A TEHETSÉGKUTATÓ PÁLYÁZATRA BEÉRKEZETT PÁLYAMŰ

1. jelenet

(Szilvia az áruház parkolójában köröz. Helyet keres. Végre meglát egyet, de hirtelen lefullad az autó. Próbálja indítani, de nem megy.)

Szilvia: Mi van ezzel? A kurva életbe! Már ez is! (Kiszáll a kocsiból. Körülnéz. Szerencsére éppen van egy szabad hely a közelben. Nem veszi észre, hogy az a mozgássérülteknek van fenntartva. Letekeri az ablakot, és azon átnyúlva kormányozza, és tolja a kocsit az üres hely felé Erőlködve, kínlódva. Egy férfi is parkolóhelyet keres. Megáll kissé távolabb, és figyeli a nő kínlódását.)
Laci: Hűha! Micsoda energia! Micsoda elszántság!
Szilvia: Most mit röhögsz? (A férjéhez beszél.) Biztosan röhögsz rajtam! Miért nem segítesz? Nem látod, hogy alig bírom? Miért kellett lelépned azzal a kis kurvával? (Végre betolja az autót az üres helyre.) Legalább nem leszek útban. Kapd be te mocsok! (Elégedetten körbenéz. Vajon látta-e valaki?) Remélem mással voltatok elfoglalva!

(Telefont vesz elő, és a szerelőt hívja.) Pisti maga az? Képzelje lerohadt ez a szar! Tudna segíteni? … Igen! Itt vagyok az áruház parkolójában… Hol? Hát a bejárat előtti sorban az első… Hogy? … Ja! Balról… Igen, igen. Jó! Addig bemegyek vásárolni. Oké! Köszike! (Leteszi a telefont.) Hülye! (Szilvia elviharzik egy bevásárlókocsival.)

2. jelenet

(Laci a távolból figyelte az eseményeket. Mozgássérült. Az ő helyére állt a nő. Két parkoló őr közeledik. A férfi kiszáll a kocsijából, és a nő kocsija felé igyekszik.)

Natália: Szóval, miért is vagy te itt tulajdonképpen?
Kriszta: Kirúgtak a vizsgán, mert nem vagyok elég természetes.
Natália: Természetes? Az meg mi a franc?
Kriszta: Szóval, hogy látszik rajtam, ha játszom.
Natália: És azt nem szabad?
Kriszta: Nem. Úgy kell tenni, mintha komoly lenne a szerep.
Natália: De hát akkor is komoly, ha játszik az ember. Nem?
Kriszta: Ez van. Most itt vagyok és kész. A munkanélküliben ez volt az egyetlen nekem való állás.
Natália: Hát itt nem sokat fogsz állni, kisanyám! Itt menni kell, meg dumálni.
Kriszta: Dumálni? Kivel?
Natália: Hát a kuncsaftokkal. Akiket össze kell boronálnunk a büntetéssel. Mert hát mi is érdekeltek vagyunk a termelésben. Ezt neked nem mondták?
Kriszta: Nem emlékszem.
Natália: Na akkor figyelj galambom! Minden büntetés után részesedés jár. Itt nem kell szívbajosnak lenni. Itt játszhatod a legvéresebb inkvizítort.
Kriszta: De én a Júliát, meg az orleáni szüzet…
Natália: Ha még az vagy, azt könnyen eljátszhatod.
Kriszta: Mit?
Natália: A szüzet.
Kriszta: Azt már eljátszottam.
Natália: Kártyán?
Kriszta: Langyos.
Natália: Nehogy azt mond, hogy meleg vagy! (Reménykedve.)
Kriszta: Mondom, hogy langyos.
Natália: Akkor legyél Dezdemóna! (Csalódottan.)
Kriszta: Az nem jó! Azt mondtad az előbb, hogy nekem kell fojtogatni. Ne engem fojtogassanak.
Natália: Akkor legyél Erzsébet!
Kriszta: De csak az első!
Natália: Egye kutya! Legyen tiéd az egész armada.
Kriszta: Inkább a harmada.
Natália: Minek a harmada?
Kriszta: Minek az armada? Csak a szójáték miatt. Bocs!
Natália: Mitől ilyen karikás a szemed?
Kriszta: Cset.
Natália: Festesz? (Tágra nyílt szemmel.)
Kriszta: Nem ecset! Cset. Tudod: számítógép, világháló, dumcsi.
Natália: És van értelme?
Kriszta: Azoknak, akikkel csetelek? Hát nem mindnek.
Natália: Akkor miért csinálod?
Kriszta: Mi mást tehetnék?
Natália: Férjhez mész, gyerekek, család. Nem fogsz unatkozni. … Azt mondják.
Kriszta: És te?
Natália: Nem mentem férjhez. A másik oldalról irányítottam a dolgokat.
Kriszta: Mert az igazság odaát van? (Kajánul.)
Natália: Valahogy úgy.
Kriszta: Akkor meg mit szívatsz?
Natália: Mert ideát se jó. Eltelik fölötted az idő, és ott vagy folytatás nélkül.
Kriszta: Legalább nem lesz szappanopera az életem.
Natália: A szappan inkább csak habozzon. Ne akarjon operálni.
Kriszta: Ja! Van egy új pasim! Sebész. Nem akarod valamidet kivetetni? Elintézhetem neked.
Natália: Betenni kéne inkább.
Kriszta: Feszesebb cickót akarsz?
Natália: Nem! Csak a táskás szemeimre fület. Az kéne, meg egy jó kis simogatás, fogdosás! … (Csak úgy, magának, merengve.) Kivenni? Hát még az is megeshet.
Kriszta: Megoldható.
Natália: Igazodjon el rajtad az ember!
Kriszta: Fogni kéne egy jó pasit! Most úgy kívánok egy kis szexet! Olyan lányosat, de most fiúval.
Natália: Erre kicsit várnod kell.

