Ezt az előbbi két mondatot aztán sohasem publikáltam. Egyáltalán nem azért, mert nem volt és nem is lehetett volna igaz, hiszen egy-egy ilyen hatalmas detonáció után a merénylők teste-mivel általában ők vannak a legközelebb a gyakran magukra szerelt pokolgéphez- teljesen szétrobban, belőlük poron  kívül csak összeégett bőr és csont marad, vér –és főleg kiömlő, láthatóan kifolyó vér- azt hiszem, hogy soha. Egy ilyen tévedés miatt a  világért sem mondtam volna le egy jól hangzó hasonlatért. A vonatkozó részt tehát nem ezért, hanem azért nem közöltem, mert tudtam, hogy utána ezren támadtak volna meg azért, mert szerintük ezzel a furcsa pár huzammal azt fejeztem volna ki, hogy nem tisztelem eléggé a hagyományaikat. Mindezt most azért írtam le, mert ismét hasonló helyzetbe kerültem- ha leírom azt, hogy mit gondolok az álmomban elkövetett gyilkosságokról, lehet, hogy pár nap múlva kiderítik, hogy néhány politikus vagy közéleti személyiség szintén bevallotta már, hogy álmodott furcsákat, követett el hasonlókat, s az ő bemocskolásukkal, felelősségre vonásuk kísérletével, provokációval fognak vádolni engem. S ugyan álnéven írok, de ehhez az álnévhez tulajdonképp több fontos tett köt, mint az igazihoz, ezért sokkal értékesebb, hitelesebb is számomra. Mindenesetre, úgy érzem a megtorlástól való félelem ellenére is kötelességem most bevallani, hogy attól függetlenül, hogy ténylegesen nem követtem el semmi rosszat, nem öltem meg senkit, én valóban gyilkosnak tekintem magam, hiszen aki megcsalja a szerelmét álmában, az ne áltassa magát, nem szereti, legfeljebb csak azért nem teszi meg igazából, mert vagy nincs alkalma, vagy pedig túl gyáva hozzá. A legbensőbb, titkolt elfojtásaink fedik fel magukat az álmainkban. Ezzel én is ugyanígy vagyok. Bűnösnek gondolom magam. De még mindig jobb ez, mert vannak olyanok-s ezek a legfélelmetesebbek mind közül-, akik igazi, hús-vér embereket ölnek meg úgy, hogy közben fel sem tűnik nekik,  hogy öltek, s egészen olyan, mintha igazából nem is, mintha csak álmukban tették volna.

V. szín

hetedik jelenet

(Világos)

(Nem túl nagy, négyzet alakú helyiség. Laci az asztalnál ül, körülötte a székeken Natália, Szilvia és Kriszta.)

( Fent a kivetítőn a temetés jelenete, Laci többször visszajátssza azt a részt, ahol Erika elesik és beveri a fejét, majd berakják a koporsóba. Többször visszatekeri, újból lejátssza, de hangok nélkül, csak a képet látjuk.)

Kriszta: Hú, de durva, ez nagyon hiteles lett! Emlékszel, mi volt pár éve Ózdon? Az az eset, amikor a rendező tényleg megfojtott egy diáklányt… Na ő sem csinálhatta hitelesebben…

(Újra visszatekeri, újra lejátssza.)

Laci:  Na, mi a véleményetek? A sok rejtett kamera persze a kép szempontjából nem volt a legszerencsésebb, de tudjátok, mi miatt kellett, kérlek a kritikáknál a szerepek hitelességére és az átélésre koncentráljatok-

Natália: Hát éppen ez az, ahhoz képest, hogy mennyi mindent megtettél a valósághű környezetért és a hiteles körülményekért, szerintem az alakításod nem a legjobbra sikeredett…

Kriszta: Pont te beszélsz!Te aztán teljesen egyenetlenre voltál. Egyszer kifejezetten jófejnek tűnő, laza öregasszony, egyszer meg ezer éves anekdotákat mesélő, senki mással nem törődő unalmas vén csoroszlya.

Natália: Hát, szerintem a jellemábrázolásnak épp ez a lényege, senki sem ugyanolyan végig, senki sem csak rossz vagy tökéletes. Baj talán, hogy én árnyaltam a szerepet?

Kriszta: Ugyan már, bevallhatod, hogy csak az improvizáció miatt estél ki az eredeti koncepciódból! Az unalmas vénasszony szövegében néha határozottan felismertelek-

Natália éppen dühödten felpattanna, de Szilvia visszaülteti.

 Szilvia: Szerintem felesleges vitázni, ezek mind díjnyertes alakítások voltak ahhoz képest, amit Erika művelt. Gondolom ezért is nincs most jelen.
 
Laci: Nem akartam ezt így előrebocsátani, a ti véleményetekre vagyok kíváncsi.

Kriszta: Hát éppenséggel tényleg nevetséges, hogy valaki elhiheti magáról, hogy esetleg tudtán kívül öl… Az ilyen biztosan nem normális.

Natália: Mondjuk nyilvánvaló volt, hogy pszichiátriai kezelés alatt kellett állnia-

Kriszta: Hát mindenesetre egy ilyen nehéz szereppel jobb lett volna előre megírni a szöveget. Nekem ez a pszichés izé nem jött le, tök normálisnak tűnt végig, nem volt elég hiteles. Hisztinek tűnt az egész.

Szilvia: Nekem is.

Kriszta: (Lacihoz.) Én megértem, hogy kivágod, de szar, hogy elpazaroltunk egy napot.

Laci: Ja, és az idő pénz… 
 
Kriszta: (viccesen) Hát remélem nem ásattad ki a végén a díszletesekkel… Ennek az országnak nincs szüksége egy ilyen rossz színészre…

Szilvia: Hülye… (nevetnek)

(Sötét.)

VÉGE