A TEHETSÉGKUTATÓ PÁLYÁZATRA BEÉRKEZETT PÁLYAMŰ

Helyszín: bírósági folyosó. Régi épület, meglehetősen kopott, ránézésre is kényelmetlen padok, az egyik sarokban egy kávéautomata. Időnként megszólal a hangszóró: Pl. „Domokosné Rigácsi Priscilla és Domokos Tibor ügyében kérem az idézetteket a négyes tárgyalóba.” Máskor a színpad mögül a biztonsági kapu sípolása hallatszik, majd a biztonsági őr hangja: „ Kulcsokat, mobiltelefonokat, egyéb fémtárgyakat ide tessen rakni.”

A hatos számú tárgyaló előtt hárman ülnek: Laci, Natália és Szilvia.


Szilvia (hangosan, tagoltan, ahogy a nagyothalló idősekhez beszélünk): A Jenő anyukájának tetszik lenni?
Natália: Az anyukájának?! Na, jól is néznék ki! Különben meg ne ordítson, kiváló a hallásom. A macskám, a Bastet, az süket szegény, meg vak is, és most otthon kellett hagynom emiatt a link Jenő miatt! Beidéztetett a piszok!
Szilvia: Akkor kije a Jenőnek?
Natália: A nagynénje. Hát mit mondjak. Nem szoktam vele dicsekedni, ahogy az apjával, az öcsémmel se. Maga a Helén rokona?
Szilvia: Gyerekkori barátnőm. Az apja állomásfőnök volt Rákosrendezőn, az enyém meg mozdonyvezető, aztán mi is ott laktunk az állomáson, meg ők is.
(kacéran Lacira sandítva) Gondolná, hogy majdnem egyidősek vagyunk a Helénnel?
Laci: (végigméri az asszonyt, aztán, rövid gondolkodás után): Nem.
Szilvia (sértődötten): Pedig majdnem. Mi az a hét év, nem igaz?
Natália: Hoztam egy papírt az orvosomtól, hogy nekem árt a stressz, úgyhogy bemegyek, megmutatom a bírónak, aztán már jövök is ki. Nem fogom a Jenő miatt idegelni magam!
Szilvia: Vérnyomás?
Natália: Á, ha csak az lenne…
Szilvia: Maga tudja, mért váltak el? Bár minek kérdem, nem igaz? Mindig ugyanaz a nóta. Biztos a miatt a szőke cicamaca miatt, aki bement a Jenővel a tárgyalóba. Az is amerikai lehet, mert angolul édelegtek. De én azért Helén helyében nem jöttem volna haza Amerikából. Mert a nagyságos úr talált egy fiatalabbat? Elég nagy az az ország, csak elfértek volna!
Natália: Évek óta nem találkoztam velük, de ha az apjára gondolok... Az is ötven körül bolondult meg, csak szegény felesége jó erősen behunyta a szemét, nehogy lásson valamit. Meg is halt agyvérzésben nemsokára. Én ezekkel azóta nem is találkoztam. A temetés után voltak nálam, mielőtt visszamentek Amerikába. A lányukkal! Csak egy pillanatra nem figyeltem oda, és már a macskát mésogtatta! Hetekbe tellett, míg helyrejött idegileg!
Szilvia: Én is most válok. Már túl vagyunk a békítőn. Maga férjnél van?
Natália: Még mit nem! Soha nem is voltam. Én csak kötöttem a mások házasságát, 3748-at összesen, a 39 év alatt, amíg az anyakönyvben dolgoztam. Na már most, ha a statisztikákat nézzük, annak majdnem a fele engem átkoz, meg a napot, amikor elém kerültek! Jenőéket is én adtam össze különben. Mikor is? 92-ben vagy 93-ban? Nem sokkal utána mentem nyugdíjba, úgyhogy mégis 93-ban lehetett. Novemberi esküvő volt, nem csoda, hogy ez lett a vége. Bár most kaptam egy levelet Brazíliából, valami Sótonyi nevezetű házaspártól, hogy én eskettem őket annak idején, és meghívnak az aranylakodalmukra. Brazíliába! És pont most, amikor úgysem tudok elmenni…

A távolból pittyegés, a biztonsági őr hangja: Arra tessen, ott van a hatos.

