A TEHETSÉGKUTATÓ PÁLYÁZATRA BEÉRKEZETT PÁLYAMŰ

Egyfelvonásos dráma

Szereplők:

LACI: 40, angoltanár. Pocakos, kopaszodó, elesettnek tűnő, gyámolításra méltó fickó. Anyjával él, aki egy idegösszeomlás miatt újra kiskamasznak képzeli magát.

KRISZTA:  20, színész-(ex)hallgató. Roppant öntudatos, de legalább annyira egyszerű is. Vonzódik az idősebb férfiakhoz, nem bánja, ha anyagilag is támogatják.

SZILVIA: 50, elhagyott nő, férje lelépett valami fiatal fruskával, gyermekei külföldre költöztek. Labilis, nem tudja, hogy mit akar.

ERIKA: 39, szeretik a férfiak, de házassági ajánlatot nem kap, szégyelli a szerelmet, de bármit megadna azért, hogy valakinek (bárkinek) tényleg ő legyen az első. Gyógyszerészként diplomázott, de a kórbonctan jobban érdekelné.
Visszatérő álma a gyilkolás, retteg tőle, hogy álmai egyszer valóra válnak. Vonzódik a new age-es dolgokhoz.

NATÁLIA: 76, nyugalmazott anyakönyvvezető vagy inkább szülésznő? Ki tudja?
Saját neméhez vonzódik, párját, akivel tizenöt évig volt titkolt kapcsolata, tavaly temették el. Karácsony. Gyertyagyújtás. Lakástűz. Legkedvesebb társasága vak macskája, az embereket nem igazán kedveli, mondhatni utálja. Intelligens nő, aki kellően fel van vértezve előítéletekkel.

I. jelenet

Színhely: A nézők és a színpad között végig körfolyosókra jellemző korlát fut, hátul egy lakás bejárati ajtaja. ERIKA és NATÁLIA támasztják a korlátot, néznek lefelé. NATÁLIA balkezében vak sziámi macska, jobb kezével az állat fejét simogatja. Ez a gang a negyedik emelethez tartozik. KRISZTA a lépcsőn lépdel felfelé, kezében nehéz szatyrok, utálja a cipekedést.

KRISZTA: Hé! Nem segítenétek?
ERIKA: A válasz: nem.
NATÁLIA: Abszolute, nem.
KRISZTA: Na, mi lesz már vén tramplik? Mindjárt leszakadnak a karjaim ezektől a nyomorult nylonszatyroktól.
ERIKA: Szakadjanak, bár valószínűleg előbb vágnák le a finom kis ujjacskáidat, mint hogy vállból a karjaid. Tudod, anatómia, ami nem azonos az autonómiával.
NATÁLIA: Vén tramplik, mi? Szeretne majd úgy kinézni ez az undok lány, mint az Erika néni, mikor ő is harminckilenc lesz, de attól tartok, hogy abból nem eszik. Ugye te is így gondolod, kiscicám?
KRISZTA: Köszi! Igazán rendesek vagytok! De ha már a Laci azt írta sms-ben, hogy meggymárka meg traubi, mert a mama azt szereti, akkor a Kriszta hozza is. Még ha beledöglik, akkor is. Mert ilyen ez az undok lány.
ERIKA: Igyekszünk. Igyekszünk. Nekünk az a legfontosabb, hogy Te jól érezd magad, ifjú hercegnőnk!
KRISZTA: Na ja. Egyébként hol van a kis ünnepelt?
NATÁLIA: Na? Hol van a mi kis ünnepeltünk, mondd meg nekem szépségem?
ERIKA: Azt hiszem, a vak macskád nagyjából szarik rá.
KRISZTA: Na, ne szórakozzatok már, hol van a Laci anyja? És hol vannak a többiek? Laci? Szilvi?
ERIKA: A többiek úton. A Laci anyja meg…
NATÁLIA: Ott!
KRISZTA: Lent az udvaron?
NATÁLIA: Igen, drágám, lent az udvaron.
ERIKA: Meg a falakon. Oda is jutott belőle, úgy látszik.

csend

KRISZTA: A kurva életbe! Meghalt?
ERIKA: Mit gondolsz, ha valakinek szétloccsan a feje egy bérház húgyszagú udvarán, az túléli? A színművészetin úgy látszik, nem tanítanak ilyesmit.
NATÁLIA: Ott nem tanítanak ilyesmit, ugye drága kicsikém? Ott bizony nem.

csend

NATÁLIA: Négy emelet az igazán sok, Bastikám! Igazán-igazán sok. Nagyon csúnya dolog lepottyanni ilyen magasból. Kész szerencse, hogy nincsenek szemeid, aranyom, legalább nem kell látnod ezt a rondaságot.
KRISZTA: Ez nem lehet igaz! Ezt nem hiszem el! Hát ennek már tutira Game Over, a rohadt életbe!
NATÁLIA: Nagyon úgy néz ki, ugye cicuskám?
KRISZTA: De mégis mi a rosseb történt itt? Mikor és hogyan esett le?
ERIKA: Nem tudom. Már ott volt, amikor megérkeztem.
NATÁLIA: Mi meg ki se szúrtuk volna a vaksi szemeinkkel, ha nem jön az Erika. Azt hittük, csak levitte a szél valakinek a gangon felejtett, kiteregetett ruháit. Egy rózsaszín mackóruha és egy fehér baseballsapka, nem olyan nagy szám, ugye kicsi szívem? Még két ilyen vak macskát, mint mi…

