A TEHETSÉGKUTATÓ PÁLYÁZATRA BEÉRKEZETT PÁLYAMŰ

Színes anyagokból kollázs-szerű háttér, középen egy magas, terebélyes fa újságpapírból. Körülötte padokból kirakott kör.

A nézőtérrel szemben ül Erika és a fának dôlve, keresztbe tett kézzel szúnyókál. Balról érkezik Laci. Össze van zavarodva. Próbálja eldönteni, hogy hol lehet.

Laci: (lassan kidugja az orrát, majd óvatosan előmerészkedik) Hahó! ... Van itt valaki? ... Hé! ... Senki nem hallja?! ... Nem. Na jó, akkor nekem kell kiderítenem, hogy hová kerültem, de előbb leülök egy kicsit.... így ni! …gondolkodni. Hadd’ lássuk: fa, pad, fal… (odamegy a színes falhoz, megérinti) vagy… mégsem fal?!

Egy ideig még tapogatja, analizálja a ,,falat”. Egy 45-50-es nô, Szilvia ront be nagy dérrel-dúrral szintén balról. A csodálkozásból kiszakított Laci ijedten fordul felé.

Szilvia: Mi a szösz? Mi van velem? Mit keresek itt? Mi ez?! (idegesen sétál fel-alá) Mi lesz most? (hihetetlenül kiakadva rogyik le a pad bal oldalára)
Laci: Hahó! Elnézést… (Szilvia felé nyúl, hogy megérintse ôt, de hirtelen felkapja a fejét)
Szilvia: Mit akar?!
Laci: Csak hallottam, hogy...
Szilvia: (felbőszülten felugrik, csípőre tett kézzel) Hallgatózott? H? Hallgatózott? Nem szégyelli magát???
Laci: Na, de kérem...
Szilvia: Takarodjon! (balra mutat, Laci lassan elindul, de két-három lépés után megtorpan, sarkon fordul és Szilviához megy, aki már a pdon üldögél)
Laci: Tudja mit: nem! Magam sem tudom, hogy hol vagyok és addig nem megyek sehová, amíg ki nem derítem, punktum.
Szilvia: Hát miért nem ezzel kezdte? (feláll és Laci felé nyújtja a kezét) A nevem Szilvia, újságíró vagyok.
Laci: Hát ez nagyszerű! Akkor majd egyszer írhatna a nyelvtanfolyamomról. - Jó kis reklám lenne (a közönség felé kacsint) – Igazán jól jönne, mert le vagyok égve.
Szilvia: Majd meglátom, mit tehetek. De még mindig nem árulta el a nevét...
Laci: Jajj, elnézést az udvariatlanságomért. A nevem Laci, angoltanárként dolgozom egy alapítványi zsidó iskolában.
Szilvia: Hű, akkor azért jól megfizetik.
Laci: Ugyan dehogy, (legyint, majd leül) az csak pletyka. Nem úgy van az.
Szilvia: Akkor hogyan?
Laci: Csak amolyan… hobbinak lenne jó. Éppen emiatt vállalok különórákat, meg nyelvtanfolyam vezetését is.
Szilvia: Erről azért jó tudni. Engem is megtanítanál… ohh, pardon megtanítana…
Laci: Felőlem tegeződhetünk is.
Szilvia: Rendben, ezzel egyet tudok érteni. Úgyis elegem van már az illedelmeskedésből. Mindig mindenkinek meg kell felelni, mindenki elvárja, hogy tökéletes légy, hogy mindenről tudj, hogy mindenhez hozzászólj, hogy mindent megcsinálj…
Laci: Atyaég! Mi van veled? Mitől borultál ki ennyire? Csaknem történt valami kiemelkedően rossz mostanában?
Szilvia: Végülis azt leszámítva, hogy a férjem elhagyott, a fiam megnősült és édesapám súlyos betegségben szenved, nem történt semmi különös... (fáradtan ül Laci mellé)

Körülbelül öt másodperc hallgatás közetkezik.

Laci: Szilvia...
Szilvia: Igen?!
Laci: Ennyi ismeretség után… (Koppanások hallatszanak, egy idős asszony, Natália néni
totyog be jobbról, a koppanásokat sétabotja produkálja)
Szilvia: Gyere már, ne bámuld! Segítsünk neki! (A fa mögött rohannak át a jobb oldalra, segítenek a padhoz jutni és leülni a nénikének) Jó napot, asszonyom! A nevem Szilvia.
Natália: Szervusztok! Üljetek csak le mellém.
Szilvia: Na, de úgy nem látnánk önt. Inkább ide. (Megfogja Laci karját és lehúzza a földre, Natália nénivel szembe)
Natália: A te neved micsoda?
Laci: Mindenki Lacinak szólít.
Natália: Rendben van, László, akkor én nem. A nevem Hunger Natália. Nyugalmazott anyakönyvvezető vagyok. (elgondolkodik, majd újra megszólal) Tudjátok, hol vagyunk?
Laci: Nem. Mi sem tudjuk, de szeretnénk végre rájönni.
Szilvia: Talán egy park. Na, de hol az út? Melyik város?
Kriszta: … ez itt a kérdés!