Kriszta sietősen érkezik, odamegy a tárgyaló ajtajához, a jegyzéket böngészi.

Kriszta: Megkezdték már?
Laci: Hogyne kezdték volna. Nem látja, hogy kilencre van kiírva, most meg már háromnegyed tíz?
Kriszta: Tényleg? Én tízre emlékeztem. (Leül, elővesz egy szövegkönyvet, szemmel láthatóan szerepet tanul.)
Szilvia: Nem maradt le semmiről, még csak az első tanút hívták be. Én nem tudom, mit tudják kínozni ennyi ideig!
Laci: Nem kín annak, ha beszélhet. Nem hallotta? Be nem állt a szája, hogy ő miket álmodott az éjjel? Ki a francot érdekelnek a hülye álmai?!
Szilvia: Olyan ezoterikus nőnek látszott, szentigaz. Jártam nemrég egy ilyennél, azt mondta, látja a rossz szellemeimet, és kiűzi őket a házból. Lehet, hogy ez a nő meg álmában üldözi a szellemeket.
Laci (gúnyosan): És? Kiűzte?
Szilvia: Hát, a férjem másnap végleg összepakolt és elköltözött. De most már azt mondom, megvan ennek is az értelme, és majd nemsokára rájövök, hogy mi, és akkor minden újra rendben lesz.
Laci: Ámen. Nekem viszont fogalmam sincs, mi az értelme annak, hogy itt kell töltenem az egész délelőttöt, már a második magántanítványt mondtam le az előbb, mert délre se fogok hazaérni, az már egyszer biztos.
Szilvia: Én sajnos nagyon is ráérek. Leépítettek. Úgyhogy, gondoltam, még jól is jöhet, hogy be kell jönnöm tanúskodni. Ki tudja, hátha éppen itt hallok valami jó kis lehetőségről. Bérelszámoló voltam, csak ezek a rohadt számítógépes programok betettek nekem. De egész jól gépelek, és ha egy kicsit rágyakorlok, megy az Excell is. Vagy vannak itt ezek az ülnökök. Csak ülnek egész nap, meg hallgatják a zaftos kis eseteket, és még fizetnek is érte. Minden lehetőséget meg kell ragadni. A munkaügyben is mondta a kis hölgy.
Laci: Ja. Majd szól a végén a bíró, hogy kedves asszonyom, ha már be tetszett fáradni, maradjon is itt mindjárt ülnöknek, köszönjük szépen.
Szilvia: Maga mindig ilyen undok?
Laci: Többnyire. (gúnyosan) Meg ha telihold van.
Szilvia: Hát akkor már értem! Mért nem ezzel kezdte? Bár én például a fogyó holdtól leszek ideges. Különleges eset vagyok, mondta a bioenergetikusom.
Natália (Kriszta felé fordulva): Érettségi?
Kriszta: Dehogy! A színművészetire járok. Másodév.
Natália: Shakespeare? Csehov?
Kriszta (A hasán tartott szövegkönyvre bökve): Hay.
Szilvia (legyintve): Á, egyáltalán nem látszik. Majd húsz év múlva, ha jön a klimax!
Kriszta (megsemmisítő hangsúllyal): Úgy értem, Háy János. A Pityu bácsi fia.
Laci: Lánya is van annak a Pityu bácsinak?
Kriszta: Én vagyok a fia. Ez egy ilyen koncepció. Hogy a női szerepeket férfiak játsszák, meg fordítva. Ráadásul a végén beleesek egy vasvillába.
Laci: (vigyorogva a tárgyaló ajtaja felé int) Lehet, hogy az a nő is drámaíró ott bent? Pont ilyeneket álmodik.