csend

KRISZTA: Mentőt hívtatok?
ERIKA: Szerinted kellett volna?
KRISZTA: Ilyenkor azt kell, nem? Azt szokták.
ERIKA: Ha úgy gondolod, nézd meg kicsit közelebbről!
NATÁLIA: Itt az már, mint halottnak a csók.
ERIKA: Mint halottnak a csók? Vicces. Szerintem nem maradt a fejéből egyetlen akkora darab sem, ahová elférne.
KRISZTA: Biztosan a Laci anyja?
ERIKA: Szerinted? Olyan sok öregasszony jár kiskamasznak öltözve?
NATÁLIA: Itt már nincs mit tennünk. Bastika is jól tudja ezt, igaz?
KRISZTA: De valamit azért mégis csak kellene, nem? Mi lesz, ha jön valaki és meglátja? Mi lesz, ha kijönnek a rendőrök és megkérdezik, hogy miért nem szóltunk senkinek? Még azt hiszik.
NATÁLIA: Hát ezt aztán nem látják meg, kedvesem, mert ebben a házban nem lakik senki sem. Se ember, se macska, ahogy mondtam: senki sem. Na, ehhez a cicakekszhez mit szólsz, te kis négylábú csoda?
KRISZTA: Mi van?
ERIKA: Nem emlékszel? Laci mesélte, hogy az egészet felújítják valami külföldi befektetők. Mindenki olcsón eladta nekik a lakását, hogy azok meg a jónál is jobb áron adhassák tovább a gazdag nyugatiaknak.
NATÁLIA: Mindig csak a külföldiek, a magyar meg.
KRISZTA: De a Laciék?
NATÁLIA: A Laciék persze nem. Ők nem.
ERIKA: Valami ismerőse a fővállalkozó, még az egyetemről vagy valahonnan, így aztán fillérekért megkapták a lakást, ami üresen állt a sajátjuk mellett. Az egyikben laknak, a mellette lévőből meg lett a tanterem.
NATÁLIA: Ma már így megy ez, ha valakinek van ismerőse, akkor egy szép és régi polgári lakás, fillérekért.
ERIKA: A kapcsolatok.
NATÁLIA: Hát igen, főleg, főleg a kapcsolatok. Pláne ezeknél.
KRISZTA: Ezeknél? Mégis kiknél?
NATÁLIA: Tudjuk mi azt jól, kincsem. Igaz? Tudja azt mindenki.
KRISZTA: Na! Én is zsidó vagyok!
NATÁLIA: Te? Csak félig!
KRISZTA: De attól még…
ERIKA: Az nem is számít?
NATÁLIA: Látod, látod, ezek itt azt hiszik, ugyanaz a félig, mint a teljesen.
KRISZTA: De a Laci nem zsidó, hanem katolikus, mondta.
NATÁLIA: Persze, de ha valaki nekik dolgozik…
ERIKA: Na, elég lesz már ebből a baromságból. Nem kurva mindegy, hogy ki zsidó, ki cigány, ki homokos?
NATÁLIA: Hát nem teljesen, drágám. Ezek itt nem tudják, kincsecském, hogy nem szabad összekeverni ezeket a dolgokat.
KRISZTA: Miért nem?
NATÁLIA: Ha annyi idősek lennének, mint amennyi én vagyok, tudnák, igaz-e?
ERIKA: Nati, azt se tudod, hogy miket hordasz itt össze.

csend

KRISZTA: De most tényleg, Laci hol van? Tudja már? Hol a picsába van ilyenkor ez az ember?
NATÁLIA: A Laci bácsi elment a tortáért, a fincsi-mincsi tortáért. Nyami-nyami, kiscicám.
Bár ma már a sütemények se a régiek, a cukrászok kilopnak mindent a tésztából, a krémekből meg, arról nem is érdemes beszélni.
KRISZTA: Hát ez az egész egy nagy szívás, egy kibaszott nagy szívás! De mégis mi a francot mondunk neki, ha visszajön? Nézd már, anyád lezúgott az ötödikről és az agyával beterített mindent egészen az első emeletig. De nem baj, jó hír mindenkinek, hogy a melósok még nem kezdték el odalent a vakolást, a falfestést, vagy a mit tudom én mit.
ERIKA: A negyedikről, nem az ötödikről, bár az álmomba tényleg mindig úgy, mindig az ötödikről, szinte minden éjszaka.
KRISZTA: Azért ez rettenetes, meghalt az anyja, ő meg csak jön haza nyugodtan, mintha.
NATÁLIA: Bizony. Bizony. Ráadásul ugye meg még ott van az a torta is.
Milyen tortát kóstolna meg legszívesebben az én Bastikám? Halacskásat? Meghiszem azt!
KRISZTA: Mi van a tortával?
NATÁLIA: Mi van a tortával? Mi lehet azzal a tortával? Hát semmi sincs vele. Csak ugye az ilyesmi is egy csomó pénzbe kerül, amit most elbukik a mi Lacink, pedig az a néhány ezres is jól jön ilyenkor.
KRISZTA: Milyenkor?
NATÁLIA: Azt kérdezi, hogy milyenkor? Hát ilyenkor, amikor temetni kell. Persze a hamvasztás az olcsóbb, de azért az se két fillér, ugye? Ma már iszonyat ára van az ilyesminek, mi már csak tudjuk, igaz Bastikám? Alig egy éve, hogy bent égett szegény. Akkor vakultál meg te is, manócskám. De azok a mocskok csak a pénzünket akarták.
ERIKA: Ki égett bent, hol?