Balról érkezik Kriszta, kezében nyitott könyv, melyből hangosan, artikulálva olvas fel. Laci meg Szilvia a fa előtt rohannának el, de megtorpannak, mikor észreveszik az alvó Erikát.

Szilvia: (odalép hozzá és megrázza a vállát) Hé!
Erika: (legszebb álmából felriadva, idegesen, álmosan reagál a felszólításra) Mi-mi-mi az?! Ki maga?
Szilvia: Még hogy én?! Inkább ön! Ön az, aki már körülbelül fél órája hallgatózik! (Erika kérdőn néz rá) Na jó... talán negyed órája, de az is sok!
Erika: Micsoda?
Laci: Ez így van!
Erika: Valóban? (Kriszta felé fordul válaszért)
Kriszta: Nem tudok semmit. Csak most érkeztem… Mondjuk azt azért én is szeretném tudni, hogy hová….

Erika úgy pattan fel, mintha soha nem is aludt volna, azonnal kiugrik az álom a szeméből. Ekkorra Natália néni is odacsoszog hozzájuk, és a közönséggel szembe ül le pontosan Erika helyére, amint ő felpattant.

Erika: Jaj, tényleg… Elnézést! Üljetek csak le! El kell mondanom valamit… Ez a hely a túlvilág. Igen, ٌígy van, változtathatatlanul meghaltatok. Ez van, nem tehettek semmit ellene. Mindannyiatokat nagyon jól ismerlek. Tudom, hogy kik vagytok és mit tettetek, hogyan éltetek, mit akartatok.

Mind tágra nyílt szemekkel figyelik a szónoklatot, mígnem Laci felugrik és felháborodottan kérdőre vonja Erikát.