(Kriszta sóhajt. Közben odaérnek Szilvia kocsijához.)

Natália: Na, bogaram! Itt van az, amiért minket tartanak! Mert ugye, rend a lelke mindennek! Szóval, mi a bibi? (Kriszta szerepet vált: körbevizsgálja a helyszínt. Benéz a kocsi alá, és az utastérbe.)
Kriszta: A rokkantbiléta. Ugye? Főnök.

(Laci odaér, és kiveszi zsebéből a keresett dokumentumot.)

Laci: Ezt keresik? Hölgyeim.
Kriszta: Igen, azt. Annak ott lenne a helye a szélvédő mögött.

(A férfi az ablaktörlő mögé teszi.)

Natália: Miért nem teszi be a kocsiba?
Laci: A feleségemnél maradt a kulcs.
Kriszta: Fura.
Laci: Összebalhéztunk kicsit.
Natália: Az, más! A balhé, az, más! Mióta házasok?
Laci: Jó ideje annak!
Natália: Ki adta magukat össze?
Laci: Nem emlékszem.
Natália: (Csak úgy magának.) Mi a fenének élünk. (De eszébe jut a meghívó, kiveszi a zsebéből, ránéz, elmosolyodik.)
Laci: (A papírt látva) Most fel tetszik írni?
Natália: Mi van?
Laci: A papír. (Odamutat.)
Natália: Á! Ez más. Ez? (Elteszi gyorsan.) Csak az életem. (Inkább már csak önmagának.)
Kriszta: Miért nincs címke a kocsin?
Laci: Ez csak átmeneti.
Natália: A kabát?
Laci: Nem! A nyomorúságom. (Megemeli kissé a botját.)
Kriszta: Azért nincs matrica?
Laci: Yes. I’m sorry to bother you.
Natália: Mi van?
Laci: Igen. Elnézést, hogy… Az anyám angol.
Kriszta: Kóros?
Laci: That’s a nasty thing to say. (Csúnya dolog ezt mondani.)
Kriszta: I’m sorry! (Elnézést.)
Laci: Megszoktam.
Natália: Örülök, hogy tudnak magyarul is!
Laci: Bocsánat asszonyom!
Kriszta: Kisasszonyok vagyunk.
Natália: Jó maguknak, hogy tudnak angolul!
Laci: Jöjjön el a csoportomba. A jövő héten indul egy új tanfolyamom. Angolt tanítok ugyanis.
Kriszta: Intenzív?
Natália: Nekem teljesen az alapoktól kellene. Én a németen nőttem fel.
Laci: Az nem gond. Itt a névkártyám. Hívjon fel, ha meggondolta a dolgot!
Kriszta: És én? (Reménykedve.) Can you help me, please? (Tudna nekem segíteni, kérem?)
Laci: Önnek szinte tökéletes a kiejtése kisasszony. Nem hiszem, hogy tudnék önnek segíteni.
Kriszta: Sorry, I can’t remember your name. (Elnézést, nem emlékszem a nevére.)
Laci: Ott van a cédulán!
Natália: A kiejtésed fog kiejteni kisanyám, ha sokat dumálsz! (Diszkréten Krisztának.)
Kriszta: (Szerepet váltva, a homlokához kap.) Ó, milyen szórakozott vagyok! Nahát. Igazán rám férne egy kis kikapcsolódás!
Natália: Csak tudnám, hogy hol van ezen a csajon a kapcsoló! Na menjünk tovább! Ez
nem a mi esetünk. (Mindannyian távoznak. Kriszta vonakodva követi a főnökét.)

