A TEHETSÉGKUTATÓ PÁLYÁZATRA BEÉRKEZETT PÁLYAMŰ

Hungler Natália lakása. Nappali. Öregre kopott de tisztán tartott bútorok. Hungler Natália a kanapén ül, az ölében fekvő macskát simogatja. Halkan, alig érthetően beszél hozzá, szeretetteljesen, mintha egy gyereket tartana a kezében. Sóhajtozik.

Natália: Kedves öreg dögöm. Istenem, istenem. Mindjárt itt lesznek. Kedvesem, nem is tudod, milyen szomorú vagyok. Még mindig félek. Még mindig. Még mindig. Kedvesem. Nem is tudod. Menj aludni.

Feláll, beviszi a macskát a hálóba és gyengéden lefekteti. Ebben a pillanatban éles csengőszó töri meg a csendet. Natália kijön a hálóból, becsukja az ajtót és ingerülten a bejárati ajtóhoz indul. Pont mikor odaér, újra megszólal a csengő. Kinyitja az ajtót, ami előtt Laci áll.

Laci: Kezitcsókolom. Pongrác László vagyok.
Natália: Az ajtót nem akarja betörni?
Laci: Hogyan?
Natália: Lehetne egy kicsit türelmesebb. Ez egy csendes ház.
Laci: Elnézést, csak nem tudtam, hogy hallotta-e. Elnézést.

Az ajtóban állnak, Natália a férfit fürkészi. Laci zavarban.

Laci: Hát jó hangos csengő, az biztos.

Natália nem reagál, hidegen méregeti tovább a férfit, aki egyre kevésbé tudja mire vélni a helyzetet. Végül Natália mégis megtöri a csendet.

Natália: Jöjjön be.
Laci: Köszönöm.

Laci belép és elindul a nappali irányába.

Natália: Cipő.
Laci: Ó, igen. Elnézést.

Laci leveszi a cipőjét, és bemegy Natália után a nappaliba. Natália már leült a fotelba.

Natália: Üljön le, ha akar.
Laci: Igazán kedves. Köszönöm. (leül a kanapéra)

Csendben ülnek egymással szemben. Natália láthatólag nem akarja megtörni a csendet, Laci pedig nem tudja, hogyan tegye.

Natália: Maga a tanár?
Laci: Igen, tanár vagyok.
Natália: Mit tanít?
Laci: Angolt.
Natália: Great.
Laci: Ó, tehát beszél angolul. Az ön korosztályában nem gyakori.
Natália: Az én korosztályomban?
Laci: Ne értsen félre, khm, bóknak szántam.
Natália: Töröm. Az angolt. Régebben jobban tudtam, de ma már csak töröm.
Laci: Sose késő feleleveníteni.
Natália: Úgy látja?
Laci: Úgy.
Natália: Hát, maga a szakember. You are teacher.

Laci zavartan mosolyog. Újabb csend.

Laci: Hol van?
Natália: Mi hol van?
Laci: Hát tudja. Az…, az…
Natália: Nem tudom.
Laci: A macska.
Natália: Alszik.
Laci: Alszik?
Natália: Az. Alszik.
Laci: Jobb is úgy. Nem olyan kellemetlen.
Natália: Mi nem kellemetlen?
Laci: Hát tudja. Az. (csend) És hol alszik?
Natália: A hálóban.
Laci: A hálóban? Maga együtt alszik a macskával?
Natália: Nem mindig. Most például ébren vagyok, ha nem tűnt volna fel.
Laci: Általában gondoltam.
Natália: Előfordul. Zavarja?
Laci: Semmi közöm hozzá.
Natália: Valóban. Semmi köze hozzá.
Laci: Mikor kezdhetem?
Natália: Még várunk.
Laci: Megkérdezhetem, mire?
Natália: A többiekre.
Laci: Többiekre? Milyen többiekre?
Natália: Hát, akik még jönnek.
Laci: Miért jönnek? Azt hittem, azt szeretné, ha valaki egyedül… Nem értem.
Natália: Igen, azt szeretném. Csak éppen ők is jelentkeztek.
Laci: Ők? Milyen ők? Maga mindenkit idehívott, aki jelentkezett?
Natália: Mindenkit.
Laci: (magának) Eszem megáll.
Natália: Úgy gondolom, így fair. This is what is fair.
Laci: Atyaúristen. Mégis hányan? Hány embert hívott ide?