Szilvia: Még hogy nők a férfiszerepeket! Jó hülye koncepció, mondhatom.
Laci: Mit ért maga a művészethez?!
Szilvia (csípőre vágott kézzel): Mért? Maga mit ért?
Laci: Majdnem felvettek a képzőművészetire, képzelje! Az utolsó körig jutottam. És kiváló verseket is írtam, 1986-ban bronz oklevelet kaptam a sárvári költőtalálkozón!
Szilvia: Képzelem, milyen sokra megy vele!
Laci: Mert csak ez a fontos, mi?! Hogy mire megyek vele. Volt egy nagybátyám, az volt ilyen. Hogy ne menjek egyetemre, mert az minek, ha már olyan ügyes a kezem, legyek inkább írógépszerelő, az a biztos szakma, ő csak tudja, mindig beleválaszt a tutiba. Ja. Micsoda perspektíva! 1987-ben! Tiszta szerencse, hogy ki nem állhattam, és nem hallgattam rá. (skandálva )Ó-jaj í-ró-gép-sze-re-lők ho-va tűn-te-tek el?
Kriszta: És akkor most mit csinál?
Laci: Angoltanár vagyok.
Kriszta: Akkor biztos a Helén ismerőse.
Laci: Aha, együtt tanítunk a nyelviskolában. Nekem elmondta az egészet, és a saját szememmel láttam is, amikor egyszer felugrottam hozzá egy szótárért. Nagyon ritka különben: Amerikai-angol idiómák a tóvidéki dialektusokban.
Szilvia: Úgy érti, a szótár miatt hívták ide?
Laci: Dehogy!
Szilvia: Csak mert én az üveggömb miatt…
Laci: Hold. Üveghold.
Natália: Mind azért vagyunk itt, nem?
Szilvia: Biztos nem néz ki rosszul, de hogy ekkora felhajtás legyen miatta! Nem is értem.
Natália: Mert nem ismeri a Jenőt. Annak minden kell. Pláne, ha ezzel még rúghat egyet az exnejébe!
Szilvia: De hát maga mégiscsak a Jenő rokona, nem? Őt kellene védenie!
Natália: Ahogy azt maga meg a Jenőke elképzeli! Elvileg itt az igazságról lenne szó, azt mondják legalábbis. Na majd akkor most gyakorlatilag is arról lesz!
Laci: Nem azt mondta, hogy nem akar vallomást tenni?
Natália: Még az is lehet, hogy meggondolom magam. Ki tudja?! Nekem már úgyis mindegy, akkor meg minek nyeljem le, amit gondolok?
Szilvia: És tényleg. Milyen? Maguk biztos látták. Hogy legalább tudjam, miről beszélek.
Natália: Nem láttam én! Hol láttam volna? Mióta nyugdíjba mentem, a Kertész utcából se nagyon tettem ki a lábamat, nem hogy Amerikába röpködjek! Helénnél se jártam soha.
Kriszta: Hogy milyen? Nem olyan könnyű azt megmondani. Mint egy röplabda, akkora lehet.
Laci: Először ronda babaszappankéknek láttam, fehér foszlányokkal. Aztán Helén felkapcsolt egy lámpát, és akkor türkizszínű lett.
Kriszta: Vagy homoksárga.
Laci: Vérnarancs, mint a leggiccsesebb naplemente.
Kriszta: Vagy barackrózsaszín, mint a Pampers-babák hátsója a reklámokban.
Laci: Ahányszor ránéztem, mindig másmilyen volt.
Kriszta: Felhőket láttam benne és arcokat.
Laci: A holdat, ahogy a mesekönyvemben volt. Öreg néne mosodája vagy Mosó Masa őzikéje.
Szilvia: Atyaisten, micsoda egy csiricsáré izé lehet!
Laci és Kriszta (egyszerre, felháborodottan): Egyáltalán nem!

