A TEHETSÉGKUTATÓ PÁLYÁZATRA BEÉRKEZETT PÁLYAMŰ

Egyfelvonásos színmű

Szereplők:

Laci 45 éves nyelvtanár.

Hunger Natália – nyugalmazott anyakönyvvezető. 76 éves.

Erika kora, foglalkozása nem határozható meg.

Szilvia 50 éves munkanélküli.

Kriszta 20 éves színészhallgató.

Szín: Belvárosi bérház negyedik emeleti körfolyosója. Szemben, a szín baloldalán van a lépcsőfeljáró és a lift, ezek azonban nem láthatók, csak a kijárat. Jobboldalon, a sarokban van az udvari lépcső. Szemben az egyik lakás ajtaja mellett tábla: „NYELVSTÚDIÓ.” A körfolyosón ezen kívül még öt lakás bejárata, és ugyanannyi ablak található. Reggel, félnyolc van. A nyelvstúdióba folyamatosan érkeznek a tanfolyamra jelentkezők.

Hunger Natália (kilép a jobboldalon lévő lakás ajtaján. Hajlott hátú, de nem töpörödött öregasszony: valaha jól tartotta magát. Kopottas, bordó kalapban van. Balkezével egy nylonzacskóba helyezett dunsztos üveget szorít a melléhez, melyben sárga folyadék van. Beszéde teátrális): Bastet! Hol vagy életem? Cicuskám! Cic cic gyere haza, egyetlenem! (A lift zörögve megérkezik a negyedik emeletre. Ketten érkeznek, beszélgetnek.)

Laci (vékony testalkatú, kissé kopaszodó): Minden nyelvnek lelke van. Tisztelt hölgyem, húsz éves nyelvtanári tapasztalatom alapján mondom, hogy akinek sikerül a nyelv lelkére ráhangolódni, annak valamennyi nyelvet gyerekjáték elsajátítani.

Erika (idétlenül vihog. Sötétkék melegítőben van, fején kötött, fekete sapka, csak a fülei látszanak ki.): Akkor bennem van a hiba, mert én úgy vagyok a nyelvvel, mint a férfiakkal. A nyelvükhöz hamarabb hozzáférek, mint a lelkükhöz. Talán ezért próbálkozom most ötödször az alapfokkal.