Megszólal a csengő. Laci összerezzen, Natália nyugodt marad. A fotel melletti kisasztalról egy füzetet vesz elő és kinyitja.

Natália: Még hármat. Annyian jelentkeztek a hirdetésre.
Laci: Eszem megáll. Komolyan mondja? És mi lesz? Sorsot fogunk húzni?
Natália: Ha nem tetszik, el is mehet. Lesznek még hárman.

Laci próbálja feldolgozni a helyzetet. Újra megszólal a csengő.

Natália: Ez se bír várni.

Natália az ajtóhoz megy, kinyitja. Ott áll Kriszta.

Kriszta: Csókolom. (papírra néz a tenyerében) Hugler Natáliát keresem.
Natália: Hungler.
Kriszta: Akkor Hungler. Elnézést. Néninek annak tetszik lenni?
Natália: Annak tetszik.
Kriszta: Csókolom.
Natália: És neked kinek tetszik lenni?
Kriszta: Vas Krisztának. (vigyorog) Nem mindig tetszik, de tudja: ez van, ezt kell szeretni.

Natália mutatja az utat befelé. Kriszta belép, letolja a cipőt a lábáról anélkül, hogy lehajolna, és harisnyában belép a nappaliba. Észreveszi Lacit.

Kriszta: Jó napot.
Laci: Jó napot.
Kriszta: Maga a hölgy fia?
Laci: Nem, nem vagyok a fia. Én is a macska miatt jöttem.
Kriszta: Nem mondja. Nem szólt magának a néni, hogy én jövök?
Laci: Miért, magának szólt rólam?
Kriszta: (az előszobából  visszatérő Natáliához) Csókolom, most akkor ez hogy van? Miért tetszett idehívni ezt a férfit?
Natália: Szeretnék kérni valamit.
Laci: Jó kérdés. Vagy még inkább úgy: miért hívta ide ezt a lányt. Meg a többieket.
Kriszta: Többieket? Milyen többieket?
Natália: Kérni szeretnék valamit.
Laci: Még ketten jönnek.
Natália: (Lacira néz): Mindkettejüktől.
Laci: Igen?
Natália: Tegeződjünk.
Laci: Beszarok.
Kriszta: Tőlem… Miért ne? Kriszta vagyok.
Laci: Nem hiszem el.
Natália: Ott az ajtó.
Laci: Hogyan?
Natália: Mondtam már. Elmehet, ha nem tetszik valami.
Laci: Úgy mégis mit gondol? A tizenkilencből bumpszliztam idáig a békávén. Nekem már most másfél órámba van ez a vicc, és még mindig itt vagyok. Játszik itt az ember idejével.
Natália: A pénzt mind megkapják.
Laci: Ezt meg hogy érti?
Kriszta: Mindenki?
Natália: Mind a négyen, akik jönnek, megkaphatják a pénzt, ha ez a gond.
Laci: Nem, nem a pénz a gond. Én azt hittem, itt komoly dologról lesz szó.
Kriszta: (nevet) Komoly dologról? Maga talán valami más hirdetést olvasott!
Natália: Kérem, tegeződjünk.

Újabb csengőhang.

Kriszta: Tőlem tegeződhetünk, de az ipse nem lelkesedik az ötletért.
Laci: Laci vagyok.
Kriszta: Üdv. Kriszta. (Natáliához) Újabb delikvensek? Kinyissam?
Natália: Menni fog egyedül is.

Natália az ajtóhoz megy, Kriszta és Laci marad. Kriszta Lacihoz közel leül a kanapén. A következő két párbeszéd párhuzamosan zajlik, a nappaliban és az előszobában.

Kriszta: Most akkor hogy van ez? Mi lesz a macskával?

Laci: Nem tudom. Nem értem az egészet. Lehet, hogy dilis a nő.

Kriszta: De a lét megkapjuk, azt mondta? Elég gáz, de nekem jól jönne. Nem halok persze bele, de elférne.

Laci: Könnyű pénz. Bár, már nem vagyok olyan biztos benne, hogy annyira könnyű, mint elsőre tűnt.

Kriszta: Szerintem nem dilis. Okésnak néz ki. Bár már a hirdetés is fura volt.
Laci: Fura bizony.
Kriszta: Te hol láttad?