3. jelenet

(Natália és Kriszta arrébb mennek néhány méterrel. A világ zajlik körülöttük, de a sajátjukból képtelenek kilépni. Számukra mindennek csak belülről látszik az értelme. Darálják sorsukat. Egymás szűrőjén átszivárog valami. Talán nem is a lényeg.)

Kriszta: Mi volt az a papír?
Natália: Egy meghívó.
Kriszta: Meghívó?
Natália: Igen. Az. Egy igen régi kuncsaft.
Kriszta: Kuncsaft?
Natália: Én adtam össze őket.
Kriszta: Mikor?
Natália: Ötven éve.
Kriszta: És?
Natália: Meghívtak az aranylakodalmukra.
Kriszta: Az már döfi!
Natália: Csak hát…
Kriszta: Mi nem stimmel?
Natália: A távolság.
Kriszta: Nincs is már távolság. Minden csak egy ugrásra van.
Natália: Mint a Sugár.
Kriszta: Micsoda?
Natália: Fiatal vagy kisanyám! Ez is csak egy reklámszöveg.
Kriszta: Ötven éve?
Natália: Csak huszonöt.
Kriszta: De komolyan! Hová hívnak?
Natália: Brazília, Vitória da Conquistába.
Kriszta: Brazíliában spanyolul beszélnek. Nem! Miért akarsz te angolul tanulni?
Natália: Az angol mindenütt használható!
Kriszta: És az útiköltség?
Natália: Fizetnek mindent.
Kriszta: Anyám! Mész, remélem!
Natália: Nem biztos. Bár kéne. De a macska, meg a csomók.
Kriszta: Van egy csomó macskád?
Natália: Hülye! Van egy vak sziámim.
Kriszta: Vidd magaddal! Világot látni… érezni! (Megtorpanó lendülettel.)
Natália: Macerás. Megszokta a lakást. Tudja mindennek a helyét.
Kriszta: Gondolom a sajátját is.
Natália: Főleg azt. Tanulhatnál tőle!
Kriszta: Én színésznő akarok lenni, nem egy sziámi macska.
Natália: Lehet, hogy egyszer azt kell eljátszanod!
Kriszta: Talán egy ferdeszeműt.
Natália: Énekelni tudsz? Mondjuk a macskákból.
Kriszta: A nyávogásnál tartok.
Natália: Én meg attól tartok, hogy itt fogunk megposhadni!
Kriszta: Kötve hiszem! Én nem szerződtem sokáig.
Natália: Meddig fogjuk egymást boldogítani?
Kriszta: Nyugi! Három hónap.
Natália: Csak?
Kriszta: Addig kap meg ingyen a cég engem. Így vagyok tiszta haszon. A cég meg jót röhög a markába. Aztán kirúg, mert így éri meg neki. Csak azt nem értem, hogy ebben mi az üzlet az államnak!
Natália: Addig sincs veled baj kisanyám. Csöndbe vagy és kész.
Kriszta: Mint a továbbképzések?
Natália: Aha! Annak is csak annyi értelme van, hogy elfoglal, reménykedsz, várod a végét, aztán meg imádkozol, hogy újra tanfolyamra legyél jogosul.
Kriszta: Perspektíva.
Natália: Egy jó parti. Az kell.
Kriszta: Bagoly mondja…
Natália: De a veréb még lehet szerencsés.
Kriszta: És te?
Natália: A nyugdíjas is haszon. Mérsékeltek a járulékok.
Kriszta: Mint a bér?
Natália: Mint a mókus…
Kriszta: Mi?
Natália: …fenn a fán. Az úttörő oly vidám. (Énekelve.)
Kriszta: Meghibbantál?
Natália: Ajkáról ki se fogy a… (Éneklés abbahagyva, grimasz.) timföld.
Kriszta: De kifogyott!
Natália: Hát ez az! Kifogy itt minden. Én is kifogyok az észérvekből. Aztán jön a kaszás.
Kriszta: A Géza, és főz nekünk valamit?
Natália: Nem te marha! A hal-áll előtted. Pikkely-sömörrel. Aztán csömörrel veted elé magad.
Kriszta: Ha rám hallgatsz, akkor orvosnak most mutasd meg magadat, nehogy valami szövődmény visszamaradjon!
Natália: Éppen odakészülök. Egy csomó megbeszélnivalóm lesz vele. A ménkűbe ezekkel a sztereotípiákkal!
Kriszta: Sztereó a fenét! Monó ez drágám. Monó mánia.
Natália: De-presszió nélkül!
Kriszta: Hát téged is szaporítani kéne!
Natália: Késő! Ez már késő!
Kriszta: Akkor engem. De gyorsan! Míg meg nem gondolom magam.
Natália: Na, gyere! Keressünk egy pasit! (Mindketten eltávoznak.)