Nyílik a tárgyaló ajtaja és kisétál Erika.

Erika: Ungár Natália menjen be.
Natália: Hunger. Hunger Natália.
Erika: Akkor rosszul értettem. Ezer bocsika.

Natália bemegy a tárgyalóba.

Szilvia: Mit csináltak ott bent magával ennyi ideig?
Erika: (drámaian) Keresztkérdésekre feszítettek. (nevet) Na jó, csak vicceltem. Az egyik ügyvéd különben nagyon emlékeztetett valakire… Valakire, akit álmomban egyszer… Hogy is? Azt hiszem, simán belelöktem egy fémkohóba. Vagy nem, az idősebb volt. Lavina! Igen, ez az! Lavina sodorta el, egy hógolyóból lett lavina. Az én hógolyómból, persze.
Laci: Hagyja már a hülye álmait! Inkább azt mondja, miket kérdeztek?!
Erika: Pokróc. Maga egy pokróc. Mindig utáltam az ilyen pokrócokat. A Jenő bezzeg talpig úriember. Egyszer például elvitt magával egy árverésre, és… (nevet) Annyira vicces volt… Hogy én csak mutatni akartam neki valamit, hogy milyen el-ké-pesz-tő-en ronda kalapja van az előttünk ülő nőnek, és azt hitték, hogy licitálok egy szecessziós vagy milyen bronz kitűzőre. És akkor megvette nekem, és egyáltalán nem volt mérges vagy ilyesmi. Sőt, azt mondta, hogy jó az ízlésem, és hogy nem is rossz befektetés.
Szilvia: És, ha nem vagyok indiszkrét, milyen természetű kapcsolatban van maga a Jenővel?
Erika: Barátok vagyunk, édesem. Voltunk már ennél közelebbi barátok is, ha érti, hogy mire gondolok…
Szilvia: De még mennyire, hogy értem, drágám.
Laci: Ha hallhatnánk valamit arról is, hogy mire készülhetünk…
Erika: Semmi rosszra, kicsi fiú, semmi rosszra. Azt mondjuk hiányoltam, hogy nem kellett megesküdni a Bibliára vagy az anyám életére, pedig már olyan jól elképzeltem, milyen drámaian fogok esküdözni. Meg az volt a baj, hogy nem hagytak kibontakozni. Mindenki csak azt forszírozta, hogy mit mondott a Jenő az Üvegholdról. Mit mondott volna? Hogy milyen jó befektetés volt. A Jenő az ilyen praktikus elme.
Szilvia: Befektetés, ja. Az én férjemnek is ez volt a kedvenc sportja. Hol ezt, hol azt fektette be a nászi ágyunkba.
Erika: Ne forgassa ki a szavaimat! Akkor már különben is külön éltek a Helénnel.
Szilvia: És maguk hol találkoztak? Amerikában?
Erika: Nem, csak itt a Nagymező utcában. A Jenő üzleti ebéden volt, én meg magánjelleggel iszogattam, és tüzet kértem tőle. (jelentőségteljesen) Adott.
Szilvia: (gúnyosan) Hűha! Micsoda gavalléria!
Kriszta: Nekem Helén azt mesélte, hogy a harmincadik születésnapjára kapta Jenőtől Velencében.
Laci: Muranóban, hogy pontosak legyünk. Nekem is ezt mondta.
Kriszta: Hogy egy fiatal szobrász készítette, és látszott rajta, hogy nagyon szegény.
Erika: Aztán egyszer csak csobb!
Laci: Mi csobb?
Erika: Belecsobbant az óceánba.
Kriszta: Kicsoda?
Erika: Hát a szobrászművész. Mirelli vagy Morelli. Valami bonbonettis neve volt, arra emlékszem.
Laci: Hogy érti azt, hogy belecsobbant?
Erika: Szó szerint. Mondjuk, mégsem szó szerint. Volt körülötte egy repülőgép is. Annál nagyobbat csobbanhattak úgy együtt.
Szilvia: Szóval a szobrász földobta a talpát, legalábbis, ha jól értem, hogy mit gagyog.
Laci: „S ragyog.”
Szilvia: Még hogy! Még ha őrá mondaná… (a fejével Kriszta felé int)
Laci (lemondóan legyint, aztán Erikához fordul): Ezt ott bent hallotta?
Erika: Ott bizony! A Helén ügyvédje mondta, akit lelavináztam. De akkor már nagyon híres volt ám.
Szilvia: Az ügyvéd?
Erika: Dehogy! A szobrász.