Laci: Az Expresszben. Most vettem először vagy tíz éve.

Kriszta: Igen, és miért vettél Expresszt? (vigyorog) A hirdetés ott volt közvetlenül a társkereső alatt…
Laci: Azt mondod?

Kriszta: Nem kell vörösödni. Nem gáz az. Én is azért vettem meg. Hülye ötlet volt, de azért, nem tagadom. És miért jelentkeztél a vénasszonynál?

Laci: Nem igazán tudom. Te miért? 

Natália kinyitja az ajtót, ami előtt ott áll Szilvia és Erika
Natália: Jó napot.

Szilvia: Hungler Natália?

Natália: Az vagyok. Jó napot maguknak.
Szilvia: Jó napot.
Erika: Magának is.

Szilvia: Maga tudja, miért vagyunk itt ketten?
Natália: Gondolom egyszerre érkeztek.

Szilvia: De miért? Miért jöttünk egyáltalán ketten? (Erikára mutat) Ő azt mondja, ő is a macska miatt jött.

Natália: Hogy hívják magukat?
Szilvia: Szilvia. Takács Szilvia
Erika: Strohmayer Erika.
Natália: Akkor maguk azok. Jöjjenek be.

Szilvia: Oké, de ő (Erikára mutat) miért jöjjön be?
Natália: A többiek már várnak.

Szilvia: (miközben belépnek) Milyen többiek?
Erika: Mindjárt gondoltam. Vannak többiek is.
Natália: Cipőt vessék le. Most takarítottam.

Natália visszatér Szilviával és Erikával, megszakítva Laci és Kriszta párbeszédét.

Szilvia: Még két ember? Ugye nem mondja, hogy ők is azért jöttek, mint mi!?
Laci: Üdv a klubban.

Erika és Laci tekintete találkozik. A kölcsönös érdeklődés első jele.

Natália: Szeretnék kérni valamit.
Kriszta: Hello, macskagyilkosok! (Natália villámló tekintettel néz Krisztára)
Szilvia: Ez így elég komolytalan. Mi ez a zsúrparty?
Natália: Egy kérésem volna.
Erika: Mi lenne az?
Natália: Szeretném, ha tegeződnénk.
Szilvia: Hogy barátságosabb legyen tán a hangulat?
Kriszta: Végén kiderül, hogy nem kinyírni kell azt az állatot, hanem örökbe fogadni.
Natália: Ő Erika és Szilvia. Ez pedig itt Kriszta és Laci.
Erika: A macska hol van?
Laci: Alszik. Az ágyban.
Erika: Szép állat?
Kriszta: Még nem láttuk. Mármint mi (magára és Lacira mutat)
Natália: Leülhetnek. (Szilvia a fotel felé veszi az irányt) Az az én helyem. (A kanapéra mutat)

Szilvia leül a kanapéra Kriszta és Laci mellé, Erika pedig rövid tétovázás után, mivel semmilyen más alkalmatosságot nem lát a helyiségben, leül a földre, hátát egy kis asztal lábának támasztva.

Kriszta: Szerintem macskaszőrös lesz a nadrágod. Mármint, ha érdekel. (Erika láthatóan nem bánja.)
Natália: Kérnek valamit?
Erika: Egy kis magyarázat jót tenne.
Natália: Inni, úgy gondoltam. Kávét, teát?
Szilvia: Előbb meséljen kicsit. Tényleg, mi a helyzet?
Laci: Igen, jobb lenne, ha mielőbb tisztázódna, mi is… (választékos szót keres, nem talál) …a helyzet. 
Natália: Négyen jelentkeztek.
Kriszta: Eddig okés.
Erika: De miért hívta ide mind a négyünket?
Szilvia: Mert marhára nem tudja, mit akar!
Kriszta: (sóhajt) Egy jó erős kávé jót tenne.
Natália: Hány cukorral kéred?
Szilvia: Így sose jutunk a végére.
Natália: Kicsit mindenkinek meg kellene nyugodni.
Kriszta: Két cukor, kis tej, ha van.
Natália: Persze hogy van. A macska mit inna?
Laci: Tényleg ideje volna, ha elmondaná, hogyan gondolta ezt az egészet! (Natália makacsul, kérdőn néz rá) Cukor nélkül, feketén. Duplát, ha lehet.
Erika: Valami erősebb van?
Natália: Erősebb?
Erika: Tudja, erősebb.
Szilvia: Piára gondol.
Natália: Aha. Konyakom van még egy kicsi. Meg sütőrum.
Erika: Konyakot kérek. Meg egy kávét két cukorral.
Szilvia: Konyakra én is jelentkezem. Ha már előkerül.