Hunger Natália: Tiszteletem, Tanár úr! Nem látta az én Bastetemet a földszinten?
Erika: Kinek a tetemét?
Laci (súgva): Hölgy a cicáját keresi. Nem, nem láttuk, kedves asszonyom. Mióta nem ment haza?
Natália: Tíz perce. Nem mehetett messzire, csak a folyosón szokott körbe-körbe sétálni, hiszen tudja, nem lát szegény. A hölgy sem találkozott vele?
Erika: Úgy tűnik, mintha…
Natália: Hol látta?
Erika: Milyen színű volt a macskája?
Natália: Galambszürke, fehér csíkokkal a hátán.
Erika: Én azt hiszem, legalábbis úgy vélem…
Natália: Mondja már kedveském, mert elkések a laborból!
Laci: Ugyanis a szomszéd néninek nagyon fontos a cica. Gyönyörű állat, szívesen elfogadnám, még így is, hogy vak szegény.
Natália: Ő nem állat! Ő több, egy állatnál, Ő az én társalkodóm.
Laci: Bocsánat, asszonyom. Nem akartam sértegetni önt, akarom mondani Bastetet, hiszen tetszik tudni, mi jól ismerjük egymást, s mi több, barátok vagyunk.
Natália: Persze, tudom. A hölgy tehát hol találkozott Bastettel?
Erika: Bocsánat, tévedtem. Ha vak, akkor nem láttam a macskát.
Natália: Ön tudja, Tanár úr, hogy Bastet nem mindennapi élőlény, ugyanis mindent ért, amit mondok neki. Az este megkérdeztem tőle, mi a véleménye, ha elutaznék egy időre Brazíliába. Tessék elképzelni, alighogy kimondtam, leugrott a fotőjből, és szegénykém az ágy alá bújt.
(Natália Erika kezébe adja a nylonzacskóban lévő dunsztosüveget, majd bal zsebéből előhúz egy nagy zsebkendőt és megtörli a szemét) Reggelig elő sem jött az ágy alól, pedig velem szokott aludni. Amikor szellőztetésre kinyitottam az ablakot, kiugrott.
Erika: Mi van ebben? Tea?
Natália: Pisi. Megyek a laborba leadni. Már a harmadikat viszem, és mindig negatív. Csomót találtak a hónom alatt. Ezek az orvosok addig pisiltetnek, amíg nem találnak valamilyen betegséget. Hiába mondom nekik, hogy én még soha nem voltam beteg, azt mondják, ami késik, az nem múlik. Most szóljon hozzá, Tanár úr!
Laci: Bizony igazuk van, kedves Natália.
Natália: Már miért lenne igazuk? Én nem roncsolom a szervezetemet, semmi okom arra, hogy megbetegedjek. Én lélekben még ma is tizenhat éves vagyok.
Erika: Asszonyom, az időjárás is befolyásoló tényező. Minden erodálódik, még mi is. (undorodva visszaadja az üveget)
Natália: Mit utálkozik? Maga nem szokott pisilni?
Erika: Képzelje, szoktam.
Natália: Mi az, hogy erodálódik? Esetleg maga, kedvesem. Én ugyanis karbantartom magam. Nem csupán a testemet, de a lelkemet is. Persze ez utóbbi, akinek nincs…
Erika: Képzelje, nekem is van lelkem, bár ez manapság teher, mert csak furdalni tud.
Natália: Vegye tudomásul kisasszony, hogy az őseim többnyire száz évet éltek, és én egy úri családból származom. Én naponta imádkozom, ezért nekem soha nincs furdalásom.
Laci: Asszonyom, meg is látszik az ön finom, úri modorán.
Natália: Apám Ludovikás tiszt volt, az öcsém… hát mi tagadás, ő elfajzott.
Erika: Nocsak. Ő meg ÁVH-s lett?
Laci: De kérem!
Natália: Ne is mondja! Rosszabb!
Laci: Erácska ezt hagyjuk…
Natália: Semmi baj, aranyos. Megmondom én! Minden búzaszem közé kerülhet ocsú. Hát bizony az öcsém munkásőr lett. Amikor ezt megtudtam, 1957 tavaszán, örökre megszakítottam vele a kapcsolatot. Azóta nem is láttam.

(A lift felöl egy ötvenes, jól megtermett hölgy, energikus léptekkel közeledik.)

Natália: Asszonyom, nem látott a kapuban egy szürkés-fehér sziámi macskát?
Szilvia (félresodorja Natáliát, visszafordul, dühösen válaszol): Nem. (Idegesen rázza a nyelvstúdió ajtaján a kilincset.) Mindent nekem kell tudni! Mindenkit nekem kell istápolni! Mindenki ebben az országban rajtam élősködik, a kurva életbe!
Laci: Pardon, asszonyom! Új felvételis tetszik lenni?
Szilvia: Nem tetszik, de az vagyok. Mi köze hozzá? Ki maga?
Laci: Tiszteletem, én tartom a tanfolyamot. Pardon, asszonyom! Azonnal jövök, csak egy vak sziámi macskát keresünk! Nem tetszett látni a földszinten? Szürkés-fehér, és nagy, bozontos farka van.
Szilvia: Bozontos farka? Fúj! Mindent, aminek bozontos a farka és szőrös, gyűlölök. Érti? Gyű-lö-lök! Egy életre elegem lett belőlük.
Laci (higgadtan): Kedves asszonyom, nem tetszett látni egy macskát?
Szilvia: De láttam. Százat is. Egy hónapja mindennap fekete macskák szaladgálnak előttem át az úton.
Laci: Elnézést, hölgyem. Néhány perc türelmét kérem, és rendelkezésére állok.
Natália: Hogy milyen alakok vannak! Az ember szépen kérdezi őket, és majdnem szétpukkadnak! Hiába, eltorzult ez a világ! Az ilyen emberek miatt tart itt ez az ország. Semmi báj, semmi spiritualitás, semmi rokonszenv, semmi emocionális kisugárzás nincs manapság az emberekben. Áh! Bastet! Kis aranyom! Cicuskám ne haragudj az idős barátnődre. Ha nem akarod, nem megyek Brazíliába… Megígérem neked, csak gyere elő, kérlek, ne duzzogj!