4. jelenet

(Szilvia mit sem sejtve jön az autója felé. A bevásárlókocsi púpozva papírtörlőkkel. Ekkor veszi észre a kártyát, és pillanatok alatt elborul az agya.)

Szilvia: Én rokkant? Ki volt az a szemét?

(Laci még hallótávolságon belül van. Megfordul.)

Laci: Én voltam. (Visszaindul.)
Szilvia: Hogy merészel ilyen kártyát a szélvédőmre tenni? Nyomoréknak néz maga engem? Hát megáll az ember esze. Mondja! Nincs magában egy csipetnyi jóérzés?
Laci: Vegye már észre, hogy rossz helyen áll! A rendészek az imént akarták megbüntetni. Kis híján kapott egy mikuláscsomagot a szélvédőjére.
Szilvia: Nem érdekes! Kimagyaráztam volna.
Laci: Kötve hiszem.
Szilvia: Nekem elhiheti. Szemtelen fráter!
Laci: Minek magának ez a sok Szilvia?
Szilvia: Mert magam nem vagyok elég!
Laci: De kimagyarázta volna!
Szilvia: Gondoltam kell egy kis erősítés.
Laci: Erősítés? Olyan erős, mint egy…
Szilvia: Ki ne mondja!
Laci: Láttam, ahogy a kocsit betolta.
Szilvia: Igazán segíthetett volna.
Laci: Ezzel a fizimiskával? Menni alig tudok.

(Szilvia most néz végig igazán a férfin. Megdöbbenve veszi észre a görbebotot.)

Laci: Mégis! Mit akar törölni ezzel a sok papírtörlővel?
Szilvia: Nem csak törölni, hanem kitörölni, eltörölni minden rosszat a múltamból!
Laci: Pedig olyan kiegyensúlyozottnak látszott. Kicsit mókásnak, ahogy magában beszélt, de kiegyensúlyozottnak.
Szilvia: Nem vagyok én súlyzó! Maga is csak a hibáimon lovagol!
Laci: Miféle hibákon, hisz nem is ismerem magát!
Szilvia: Én nem beszélek magamban.
Laci: Pedig nagyon úgy tűnt.
Szilvia: Menjen a fenébe!
Laci: Szívesen segítek!
Szilvia: Elbírok én mindennel. Munka, háztartás, gyerek. Nekem meg se kottyan.
Laci: Pedig a szemében némi fáradtságot vélek felfedezni.
Szilvia: Fáradtság ide, vagy oda, akkor se fogadok el egy nyomoréktól segítséget!
Laci: Hát akkor aszondom én ténsasszon, hogy a kezit csókolom? (félreismerhetetlen akcentussal, sértődötten, de kaján vigyorral)
Szilvia: Ez már aztán sok! Mit képzel maga? Mi mindent kell még eltűrnöm? Nincs elég bajom maga nélkül is?
Laci: Bajom nekem is van.
Szilvia: De a magáé látszik.
Laci: Legyen nyugodt a magáé is.
Szilvia: Szemtelen fráter!
Laci: A szememmel nincs probléma.
Szilvia: Erősen kétlem!
Laci: Ná jó, egy kicsit bándzsítok – (megint cigányul), de a szívem az áldott jó.
Szilvia: Hány éves maga?
Laci: Ötven. (Pedig csak negyven.)
Szilvia: Akkó a gádszók mán nagyok (Szilvia cigányos akcentussal)
Laci: Maga is földi? Kezit csókolom!
Szilvia: Az, az anyád! Az!
Laci: Hát pont az anyám nem áz. Az ápámban ván egy-két vonóva több.
Szilvia: Mi a maga apja?
Laci: Nem tudom nagysád, de a kurrelásban profi az öreg csávó. - Hogy stílszerű legyek.
Szilvia: Gondolhattam volna.
Laci: Magácska azt is tud?
Szilvia: Na, most már elég!
Laci: Bocsánatot kérek! (Mindenféle akcentus nélkül.)
Szilvia: Vigye innen ezt a mocskos cédulát!