csend

NATÁLIA: A párom. Karácsony. Gyertyagyújtás. Lakástűz. Nem akarok beszélni róla.
KRISZTA: Egyébként tényleg, ma már minden kész vagyon. Nem tud az ember úgy venni magának pár göncöt, hogy ne merítse ki a kártyáján a fél hitelkeretet.
NATÁLIA: Nem lesz könnyű dolga, annyi szent. Szerencsétlen Laci mégiscsak egy nyomorult tanár fő- meg másodállással, még ha zsidó iskolában tanít is, meg pláne angolt. Különórákból talán még lehetne, de azok már mind tudnak angolul, mire odakerülnek. Talán csak azért tanítják meg őket, hogy ne kelljen különórákat fizetni. Úgy bizony, csak előbújnak az anyjukból, és már mind tudnak legalább három nyelven. Az ember még le se mossa őket, már lehet látni, hogy mennyire életrevalók. Én csak tudom, szülésznő voltam egész életemben.
KRISZTA: Te szülésznő voltál? Mindig azt mondtad, hogy anyakönyvvezető. Millió esküvő meg minden, te meg soha. Csodálkoztam is.
NATÁLIA: Az. Másodállásban. Kellett valami, ami elvonja a figyelmemet. Akkoriban sem volt könnyű az élet, nem élhetett úgy az ember, ahogyan akart. Mindenkit megfigyeltek, még a WC-re se mehettél el anélkül, remélem, érted.
ERIKA: Anyám mindig azt mondta, hogy egy születésnap olyan, mint egy kisebb amputáció, mintha levágnák az embernek a fél karját, vagy egy szép szeletet kimetszenének a combjából, pontosan úgy, ahogyan a hentes csinálja a pult mögött, egy ballagás meg, mintha kivennék mindkét vesét.
KRISZTA: Hát igen, aztán meg megutálja az ember a saját gyerekét, hogy miatta vágtak ki belőle egy darabot, plusz még kivették azt a két vesét.
NATÁLIA: Akkor már nem, ha a két vesét, ugye Bastikám?
KRISZTA: Pedig az se lehet valami nagy happening.
ERIKA: Hát nem, de tudod.
NATÁLIA: Pedig azok a mocskos kölykök szeretik a sonkát meg a vesevelőt, akkor is, ha belőled készítik, lerágnák még a húst is az ember csontjáról, olyanok akár a piranhák. Bizony még a húst is a csontodról.
ERIKA: Te meg honnan tudod ezt? Hetvenhat vagy, de se unoka, se gyerek!
NATÁLIA: Igaz, de neked se. Pedig lassan kifutsz belőle! Tik-tak, tik-tak, mindjárt negyven lesz a mi Erikánk. Én legalább utálom őket, drágám. Így nagyjából nem veszítettem semmit. Láttam eleget belőlük a szülészeten. Meg hát…
ERIKA: Meg hát?
NATÁLIA: Meg hát a lelkét is kiteheti értük a szerencsétlen szülő, le se sajnálják. Csak addig jók nekik, amíg pénzzel tömik őket. De ha bent égsz az istenverte panellakásodban, a temetéseden való részvételhez már nem fűlik a foguk. A háromból kettő el se jött, mikor a páromat temettük.
ERIKA: Pedig mégis csak az apjuk volt, igaz?
NATÁLIA: Nem egészen.
ERIKA: De most mondtad, hogy a párod gyerekei.
NATÁLIA: Igen, vér a véréből, hús a húsából.
KRISZTA: Basszus, miket dumáltok itt össze-vissza? Most nem tökre mindegy, hogy ki kinek a gyereke? A Laci anyja meghalt a kurva életbe, én meg még a step-aerobic edzésemről is lemaradok. Elcseszett egy nap, mi meg ilyen baromságokról locsogunk itt össze-vissza! Gondolom, marhára fogja érdekelni a Lacit, hogy mennyit bukott a zsúron, meg hogy melyikőtök miért szült vagy nem szült, ha megtudja, hogy mi történt!