(Továbbiakban a lift közelében toporog, és szünet nélkül hívja Bastetet: „Cic cic gyere elő édesem, ne haragudj rám”… stb.)

Erika (Lacinak): Szörnyű kétségeim vannak. Azt hiszem, éjszaka én öltem meg ezt a dögöt.
Laci: (rémülten néz a nőre.)
Erika: Sajnos, igaz. Azt hiszem, ezt a vénasszonyt is egyszer már megfojtottam. Akkor lila kalapban volt, és hosszú szalag lógott le hátul. Egy repülőn ültünk egymás mellett, és mindig jártatta a száját. A kalapjáról letéptem a szalagot, és avval fojtottam meg.
Laci: Ne mondja!
Erika: Én álmomban gyakran megölök valakit, és másnap délig olyan érzésem van, hogy valóban megtettem.
Laci: Hiszen ez borzalmas. Ugye viccel?
Erika: Halál komoly! Ha a rendőrség gyanúsítana, én öt percen belül beismernék bármilyen tömeggyilkosságot, még azt is, hogy én siklattam ki anno a biatorbágyi viadukton a vonatot.
Laci: De kedvesem, Ön akkor még nem is élt…
Erika: Az nem számit! Az előző életeimből is vannak emlékeim.
Laci: Volt már orvosnál?
Erika: Hiába megyek. Kinevetnek. Azt mondják, képzelődöm.
Laci: Minden bizonnyal.
Erika: De én nem csak gondolom, hanem hiszem is! Nincs olyan ismerőse, akinek van egy olyan hazugságvizsgáló szerkentyűje? Kíváncsi lennék, mit mutatna?
Laci (töprengve): De miért ölte volna meg a macskát? Ő egy egérnek sem árt, mert csak szardíniát, meg májat eszik. Ráadásul vak is, szegénykém.
Erika: Pszt! Ne szóljon erről senkinek! Regressziós hipnózisban egy terapeuta megállapította, hogy előző életemben ítéletvégrehajtó voltam a középkorban, az inkvizíció idején. Lehet, hogy az éjszaka magát is megölöm, bár nem az esetem.
Laci: Még szerencse, kedves…
Erika: Szólítson Erának. Az előbb úgy értettem, hogy nem esetem a szőke nő.
Laci: Miért éppen a szőke? Én nem vagyok szőke.
Erika: Csak kívülről férfi, de maga belülről egy szőke, affekta nő.
Laci: Ez nem igaz!
Erika: Tudja maga, ki volt előző életében?
Laci: Fogalmam sincs. Ostobaságnak tartom ezt az elméletet.
Erika: Na látja! Szóval, nem az esetem. Egy férfi ne mondja azt, hogy pardon, meg szíveskedjék, meg kedves izé… egy férfi legyen erőszakos, dúvad, és… és ha kell… ne teketóriázzon, hanem durr bele a közepébe! Így csak az a férfi beszél, aki előző életében nő volt. Méghozzá egy szőke, affekta nő.
Laci (fogja a fejét): Inkább megyek, megkeresem a cicát…
Szilvia (energikusan Natália felé megy, útközben majdnem feldönti Lacit.)
Laci: Pardon, asszonyom.
Natália (Szilviának): Megbocsátok a faragatlan modora miatt, ha segít megkeresni Bastetet.