Rövid csend.

Natália: Tudjátok, nehéz megmondani. Nem is tudom, miért. Úgy gondoltam, mindenki kapjon egy esélyt, ha már jelentkeztek. Bastetnek sem mindegy.
Laci: Bastet?
Kriszta: Furcsa név egy macskának.
Erika: Miért adott fel hirdetést? Az állatorvos se perc alatt elaltatja.
Szilvia: És miért kell végezni vele? Beteg?
Natália: Nem szeretem az állatorvosunkat. Nem akarom rábízni.
Laci: Akkor is elég furcsa megoldás. Apróhirdetést feladni? Ki ad fel egy ilyen hirdetést?
Natália: (gúnyosan) És ki jelentkezik rá?
Kriszta: Beteg? A macska?
Natália: Csak öreg.
Erika: Akkor minek siettetni? Úgyis hamarost vége lesz.
Natália: Elutazom.
Kriszta: Jól hangzik. Hova?
Natália: Brazíliába.
Szilvia: Azanyja! Miért nem útitársat keres?
Natália: Aranylakodalom.
Erika: Rokonok?
Natália: Nem. Egy pár. Én adtam őket össze.
Kriszta: Maga anyakönyvvezető?
Natália: Nyugdíjas. Harminchét évig adtam össze házasulókat.
Laci: És azt akarja, mondani, hogy ezeket összeadta, aztán emigráltak Brazíliába, most meg jelentkeztek magánál? Pont magánnál? Ötven év után?
Natália: Újra szeretnének szertartást. Az első között lehettek. Mármint akiket összeadtam. Nem is emlékszem rájuk. Küldtek egy fotót, de csak két öregember van rajta. Azt írják, senkijük nincs már itt. Senkijük. Alig tudták megírni azt a levelet magyarul. Tele van hibával.
Szilvia: És miért nem viszi magával azt a macskát is? Nem tűnik valami rendes dolognak: maga elhúz Brazilba, a cicus nyakát meg kitekerteti.
Natália: Nem tud ő már utazni. Nem is lát. Nem bírná ki az utat.
Kriszta: Azért egy esélyt kaphatna. Hátha mégis.
Natália: Nem értik. Az a macska…, nagyon…, nagyon… Nézzétek, én a lakást is legszívesebben felgyújtanám. Semmi ne maradjon itt.

Csend. Natália végül feláll és kimegy a konyhába, magára hagyva vendégeit.

Szilvia: Egy húszast írt a hirdetésben. Az most kié lesz?
Laci: Azt mondta, mindenkinek odaadja. Ha már eljöttünk.
Kriszta: Ha kérjük.
Laci: Igen, ha kérjük.
Erika: Ha van pofánk kérni, ugye?
Szilvia: Az összesen nyolcvan rongy. Vastag lehet a nyanya.
Kriszta: Most mondta, hogy elmegy Brazíliába.
Szilvia: És?
Erika: Nem úgy hangzott, mintha vissza akarna jönni…
Kriszta: Ugye? Én is ezt hallottam ki a hangjából.
Laci: De hát csak egy meghívót kapott egy aranylakodalomra?! Hogyan maradna ott?
Szilvia: (Lacinak) Jelentkezhetnél.
Laci: Mire?
Szilvia: Hát a macskára. Mégiscsak te vagy a férfi.
Laci: És akkor te miért vagy itt? Most, hogy már tudod, hogy megvan a pénz, rögtön keresed a helyetteseket?
Szilvia: Lehet rólam leszállni. Elnéznéd, hogy…
Erika: Azt mondta, ő dönt. Ő dönti el, hogy ki csinálja.
Kriszta: Azt?
Erika: Mindenkinek ad esélyt. Szerinted ez mit jelent?

Csend.