Laci: Na, de kérem! Ez abszurdum! Ilyen a világon nincs. Amúgy mondja csak, mégis milyen alapon tegez minket?
Erika: (ördögi kacaj) Lehet, hogy hihetetlen, de…
Kriszta: De mi?
Erika: Csupán az én fantáziám szülöttei vagytok. ÉN teremtettelek, ÉN irányítalak, csakis az ÉN álmaimban éltek! Valójában egyikőtök sem létezik.
Natália: Az elmúlt 76 év alatt sok mindent láttam, hallottam, tapasztaltam, de ilyet nem. Ilyen az kerek világon nem létezik. Ez lehetetlen.
Erika: Nem, nem. Ez mind igaz. Elhiszem, hogy nehéz elfogadnotok, de…
Kriszta: Már megint de! Bizonyítani is tudod az elmondottakat?
Erika: Rossz hírem van számodra: igen, tudom bizonyítani. Kezdjük csak Lacival.
Kriszta: A neve nem irányadó! Azt hallhattad ma már, hiszen, amint mondják már egy ideje itt hallgatózol, te kis sunyi…
Erika: Ha talán alábbhagynál a szitkozódással akkor folytatnám. (Kriszta makacsul fordul el Erikától) Tehát Laci. Ő egy negyvenes éveiben járó férfi, aki azt hitte, hogy egyszer, a távoli jövőben híressé válhat tudományos munkája által. (Laci elképedve állt fel) De ez sajnos nem így történt. Egy csóró angoltanár lett belőle csupán, aki alig tud megélni a külön órái meg a nyelvtanfolyama mellett is. Rengeteg diákot tanított már. Volt közöttük egy lány. Egy vörös hajú, vadító démon.
Laci: Na ne…
Erika: De igen. Laci megőrült tőle, de soha nem merte megszólítani. (Lacihoz lépik és felé fordul hirtelen, Laci ijedten hátralép és a padra zuhan) Pedig sejtette, hogy a lány is szeretné. De nem tett semmit, inkább folyamatosan kínozta a nehezebbnél-nehezebb feladatokkal. A lánynak elege lett belőle és egy nap az óra előtt követte Lacit a terem ajtajáig, majd amint nyitotta volna az ajtót kést döfött a hátába. Laci holtan zuhant a padlóra, de a lelke ment tovább, kinyitotta az ajtót és ide jutott.
Laci: Ez lehetetlen… (tátott szájjal bámul maga elé, majd élettelenül lefordul a padról)
Erika: (egy váratlan mozdulattal fordul a többiek felé) Ki legyen a következő. Mondjuk Szilvia, hiszen ő érkezett ide másodikként.
Szilvia: Na, halljuk milyen őrült történeted van számomra. (hitetlenkedve, pökhendien várja a választ összefont karral, félig megdőlve)
Erika: (Szilva felé lépdel) Szilvia egy 48 éves, meggyötört nő. Nem bírja elviselni a kritikát, az elvárásokat, a bezártságot. Pontosan emiatt hagyta el a férje is. A fia sem bírta mellette, ezért inkább megnősült.
Szilvia: Na ne…
Erika: De igen. Szilvia minden apróságtól képes kiborulni és hisztizni miatta. Mindenkivel szemben előítéletei vannak. Most is eldöntötte már, hogy Kriszta csak egy ambíciós kis csitri. (Kriszta megdönnve, de sértetten és idegesen néz Szilviára, aki csak megvonja a vállát) Az imádott édesapja is éppen most betegedett le igencsak súlyosan, ezért mindent neki kell intézni és már nagyon elege van mindenbôl és mindenkibôl. Ma, amikor a gyógyszertár felé sietett nem nézett szét az átjárónál, gyors léptekkel indult a túloldal felé, de az út közepén elütötte egy autó. A lelke a gyógyszertár ajtaján belépve erre a helyre jutott.
Szilvia: Szent… ég… (döbbenten nézi Erikát, majd összeesik)
Natália: Velem nem hiteted el a meséidet. Lehet, hogy velük előzőleg megbeszélted, hogy mit tegyenek, amikor előadod életük történetét, meg amikor észrevesznek téged, s mikor megérkeztem eljátszottad, hogy alszol. (legyint) Ez mind csak dajkamese.
Erika: Milyen magabiztos vagy. De arra nem is gondoltál, hogy az évtizedekig folytatott kapcsolatod is az én fantáziám egy aprócska darabja? (kacag) Pedig ez így van. Az a 12 évvel fiatalabb szociológusnô én voltam, az általam megteremtett alakkal és karakterrel. Bizony. Natália soha nem hitt az orvostudományban, ezért nem akart elmenni az orvoshoz sem. Csak hírből ismerte háziorvosát is, csak sajnos arra nem gondolt, hogy ez lesz a veszte. Amikor a konyhába indult imádott macskáját megetetni, az ajtóhoz érve összeesett. Az által kitapintott csomó rákos volt, ami abban a pillanatban megölte őt. Lelke besétált a konyhaajtón, de ő is itt kötött ki.
Natália: Na ne…
Erika: De igen. (ördögi kacaj)
Natália: Ez tényleg mind igaz… (a közönséget bámulja elgondolkodva, majd sétabotja kicsúszik a kezéből, ő pedig lehunyt szemmel a fának dől)
Erika: Rajtad a sor, Krisztácska. Te vagy az utolsó, legfiatalabb és legszemrevalóbb szereplőm. Tudom, hogy a barátod mellett amúgy is szeretsz flörtölgetni, meg persze a neten is szívesen teszed ezt, na de nem fiúkkal, inkább a lányokat kedveled, de ezt még magadnak sem mered bevallani.
Kriszta: Na ne…
Erika: De igen. - Jajj, mennyire unom már, hogy mind ezt mondják. – No, de sajnos el kell keserítselek, mert akármilyen kreatív, intelligens, avagy ambiciózus vagy, sose leszel már rendező. Lehet, hogy ideje lett volna egy tartós kapcsolatra szert tenned, olyanra, mint amilyen 16 éves korodban is volt. Bár jobb is így, semmit nem veszítesz a terveiden kívûl. Gondolom szeretnéd tudni, hogyan kerültél TE ide. Na jó, legyen: elmondom. Egyedül voltál a színházban, legalábbis azt hitted. Gyakoroltad a szereped. Fel-alá járkáltál könyvvel a kezedben, de amikor a színpad széléhez értél a legnagyobb ellenfeled, Erika kissé meglökött, te pedig olyan szerencsétlen módon zuhantál le a színpadról, hogy kitörted a nyakad. A lelked tovább járkált fel-alá, majd amint kimondtad a híres ,,Lenni vagy nem lenni?” kérdést a függöny mögé léptél, de nem az öltözőbe, hanem ide jutottál te is.
Kriszta: Ilyen nincs…
Erika: (a nézőtérnek) Az utolsó mondatuk legalább változatos.

Kriszta dermedten áll egy ideig a semmibe bámulva, majd összeesik. Erika leül a padra, Natália néni mellé.

Erika: De velem mi lesz? Ki szabadít meg ezektől a rémes álmoktól? Már nagyon hosszú ideje, miden éjjel megölök valakit. Ez a dolog kezd egyre jobban elfajulni, hiszen a ma éjjeli adag máris a négy főnél tart. Mi lesz így velem? Elegem vaaan!

Idegesen mozgatja a lábát, az megcsúszik és hozzáér Lacihoz, aki Erika érintésétől újra életre kel.

Laci: Komolyan gondoltad, amit az imént mondtál?
Erika: Mire gondolsz? A mai este folyamán sok mindent mondtam már.
Laci: Arra, hogy a vörös hajú lány is szeretné.
Erika: Komolyan gondoltam.
Laci: Akkor megiszunk egy kávét?
Erika: Szívesen.

Jobbra mennek ki, kilépnek az élet kapuján, visszamennek a valóságba.