Szilvia: Mindennek maga az oka! Most, hogy azt a dögöt hívta, ismertem fel a hangjáról. Húsz évvel ezelőtt maga volt az anyakönyvezetőm, magának köszönhetem, hogy elrontottam az életem!
Natália: (arca felderül): Van isten! Örülök, hogy egy ilyen ellenszenves alaknak igazságot szolgáltattam!
Szilvia: Maga még örül? Undorító boszorkány! Maga tehet arról, hogy elrontottam az életem! Huszonöt évet leéltem egy önző, paranoiás, nárcisztikus, büdösszájú, pökhendi alakkal, aki ráadásul úton útfélen megcsalt! Most meg elhagyott az a büdös disznó! Az állásomból is kitettek, pedig mindent megtettem, amit a főnök kért tőlem. Most itt vagyok szerencsétlen nyomorult, akibe mindenki csak belerúg. (sírni kezd)
Laci: Kérem, kérem! Viselkedjenek úrhölgyekhez méltóan!
Natália: Ez a lökött nő engem hibáztat, mert rosszul sikerült a házassága. Hallott még ilyent? Ha tudni akarja, éppen Brazíliából kaptam meghívást az egyik volt kuncsaftomtól, mert most ünneplik az aranylakodalmukat. Meghívtak magukhoz, azt írják, az egész életük boldogságban telt el, és ezt nekem köszönhetik. Kihozzam a levelet?
Szilvia: Maradtak volna itthon, fogadok, már régen elváltak volna…
Erika (Belekarol Laciba, néhány lépést mennek a lift felé, Szilviára mutat.): Én már ezt a nőt is többször megöltem. Ha jól emlékszem, tegnap éjjel is belefojtottam a Dunába. Emlékszem, ez a bestia mindig visszamászott a vízből, és egyfolytában azt rikácsolta, hogy „élni akarok!”
Laci: Kérem, ne mondjon ilyeneket. Félek magától.
Szilvia (megáll Laci mögött, a kabátját rángatja): Tanár úr, maga egy igazi úriember, én meg olyan, de olyan szerencsétlen vagyok! Engem mindenki ki akar használni. Már arra is gondoltam, hogy a Dunának megyek, de végül úgy döntöttem, megtanulok angolul, aztán megpattanok ebből az országból. Mit tanácsol?
Laci: Pardon, asszonyom! Lélegezzen mélyeket.
Erika: (a falhoz lapul, sandán figyeli a jelenetet)
Szilvia (röviden, szaporán, bugyborékolva lélegzik): Gyermekkoromtól asztmám van, tanár úr kedves…ráadásul ez a zárt udvar, mintha börtönben lennék… úgy érzem magam, rácsok vesznek körbe….jaj, megfulladok!
Erika: Lélegezzen mélyeket!
Szilvia (erőlködve, rövideket lélegzik. Táskájából „pipát” vesz elő, szájába fúj): Már jobb egy kicsivel… csak a rácsok… vigyék innen ezeket, megfulladok!
Erika: Asszonyom, ha ezek nem lennének, leesnénk a mélységbe!
Laci: Nem álmodta valaha, hogy belefúlt a vízbe?
Szilvia: Szinte minden éjszaka azt álmodom. Ezt maga honnan tudja?
Laci: Nyugodjon meg, asszonyom. Spirituálisan emelkedjünk magasabbra, aztán segítsünk Natália asszonynak megkeresni a macskát. Jöjjön, kedves. Cic cic cic… Bastet!