csend

NATÁLIA: Miért? Mi történt?
KRISZTA: Hát az. Hát az, hogy leesett és meghalt. Hogy történt egy ilyen rohadt baleset, ami biztosan benne lesz a tévében, majd a Garamvölgyi osztja róla az észt, meg lehet, hogy még minket is kihallgatnak, pedig még le se alapozóztam magam rendesen, satöbbi.
NATÁLIA: Baleset? Honnan tudod olyan biztosan? Ma már akármi megtörténhet, kedvesem.
KRISZTA: Hát, hát mert az volt. Mi a büdös franc lehetett volna egyébként?
ERIKA: Szerintem pedig nem baleset volt. Legalábbis nem feltétlenül.
KRISZTA: Mit beszéltek?
ERIKA: Lehet, hogy nem baleset volt.
NATÁLIA: Nem minden az, aminek elsőre látszik, ugye Basti?
KRISZTA: Ezzel meg mit akarsz mondani, Nati?
NATÁLIA: Semmit. Mi aztán nem akarunk mondani az égvilágon semmit, ugye kiscicám?
ERIKA: Még az is lehet, hogy én voltam.
KRISZTA: Te? Mit beszélsz?
ERIKA: Igen, én. Tudod, álmomban. Csak ott nem negyedik, hanem ötödik. Valami kozmikus együttállás, ilyesmi.
KRISZTA: Ezt nem értem, mi a francért ölted volna meg álmodban?
ERIKA: Talán, hogy ne szenvedjen. Tudod, rohadt dolog lehet tízévesként viselkedni, ha már hatvannyolc múltál.
NATÁLIA: Vagy hatvankilenc. Tudod, az embert piszkosul tönkreteheti, ha becsapják, ha megalázzák, ha elhagyják, Laci elmondta, hogy miket művelt az apja ezzel a szerencsétlen asszonnyal. Nem csoda, ha az ember beleőrül az ilyesmibe.
ERIKA: Tudod Kriszta, én álmomban gyakran szoktam ölni, talán most tényleg bejött. Ennyi. De azért furcsa, hogy ott nem is így nézett ki, ott igazi kölyöknek tűnt, nemcsak a ruhája.
Valahol belül mindig is sejtettem, hogy nemcsak álmok, nemcsak olyan szimpla, hétköznapi álmok, de soha a büdös életbe nem gondoltam volna, hogy egyszer majd tényleg belefutok valami hullába. Kellett nekem az a sok önkéntes proszektúrára járás vegylab helyett. Talán ez az én karmám.
KRISZTA: De aki így bekattan, mint ahogy a Laci anyja, az nem tudja magáról, hogy valami gond van az agyában, mert úgy gondolkodik, mint egy tízéves. Szóval lövése sincs arról, hogy ez gáz. Mert ő nem gondolja magáról, hogy igazából annyi amennyi, hanem azt gondolja, hogy nem annyi amennyi, hanem annyi amennyinek gondolja magát. Ez meg pszichológia vagy valami olyasmi, nem?
NATÁLIA: Talán nem is azért ölted meg, mert őt sajnáltad, hanem azért, mert inkább a Lacit, mármint, hogy álmodban.
ERIKA: Én sajnáltam a Lacit?
NATÁLIA: Csak azt mondtam, hogy lehet, semmi többet.
ERIKA: Talán azt akarod mondani? Ugye nem? Hogy én? Hogy én a Lacit? A saját angoltanáromat? Szerinted nekem bejön a Laci, Natikám? Nem mindjárt azt akarod mondani, hogy minden óra után itt maradtam és késő estig keféltünk a tanteremben? Cseszd meg!
KRISZTA: Attól még nem lennél rossz ember, Erika! Nem szégyen, néha megesik az ilyesmi. Én is tudnék mesélni egy csomó hasonló történetet.
NATÁLIA: Én csak azt mondtam, hogy álmodban. De végül is nagyjából egyidősek vagytok, a Laci is egyedülálló lenne, ha nem lenne az anyja, és különben is te voltál a kedvence a tanfolyamon, pedig kiejtésben, nekem úgy tűnt, hogy Szilvi a jobb, mégis mindig téged dicsért.
KRISZTA: Végül is tényleg lehet, hogy te ölted meg. Na persze csak álmodban, természetesen.
Nem rég olvastam egy szuper jó könyvet a Coelhotól, még karácsonyra kaptam, kész szerencse, hogy a pasim még tudott belőle venni egy példányt, mert állítólag még aznap elkapkodták mindet. Abban a könyvben ír arról is, hogy amit erősen elképzel az ember, az meg is történik. Ha meg ennyien olvassák, akkor biztosan van is benne valami, nem? Pont úgy, mint a Da Vinci-kódban. Mert ma már minden komoly szakember elismeri, hogy van benne.
ERIKA: Nati, nem is tudom, hogyan juthatott egyáltalán ilyesmi az eszedbe?
KRISZTA: Mondtam is neki, Waldrick Áron, te aztán tudod, hogy minek örül a te kis Angelád!
ERIKA: Hogy én lettem volna a Laci kedvence? Na ne! Az még csak-csak rendben van, hogy jó tanítvány voltam, de onnantól, hogy kivételezett velem már durva! Különben se az a típus, aki nekem bejön. Nem valami jó pasi: izom semmi, pocak annál több. Na meg a great comb over. Ha már kopaszodik valaki, akkor szerintem tolja le inkább nullással, de ez az átfésülgetősdi, ez már igazán gáz! Na meg, akkora hasa van, hogy fel se tűnne kismamatornán, sőt ha átizzadná a pólóját simán elhinné az ember hogy álterhes és megindult a tejelválasztása, már ha történhetne vele egyáltalán ilyesmi, de hát az anatómia.
NATÁLIA: Erikám, senki sem gyanúsítgat semmivel, de azért jó, ha tudod, egészen belepirultál miközben beszéltél róla. Szóval nemcsak álmodban. Meg azért nem vagyunk teljesen hülyék, kedvesem, a múltkor is mikor visszaszaladtál a HEADWAY-ért, kb. negyven percig vártunk rád a kapualjban, hogy megigyuk végre a jól kiérdemelt kávénkat. Vártunk, de hiába…

II. jelenet

ERIKA: Cseszd meg, Kriszta! Milyen nevet mondtál?
KRISZTA: Angelát, ez a második nevem.
ERIKA: Nem! A pasidra! Hogy hívják?
NATÁLIA: Waldrick Áron, azt mondta.
KRISZTA: Waldrick Áron, így hívják. Na és?
ERIKA: Mennyi idős a te Áronod?
KRISZTA: Ötvennégy. Ötvenöt lesz májusban.
NATÁLIA: Harmincöt év korkülönbség, ha jól számolom, kiscicám. A Krisztácska szülei vajon tegezik azt a kedves bácsit?
KRISZTA: Marha vicces.
ERIKA: És tudod, hogy milyen név szerepel a Szilvi személyi igazolványában?
KRISZTA: Nem, miért? Ez most tényleg lényeges?
NATÁLIA: Waldrick Áronné. Bizony, bizony. Mi már régóta sejtettük azokból, amiket óra előtt szokott mesélni, ugye Bastika? Ronda egy történet, ha valakit elhagynak.
KRISZTA: Mi van? Mi a szart sejtettetek a nyüves, vak macskáddal?
ERIKA: Hogy te meg a Szilvi férje. Hát azt, hogy miattad. Tudod, hogy miattad hagyta el őt. Pont most, hogy ráadásul a gyerekei is külföldre költöztek. Szegény félévig volt bent a pszichiátrián, mielőtt ebbe a munkanélkülis nyelvkurzusba bekerült volna.
KRISZTA: Ez nem igaz, a kurva életbe! Ebből egy szó sem igaz!

