A tehetségkutató pályázatra beérkezett pályamű

Helyszín:  Fűzöldre festett nagy, üres terem.

(Fiatal lány érkezik,csinos, kézenfogva egy törpe növésű színésznővel lila  mobiltelefon jelmezben, aki a lány szövegét mondja, miközben a lány tátog)

Kriszta: (mosolygósan, komolyan) Jó, jó… de mondd mégegyszer! Naaaaaa…. ne legyél már ilyen!... Tényleg... nem igaz… fáj kimondanod egy mondatot, amikor tudod, hogy olyan nagy örömöt okozol vele… na mondd már!
(kérlelve, infantilis grimasszal, sejpítve, mint egy öt éves kislány, végig gyerekhangon a mobiltelefonnak öltözött színésznő) én ki vagyok?… ííígen… Mindike vagyok… és nagyon aranyos… olyan kis aranyoska vagyok, hogy nem is lehet elmondani… mondom (nevet nagyon, boldogan)…
…jó, de figyelj csak, van valami nagyon fontos… ugye meg tudod ígérni, hogy ha egyszer csak történik valami, valami nem tudom mi, és úgy fogunk felébredni reggel, hogy nem magyarok vagyunk, hanem angolok, akkor... kérlek… csak azt ígérd meg, hogy sosem fogsz engem Herriettnek hívni, bárminek hívhatsz, csak Herriettnek ne hívj… jó?... meg tudod ígérni?… és ha németek leszünk, ha egyszer felébredünk, akkor csak Uténak ne hívj!... jó?… jó? (szinte sírva kérdezi)… Jó, jó, az jó lesz… (rögtön mosoly az arcán, kivirul, boldog végtelenül)… elhiszem, igen… (szünet)… akkor jó… (kimegy)

(Erika érkezik, kézenfogva kettő, különböző formájú és elhasználtsági fokú, citromsárga mobiltelefonnak öltözött törpe növésű színésznővel)
Erika: (telefoncsörgés, majd ránéz a régebbinek látszó, mobiltelefonnak öltözött színésznőre és rémült arccal szólal meg)… Úr Isten!… ez meg ki? Nem ismerem ezt a számot!…ki lehet ez?…inkább nem veszem fel… (kimegy)

(Laci érkezik egy fekete színű mobiltelefonnak öltözött törpenövésű színésszel kézenfogva)
Laci: (a telefonból jön a nyugodt, szinte unott hang, Laci tátog, miközben lassan sétálnak)… jó, bemegyek… igen, azt már reggel feladtam… nem tudom… hát mondjuk az nem rajtam múlt… én megpróbáltam… ráadásul nem küldek hozzá semmit… akkor meg hogy?… de te tetted oda, már bocsánat… én nem láttam… sajnálom, de erről nem én tehetek... jó… nyugodj meg, majd jövő héten elintézem… jó… hát nem tudom…tényleg... nem tudom, hogy mások mit csinálnak… nem tudom… szerinted mindenki ennyit dolgozik, mint mi?… benn ülnek valami irodában és várják, hogy lejárjon a munkaidő… nem hiszem el, ha mindenki dolgozna, aki munkába jár, akkor ez lenne, nem akarom elhinni… persze…mentem hozzájuk és már mind a ketten otthon voltak… (hisztérikusan, levegőt kapkodva)... egyszerűen nem tudom mikor… semmire nincs időm… annyi dolgom van, hogy nem tudom mikor fogom megcsinálni… (kimegy)

(Szilvia érkezik, kövér, szétesett, izzadt, ideges, három, ezüst színű mobiltelefonnak öltözött törpe növésű színésznővel kézenfogva és mivel ugye csak két keze van, két telefonember fogja egymás kezét, ahogy Szilvia után loholnak)
Szilvia: (Szilvia tátog, és topog, jelezve, hogy nagyon elfoglalt, éppen vásárol, a képzeletbeli polcokról vesz le mindenfélét, árakat hasonlít össze, láthatóan nem figyel, színésznő a telefonban nyájasan beszél)… Édesem!!!... (harsogva hirtelen támadt rettenetesen boldog arccal)… de jó, hogy hívsz!!!… persze, hogy jókor!!!... ráérek!!! persze, persze… mondd csak!… igen… persze, hogy otthon leszek… hogyne… ez csodálatos… igen, igen… de jó (kedves, finom mosollyal)… igen, nagyon jó… úgy örülök neki… igen… dehogy!!!!... minden rendben!!!… és ez csodálatos!!!! (vége a beszélgetésnek, magához beszél Szilvia, az orra alatt motyog, egyik sarok felé fordulva, mintha el akarna bújni)… hogy ezeknek is mi a picsának kell most jönni…

(Hunger Natália maga a mobiltelefon, kopott óarany színű, aki leejtve fekszik a földön és búg, majd sípol az üzenetrögzítő, Natália belülről beszél)
Natália: Ön Hunger Natália telefonját hívta, kérem hagyja meg üzenetét, később visszahívom.
(Egy női hang kívülről szól, nagyon kedvesen) Jó napot kívánok! Én Takácsné Maklár Etelka voltam a Leselkedő Számonkérő Kioktató Zrt. munkatársa és az Ön lejárt esedékességű számlatartozása miatt kerestem. Kérem hívja munkatársunkat hétköznapokon reggel kilenc és tizenhat óra között.
(Natália felkel, leveszi a jelmezét, leül a színpaad szélére, elővesz egy köteg papírt a zsebéből és olvas hangosan)