Szilvia: Elég gáz ez az egész helyzet.
Kriszta: És akkor abba gondolj bele, hogy nem a véletlenek furcsa szeszélye sodort ide. A saját két lábad hozott, az milyen furcsa.
Szilvia: Ej, de cirádásan fenegeti a nyelvét a kislány. (végigméri Krisztát) Pedig ha jól látom, te sem az éles eszeddel akarsz sikereket elérni az életben.
Kriszta: Ahogy a sötét keréknyomokat nézem a szemed körül, neked semmilyen módszerrel nem sikerült eddig.
Erika: Még jó, hogy összetegeződtetek.
Laci: Ha egymást fojtjátok meg, azért nem fizet senki semmit.

Csend.

Laci: De abban igazad van, hogy elég furcsa ez a helyzet.
Erika: Majd megírjátok a blogotokon, és örülhettek, hogy milyen különleges lesz.
Laci: Nekem nincs blogom.
Kriszta: Nekem sincs.
Szilvia: Mi az a blog?
Erika: Nincs senkije.
Szilvia: Hogyan?
Erika: Nincs senkije ennek az asszonynak.
Kriszta: Én is éppen ezt gondoltam.
Laci: Különben lett volna kit hívnia?
Erika: Például. És különben nem hívott volna ide mindannyiunkat.
Laci: Azért hívott, hogy szórakoztassuk?
Szilvia: Akár így, akár úgy, szánalmas.

Ezt az utolsó szót már hallja a nappaliba belépő Natália. Szilvia zavarban van. Natália a dohányzóasztalhoz lép és lerakja rá a tálcát. Az egyik csésze megcsúszik, Laci kapja el, különben leesne.

Natália: Szolgálják ki magukat. 
Laci: Most akkor nem tegeződünk?

Mindenki csendben van. Laci inkább elveszi a csészéjét, nem vár választ.

Kriszta: Anyakönyvvezetőnek lenni klassz lehet. Az emberek életének a legboldogabb pillanatait látta.
Natália: „Láttad.”
Kriszta: Láttad.
Natália: Látszik, hogy te még jó messze vagy attól a pillanattól.
Kriszta: A házasulástól?
Natália: Többnyire filmen láttál ilyesmit, mi? Ne hidd, hogy olyan jó az a pillanat. Harminchét évig csináltam.
Kriszta: De…
Natália: A nők többnyire halál idegesek, a férfiak meg fáradtak ettől, és legszívesebben már túl lennének az egészen. Eleve ott van a családjuk, ami nem könnyíti meg a helyzetet. A család fele utálja a házasulókat, a másik felét meg ők utálják. Aki öregebb náluk, az rájuk féltékeny, akinél meg ők öregebbek, azokra meg ők ketten féltékenyek. Egyedül a gyerekek viselkednek normálisan egy esküvőn. Hülyén felöltöztetik őket, erre rosszak lesznek, mint az ördögök. Szóval nem sokat veszít, aki nem próbálkozik vele. A többség úgyis megutálja egymást pár éven belül, mire már egy-két gyerek is nyomja a vállukat.
Kriszta: Aha.
Natália: Én ránézésre megmondom bárkiről, hogy volt-e már házas, és elvált-e. Közületek csak a Szilvit szívatták meg. Látszik a szemén. A házasság is, meg a válás is. A Laci közelében sem járt még a dolognak, pedig…
Kriszta: Pedig?
Natália: Pedig csak azt akarja, mint gyerek a palacsintát. Rá kell nézni. Aztán mégsem.
Kriszta: És Erika?
Natália: Ő sem házas, tutira veszem. Nem is volt soha.
Kriszta: És te?
Natália: Ugyan dehogy. Anyakönyvvezetőnek lenni olyan, mint a pornózás: ha egész nap azt csinálod, este már nincsen kedved hozzá.
Szilvia: Ez elég durva hasonlat volt.
Natália: Ez az én lakásom, olyan a hasonlat, amilyen nekem tetszik.
Laci: És most mi lesz? Hogyan dől el? Hogyan döntöd el?
Natália: Nem tudom. Nem gondolkodtam rajta.
Erika: De mégis?
Natália: Igazából nem tudtam, hogy bárki jelentkezik-e majd. Ilyen hülye hirdetésre…
Kriszta: És mi van, ha senki sem jelentkezett volna? A macska megússza, te meg maradsz Pesten?
Natália: Lehet. Nem tudom.
Erika: Furcsa módon döntöd el, hogy mi lesz az életeddel.
Natália: Így van. De én már olyan kurva sok normális dolgot csináltam életemben. Elég volt belőlük.

Csend.