(Laci átveszi a cédulát, de Szilvia meglátja az őröket.)

Szilvia: Adja vissza gyorsan! (Kapkodva beteszi a szélvédő mögé.)

5. jelenet

Natália: Jó napot kívánok! Látom végre együtt a család. Sikerült a vásárlás? (A bevásárlókocsira sandít.) Nagytakarítás lesz?
Kriszta: Mester!
Natália: Mi van?
Kriszta: Melyik vezetheti a kocsit? Ha a rokkant az utas, akkor is jár a kártya?
Laci: Nem kérnek egy-két tekercset? Jut maguknak is. (Szilvia furcsán ránéz, de csendben marad.)
Natália: Ugyan kérem!
Kriszta (Bökdösi a főnökét.) Ez megvesztegetés! (Súgja)
Natália: Várd ki a végét kisanyám! (Odafordul Lacihoz.) Nem lehet könnyű az asszonnyal. Úgy szikrázik a tekintete, mintha villámlana.
Laci: Megszoktam. (Látja, hogy ezt nem lehet ingyen megúszni.) Mit szólna két jegyhez? Tegye csak el. A hálám jeléül.
Natália: (Habozás nélkül zsebre vágja. Diszkréten körbepillant.) Minden jót maguknak!

(Laci segít bepakolni Szilviának. Natália és Kriszta távolabb megállnak. Natália odafordul Krisztához, és megmutatja a jegyeket.)

Natália: Egyik a tiéd.
Kriszta: Hú! Ez nagy volt! (Forgatja a jegyet.)
Natália: Ugyan már! Csak emberismeret. (Ránéz Krisztára) Tedd el ezt is! Én úgy sem tudnék mit kezdeni vele. Tetszik a pasi, mi?
Krisztina: Hát van benne valami finom nőiesség. Olyan, akit keresek.
Natália: Farkincás nőt.
Krisztina: Honnan veszed, hogy nekem ilyen a…
Natália: Csodálkozol, mert régi vágásúnak látszom?
Kriszta: Hát…
Natália Kisanyám, az én vágásom már akkor is régi volt, amikor te megszülettél. Annyifélét láttam én már. Lerí a tekintetéről mindenkinek, hogy mire van kiéhezve.
Kriszta: És az angoltanár? Róla mi a véleményed?
Natália: Miért izgat annyira? Rád se nagyon nézett.
Kriszta: Hát ez az! Anyakomplexusa lehet? Folyton veled kommunikált.
Natália: Nem hiszem! Ez inkább amolyan vihar előtti csend.
Kriszta: Vihar?
Natália: Szerintem tetszel neki. Azért kerülte annyira a tekintetedet. Meg aztán, ha a csoportjába invitál, akkor miért akarna megvesztegetni engem? Van itt valami huncutság!
Kriszta: Huncutság? Huncutság! (A felismeréstől elmosolyodik.)
Natália: Ma már nem kell erre jönnünk.
Kriszta: De nekem, muszáj! (Elégedetten elballagnak.)

6. jelenet

(Szilvia és Laci kettesben maradnak.)

Szilvia: Ezt miért csinálta? Nem mindegy, hogy kinek a nevére szól a cédula? Mit adott nekik?
Laci: Két jegyet.
Szilvia: A ma esti koncertre? Maga marha! Egy hónapig hajkurásztam a jegyet és nem sikerült szereznem. Maga meg csak úgy odaadja annak a…
Laci: Nem szeretek egyedül menni a koncertre.
Szilvia: Én… (de már meg is bánta, hogy kimondta.)
Laci: Igen?
Szilvia: Mit igen?
Laci: A koncert.
Szilvia: Nem érdekel. Csak jönne már ez a hülye szerelő!
Laci: Segíthetek?
Szilvia: Köszönöm, de már segített. Ezt hagyjuk csak a szakemberre!
Laci: Ahogy gondolja.

(Hallgatnak. Nincs téma, nincs feszültség. Nincs mit mondani.)

Szilvia: Mire vár?
Laci: A félcédulámra.
Szilvia: Itt van, vigye! A fene egye meg!
Laci: Köszönöm.