(A lift elindul fölfelé)

Natália: Én lemennék gyalog a földszintre, hátha az egyik emeleten van szegénykém, de sajnos, fáj a lábam. Megkérhetem önöket, hogy helyettem megnézik?
Szilvia: Öt perc múlva nyolc óra, kezdődik az előadás.
Laci: Egy kis türelmet kérek asszonyom, rögtön kezdünk. Addig is, megkérném a két hölgyet, menjünk keresni a cicát. Erácska kedves, maga szíveskedjék az udvari lépcső felé haladni, és Ön asszonyom, a főlépcsőn menjen az alsó emeletekre, én meg a felső két emeleten és a padlásfeljárón nézek szét.
Szilvia: Vegye tudomásul, én nem macskát jöttem keresni, hanem nyelvet szeretnék tanulni. Tessék, itt van a csekk másolata, befizettem az első szemesztert.
Erika (Felhúzza magát a folyosó korlátjára, lábát beleakasztja a vasrácsba, és ül a korláton): Én sem macskát jöttem keresni!

(A lift egy emelettel feljebb áll meg.)

Szilvia (Erikához): Szépen kérem, szálljon le innen, mert tériszonyom van. Rögtön elájulok. Mi van, ha rozsdás a rács, és kidől?
Erika: Mit van úgy oda, csak négy emelet. Ha egy macskát ledobnánk, fogadok, a talpára esne. Egyébként is, jó vastag rács ez, nem egyhamar dől ki.
Szilvia: Maga nem macska! Ha nem jön le, úgy rikácsolok, hogy összeszalad a ház! Ezt akarja?
Erika: Összeszalad? Hányan férnek el itt a körfolyosón? Maximum húszan. Ha többen jönnének, az egész emelet leszakadna.
Laci (nem látni, csak a hangját hallani, mert közben elindult az ötödik emeletre): Erácska kérem, megparancsolom, szíveskedjék lefáradni a korlátról!
Erika: Sajnálom. Demokráciában, szabad országban élünk, és ehhez nekem jogom van.
Szilvia: Nem érti, hogy tériszonyom van?! A múltkor be akartam ugrani a Lánchídon a Dunába, de amikor lenéztem a vízre, szédültem, és hányni kezdtem.
Erika (leugrik a korlátról): És? Utána? Mi történt? Mond már! A Dunába? Azt mondtad, a Dunába?
Szilvia: Mi történt? Láthatod: nem öngyilkoltam meg magam. Igen, képzeld, a Dunába, méghozzá a pesti oldalon. Aztán rájöttem, majd bolond leszek! Ugyanis eszembe jutott, hogy a Dérynében milyen isteni a franciakrémes, és én olyan bablevest főzök füstölt csülökkel, hogy a másvilágon olyant nem főz senki. Ha másért nem, de ezekért sajnálnám itt hagyni ezt az árnyékos világot.
Erika: Árnyékvilágot. Egyébként Erika vagyok. Ne kérdezd, hány éves, mert tízezer éve nem számolom. Szervusz.
Szilvia: Szilvia vagyok. Azt a dögöt meg keresse meg a vénasszony. Szervusz.
Kriszta (közeledik a lépcsőház felől. Csinos, húsz év körüli, dekoratív nő. Nézelődik, majd észreveszi a „Nyelvstúdió” táblát, aztán határozottan megindul arrafelé.): Jó reggelt. (Megáll a várakozó két nő mellett, előveszi a mobilját és telefonál): Apuci időben megérkeztem! Igen. Igen. Igyekszem. Hova? Szinkronba? Igen apucikám. Értem. Egy óra múlva ott vagyok, csak leadom a csekket, és már indulok is. Kösz apuci. Mese szinkron? Értem, ez csak meghallgatás lesz. Puszillak, apucikám, vigyázz magadra. Ja igen, hagytam neked a rántottából, edd meg mindet. Este, az előadásod után találkozunk. Én is szeretlek. Pusz pusz.
Erika: Te is macskát jöttél keresni?
Kriszta: Macskát? Én a nyelvoktatásra jöttem, hoztam a befizetett csekket. Úgy látom, késnek az illetékesek.
Szilvia: Egy rossebet. Macskát keres a tanár úr! Egy angol nyelvtanár sziámi macskát keres. Vajon sziámiul is tanít?
Erika: Ja. Azt már tudja mondani sziámiul, hogy cic cic cic.
