A TEHETSÉGKUTATÓ PÁLYÁZATRA BEÉRKEZETT PÁLYAMŰ

Helyszín: park, előtérben paddal. Egyik oldalon templom bejárata. A közelben a színművészeti egyetem próbaterme. A padon hetvenes nő ül. Az egy sarokra lévő rendelőintézetben kapott laborleletet vizsgálgatja.

Hunger Natália: (Félhangosan olvas.) Malignitásra utaló jelek miatt szövettani vizsgálat szükséges. Vizsgálat? Minek? Nem éltem eleget már? (Hirtelen mennydörgésszerű hang hallatszik.) Mi ez? Hiszen egy felhő sincs az égen!

(Ötven körüli nő közeledik. A templomból lépett ki. Öltözéke esetlegesen összeválogatott. Haja hátul befőttes gumival összefogva.)

Szilvia: Igen, gyönyörű időnk van.
H. N.: Ki beszél itt az időjárásról?
Sz.: Maga mondta az előbb, hogy egy felhő sincs az égen!
H. N.: Igen, mert furcsállottam a mennydörgést!
Sz.: Semmiféle mennydörgést nem hallottam! Igaz, a templomban voltam. Azelőtt sose jártam, most meg csak ott tudok megnyugodni. Úgy otthagyott a férjem huszonöt év házasság után, hogy még most se tértem magamhoz. A fiam is elköltözött, az anyám meg jóformán magatehetetlen. Senkire se számíthatok. A férjem mindig is ilyen volt. Örökké ment, mindig túlórázott. Tudtam, hogy mindig van valakije, de… Nem is tudom, miben bíztam…

H. N.: Minden nő ostoba.
Sz.: Maga is így járt?
H. N.: Sosem voltam férjnél!
Sz.: Hát akkor miről beszél?
H. N: Láttam, mi történik az anyámmal. Engem is megkörnyékezett a mostohaapám… Anyámnak mégis ő kellett.
Sz.: Hát az nem mostanában lehetett!
H. N.: Mégis igaz volt!  De minek is beszélek itt! Na, Isten áldja!

(Sértődötten elsiet. A leletet a padon felejti. Az asszony nem veszi észre. Húsz év körüli nagyon csinos lány jön, mobilon beszél, leül a padra. )

Krisztina: Na, figyelj! Ez tök uncsi! Te sörözöl a haverokkal, én meg hallgatok!
- - - -
K.: Nem bírom azt a nőt! Találj ki valami mást, vagy menj el egyedül!

(Másik számot hív.)

K.:  Csocsesz! Na, mi van!? Talizunk este?
- - -
K.: A haverokkal megy! Mi legyen?
- - -
K.: Édi vagy! Lebutítjuk magunkat valami szirupos filmmel, aztán dumcsizunk! Na, csá!

(Csörög a mobilja. Kellemes dallam.)

K.: Ó! Tanár úr! Kaszting? Ön rendezi a filmet? Persze! Köszönöm!
- - -
K.: Utána? Jó, van egy programom, de majd lemondom.

(Megint csörög a mobil.)

K.: Hello! Nem érek rá!

- - -

K.: Akkor sem!

(Magában dühöngve.)

K.: Unom ezeket a ragadós pasikat!
Még egy sem volt RÁM kíváncsi! Mindegyik csak kefélni akar. (Mennydörgésféle.)

K.:   (Szilvia felé.) Mi volt ez?

Sz.: Én nem hallottam semmit! Itt ült egy asszony, az is hallott valamit, de én nem.

K.: (Magának.) Süket!

Sz.: Nem vagyok süket, édesem!

K.:  Bocsi! De én tényleg hallottam valamit. Na, viszlát! (El akar menni, de észreveszi a padon felejtett orvosi papírt.) Ne tessék itthagyni!

Sz.: (Kezébe veszi.) Nem az enyém, biztosan azé az asszonyé, aki nemrég itt ült. Egyébként férj nélkül sem jó élni, higgye el nekem! Maga még olyan gyönyörű és fiatal, a legjobbat is kiválaszthatja!

K.: (Már elmenőben.) Ha volna választék!

Sz.: Ezek a kis beképzelt majmok! Majd megtudjátok, mi az élet! Miért is születtem nőnek! (Mennydörgésféle.)
Jé! Tényleg mennydörög! De ilyen csodaszép időben!
(Kezébe veszi az orvosi papírt, olvasgatja.)
Malignitás…. Nem értem ezeket az orvosi szavakat! Miért nem tudják magyarul írni?!
Nézzük, kié ez a papír! Hunger Natália… Micsoda név… 76 év… Nem is néztem annyinak… De biztosan ő lesz az. Kertész utca…Nincs messze, majd elviszem neki. (Elmegy.)