(Laci visszamegy a kocsijához. Szilvia a bevásárlókocsit visszatolja a tárolóba.)

7. jelenet

(Laci valamit igazgat a csomagtartóban. Nem veszi észre, hogy Kriszta mögötte egyre türelmetlenebbül várja, hogy felnézzen.)

Kriszta: What did you say your name was? (Mit mondott, hogy hívják?)

(Laci megfordul és elmosolyodik).

Laci: Laci.
Kriszta: Your name is Laci?
Laci: Szeretek magyarul beszélni. Ez a nyelv maga a csoda? Te miért akarsz másként?
Kriszta: I’m sursprised at you, I really am! (Csodálkozom rajtad, komolyan mondom.)
Laci: I’m so glad you were able to come. (Annyira örülök, hogy el tudtál jönni.)
Kriszta: I need you and I want you. (Szükségem van rád és kívánlak.)
Laci: Ez egyenes beszéd. Le vagyok nyűgözve!
Kriszta: Van két jegyem az esti koncertre! Szeretném, ha eljönnél!

(Laci Mintha tétovázna, de elmosolyodik ismét. Felismeri a jegyeket.)

Kriszta: Will you come then? (Akkor eljössz?)
Laci: El!
Kriszta: (Csak úgy magának.) Tatjána kipipálva!
Laci: De…
Kriszta: Mi a baj?
Laci: Arra azért igen kíváncsi lennék, hogy miért nyomulsz ennyire?
Kriszta: Bejössz nekem!
Laci: Ma. És holnap dobsz?
Kriszta: Az én világomban nem létezik a holnap. Csak a ma van. És a vágy.
Laci: Meg az ágy. Gondolom.
Kriszta: Hát állva egy kicsit macerásabb, de aludni is kell! Nem igaz?
Laci: Csak aludni?
Kriszta: Az attól függ.
Laci: Mitől?
Kriszta: A csillagok állásától.
Laci: És a partnerek állásától?
Kriszta: Persze attól is.
Laci: Neked ennyit ér egy tanár?
Kriszta: Nem az tetszik benned, te süke-bóka?
Laci: Hát mi?
Kriszta: Az, hadd legyen az én titkom!
Laci: Legyen!
Kriszta: Én tetszem neked?
Laci: Van benned spiritusz. Meg kell hagyni.
Kriszta: Fel akarsz gyújtani?
Laci: Egyre inkább.
Kriszta: Hát nem látod, hogy már égek?
Laci: Látom én, de…
Kriszta: Mi az, hogy de?
Laci: Én meg vagyok a tűz csiholója.
Kriszta: Szóval?
Laci: Éreznem kell, hogy az én munkám is benned van.
Kriszta: Nem arról beszélünk, hogy előbb utóbb bennem lehetsz?
Laci: De én már azelőtt, hogy tényleg!
Kriszta: Nekem ez magas. Az a szerencséd, hogy még mindig bizsergek!
Laci: Csak egy szikra kell, és…
Kriszta: Lángra lobbanok.
Laci: Pedig én lovagiasan…
Kriszta: Hát persze. Te vagy az én lovagom!
Laci: Te meg az én lovaginám?
Kriszta: Kvittek vagyunk!
Laci: But one never knows. (Az ember sohase tudhatja.)
Kriszta: Ne legyél kishitű! Hiszen megkaptál!
Laci: A lelked? Abból mennyi jut nekem?
Kriszta: Mint a tenger. Nem fogsz mellettem unatkozni. Eljátszok minden női szerepet neked.
Laci: Csak ne a gyilkos asszonnyal kezd!

(Kissé kimerülten, pár másodpercig mindketten csendben maradnak.)

Kriszta: A macskákat szereted?
Laci: Hogy jön ez ide? Dörzsölődni vágysz?
Kriszta: Persze, de ezt most Natália miatt kérdezem.
Laci: Nem értem.
Kriszta: Nem érdekes. Csak amolyan elméleti dolog.
Laci: Mi?
Kriszta: Hogy el tudnál-e viselni a közeledben egy vak számit?
Laci: Vak vagy? És… sziámi?
Kriszta: Te vagy a vak! A főnökömnek van egy macskája, és nem tudja, mi legyen vele, ha elutazik.
Laci: Aha!
Kriszta: Az a baj, hogy én sem tudom. Sajnálom is, meg alig ismerem.
Laci: A sziámit?
Kriszta: Nem, te drága! A gazdáját.
Laci: És ha magával vinné?
Kriszta: Világot látni?
Laci: Aha.
Kriszta: A vak macskát. Mi?
Laci: Hát sántít egy kicsit.
Kriszta: Csak vak. Nem sánta, de ezt már mondtam Natáliának is?
Laci: És mit szólt?
Kriszta: Meg se hallotta. Valami csomók jártak az eszében.
Laci: Csomók?
Kriszta: Van egy csomó problémája.
Laci: Zavaros.
Kriszta: Az.
Laci: Akkor mindent megbeszéltünk.
Kriszta: Este akkor jössz?
Laci: Hát persze, de most mennem kell. Találkozzunk hétkor a kávézónál!
Kriszta: Ott leszek! Szia!