Szilvia: Nem is gondoltam, hogy a bíróság ennyire érdeklődik a művészettörténet iránt.
Laci: Cö-cö. Egy kicsit naivnak tetszik lenni.
Kriszta: Tényleg! Ha olyan híres lett, és hozzá még meg is halt, biztos jó sokat érnek a munkái.
Laci: Ott a pont kiskegyednél.
Erika: Mindig mondtam, hogy a Jenő egy zseniális befektető.
Szilvia: Szépen lelépett, most meg vinné az összes szajrét is, mi? Pont, mint az én férjem. Az is csak a gyerekeket hagyta nálam, meg az OTP-csekkeket.
Laci: Na, azért a Helént nem kell félteni. Eltartja ő magát is meg a gyerekét is.
Szilvia: Most arra célozgat, hogy én meg nem tudom eltartani a kölykeimet?
Laci: Az égvilágon semmire sem célozgatok. Főleg nem magára.
Kriszta: Most már értem.
Laci: Micsodát?
Kriszta: Hogy mért lett hirtelen ilyen fontos az Üveghold Jenőnek. Már vagy három éve elváltak, és eddig egész jól megvolt nélküle.
Laci: Biztos megtudta valahonnan, hogy meghalt ez a Morelli vagy Moretti, és hogy mennyivel többet ér most a cucc.
Erika: A Jenő mondta nekem, hogy a váláskor ő kapta a műgyűjteményt. Úgyhogy ez is neki jár. Világos, nem?
Kriszta: Csakhogy ez ajándék volt.
Erika: Azt meg maga honnan tudja? Talán ott volt, amikor megvették? Egyáltalán, honnan ismeri a Jenőt?
Kriszta: Egyáltalán nem ismerem. Helént ismerem. Én szoktam vigyázni a lányára, ha délután is tanítania kell.
Erika: Még szép, hogy a Helén azt mondja, hogy ajándékba kapta! A helyében én is azt mondanám.
Laci: Azt mondja, mert úgy volt. A Helén az ilyen.
Erika: Ej, de nagyon egy húron tetszik vele pendülni! (Elsétál a kávéautamatához, pénzt dob be, csörög, zörög.)
Szilvia: Milyen soká van benn az öregasszony! Úgy látszik, mégis csak kipakol.
Kriszta: Maga honnan tud az Üvegholdról?
Szilvia: Egyszer, jó pár évvel ezelőtt, összefutottam velük a Váci utcában. Akkor még együtt éltek, a kislány se született meg, és itthon voltak látogatóban. Leültünk egy kávéra, és ott mesélték, hogy Velencéből jönnek, a Jenő meg eldicsekedett vele, hogy milyen szép születésnapi ajándékot vett az ő „kis csillagának”. Így mondta: „az én kis csillagomnak”. Cefetül irigyeltem a Helént, mert nekem már akkoriban sem mondott ilyeneket az a tróger férjem, sőt, ha jól meggondolom, egyáltalán soha nem mondott ilyeneket. A legkedvesebb mondat, ami kijött azon a mocskos száján, az volt, hogy „nem is vagy olyan kövér anyukám”.
Erika (visszaér a kávéval): Akkor meg örüljön, hogy megszabadult tőle. Az én utolsó előtti-előtti szerelmem! Istenkém! Hát az egy költő volt! Minden nap írt nekem egy szonettet, vasárnaponként kettőt. Mire vége lett a szerelemnek, összegyűlt egy egész kötetnyi. Búcsúzóul beköttette nekem, csak sajnos elvesztettem valamelyik költözésnél.
Szilvia: Ha ennyire odavolt magáért, hogyhogy mégis vége lett?
Erika: Hát ez a jó benne, nem? Hogy mindig vége lesz, és újra szerelembe lehet esni.
Szilvia: Gondolja? Egy-két évig még talán, de hipp-hopp, mire észbe kap, már úgy sétálhat az utcán, mintha üvegből lenne, észre sem fogják venni a férfiak. Kivel essek szerelembe az én koromban, az én két kiállhatatlan kamasz gyerekemmel? Bár… A jósnőm azt mondta a múlt héten, hogy hamarosan találkozom valakivel, aki „új perspektívát adhat az életemnek. ” Kérdeztem, hogy honnan fogom megismerni, de szerinte erre magamnak kell rájönnöm. (Lacira néz.) Úgyhogy most figyelek.