Hosszú csend, majd az ajtón zörgetnek

Fojtott női hang hallatszik:  Nyissátok ki! Nyissa már ki valaki!

KRISZTA: Ez meg honnan a fenéből jön? Ki a rosseb ordibál?
ERIKA: Olyan, mintha a Szilvi lenne.
KRISZTA: A Szilvi? De hol a…
NATÁLIA: Egyszerűnek tűnik, ugye kiscicám? Ha a házban nem lakik szinte senki, a hang pedig egy bezárt ajtó mögül érkezik.
KRISZTA: Biztosan elrejtettek ennek az átkozott kísértetháznak az egyik kiürített lakásában valami elrabolt nőt. Talán itt tartják bezárva, amíg nem viszik ki Olaszba prostinak. Vagy lehet, hogy valami perverz állat ejtette foglyul, aki mindennap eljön, hogy egy újabb darabot levágjon belőle, amíg teljesen el nem fogy egy befalazott ablakú, sötét szobában? Vagy talán olyan, mint a donorbuszok a BKV-nál! Valami mosolygós, csendes fiatal orvos megrendelésre alkatrészeket szállít belőle egy magánklinikára! Két kör között meg beugrik önkéntes segítőként valami öregek otthonába, esetleg vak gyerekeket tanít hegedűn játszani!  Csomó ilyesmiről olvasni a neten.

Hangosabban hallatszik a hang, valaki vadul dörömböl belülről az ajtón:
Nyissátok ki! Nyissátok ki! Van ott valaki, a kurva életbe?