Kriszta: Ő volt a tanár? Az ötödiken szálltam ki a liftből, és ott egy férfi azt kérdezte tőlem, nem láttam-e a földszinten egy macskát.
Erika (utánozva az angol tanárt): Cic cic Bastet. Szíveskedjék előjönni, hogy az öreglány vihesse már a laborba a pisijét. Fúj! Szőke nő!
Kriszta: Annak a néninek a macskája veszett el, aki a liftajtó mellett áll?
Szilvia: Igen. Hála istennek, megérdemelte a vén kerítő. Biztos sok ember életét tönkretette.
Kriszta: Szegény nénike! Milyen színű a macskája?
Erika: Volt macskája, kedvesem. Ugyanis éjszaka én megfojtottam a dögöt.
Kriszta: (Elborzadva.) Úristen! Miért tetted?
Erika: Na, még egy széplélek, pedig te nem is vagy szőke nő.
Szilvia: Öt percet adok, és itt sem vagyok. Van ebben a városban más nyelvstúdió is. Ti miért akartok angolul tanulni?
Erika: Nem is tudom. Időtöltés. Már vagy három helyre jártam, de csak annyi ragadt rám, hogy tenk jú, meg verimaccs.
Szilvia: Én meg csak annyit tudok, hogy hepibörzétújú. Hallottad, mit mondott az öreglány? Ötven évig kibírták egymással Braziliában. Te elhiszed?
Erika: Braziliában? Ott nem, legfeljebb a Mont Everesten, de csak akkor, ha ötven évig nem mássza meg egyetlen hegymászó sem a csúcsomat.
Szilvia (elmereng egy pillanatig): Két ember ötven évig együtt… istenem, milyen szép is lenne! John Anderson, szívem John…
Kriszta (átéléssel): kezdetben valaha, hajad koromsötét volt s a homlokod sima. Ráncos ma homlokod John, hajad leng deresen, de áldás ősz fejedre, John Anderson, szívem.
Erika: Utálom a szentimentális embereket.
Kriszta: Színész leszek. Nekem minden szerepet el kell tudni játszani. Szerintem benned is van színészi készség,
Erika: Én életművész vagyok.
Kriszta: Nem jól áll neked ez a sapka. (Lekapja a fejéről. Erika hosszú, vállígérő, eredeti vörös haja kibomlik. Kriszta hátralép, jól megnézi magának a nőt.): Valahonnan ismerlek. Ugye mondtam, hogy színész vagy.
Erika (idegesen szedi össze a haját, gyömöszöli a kötött sapka alá): Ezt többször ne tedd, mert megöllek!
Kriszta: Színházban utazol?
Erika: Nem, villamosban. Már mondtam, életművészettel foglalkozom. Apropó,(Szilviához fordul) nem lenne egy ötezresed a legközelebbi tanfolyamig?
Szilvia: Nekem ötezer forint? Két hónapja egy fillér nélkül rúgtak ki a munkahelyemről.
Kriszta: Tudom már, hol láttalak! Mondhatom, szuper tested van, és frankón, átéléssel csinálod, az ember úgy érzi, hogy ő is ott van. Ha levennéd ezt a melegítőd, és egy szexis, testhez idomuló ruhát vennél fel, mindenki megnézne az utcán.
Erika: Eltaláltad, kedvesem. Éppen ezért nem teszem.
Szilvia: Miről beszéltek?
Erika: Na mit gondolsz, kisanyám?
Kriszta: Asszonyom, maga nem szokott netezni? Csetelés, szex oldalak, satöbbi.
Szilvia: A fiaim nem engednek a géphez. Már egészen belediliztek. Ha kérdezek tőlük valamit, ujjukkal a levegőben mutogatnak, mintha a klaviatúrán pötyögnének, és azt mondják, megnézik a neten. Tiszta dilisek lettek, mint az apjuk. Ha meg nem neteznek, csak ülnek bambán, és néznek a semmibe, mint a zombik.
Kriszta: Jól meg lehet belőle élni?
Erika: Sok az eszkimó, kevés a fóka.
Kriszta: Te univerzális vagy?
Erika: Hogy érted, apuci? Mindent bele?
Kriszta: Is. Meg hideg is, meleg is…
Erika: Sütve, főve, csak fizessenek.
Szilvia (láthatóan gyanít valamit: Undorodva elfordul, a táblát nézi.): Én külföldre megyek szerencsét próbálni. Legalább alapfokon tudjak mutogatni. Közgazdász vagyok, de takarítást, vagy éttermi mosogatást is elvállalok, csak fizessenek. Azt mondják, egy cselédlány ott többet keres, mint nálunk egy államtitkár. Ti miért akartok nyelvet tanulni?