Nyílik az ajtó, kijön Natália.

Natália: (Szilviának) Maga a Huzinka Elemérné? Menjen be.

(Szilvia bemegy a tárgyalóba.)

Laci: Mégse úszta meg olyan könnyen, nem igaz?
Natália: Úgy, de úgy felhúzott ez a szemét! Mintha az apja beszélne belőle. Pfuj! Hogy én azt mennyire utáltam! De mind őrült, aki férfival kezd, én mondom!
Kriszta: És mivel húzta fel úgy a nénit?
Natália: Ó, már elég volt meghallanom azt a mézes-mázos hangját, hogy így Natália tanti, meg úgy Natália tanti. Hogy emlékszem-e, mit mesélt nekem annak idején a műtárgygyűjteményéről. Na ná, hogy emlékszem! Pedig még gingkot vagy mi a francot se szedek, mint szegény jó Regina barátnőm, hogy az isten nyugosztalja. Aztán szépen elmondtam a bírónak, hogy mesélni semmit se mesélt, de küldtek nekem egy képeslapot Velencéből (biztos az öcsém parancsolt rá, hogy pukkadjak, milyen jól megy nekik), és azon írta, hogy vett egy szép szobrot a Helénnek a születésnapjára.
Kriszta: És mit szólt erre a Jenő?
Natália: Hát ez az! Elkezdett a korommal példálózni, mintha én már egy szenilis vén hülye lennék, aki arra sem emlékszik, hogy beragasztotta-e a protézisét.
Kriszta: A nagymamám is elfelejtette néha. Sőt, egyszer úgy jött el a szülinapomra, hogy otthon is hagyta.
Natália: De én nem felejtek. Van nekem bajom éppen elég, de a memóriám, az kitűnő. Na jó, mind a 3748 párra nem emlékezhetek, akiket összeadtam, de az más. Az orvos se emlékszik minden betegére, szét is robbanna a feje különben.
Kriszta: Most már egész normális színű tetszik lenni. Amikor kijött, olyan lilás volt a feje.
Natália: A Jenő az oka! Pedig mondta az orvosom, hogy ne stresszeljek, mert az nem jó az én állapotomban… Jé…Ezt most egy kis időre tényleg elfelejtettem…
Kriszta: Mit? A Jenőt?
Natália: Dehogy a Jenőt! A Jenőtől a bajomat. Úgy látszik, ez is van akkora istencsapása, mint az én rákom.
Kriszta: A néninek… A néninek rákja van?
Natália: Azt mondják… Mell. Jövő hétre vagyok kiírva műtétre, feltéve, ha a Nyakas doktor addig felgyógyul a lumbágójából.
Kriszta: És ezt csak így tetszik mondani?
Natália: Mért, hogy mondjam? Csak magyarul tudom, mert még nem találtak ki rá egy külön nyelvet. Különben…gondolta volna, hogy ilyenkor olyan hülyeségekkel foglalkozik az ember, hogy mennyit adjon az orvosnak, meg hogy megvan-e még az a szép kis lófarka, amit negyven éve vágatott le, mégse a más hajával kelljen már futkosnia?
Laci: Anyámnak is volt hat éve.
Natália: És? Él még?
Laci: Semmit sem változott. Éppen olyan kibírhatatlan, mint előtte.
Natália: Csak azt nem tudom, mi lesz addig a macskámmal, amíg én kórházban leszek.
Kriszta: Biztos van valaki, akire rá tetszik tudni bízni. Valami rokon vagy barátnő?
Natália: Édes lányom. Az egyetlen élő rokonom a Jenő. Az egyetlen barátnőm meg…. Az én drága Reginám…. Tavaly karácsonykor halt meg egy karácsonyfatűzben.
Kriszta: Szomszédok?
Natália: Brrr. Örülök, ha nem kell látnom őket.
Kriszta: Nekem is van egy cicám. Sziámi.
Natália: Bastet is sziámi! De már nagyon öreg szegény, nem lát, nem hall és elég barátságtalan.
Laci: (maga elé) Pont, mint a gazdája.
Kriszta: A mostani barátom ki nem állhatja. Na, ebben az egyben megegyeznek apámmal. Szerintük egy színésznőnek kutyája legyen, ha már egyáltalán… Hogy azzal lehet vonulni meg fényképezkedni. De egy macska, az olyan snassz szerintük. Pedig okos. Ha szerepet tanulok, azt is úgy hallgatja, mintha értené. Mondjuk a kortárs drámákat nem annyira szereti, de Molnár Ferencre mindig dorombol.

Nyílik az ajtó, kijön Szilvia, odaint Krisztának:

Szilvia: Maga következik.

Kriszta összecsapja az ölében tartott forgatókönyvet és bemegy a tárgyalóterembe.