Natália: (Nagyon halkan) Azt elmondhatnátok, hogy miért hívtatok. Miért jelentkezik valaki egy ilyen hirdetésre? De ne hülyítsetek! Az igazat akarom hallani. És én már egy igenből leveszem, ha valaki hazudik.
Laci: (Gúnyosan) Akkor ez lesz a vizsga? Ez alapján kapjuk meg a melót?
Kriszta: Lazulj már el! Pokróc! (csend) Én színésznő vagyok. Mindent ki kell próbálnom. Tudod, szex elefántokkal, macskanyak-kitekerés. Mindent.
Natália: Ez nem elég.
Kriszta: Nem elég?
Natália: Nem ezért jelentkeztél.
Kriszta: Nem tudom, miért jelentkeztem. Te sem tudod, miért adtad fel a hirdetést.
Natália: Nem elég. Mondd el, mire gondoltál, amikor megláttad. A hirdetést. Mire gondoltál?
Kriszta: Mire gondoltam? Pasikra. Arra, hogy… Az a nagy büdös helyzet, hogy marhára nincs semmi valódi körülöttem. Kong az egész. Akárhová nézek, akármit csinálok, olyan, mintha álmodnám. Mintha valaki más csinálná az egészet. Minden olyan kurva egyszerű. A pasik mindent megcsinálnak nekem, érted? Mindent. És mind azt akarja, hogy széttegyem a lábam. Mind arra vár. Még eggyel sem találkoztam, aki másképp működött volna. Az évfolyamtársak, a barátok, a tanárok, mind csak azt akarják. Néha azt hiszem, hogy apám is. Semmi valós nincs az egészben, érted? Műanyagból van az egész. És én azt akarom nekik mondani, pont mikor szétteszem a lábam, és elvesztik az eszüket, hogy tegnap kitekertem egy macska nyakát. Hogy a szívén tartottam a kezemet, és éreztem, hogy nem ver tovább. Látni akarom az arcukat, mikor ezt hallják. Még sosem öltem meg semmilyen állatot. A nagyanyám minden vasárnap elvágta egy csirke nyakát. Leült a lépcsőre, a lába közé szorította az állatot és átvágta a nyakát, aztán belefolyatta a vért a vájdlingba. Megtisztította, kibelezte, és megfőzte. Én meg csak ott álltam, pont mint a többi csirke, és nem tudtam mi történik. Azt akarom, hogy a pasik is így nézzenek rám. Mint én a nagyanyámra. Akarom érezni, hogy megáll a szívverése annak az állatnak. Hogy már nem lélegzik tovább.
Laci: Te beteg vagy.
Erika: (Lacihoz) Be kellene fogni a szádat, ha csak hülyeségeket tudsz beszélni.
Szilvia: Mint a csirkét?
Kriszta: Mint a csirkét.
Szilvia: Én…, (szünet) Én a belvárosban lakom a gyerekekkel. Elég jó környék, az utca tiszta. Nagyjából tiszta. Csak nyáron, mikor tűz a nap, akkor érezni, hogy mindenhonnan gőzöl ki a vizeletszag. Kutyák, macskák, hajléktalanok vizelete. Mondjuk hajléktalanból nincs sok. (szünet) Igazából csak egy van. Egy állandó, visszajáró hajléktalan. Mintha lakó lenne. Ott van már évek óta. Nem tudom, hol húzza meg magát éjszakára, de minden reggel ott van. Nem kéreget, legalábbis tőlem soha. Párszor köszönt is, aztán abbahagyta. Büdös. Mocskos. Van, hogy felhúzza a lábán a nadrágot: váladékozó sebek, kiszáradt hegek vannak rajta. Egyszer láttam, hogy le vannak fagyva a lábujjai. Egyszerűen nincsenek neki. Szerencsétlen ember. Ott él az utcán, és semmi reménye arra, hogy valaha előrébb jusson. Minden áldott reggel úgy ébred fel, hogy biztos lehet benne: az egész életét az utcán fogja leélni. Sosem lesznek tervei. Minek neki tervek? Semmi reménye arra, hogy akár egy lépésnyit is előre jusson. Semmi nem vár rá. Semmi a világon. Szerencsétlen. Szerencsétlen ember. Mindig…, mindig, ahányszor meglátom, arra gondolok: (szünet) bárcsak halna már meg. Bárcsak tűnne már el, fagyna halálra, csak nem lássam minden kurva reggel. Mindig ezt kívánom. Haljon meg. Nem vagyok büszke rám, de mindig ez jár a fejemben. És mikor rám néz, tudom, hogy látja a tekintetemben. Látja rajtam, hogy a halálát kívánom.
Erika: Ne… Ne ítéld el magad ezért.
Szilvia: Ezt még nem mondtam el senkinek. Ez jutott eszembe, amikor megláttam a hirdetést.