ERIKA: Krisztám, dereng már valami?
NATÁLIA: Nézzétek csak! Abban a zárban van egy kulcs.
ERIKA: Laci itt felejtette volna, mi meg észre sem vettük?
KRISZTA: Akkor most kinyissuk?
ERIKA: Miért? Inkább bent hagynád a Waldricknét?
NATÁLIA: Kriszta! Kinyitnád, kedvesem?
KRISZTA: Rendben van! Nyitom már.
SZILVIA: Csakhogy… végre… valaki… Mi a franc tartott ilyen kibaszottul sok ideig?
Miért nem engedtetek ki azonnal, amikor hallottátok, hogy az ajtó mögött vagyok?
NATÁLIA: Nyugodj meg, Szilvikém! Nincs semmi baj! Most már nem lehet semmi baj!
SZILVIA: Nekem totál kivannak az idegeim, velem ne szórakozzon senki…
ERIKA: Álljunk csak meg egy pillanatra! Te mi a fenét kerestél odabent?
Csak tudnám, hogy mi a jó büdös francot csináltál odabent? Délre beszéltük meg a Ferencieket, de te nem voltál elérhető a rohadt mobilodon! Most meg még te baszol le bennünket?
SZILVIA: Én… én…
KRISZTA: Hagyd már békén! Nem látod, hogy mennyire kivan? A könnyeitől még a sminkje is elmaszatolódott, a rúzsa meg olyan lett, mintha ferde lenne a szája, mintha agyvérzése lett volna vagy valami ilyesmi. Ugye nem volt agyvérzésed, szegénykém?
ERIKA: De nagyon figyelmes lettél, Krisztám! Talán ha ennyire figyelmes lettél volna korábban is, akkor nem rúgnak ki az egyetemről, igaz?
KRISZTA: Mi van?
ERIKA: Csak annyi, hogy talán nem azokkal feküdtél le a tanári karból, akikkel az adott félévben kellett volna. Érdemes lenne ezután az ilyen akcióidról tervet készíteni, nehogy megint összekeverj valamit.
KRISZTA: Ezt most hagyd abba! Mert piszkosul megbánod, ha még tovább járatod a szád! Féltékeny vagy rám, mert te mindjárt negyven leszel, de ha megkefélni jó is vagy mindenkinek, annyira már senki nem tart, hogy feleségül is vegyen! Ez a baj, igaz? Nekem mindennapra jutna egy új férjjelölt, ha akarnám.
Az egyetemről meg kurvára csak féltékenységből rúgtak ki, azért mert már nem tudtak mit tanítani nekem! Azért, mert kurvára mindenkit lejátszottam a színpadról! Mert egyszerűen féltékenyek voltak rám, vágod?
NATÁLIA: Nem akarlak megbántani, de annyira azért nem vagy szép nő, elég sok ilyen húszéves fruskát láttam elvirágozni. Huszonötig még nincs velük gond, de utána? Szépen megereszkednek majd a melleid, elveszíti a feszességét a feneked. Aztán majd jönnek a kilócskák, és a végén már csak a tablóképeddel dicsekedhetsz meg a delfint ábrázoló tetoválással a bokád fölött, ami időközben bálnaborjúvá változott. A plasztikai sebészedtől kapott számlákkal semmi esetre sem, legfeljebb csak akkor, ha olyan férjet választasz magadnak, aki nem ismeri a számokat. De tényleg Szilvikém, hogy a fenébe kerültél te a bezárt ajtó mögé?
SZILVIA: Én… én… én…
ERIKA: Lefeküdtél a Lacival vagy sem? Mondd meg! Lefeküdtél vele?
NATÁLIA: Erika, csendben maradnál egy kicsit a kedvünkért? Had mondja csak el Szilvi, amit akar!
SZILVIA: Én teljesen elfelejtettem, hogy délben. Én. A telefonom meg lemerült. Én csak azt gondoltam, hogy itt úgyis találkozunk, mert úgyis mindnyájan idejöttök.
Mert hát mégis csak nagydolog, nem, hogy a Laci anyja megkapta azt a szerepet…
NATÁLIA: Milyen szerepet kapott meg?
SZILVIA: Hát azt a… hát azt a…, de a Kriszta jobban tudja, mert ő is itt volt, mikor a Laci mesélte.
ERIKA: Ez egyre jobb! Szóval jártál már te is itt a mai napon. Ezt nekünk valamiért idáig elfelejtette megemlíteni a művésznő.
KRISZTA: Igen, de még reggel. Be kellett ugranom, mert itt maradt tegnap a határidőnaplóm, de Szilvivel nem találkoztam, esküszöm!
NATÁLIA: Szóval Szilvikém, hogyan kerültél te a bezárt ajtón belülre? Mert ugye ezt már nehéz lenne a gyógyszerek mellékhatásaként elkönyvelnünk, nem igaz?
SZILVI: Az úgy volt, hogy hamarabb értem ide. Kicsivel hamarabb. A pszichiáterem megbetegedett, nekem meg nem volt semmi dolgom. Hazamenni az üres lakásba nem akartam, plázázni meg félek. A túl sok embertől bepánikolok, egyedül viszont nem maradhatok, ha rám tör a félelem.
Nézzetek csak rám! Alig ötven vagyok, de már kész idegroncs. Nem tudok aludni, nincs kihez beszélnem. Még egy rühes macskám sincs, mint a Natinak, aki legalább megehetné a testemet, ha egy reggel csodálatos módon nem ébrednék fel. A pszichiáterem meg egyre csak azt fújja, hogy vegyem körül magam kitalált barátokkal, én hajlanék is a dologra, de mi van, ha rosszul találom ki valamelyiküket.
NATÁLIA: Ez nem hangzik valami meggyőzően, igaz lányok?
ERIKA: Hogy lehet, hogy a Kriszta nem látott, de te hallottad, hogy a Lacival miről dumálnak?
SZILVIA: Mert feküdtem, bent feküdtem a szobában. Az új nyugtatóim, az új nyugtatók, azok teszik. Azok miatt kellett. Néha rám tör a szédülés, máskor egy pillanat alatt elalszom anélkül, hogy észrevenném. Tegnap majdnem beestem a metró alá, ha nem kap el valaki, akkor a következő pillanatban már ott vagyok feltekerve a metrókocsi első kerekére, de amilyen szerencsétlen vagyok mostanában, tuti, hogy nem halok meg rögtön. Én aztán nem. Egészen addig élek, amíg forgalmi okokból le nem fejtenek a járműről, de addig még odahívják azt a köcsög férjemet is, aki van annyira rohadék, hogy még valamelyik barátnőjét is elhozza. Az emberek meg leköpnek, mert miattam nem jutnak el időben a munkahelyükre vagy az iskolába.
Szóval úgy gondoltam, feljövök előbb. Biztonságba.
ERIKA:  Hát az egyik már el is jött.
NATÁLIA:  De mi van a bezárt ajtóval? Arra még mindig nem kaptunk választ.
SZILVIA:  Mondtam már, nem éreztem jól magam. A Laci meg azt mondta, dőljek le nyugodtan a kanapéra, ha nem zavar, hogy az anyja mackóban meg baseballsapkában fent alszik a galérián. Mondta, hogy hamarosan indulnia kell a tortáért, de mivel az anyja miatt meg biztonsági okokból csak egy garnitúra kulcs van, bezárja az ajtót kívülről.
NATÁLIA: Mert a mama időnként kísérletezik a világgámenéssel, ugye, kiscicám?
SZILVIA: Azt ígérte, hogy nem lesz baj. Ha felébred, nem kell majd megijednem, inkább játsszunk együtt valamit! Azt mondta, hogy számítógépezni szeret, bár mostanában a színház a mániája. Főleg most, hogy megkapta azt a szerepet.
NATÁLIA:  Így már érthető. Szóval azt már tudtuk, hogy szegény Lacinak bábszínházba, vidámparkba, játszótérre meg színházi meghallgatásokra kellett hurcolnia az anyját, amióta idegösszeomlást kapott, de hogy még sikerüljön is neki…
KRISZTA: Szánalmas. Kibaszott szánalmas, hogy egy hatvannyolc évet élt nő tízéves gyerekként éli az életét. Az elfuserált álterhes fia castingekre viszi, ráadásul még be is jön nekik. Ráadásul egyből címszerep az Utánam srácokban. A többieknek talán még járókerete is lesz? Kamerás szerepet kapott ahelyett, hogy inkább feldobná a talpát, miközben a magamfajta embereket féltékenységből kicsesznek az egyetemről. Kurvára nincs igazság ezen a földön!
SZILVIA: A Laci anyja talán tényleg egy kicsit ráncosabb, meg nem is olyan ügyes és fürge, mint a legtöbb gyerek, de attól még nagyon is kedves és legalább ismeri azt a kort, amiben a film játszódik. Igazán rendes néni, annyit mondhatok!
KRISZTA: Ja, olyan, mint Shirley Temple nyolcvanévesen, akit injekciókkal gátoltak a fejlődésben, csak még durvább, mert ez itt van, nem pedig Amerikába. Hogy a bűdös francba ne ismerné azt a világot, amikor már akkor is felnőtt volt?
NATÁLIA: Hatvankilenc.
ERIKA: Inkább csak volt: olyan, mint. Mármint a Laci anyja. Krisztám, te nem tudod véletlenül, hogy mi történt vele? Nem te ölted meg véletlenül? Hirtelen felindulás volt? Féltékenység? Na mesélj csak!
KRISZTA: Te mersz gyanúsítgatni? Hát ki mondta magáról, hogy talán ő ölte meg? Ki mondta, hogy még álmában is? Különben is mesélte a Laci, hogy nemrég döntött úgy, hogy életbiztosítást köt az anyjára, csak nem arra játszol, te szuka?
NATÁLIA: Álljunk csak meg egy pillanatra! Ha mindketten be voltatok zárva, akkor hogyan jöhetett ki a Laci anyja, és ki zárhatta rád az ajtót?
SZILVIA: Miket beszéltek a Laci anyjáról?
NATÁLIA: Nevezzük inkább Beának.
SZILVIA: Szóval mi a szar van a Lacinak az anyjával? Megmondaná végre valaki, hogy mi a…
ERIKA: Meghalt.
KRISZTA: Szétloccsant a feje a húgyszagú köveken.
SZILVIA:  Mi van? Ugye most csak hülyéskedtek? Ez csak valami rosszízű vicc!
KRISZTA: Szétment a feje. Az agya beterített a falakat. Meghalt kurvára, baszd meg! Nézd meg, ha nem hiszed! Nézd meg a saját szemeddel!
SZILVIA:  Nem, ez biztosan nem történt meg, ez csak egy gonosz álom, hamarosan majd felébredek, és elmegyek a füvészkertbe vagy kinyitom azt a rohadt álmoskönyvet, aztán az egészen jót röhögök.
ERIKA: Meghalt, érted? És te voltál, aki utoljára találkozott vele! Tudod, ez mit jelent?
SZILVIA: Mit? Na mégis mit? Hogy én leszek a következő női pápa?