Erika: Na ugye, hogy túl lehetett élni.
Szilvia: Ezek az ügyvédek! Teljesen összezavartak. Főleg a Jenőé. Hogy vajon arra emlékszem-e, mit fogyasztottunk nyolc évvel ezelőtt a kávéházban? Neeem??? Akkor arra hogyan emlékezhetek, hogy miről beszélgettünk? Na de én megmondtam neki, hogy igenis emlékszem. Nem szép dolog, de pont azért, mert annyira irigyeltem a Helént, hogy csak na! Hogy őt Velencébe viszi az ura, engem meg az enyém még a Dagályba se.
Erika: De a Helén ügyvédje, az cuki, nem? Sajnálom is, hogy álmomban ráküldtem azt a lavinát. És a szőke nő? Ahhoz mit szól?
Szilvia: Azt, hogy Jenő lánya lehetne. Most mondja meg: mi esélyünk van nekünk az ilyenekkel szemben?
Laci: Jézusom, hát miről beszélnek? Annyi benne a műanyag, hogy félnék hozzáérni, hátha leereszt! De a Helén… A Helén az egy nő. Egy igazi nő.
Natália: Nofene. Hát maguk ennyire jó kollégák?!
Laci: Nem tudom, mit akar ezzel mondani, asszonyom.
Natália: Én? Az égvilágon semmit. Legalábbis remélem, hogy van annyi esze a Helénnek, hogyha már szerencsésen megszabadult a Jenőtől, mostanában nem vesz egy másik koloncot a nyakába.
Erika: Nem mondom, elég jól néz ki, csak azt nem értem, hogy lehet ahhoz a kiskosztümhöz ilyen hatalmas táskát venni.
Szilvia: Tényleg! Ez nekem is feltűnt. De lehet, hogy utazik valahova, és már nincs ideje hazamenni. Nekem is azt mondta a pszichológusom, hogy nem ártana elutaznom egy rövid időre, hogy „kitágítsam az egy pontra fixált észlelési horizontomat”. Maguk értik, mit akart ezzel mondani?
Natália: Ja. Hogy verje ki a fejéből a férjét.
Szilvia: Tényleg! Hogy maga milyen okos!
Natália: Megjegyzem, van ennek hatékonyabb módja is, mint hogy drága pénzen elutazzon a világ túlsó felére. Elmegy az SZTK-ba, kivizsgáltatja magát, aztán holtbiztos, hogy talál valami komolyabb aggódnivalót is, minthogy a drágalátos férje kivel meg hogyan. Ez az igazi sokkterápia!
Szilvia: Kösz szépen, a sokkokból most elegem van egy időre.

Nyílik a tárgyaló ajtaja, kijön Kriszta.

Kriszta (Lacihoz): Maga következik.
Erika: Milyen gyorsan végzett!
Kriszta: Fáradnak, meg szerintem már éhesek is. Tisztán hallottam, ahogy korog a Jenő ügyvédjének a gyomra.
Szilvia: Az enyém is korog, de most már megvárom, mi lesz a vége. Addig iszom egy kávét. (Elmegy a kávéautomatához.)
Natália: Hm. Ha meg nem sértem, kérdeznék én magától valamit…
Kriszta: Tessék csak nyugodtan.
Natália: Csak mert hogy mondta, hogy a magáé is sziámi. Tudja, úgy gondoltam, hogy az én koromban már minek, nem műttetek, bár a doktor Nyakas azt mondta, ha kiveszi azt az izét, még évekig elélhetek. De minek, gondoltam magamban, ha már szegény Reginám is meghalt, kinek hiányoznék én, csak a macskámnak. De most valahogy úgy gondolom, hogy nem lenne szép magára hagyni azt a szerencsétlent így süketen meg vakon, meg aztán, ha meggyógyulok, esetleg még Brazíliába is eljuthatok, ha nem is az aranylakodalomra, de az mindegy is.
Kriszta: A sziámi macskák sokáig élnek. És az sem igaz, hogy csak a házhoz ragaszkodnak, nem a gazdához. Ilyen alapon az enyémnek is mindegy lenne, ki van otthon, de ha csak az apám vagy barátom, elő se jön a kosarából. Bezzeg, ha én hazaérek, le se lehet vakarni rólam.
Natália: Pont ezért gondoltam magára… Hogy amíg a kórházban leszek, elvállalná-e az enyémet? Egy hét, maximum tíz nap, azt mondják.
Kriszta: Hú, hát így hirtelen…
Natália: Értem. Hát, azt hiszem, én se vállaltam volna, ha tőlem kérik.
Kriszta: Nem mondtam, hogy nem, csak olyan hirtelen jött. Hogy eljövök egy tárgyalásra, aztán egy plusz macskával megyek haza.
Natália: De majd csak…
Kriszta: Képletesen gondoltam. (kis szünetet tart) Na jó, majd csak megoldom valahogy.
Erika (aki eddig elmélyülten reszelgette a körmét, mintha oda se figyelne): És a barátja mit fog szólni? Nem beszélve az apjáról?
Kriszta: (ránt egyet a vállán) Tombolni fognak. De legalább lesz valami, amiben egyetértenek.