Natália: „Drága mama, annyi mindent szeretnék legjobban, hogy
az lenne a jó, ha valahogy mindet egyszerre tudnám
leírni, de az lehetetlen.
Legjobban sírni szeretnék, és saját biciklit,
finom, friss kenyérből vastag szendvicset, amit
te készítesz nekem, hozzá citromos teát,
amiben citromdarabok úszkálnak,
és hogy ne fázzon a lábam soha,
szép hosszú hajat, amit reggel becopfozol,
egy kulcsot, amivel bemehetek a házunkba, ha én érek
legelőször haza, meleg, tiszta szobákat, saját
játékokat, babakocsit, bölcsőt, ebéd illatát,
olyan szülőket, akik szájon csókolják egymást
a gyerekeik előtt,
mamát, aki olvas este, nagypapákat és nagymamákat,
olyan vacsorákat amire minden családtag eljön
és nem mennek haza, hanem nálunk alszanak,
szülinapi tortát a cukrászdából, mert igazi tortát
csak a cukrászok tudnak sütni,
pont annyi gyertyát, ahány éves vagyok.
Legjobban szeretnék nyaralni, nálam kisebb
testvérrel, kevés pénzt kapni fagyira a te pénztárcádból,
büszke mamát, mert ügyes vagyok,
elégedett mamát, mert jól tanulok,
dühös mamát, mert már megint rosszalkodtam,
szerető mamát, aki jóéjszakát puszit ad,
gondoskodó mamát, aki jóban van a tanító nénivel,
határozott mamát, aki másoktól megvéd és maga szid le,
mamát, aki autót vezet,
egy mamát, aki sosem teszi vissza a lyukas harisnyát
a fiókba, aki tudja, hogy mi az, amit már kinőttem,
aki megcsodál, ha szépen felöltöztem,
aki gyöngyből fűzött karkötőt hoz, pedig nincs is névnapom,
aki szereti, ha szép a kislánya, nem csak okos és illedelmes,
aki zeneiskolába kényszerít, aki elvisz, aki értem jön,
aki meghallgat, aki mesél, aki ölel ok nélkül,
aki mellé be lehet bújni az ágyba, ha rosszat álmodom,
akinek eljátszhatom, hogy félek, csak hogy odaszaladhassak hozzá,
őszinte mamát, aki nem csak úgy tesz,
mintha boldog lenne, hanem tényleg az.
Mamát.
Igazit.
Téged.

És olvas tovább hangosan:

Drága mama, alig várom már a boldog napot!
Mama, nálam az úgy van, hogy van
sok szomorú nap, úgy egy hét.
Aztán egyszer csak reggel arra ébredek,
hogy nagyon boldog vagyok. Estére már félek
a következő szomorú héttől,
de a sok szomorú nap után megint jön egy boldog!
Drága mama, el sem hiszed, hogy
mennyire szeretnék arról írni, hogy
mi minden történik velem, de
az a baj, hogy úgy érzem semmi sem történik.
Eszünk, iszunk, játszunk, alszunk.
És újra, meg újra.
Nem értem miért.
Nem értem miért nem örülök a játéknak,
az ételnek, a játéknak.
Szeretnék örülni és arról írni neked.
De nem tudok. Valamitől.

És folytatja:

Drága mama, ma arra ébredtünk, hogy Ica néni
sárgarépákkal a kezében áll az ágyunk fölött.
Bedugta a szánkba, mint a csecsemőknek a
cumit, szépen sorban. Közben hangosan nevetett.
A kis Kati és a Józsika hozzápréseltek a nagy ágy
karfájához, én meg elfordítottam a fejemet
és őket néztem, hogy tényleg olyan volt, mint
ahogy mondják, hogy mindjárt kiesik a
száján, feszült a bőrük és elvékonyodott a
szép fogsorukon, mintha szét akarna repedni.
Elmosolyodtam.
Ica néni rám nézett, de én nem szeretem, ha valaki
rám néz így, mert akkor elmegy az ő kedve is a
nevetéstől, és azt mondja nekem, hogy jól van, én
pedig biztos vagyok benne, hogy nem is tudja mi
van jól vagy mi nincs, csak érzi, hogy ezt kell
válaszolnia arra, amit nem is tud. Ica néni
azt mondja, hogy olyan a szemem, mintha mindjárt
elkezdenék sírni, pedig az összes gyerek közül
én sírok a legkevesebbet. Titokban dicsér engem.
Tegnap hallottam amikor a Laci bácsinak azt súgta a folyosón,
hogy én egy felnőtthöz hasonlítok inkább,
nem egy gyerekhez.
Alig tudtam elaludni, mert folyton csak ez járt a fejemben.
Drága mama, én nem tudom
milyenek a felnőttek, meg azt sem, hogy a
gyerekek milyenek, én csak azt tudom, mama, hogy
én milyen vagyok és ez a legrosszabb nekem a
világon!
És mindig csak attól félek, hogy ezt majd azok is megtudják,
akiket szeretek
és akkor mi lesz velem!
Majdnem sírtam, de elaludtam.
Reggel meg jött Ica néni a sárgarépákkal.