(Üres a színpad. Harmincas nő jön, extravagáns öltözékben, kezében fényképezőgép. Babaarc, ördögi tekintet. A templomot kezdi fotózni. Negyven körüli férfi közeledik lassan, újságot lapozva.)

Laci: Mennyi hülyeség! (Nekimegy a nőnek.)

Erika: A legjobb kép lett volna! Vigyázzon, kivel kezd! (Jobban megnézi a férfit. Felkiált.)
Most az egyszer megúszod élve, mert te is az Eötvösbe jártál!

L.: (Zavartan.) Honnan tudja…illetve tudod?

E.: Mindenki ismert az iskolában. Te nyerted a tanulmányi versenyeket magyarból és angolból is. Még emlékszem egy sorra a versedből. Valahogy így van: „E pillanatban eggyé vált az álom és valóság…”

L.: Ezt honnan ismered?

E.: Egy buliban szavaltad nekem. Nem is emlékszel rám?

L.: Ne haragudj, akkor még biztosan nagyon kislány voltál. A csinos lányokat nem szoktam elfelejteni.

E.: Szóval nem tartozom közéjük!

L.: Nagyon is szép vagy!

E.: Te is nagyon tetszettél nekem! De olyasmit rebesgettek rólad, hogy inkább a fiúkat szereted.

L.: Csak nagyon félénk voltam. Még most is az vagyok.

E.: És költő lettél?

L.:Tanár. Apám szerint lúzer. Te?

E.: Már nem is tudom. Főleg önmagam vagyok. Angyal és ördög. Álmomban gyilkolok.

L.: Micsoda?! Mi lesz, ha téged is legyilkolnak egyszer?

E.: Saját álmomban?

L.:  Sajnos mennem kell, kezdődik az órám. Itt tanítok,  nem messze.

E.: Elkísérlek! Nem szabadulsz olyan könnyen tőlem. (Ismét a hang.)
Mi volt ez a hang?

L.: Siessünk! Egyébként én nem hallottam semmit.

E.: Ne mondd már! Még most is cseng a fülem!

L.: Akkor sem! Látod, milyen gyönyörű az idő. De most, hogy mondod, eszembe jutott, hogy fordítottam egyszer valami nagyon régi szöveget egy Ázsia-kutatónak. Talán szanszkrit volt az eredeti, én magyarról tettem át angolra. Abban volt valami olyasmi, hogy ha magunk ellen vétkezünk, akár csak gondolatban is, akkor az ég ura saját testünkön keresztül figyelmeztet bennünket. Lehet, hogy ezt hallottad? Na, most már el is késtem. Szia!

E.: Majd írok e-mailt, megnézem az iskola honlapján a címedet!

(Eltűnnek. H. N. jön, a padon keresgél.)

H. N.: Biztos, hogy itt felejtettem. Itt olvastam, amikor megdördült az ég. Persze, lehet, hogy nem is volt semmi, lehet, hogy már hallucinálok. (Ismét a hang.)
Ezt már végképp nem értem.
Biztosan az a nő vitte el az orvosi papíromat. Mégiscsak jó lenne, ha megállapítanák, mi a bajom.  (Halk, édes dallam.)
Már megint mi volt ez? De legalább szép a melódiája. Olyan, mint valamelyik gyönyörű Ave Maria… Azt azért sajnálom, hogy anya nem lehettem. Vannak országok, ahol az egynemű párok gyereket is nevelhetnek. Nekünk mindent titkolnunk kellett. Még anyakönyvvezető se lehettem volna, ha kiderül. Pedig én csak egyszer, és a szívem legmélyéig szerettem… (Az előbbi dallam.)  A páromnak volt gyereke, családja…
Ó, édes jó Istenem, szívből remélem, hogy megbocsátottad ezt nekem!

Lehet, hogy ez a meghívás Dél-Amerikába, már ez is a megbocsátás jele. Nem tudom, kik küldhették, de biztosan boldogok, hogy annak idején összeadtam őket. (Ismét a dallam.) Lehet, hogy mégis elmegyek. Holnap pedig eljövök a reggeli misére, hogy megtaláljam azt az asszonyt a leleteimmel.

(Elmegy. Krisztina érkezik a tér egyik sarkából. Nagy hangon telefonál.)

K.: Képzeld el, sikerült a kaszting!

- - -

K.: Még nem tudom, melyik szerepre. Ma este mondja meg a tanár úr.

- - -

K.: Így sajnos nem. Majd bepótoljuk máskor.

- - -

K.: Dehogy hagyom magam! Apám letörné a derekam! Nem, nem! Felesége is van!