Csend.

Szilvia: Van még konyak?
Natália: Hozd be az egész üveggel. A hűtőben. Balra a konyhaajtó mellett.

Szilvia kimegy a konyhába. Halk hangok jelzik, hogy keresgél. A szobában mindenki némán bámul maga elé. Szilvia az üveggel és poharakkal tér vissza. Kérdés nélkül tölt mindenkinek. Az üveg kiürül. Isznak.

Erika: (lassan, halkan, akadozva beszél) Én nem csak gondoltam rá. Pont betöltöttem a tizennyolcat, nem kellett szülői hozzájárulás. Nem is volt még nőgyógyászom. Aláírtam a papírokat, aztán felfektettek egy gurulós ágyra. Mondtam, hogy be tudok menni a lábamon, de azt mondták, a műtőbe mindenki tolnak. A srác nem is tudott róla. Előtte egy hónappal szakítottunk. Senki nem volt ott. Altatásban csinálták, és én csak arra emlékszem, hogy sírva ébredek. Értitek? Még ki sem nyitottam a szemem, és már sírtam. Akkor jöttem rá, mit csináltam. Teljesen kába voltam még, a karomat sem tudtam felemelni. Mintha én is csecsemő lettem volna. Magatehetetlen. Majdnem megfulladtam. Mozogni alig tudtam, és ott az ágyban fekve nyeltem a taknyom, a könnyem. Órákig sírtam. És tudom, hogy nem igaz, amit érzek, de azóta mindig azt érzem, hogy nincs jogom szülni. Nincs jogom. (sír) Azt érzem, tudom, hogy hülyeség, hogy nem igaz, de azt érzem, hogy azt az ölést még nem fejeztem be. Hogy még mindig az a gyilkolás van, hogy még mindig azt csinálom. És…, és…, azt érzem, ha újra…, ha megint megölnék valamit, akkor vége lenne. Akkor befejeződne.
Kriszta: Istenem.
Erika: (Feláll): Hol a mosdó?

Natália egy ajtóra mutat. Erika kimegy. Laci némán feláll, kimegy a konyhába és behoz a hűtőből három kis üveg sütőrumot.

Laci: Ki kér?
Natália: Tölts mindenkinek.

Laci tölt. Isznak.
 
Laci: Nem is rossz. Mármint sütőrumhoz képest. Nem rossz.

Erika visszajön.

Kriszta: (Lacinak) Te még adós vagy egy sztorival
Laci: Elég messze kerültünk a macskától.
Natália: Bullshit.
Laci: Bullshit?
Natália: Az. Bullshit.
Erika: Az bizony. Beszartál.

Laci a kimerült Erikára néz. Az vissza rá. Laci érzi, hogy ez az utolsó esélye, hogy megnyerje, visszanyerje a lány bizalmát.

Laci: (nagyot iszik a sütőrumból) Nekem nincs olyan…, olyan nagy történetem. A gyerekek jártak a fejemben. Mikor megláttam a hirdetést. A gyerekek.