Csend

SZILVIA: Nem, én nem hiszem! Ez az egész csak egy rohadt álom, mint ahogyan az is, hogy Krisztát dugja a férjem, azt a Krisztát, akinél idősebb mindkét gyerekem.
KRISZTA: Szilvi! Szóval hallottad. Hidd el, hogy az nem úgy van, ahogy értetted.
SZILVIA: Azt gondoltad, hogy az ajtó mögül nem hallottam mindent? Remélem, hogy te ölted meg, te kis kurva! Talán igaza van Erikának, hogy te voltál, talán tényleg féltékenységből, mert még ennyi idősen is előbb kapott szerepet, mint te, te szétkefélt ribanc! Ugye így történt minden? Kinyitottad az ajtót és kicsaltad? Talán arra kérted, hogy egyensúlyozzon végig a korláton? Talán egy csokit ígértél neki? Mondd meg! Úgyis kijöjjenek nemsokára a rohadt Las Vegas-i helyszínelők a terézvárosi kapitányságról, aztán ízekre szednek. Hogy volt bőr a pofádon szétkúrni a családomat? Mit képzelsz magadról, tulajdonképpen? A Laci legalább nőtlen, de neked az én férjem kellett?
KRISZTA: Én nem. Én igazán nem.
ERIKA: Szóval mégis csak lefeküdtetek, mi, Szilvikém? Pedig a Laci, ha beledöglesz is, akkor is engem szeret!
NATÁLIA: Lányok! Elég legyen! Talán kérdezzük meg inkább őt!

csend

KRISZTA: Még mindig ki van kapcsolva a telója!
NATÁLIA: Nem úgy gondoltam, hogy telefonos segítséggel, kis buta! Inkább úgy, hogy a Szilvi bemegy és szól neki.
SZILVI: Nem értem, hogy miről beszélsz, mondtam, hogy kívülről bezárta az ajtót!
NATÁLIA: Krisztikém ideadnád azt a kulcsot? Ez bizony nem a Lacié, hanem az enyém! A tárva-nyitva hagyott ajtót ugyanis én csuktam be! Miután láttam, hogy mi történt a Beával, és hallottam a szobából a folyosóra is kihallatszó reményteli terveiteket.
SZILVIA: Te teljesen megörültél! Nem tudom, miről beszélsz! Én csak ledöltem, mert rosszul lettem…
NATÁLIA: Gondolom, újabban mindig férfiingben indulsz el otthonról, ha vendégségbe készülsz.
SZILVI: Picsába.
ERIKA: Kedveském, ha nem jön ki hamarosan az a strici, akkor én kaparom le rögtön a húst a képedről! Vagy inkább mindkettőtökéről! Lehet, hogy gyógyszerészkart végeztem el, de kevesen töltöttek nálam több időt a hullaházban! Remélem, megértetted!
NATÁLIA: Ott aztán sok cica éldegélhetett, igaz Bastikám?
KRISZTA: Na, mi lesz már te mocsok, félsz kidugni a képedet?
ERIKA: Gyere ki a kurva életbe!
NATÁLIA: Még hogy tortáért ment? Ennél azért valami jobbat is kitalálhattatok volna.
SZILVI: Laci! Laci! Gyere ide!
 