A tárgyalóból csörömpölés hallatszik, mint amikor ledobnak egy üvegtárgyat, és darabokra törik. Rövid szünet után megszólal a hangosbeszélő: Egy takarítónőt kérünk a hatos tárgyalóba! Laci feldúltan kirohan a tárgyalóból. Egy takarítónő pedig seprűvel, lapáttal és egy felmosóvödörrel bemegy. Szilvia is visszasiet a kávéautomatától.

Laci: Nem hiszem el! Nem hiszem el!
Kriszta, Szilvia egyszerre: Mi történt?
Erika (unottan, körmöt reszelgetve): Az Üveghold volt a táskájában, igaz?
Laci: Egyszer csak felállt, elővette a szatyrából, és odament a Jenőhöz. Azt mondta, nem akar harcolni érte. Hogy azt akarja, legyen végre vége, hogy a Holdat nem lehet kikövetelni, csak odaajándékozni.
Szilvia: Megáll az eszem! Hát megőrült ez a Helén?
Natália: Hallgasson már!
Kriszta: De hogyan? Hogy tört össze?
Laci: Mind az Üvegholdat néztük, de egyikünk sem tudná megmondani, hogy történhetett. Talán Jenő keze volt síkos az idegességtől, talán Helén engedte el egy századmásodperccel előbb a kelleténél. Ugyanaz az érzés volt, mint amikor belém hajtott egy kisbusz. Tudtam, hogy meg fog történni, hogy elkerülhetetlen, de addig volt az a természetellenesen hosszúra nyúlt pillanat, amíg próbáltam felfogni, hogy mi történik. Mind utánakaptunk, pedig tudtuk, hogy nem érhetjük el.
Natália: Helén is?
Laci: Látja, ezt nem tudom...
Szilvia: Nem lehet megragasztani? Vannak ezek a jó kis pillanatragasztók. Vagy egy restaurátor?
Laci: Egy pillanatig még egyben maradt, mintha történhetne ilyen csoda, aztán apró szilánkokra robbant.
Szilvia: Hát azért ez fura. Hogy csak így hipp-hopp vége legyen…
Natália: Egyáltalán nem hipp-hopp. Három év után éppen ideje volt. Ez a Helén… Mindig is stílusos nő volt. Csak ez az egy tévedése ne lett volna. A Jenő.
Erika: És most mi lesz?
Laci: Még felvesznek egy jegyzőkönyvet, de azt mondták, mi hazamehetünk.
Szilvia: Hát akkor menjünk. Úgyis jön hozzám kettőre a feng shui szakértő, hogy felvegye a bágua térképet. Azt mondja, ha megerősíti a gazdagság-siker meg a szerelem sarkot, áramlanak majd az energiák, és hátha…
Erika (Lacihoz): Nem akar meghívni egy kávéra? Elmondhatna párat a verseiből.
Laci: Inkább megvárom Helént, azt hiszem.
Natália (Krisztához): Maga most ráér?
Kriszta: (ránéz az órájára) Végül is… Van egy szabad órám.
Natália: Akkor bemutatom Bastetnek.
Kriszta: Indulhatunk.

A négy nő elmegy. Laci le-föl járkál a folyosón, magában gyakorolja a szöveget, amit majd Helénnek mond:

Laci: Gondoltam, elviszlek, nehogy elkéss az órádról… Gondoltam, megvárlak, úgyis egy helyre megyünk… Gondoltam…


Függöny