Kriszta: Milyen gyerekek? A sajátjaid?
Laci: Nekem nincs. A gyerekek az iskolából. Egy középiskolában tanítok. Angolt. Heti tizenkilenc órában, négy osztályban.
Szilvia: Jól hangzik.
Laci: Lehetne rosszabb is.
Erika: És mi van a gyerekekkel?
Laci: Az van, hogy egy ideje…, egy ideje, mikor végzek, nem megyek haza. Nem is tudom, mióta. Pár hónapja lehet. Március eleje óta. Az iskola fent van Budán, és másfél sarokkal feljebb van egy ilyen cukrászdaféleség. Igazából presszó. Igen, presszó. És márciusban kiraktak pár asztalt meg széket elé a járdára. Csak hármat-négyet, több el se férne. És az van, hogy onnan, bár elég messze van, de az egyik asztaltól pont rálátni az iskolára. Látni a kaput, a kertet és az épület bejáratát is. Először csak egy kávét akartam inni. A büfében pocsék kávét adnak, és a büfés utál engem. Szóval felmentem inni egy kávét, azelőtt sosem jártam még ott. És láttam, hogy pont rálátni az iskolára. Akkor jöttek ki a gyerekek. Ez egy tizenkét osztályos suli. Általános és gimnázium egyben. Szóval vannak egészen kicsik, meg érettségizők is. Én csak gimis osztályokat viszek. És jöttek ki a gyerekek. Mindenféle. Kicsik, nagyok, mindenféle. És én nem tudtam mozdulni onnan. Teljesen ledermedtem. Mintha hipnotizáltak volna. Csak néztem őket, és nem tudtam mozdulni. És azóta minden nap felmegyek. Alig várom, hogy véget érjen az utolsó órám, és már rohanok is. Nem tudom, miért. Engem nem lát senki, nem néznek arra és nem is jönnek abba az utcába. (szünet) Teljesen más, mintha bent lennék az iskolában. Mintha nem is azok a gyerekek lennének. Olyan… kedves, igen, olyan kedves, ahogy áramlanak kifelé. Hangos, civakodó, rakoncátlan tömeg. Ott ülök minden nap, és őket nézem. És tudjátok mit? Én utoljára az egyetemen cigiztem. Akkor mindenki cigizett. Aztán abbahagytam, nem is hiányzott. Azóta rá se néztem. De ott, a kávézóban, ott minden nap rágyújtok. Ülök, iszom a kávékat, cigizek, és nézem a diákokat. Nem tudom, miért. Ez jutott eszembe, mikor megláttam a hirdetést. Ezért jelentkeztem. Nem tudom, mi az oka, de erre gondoltam és telefonáltam. Hülyeség, mi?
Kriszta: Melyik suli ez pontosan?
Laci: Mindegy, nem?
Kriszta: Nem értem. Nem értem, mi köze ennek…
Laci: Ugye? Én sem.
Erika: Elég jó indok, hogy jelentkezz. Nem kell magyarázkodni.

Csend.

Erika: (Natáliához) Hogy hívják őket?
Natália: Kiket?
Erika: Hát a brazíliaiakat. Mi a nevük?
Natália: Takács. Takácsék.

Mind nevetnek.

Szilvia: Los Takacsosz.

Nevetnek.

Erika: Lenne még valami.
Laci: Mi lenne az?

Natália egy összehajtogatott borítékot vesz elő a zsebéből.

Kriszta: Mi az?
Natália: Lelet.
Kriszta: Milyen lelet?
Laci: Ó, istenem…
Natália: A héten kaptam.
Laci: Mi olvassuk el?

Natália szó nélkül Lacinak nyújtja a borítékot. Ő átveszi.

Laci: Még ki sincs nyitva.

Laci kézzel feltépi a borítékot, és elkezdi olvasni a tartalmát. Hosszan olvas.

Laci: Mell. Rosszindulatú. Agresszív. Elég agresszív.
Erika: Istenem.

Csend. Natália feláll és elkezdi összeszedni a poharakat.

Laci: Ez még nem jelent semmit. Lehet, hogy lehet műteni. Nem szabad elkeserednie.
Natália: (sziszegve): Tegezz, baszdmeg, tegezz!

Natália kimegy a poharakkal. Mindenki hallgat. Visszajön és megáll a konyhaajtóban.

Natália: Laci lesz az. Most azonnal akarom. A többiek el is mehetnek, ha akarnak. Ott a pénz a komódon. Négy húszezres.

Senki sem mozdul.

Natália: Még el akarok tőle búcsúzni. Először én megyek be, aztán Laci.

Natália bemegy a hálóba. Rövid idő múlva előjön, kezében a mozdulatlan macskával.

Natália: Elpusztult. Már nem élt, mikor bementem. Elpusztult.

Rövid csend.

Szilvia: Végighallgatott minket, és úgy döntött, inkább öngyilkos lesz.

Kriszta, Erika, Szilvia, Laci nem bírja tartani magát, mind felnevetnek. Hangosan nevetnek. Natália zokog.

Natália: (zokogva üvölt) Tűnjenek el! Tűnjenek el innen a picsába. Most!

Natália sír, a többiekben bennszakad a nevetés. Zavartan állnak.

Függöny.