(Kriszta elsiet, Laci tovább kotorászik a csomagtartóban.)

8. jelenet

(Szilvi a kocsi mellett járkál fel, s alá. Érkezik a szerelő overálban. Kezében szerszámos táska, sapka a fején.)

Erika: Jó napot! Hol a beteg? Én vagyok a szerelő. István nem tudott jönni. Megöltem. Én vagyok a seggédje. Na, hol az a járgány?
Szilvia: Ez az a galád! De mit csinált a Pistivel? (Megrökönyödve.)
Erika: Ó, ez csak egy amolyan szólásféle. Mondjuk úgy, hogy lefárasztottam. Hol a slusszkulcs? Felnyitná, kérem a motorháztetőt?
Szilvia: Lefárasztotta?
Erika: Aha! Agyoncsókoltam. Baj? (Behajol a motortér fölé. Pucsítva. Domborodó idomok.)
Szilvia: Egye a fene! A főnöke is olyan, mint a menstruációm! (A szerelő ránéz.) Sokszor alig győzöm kivárni, hogy megjöjjön.
Erika: Klimax. (Aztán babrál egy keveset a motorral.) Próbálja most beindítani! (Szilvia engedelmeskedik.) Fura a hangja, mintha…
Szilvia: Mit, mintha?
Erika: Engedjen ide, kérem! (Beül a kocsiba. Végigtekint a műszerfalon. A fejét csóválja.)
Szilvia: Nagy a baj?
Erika: Ahogy vesszük. (Kiszáll.)
Szilvia: Mondja már!
Erika: Türelem! Hadd igazítsak még a lelkén egy keveset!

(Erika ismét a motorházban babrál. Fütyörészik, tesz, vesz. Láthatóan élvezi, amit csinál. Telik, múlik az idő. Szilvia ambivalens érzéseivel van elfoglalva.)

Szilvia: Hol tartunk?
Erika: Ne nyugtalankodjon!
Szilvia: Nem bírom ezt a tétlenséget.
Erika: Vegyen be egy-két pirulát!
Szilvia: Nincs nálam semmi.
Erika: Akkor fogja ezt! (Szilvia kezébe adja a motor egyik alkatrészét.)
Szilvia: Ezzel van a baj?
Erika: Ezzel is.
Szilvia: Meg velem.
Erika: Hogyan?
Szilvia: Állandóan az a szemét jár az eszemben.
Erika: Kukába vele! Én megölném.
Szilvia: A gyerekem apja.
Erika: De már nincs rá szüksége. Tegye azt, amit az imádkozó sáska.
Szilvia: Mi van?
Erika: Az aktus után egye meg.
Szilvia: Hájas disznó.
Erika: Nem szereti a disznóhúst?
Szilvia: A hájat nem szeretem. (Kezébe kap egy másik alkatrészt is.)
Erika: Szépen haladunk.
Szilvia: Ezek mind fölöslegesek?
Erika: A 13-as kulcs kellene. Ideadná?
Szilvia: Ezek?
Erika: Leteheti.
Szilvia: (Kotorászik a szerszámok között. Végre megtalálja.) Tessék.
Erika: Kösz!
Szilvia: Szóval egyem meg?
Erika: Nekem bejött. El kell pusztítani akivel, amivel baj van.
Szilvia: Nem lehet másként?
Erika: Talán lehet, de ez tuti.
Szilvia: És a törvény?
Erika: Azt nem keverjük bele. Csak az elménkben tesszük meg. De ott teljes odaadással.
Szilvia: És az aktus?
Erika: (Ránéz, méregeti.) Egészen fotogén. Le kéne fényképeznem. (Csak úgy magának:) Megölném ezt a pillanatot… bebalzsamoznám… nézegethetné az unoka a mamiját (grimaszolva) a múmiát.
Szilvia: Mit mond?
Erika: Ja! Az aktust, azt teljes odaadással, hogy szinte belepusztuljon.
Szilvia: Inkább javítsa meg a kocsimat!
Erika: Azon vagyok. (És folytatja.) Tekintettel indítunk. Lágyan, vágyakozón, kiéhezetten. A prédájára ugrani készülő tigris minden megfeszült izma üzenjen a pupillán át. Érezze, hogy nincs menekvés. Vagyis, hogy egyetlen lehetősége marad: átadni magát teljesen a bekebelezésnek.
Szilvia: Kebel…
Erika: Mély lélegzettel segítve, a tüdő megemeli a kebleket, hogy szemeit előcsalja rejtekéből. Amikor már csak a kocsányok tartják, hogy menthetetlenül ne zuhanjanak a halmocskák közé, kezdődhet a rítus.
Szilvia: Rítus… (Pihegve.)
Erika: Meghámozzuk. A társadalom vívmányait lefejtjük róla. Zihálunk, kinyílunk.
Szilvia: (Szinte hipnotikus mámorban nagyot nyel.) Ó.
Erika: Átnedvesedve feromonjainkat zúdítjuk rá, de még nem engedjük be. Kirándulunk a testén. Újra meg újra bejárjuk ismert tájait. Egyre idegesebben, nyugtalanabbul, min az eltévedt, reményét vesztett vándor. A kiáltásig fokozódó eszeveszett menekülésből zuhanva a befogadó pózba kínáljuk fel neki a csapdát. Amit ő persze csodának lát. Mert akkor már nem lát.