(Egy férfihang kívülről, Natália a félhomályban ül)

Hang: És Natália félmezetelenül állt a zuhanyozóban, a csapot markolta, úgy kapaszkodott, amíg Ica néni mosta szó nélkül, aki nem szerette, ha felébresztik, mert akkor eszébe jut, hogy a férje otthon alszik a gyerekkel, ő meg sehol, jobb ha gyorsan átalussza az éjszakát, észre sem veszi. Reggel gyorsan öltözik, fogja a táskáját, jelenti magának, hogy ellenőrizte a kulcs-pénztárca-villanyt. Aztán már csak a saját lélegzetét hallja, és amikor a leghangosabb, akkor ér haza.  
Határozott mozdulattal végighúzta kezét Natália lábán, úgy söpörte le a vizet, hogy ne legyen túl vizes a törölköző. A műanyag zuhanyrózsa nekicsattant a csempének és üresen kongó hangon jelezte, hogy itt senki sem akar lenni, de mégis itt kell lennie, és Natália kifeszítette a szemhéját, nyelt egyet, aztán mégegyet és gyakorolni kezdte, hogy ő nem szomorú. Biztos volt benne, hogy a mamája nem így csinálná és az összes vizet a törölköző szívná fel, miközben ő topogva türelmetlenkedik attól, hogy kipihent és biztonságban van. Ez a gondolat mindenesetre megnyugtatta és mivel egyikük sem szólt, megmaradhatott neki az érzés, amit magával vitt a kreppágyneműbe. 

(Natália újra megvilágítva, olvas tovább)

Natália: Drága mama, ma délután lementünk a kompkikötőbe.
Mindenki kapott fagyit, én citromot kértem.
A Duna part olajszagú volt. A kavicson
feküdtem és néztem a szürke égen a szürke felhőket.
A kavics is szürke volt. Meg a víz is.
Beleheveredtem ebbe a szürkeségbe. Ott feküdtem a közepén.
Úgy éreztem, hogy most szerelmes vagyok.
Csak úgy. Szóval már az lehettem, amikor megjelent a
Józsika.
Azóta őt szeretem.

(és folytajta)

Natália: Drága mama, reggel a Józsika mellé ültem az
asztalnál, mert kíváncsi voltam, hogy
zsíros-e a füle.
Az volt.

(Még midig nem mozdul, olvas tovább.)

Natália: Drága mama, az, hogy ilyen sokáig nem írtam, nem azt jelenti,
hogy nem szeretlek, vagy nem gondolok rád.
Csak vártam.
Vártam, hogy végre nagyobb legyek.
Mert a kisgyerek olyan, mint egy tárgy,
egy értékes váza az üveges szekrény mélyén.
Beteszik oda, hogy ne érje annyira a por és aztán dühösen törlik le.
Mama, a váza nem ír.
A felnőttek gondoskodnak a kisgyerekről.
A kisgyerek meg cserébe folyton illetlen dolgokat mond,
butaságokat beszél, szemtelen és figyelmetlen,
semmit sem tud és megtanulni sem képes,
biztos, hogy soha nem is fogja rendesen tudni,
rosszkor van rossz helyen, útban van, át kell esni rajta,
lehet, szabad, sőt kell is vele kiabálni, büntetni,
megtagadni, amit szeretne, ok nélkül,
hogy előre szokjon hozzá, hogy az életben soha nem indokolják meg,
hogy ezt vagy azt miért nem lehet neki most éppen,
őt meg kell nevelni, meg kell tudnia,
hogy a világon semmi sem úgy van, ahogy azt ő képzeli.
Hát ez a hála?!- kérdezik a kisgyereket,
aki csak szipog, mert nem mer sírni,
hátha azzal is csak fájdalmat okoz annak a sok jó embernek,
aki etette, ruházta, iskolába járatta és a legjobbat akarta neki.
A kisgyerek bűnös.
A felnőttek pedig kötelességüknek érzik, hogy szembesítsék.
A kisgyerek hallgat, ha okos,
de így még többet hibázik,
mert olyan nagyon be akarja bizonyítani, hogy nem tett semmi rosszat.
Leveri, eltöri, kiborítja, belebotlik, elveszti a legnagyobb igyekezetében.
És elkeseredik.
Keserűségében kénytelen elhinni, hogy valóban bűnös.
Mama, én is elhittem.
Ezért nem írtam. (kimegy)

A színpad fehér, öt bölcsőben fekszik pólyában az öt szereplő, mindegyikhez megérkezik egy-egy anyuka, akik halkan suttogva beszélnek hozzájuk és különböző, gyönyörű altatódalokat énekelnek halkan, mégis jól hallhatóan, éteri hangon, közben simogatják a bölcsőben fekvő szereplőket, hosszú percekig…