III. jelenet

LACI: Hát itt vannak az én kis tanítványaim!
ERIKA: Csak ne jópofáskodj, te kurafi! Hát ezért suttogtál nekem heteken keresztül, míg csak be nem adtam a derekam, én hülye!
KRISZTA: De mégis mit reméltetek? Kint a hulla, ti meg jól bezárkóztok? Örület!
LACI: Mi nem tettünk semmit, egyszerűen elfelejtettem bezárni az ajtót.
ERIKA: Amíg bent hancúroztál a kis gidáddal?
LACI: Véletlen volt, nem akartam anyám halált.
KRISZTA: Nem? Akkor mégis mi volt az a duma a harmincmilliós életbiztosításról? Meg arról, hogy amint megvan, indulunk a Bahamákra, az mi volt, te pöcs?
SZILVIA: Én mondtam neki, hogy baj lesz belőle, de nem engedte, hogy hívjam a mentőket. Ő tehet az egészről!
LACI: Ez nem igaz! Ez egyáltalán nem igaz! Én mondtam, hogy be kell zárni az ajtót, de te azt mondtad, nem baj, ha kap egy kis levegőt.
SZILVIA: Kis levegőt? Ne röhögtess! Szartál rá, hogy mit csinál! Egyedül az számított, hogy leszedd rólam a bugyit!
ERIKA: Rohadék!
KRISZTA: Szemétláda!
NATÁLIA: Sajnos, ha egy gondnokolt személy a gondnok hibájából veszíti életét, a biztosító tudtommal nem fizet.
LACI: Nem az én hibám volt, mondom! Én nem akartam volna, neki ártani!
NATÁLIA: Nem az ő hibája ugye, kiscicám? Nem az ő hibája, hogy kiment a lakásból? Nem az ő hibája, hogy nem hívta a mentőt? Semmi nem a te hibád, igaz?
LACI: Hölgyeim…
NATÁLIA: Na, mi van? Kezd inunkba szállni a bátorság, Lacikám?
SZILVIA: Nekem az egészhez semmi közöm! Elmehetek?
NATÁLIA: Nem, nem. Egyelőre csak maradj!
KRISZTA: De nem értem, hogy miért mondták, hogy tortáért megy.
ERIKA: Érezte ő, hogy szorul a hurok. Időt akart.
NATÁLIA: Pedig a hazug embert.
LACI: Te zártad be az ajtó, vén leszbikus ribanc!
NATÁLIA: A saját kulcsommal. Régóta megvolt, míg a tanfolyam el nem kezdődött, azt hittem, hogy nem lesz több egy keserű emléktárgynál. De hogy ennyi ideig smucig voltál kicserélni ezt a rohadt zárat.
SZILVIA: Te ismerted régebbről a Laciékat?
NATÁLIA: S amikor az unokahúgomat felvették a képzésre, egy pillanatig sem haboztam, mielőtt úgy döntöttem volna, hogy én járok majd helyette. Egy húszast simán letagadhatok az ellenőrzésekkor, neki meg úgyis van feketén munkája. Nem is lett volna ideje eljárni. Emlékszem, hogyan röhögtetek rajta mindnyájan, mikor még a tanfolyam első napján elmeséltem!
LACI: Vén kurva!
NATÁLIA: Felesleges sértegetned, csak rontasz a helyzeteden, bogaram!
LACI: Én itt nem ártottam senkinek sem!
NATÁLIA: Nem? Melyik lányt nem rángattad az ágyadba az üres ígéreteiddel, csak hogy ne kelljen hetente magadnak elvégezned? Hogy legyen kire rámásznod?
LACI: Én nem…
NATÁLIA: És nem a te hibád volt ugye, hogy közém és Bea közé álltál húsz éve? Hogy az apáddal félholtra vertétek, mert már nem akart megtenni mindent, amit az általad bálványozott, alkoholista apád tőle megkövetelt? Hányszor ütötted meg? Mondd!
LACI:  De…
NATÁLIA: Nincs de! Te ölted meg az anyád. Lassan és módszeresen! Az, hogy még egy kis bevételt is akartál az életbiztosításából, az engem már rohadtul nem érdekel. Mégis ez lett a veszted, te féreg!
LACI: Nem tudtok rám bizonyítani semmit!
KRISZTA: Én szívesen vallanék ellene.
ERIKA: Részemről sincs akadálya!
SZILVIA: Te görény, a behízelgő dumáddal végig kefélted az összes angolcsoportodat? Nekem meg arról magyaráztál, hogy mi ketten, két magányos lélek…
KRISZTA: Anyagyilkos!
LACI: Lányok, kérlek, beszéljük meg a dolgot!
ERIKA: Még te akarsz velünk megbeszélni bármit is?
LACI: Olyan sokáig jóba voltunk, végül is a tanárotok voltam idáig, nem?
NATÁLIA: Húsz éve, hogy először összeverted anyádat, mert nem akarta hagyni, hogy az apád tönkretegye, mert inkább velem akarta összekötni az életét!
ERIKA: Dobjuk le! Dobjuk le a mocskot!
KRISZTA: De előtte meg is kínozhatnánk a férget!
SZILVIA: Ez biztosan jó ötlet?
KRISZTA: Nati, mit szólsz hozzá?
ERIKA: Heréljük ki!
NATÁLIA: Miért is ne, végül is megérdemelné.
LACI Lányok, nem beszélhetnénk meg a dolgot? Nekem nem kell a biztosítási pénz!
ERIKA: Úgyis üres a ház
NATÁLIA: Ezt aztán nem tudná meg senki, kedvesem, mert nem lakik a házban senki sem. Se ember, se macska, egyik sem. Na, ehhez mit szólsz, Lacikám?
ERIKA: Ha jól emlékszem, azt mesélted, hogy az egész bérházat felújítják valami külföldi befektetők. Mindenki olcsón eladta nekik a lakását, hogy azok meg a jónál is jobb áron adhassák tovább a gazdag nyugatiaknak.
NATÁLIA: Olyan ez a ház, mintha kísértetek laknák.
KRISZTA: Én már szinte érzem is a jelenlétüket.