Erika: Miért? Nálunk ma már a békák is angolul brekegnek.
Kriszta: Színművészetire járok. Remélem, szükségem lesz rá. (Erikához) Hidd el, sapka nélkül jobban néznél ki, s ha nem ebben a melegítőben lennél…(homlokát hozzáérinti, aztán kacéran nevetni kezd.) bocs az előbbiért. Frankón mondom, szexis csaj vagy. Igazad van, így senki nem ismer fel, nem kell magyarázkodni.
Erika: Te sem vagy egy szőke nő. (Visszaül a korlátra, ezúttal lovagló ülésben. Billegeti a hátsó felét.)
Szilvia: Már megint kezdi! Ez meghibbant! Gyorsan gyere le, különben sikítok!
Erika: Ha nem hagyod abba a majrét, éjszaka belefojtalak a Dunába. Jó lesz? Megadom a kezdő lökést. Fejest a vízbe, zsupsz! Közben a hullámok szerelmesen magukhoz ölelnek, te kapálódzol, jajveszékelsz, mintha egy jó pasi ölelgetne, aztán a csúcson egyszer csak elhallgatsz, és úszol a Fekete tenger felé, de soha nem érsz oda, mert megzabálnak a pirannyák.
Szilvia (feldúltan közelebb lép, mintha le akarná lökni, a korlátról, de helyette a korlátba rúg, amely meginog)
Erika (láthatóan megijed, görcsösen kapaszkodik): Na várj csak, most megkeserülöd! (Leugrik, Szilvia felé lép, nekiszorítja a falnak.)
Szilvia: Nem mocskolom be a kezemet egy ringyóval, aki fillérekért adja el magát! Pfuj! (elviharzik a lift felé, útközben majdnem feldönti Natáliát)
Natália: Na nézz oda! Faragatlan bunkó!
Kriszta (Erikához lép, óvatosan átöleli a derekát): Ne törődj vele, mit mondott!
Erika: Sajnos, igaza van. Mindnyájan egy csónakban evezünk. Ki a tengeren, ki egy folyón, ki csak egy pocsolyában. Én ez utóbbiban… még beleölni sem tudom magam, mert olyan sekélyes…
Kriszta: Színház a világ, ismered a mondást. Neki ezt a szerepet, neked meg egy másikat osztottak. Én arra törekszem, hogy az élet valamennyi szerepét eljátsszam.
Erika: De a kurva életbe! Nekem ezer esztendeje mindig csak epizód szerep jutott! (törölgeti a szemét, szipog.) Szerinted egy vak macska lát?
Kriszta: Persze. Hiszen a macska sötétben is lát.
Erika (megigazítja magán a melegítőt, leveszi a sapkáját, megrázza a haját, és kacéran Krisztára néz.): Akkor azt mond meg, hogy miért nem talál haza? Lehet, hogy nappal egyáltalán nem lát, csak sötétben?
Kriszta: Te bolond, hiszen neki nappal is sötét van!
Erika: Tényleg, erre nem is gondoltam! Hogy te milyen okos vagy! (Átöleli a vállát, és elindulnak az udvari lépcső felé.)
Laci (megjelenik a liftnél, törölgeti izzadt homlokát, liheg.): A padlástól a földszintig minden szeg-zugot megnéztem. Sajnálom, kedves asszonyom. Őszinte részvétem.
Natália: Úgy gondolja, hogy meghalt? Ne kíméljen, Tanár úr, mondja meg őszintén. Mindnyájan isten kezében vagyunk. Ő most bizonyára azt akarja életem végére, hogy utazzam el Brazíliába. Bizonyára nem akarja, hogy magyar földben porladjanak el a csontjaim.
Laci: Asszonyom, ne mondjon ilyeneket! Reménykedjünk, hogy szegénynek nem kellett sokat szenvednie. Egy ilyen ártatlan lény mit árthatott a teremtőnek?
(ebben a pillanatban felfelé zakatol a lift, s amikor elhalad a negyediken, többször egymásután a lift felől macskanyávogás hallatszik.)
Natália (leteszi az ablakpárkányra az üveget): Hallotta, Tanár úr?
Laci: Ez Bastet hangja. ( A lift után rohan, a felsőbb emeletre.)
Natália (maga elé mormolja): A piszok egész idő alatt liftezett, amíg engem a nyavalya környékezett