(Szilvia meginog, és megkapaszkodik az autóban.)

Erika: Beszűkült világa vonzza. A csőlátás jó.
Szilvia: Látom a csövét…
Erika: Úgy könnyebb.
Szilvia: Elfolyok! Nincs nálam betét.
Erika: És végre engedünk.

Szilvia: (Visszafojtott sikoly.)

Erika: Már majdnem bent van, amikor ismét támadásba lendülünk. Hadd feszüljön, had robbanjon. Nyomjuk, húzzuk. (Kivár kicsit.) Jöhet az első harapás!

(Szilvia csettint a fogával.)

Erika: Figyeljük fájdalmát, kutatjuk a kéjhez vezető egyetlen járható ösvényt. Aztán harapás, harapást követve egyé válunk. Fönt és lent. Emészteni kezdjük. Izzadt testünk sikamlós tájairól egyetlen szakadékba csúszik a világ.

(Szilvia eyre erősebben kapaszkodik a kocsiba.)

Erika: Egy jól időzített hüvelygörcs, és vége. Kinyírtam.

(Szilvia a hasához kap. Előre görnyed, de közben beüti a fejét a visszapillantó tükörbe.)

(Csend. Lassan magukhoz térnek. Szilvia a fejét fogja. Erika még a múltba réved, de visszatér a valóságba ő is. Mélyet szippant a motorszagú levegőből. Szilviára néz.)

Erika: Baj van?
Szilvia: Á! Jól vagyok. Nagyon jól. Én elmentem.
Erika: Én még maradnék egy kicsit. (Az autóra mutat.)
Szilvia: Hát persze. Tudja már, hogy mi a baja?
Erika: Csak kifogyott a benzin.
Szilvia: A rohadt életbe! (Belerúg a kerékbe.)
Erika: Küldjek benzint?
Szilvia: Igen! Kérem!
Erika: Sajnos az itt már nem segít!
Szilvia: Hogyan?
Erika: Megöltem!
Szilvia: Mit mond?
Erika: Kinyírtam. Kész. Vége. Kaput.
Szilvia: De a benzin.
Erika: Mondom, hogy ez már itt nem segít!
Szilvia: És mielőtt babrálni kezdte?
Erika: Akkor még segített volna, de most. Hála nekem.
Szilvia: Miket hord itt össze?
Erika: Kinyírtam. Megöltem. Kicsináltam.
Szilvia: Hát ezt nem hiszem el!
Erika: Pedig elhiheti. Mestere vagyok a szakmámnak.
Szilvia: Mégis mi a maga szakmája?
Erika: Gyógyszerész, fotós, most tanulom az autószerelést. De leginkább hóhér vagyok. Az ölés a lényegem.

(Ekkor ér vissza Laci, kezében a benzines kannájával.)

Laci: (Szánakozva néz a nőre, és emeli a kannát.) Instálom!

(Szilvia kínjában elsírja magát.)

(függöny)