- - -

K.: Igaz, hogy imádom, amikor magyaráz. Az abszurd a kedvence, de rengeteget tud a színházról. És az emberekről. Nála Shakespeare az alap. Én is bírom. Végigolvastam az összest, de a Rómeó és Júlia a legszebb.
 Amikor darabrészleteket próbáltunk, rám osztotta Júliát. Aztán beállt mellém előjátszani Rómeót, esküszöm, olyan vonzó volt, mintha tizenhat éves lenne. Pedig talán már ötven is lehet.

- - -

K.: Áradoztam? Lehet. Nagyon bejön nekem. A barátom nem rúg labdába mellette. Nem is értem, miért kínlódom vele. Egy szerelmem volt a középiskolában, de azt már régen kinőttem.

- -

K.: Na, szia, édes! Majd csörgünk egymásnak!

(Új számot hív.)

K.: Anyucikám, képzeld, kapok egy kis filmszerepet. Most jövök a kasztingról. Az osztályfőnök rendezi! Olyan boldog vagyok!

- - -

K.: Kicsit később jövök, megünnepeljük a csajokkal. Mondd meg apának is!

- - -

K.: Tudod, hogy vigyázok! Puszi! (Enyhe mennydörgésféle.)
 Mi a franc ez már megint?

(Elmegy. Szilvia érkezik, nagy szatyrot cipel. Leül a padra.)

Sz.: Azért legalább autót vezetni megtanulhattam volna. Most nem kellene annyit cipekednem. Igaz, hogy a kocsit elvitte a férjem, most valamelyik ribanc ül benne! Én maradtam a lakásban egyedül. Legszívesebben hazaráncigálnám a férjemet! Ezért főztem, mostam rá, vasaltam az ingjeit?! Hogy más nőkkel kavarjon, hogy vénségemre egyedül hagyjon? Ezért?!

Jaj, Istenem, itt kiabálok egyedül! Már hülye is vagyok! (Mennydörgésféle.)
Megyek, vacsorát kell adnom az anyámnak!

(Elindul, a megszólaló harangszó kíséri.)

(A színpad elsötétül. Vidám, mai zene szólal meg. A sötétben bejön a női szerepeket alakító négy színészhallgató lány, korábbi jelmezük valamilyen jellemző darabjával. Kivilágosodik.)

Krisztina (X.Y.): Mi vagyunk a drámai jellemek! Mi történt veletek a darab során?

H. Natália (X.Y.): Kezdtem hinni abban, hogy nekem is tartogathat még valamit az élet.

Szilvia (X. Y.): Elkezdett nyugtalanítani az a gondolat, hogy rosszul éltem az életemet!

Erika (X. Y.):   Csak tengtem-lengtem idáig az életben, talán most megtaláltam a szerelmet.

(Mindannyian, Krisztina felé.)

És te?

Krisztina: Hinnem kell önmagamban, ki kell lépnem az apám árnyékából!

Mindannyian:

Ezzel megvagyunk, de hol volt a drámai konfliktus?
 
K.: Belül, önmagunkban! Már a tragédia sem a régi. A konfliktusok bennünk zajlanak, s ha nem jön valami isteni csoda, akkor elemésztenek minket!

E.: Isteni csoda az volt!

K.: De az nem drámai elem, hanem eposzi kellék!

E.: Akkor is volt isteni csoda! Megtaláltam a gyerekkori szerelmemet!

Szilvia: A mennydörgések!

Natália: A mennyei Ave Maria!

Mindnyájan: És a bűvös pad!
De hol vannak a férfiak?

Sötét lepelben bejön a színpadra Natália nevelőapja, Natália mögé áll, erőszakos mozdulattal akarja magához húzni. Szilvia mögé áll a volt férje, minél távolabbra igyekszik tolni magától. Krisztina apja fél méterrel a lánya fölé magasodik.

Erika az előtérben áll, bejön Laci, megfogják egymás kezét.

Laci: Sosem szerettem a nyomulós nőket, nem tudom, ebből mi lesz. Nem értem, mi tart mellette.

Erika: Ha csak egy napig tart, akkor is megérte!

Mindannyian: Akkor vége a darabnak? Mehetünk haza?

Krisztina: Kell egy szép befejezés! Hívjuk segítségül Shakespeare-t, a legvarázslatosabb játékot, a legjátékosabb varázslatot, a Szentivánéji álmot! Ime:

„Ha mi árnyak nem tetszettünk,
 (Együtt.)
Gondoljátok, s mentve tettünk:
Hogy az álom meglepett,
S tükrözé  e képeket.”

A színpad elsötétül.

    V É G E

Szeged, 2009. április