(A macskanyávogás mindjobban felerősödik, elnyomja a lift nyikorgását is. Csapódik a liftajtó, elindul a lift, és a negyediken megáll. Laci lép ki, nyitva hagyja az ajtót.)

Laci hangja: Asszonyom! Asszonyom! Bastet odafent van a lift tetején!
Natália: Ne mondja! Hogyan kerülhetett oda?
Laci: A negyedik és az ötödik között egy ponton ki van szakadva a drótháló, onnan ugrott rá. Kérem, támaszkodjon rám. Bizonyára kijön, ha szépen tetszik hívni.
Natália (kelletlenül): Gondolja?
Laci: Ó, hogyne! Hiszen csak önt szereti.

(Laci a karját adja Natáliának. Elindulnak a lift felé.)

Natália hangja: Bastet! Gyere ide! Ugorj ide a kezembe! Cic cic cic. Nem jön, látja! Vigyázzon, nehogy lehívják a liftet!
Laci: Vigyázok, asszonyom!
Natália hangja: Gyere Bastet! Kapsz szardíniát! (Bastet hallgat, s amíg Natália hívja, meg sem szólal) Megkarmolt ez a dög! Hogy a rosseb egyen meg!
Laci: Jöjjön le asszonyom, majd én hívom.
Natália: (megjelenik a színen, maga elé mormolja) Rohadt dög, ekkora kalamajkát műveltél nekem, na várj csak! (Hisztérikusan törölgeti kézfejéről a vért.)
Laci hangja: Cic cic cic gyere kiscicám, nem bántalak…(Bastet nyávogni kezd, mintha panaszkodna. Laci pár másodperc múlva megjelenik Bastettel. Az ölében tartja, simogatja) Gyere kis cicám. Jó cica vagy, szép cica vagy. Gyere életem. (Nyújtja Natáliának, de ő elhárítja magától)
Natália: Vigye innen! Hálátlan, csúnya állat! Ezért tartottalak idáig? Ezért vettem neked a legdrágább szardíniát meg a csirkemájat? Ezt érdemlem én? Nem elég, hogy az emberekben is csalódik az ember, tessék, még a saját tulajdon macskájában is… Pfuj! (Bemegy a lakásba, kihoz egy ketrecet): Ebbe a ketrecbe tegye ezt a dögöt.
Laci: Ne mondjon ilyent, asszonyom! Bastet nem dög, ő egy állat. Minden bizonnyal lelki bánat vezette arra, hogy elbújjon. Higgye el, mi emberek is ezt tesszük, ha bánat ér minket.
Natália: Nézze, vérzik a kezem. Megkarmolt, amikor nyúltam felé. Én már egy órája könyörgök, őnagysága meg csak úgy passzióból liftezik.
Laci: A hölgyek elmentek?
Natália: Hálistennek. Lelketlen, faragatlan perszónák voltak. Nem kár értük.
Laci: Hát akkor, fuccs a tanfolyamnak.
Natália: Tanár úr!
Laci: Igen, asszonyom.
Natália: Arra gondoltam, mégis elmegyek Brazíliába. Járt már Ön Vitória da Conquistában?
Laci: Ó, dehogy jártam, asszonyom. Tanári fizetésből? Hogy tetszik gondolni?
Natália: Ez a hálátlan macska nem érdemli meg, hogy többé a társalkodóm legyen. Bízom benne, lesz még néhány szép évem ezen a planétán! Legalább világot látok, üsse kő! Arra gondoltam, magának adom Bastetet. Nos?
Laci: Ó, asszonyom, Ön igazán nagy lelkű. Nem kívánhatom csak úgy…
Natália: Egy ilyen macska ára harmincezer, de mivel vak, leszámítok magának valamennyit.
Laci: (kérdőn néz rá)
Natália: Huszonötezer. Kvittek vagyunk?
Laci: (kiszámolja a pénzt, átnyújtja.)
Natália (nagy pátosszal): Isten veled, életem egyetlen társa! Meglásd jó helyed lesz a Tanár úrnál. Én meg megyek Brazíliába élni, vagy meghalni. (Előveszi a zsebkendőt, megtörli a szemét, aztán belefújja az orrát. Integet Lacinak, aki a ketreccel a lifthez közeledik. Az ablakpárkányról leveszi a nylonzacskóba csomagolt dunsztosüveget, undorral nézegeti): Erre már nem lesz szükség. (Még egyszer Laci után néz, aki éppen eltűnik a lifthez vezető kijáratban.): Szegény, élhetetlen szőke nő. Soha nem viszi az életben semmire. A bolond legalább alkudott volna.

Függöny.