A TEHETSÉGKUTATÓ PÁLYÁZATRA BEÉRKEZETT PÁLYAMŰ

1. jelenet:

Bérház körfolyosós gangja, a nyelviskola előtt. Erika épp elnyomja a cigarettáját, Kriszta beesik. Az arcát alig látni a hajától, a táskájában kotorászik.

(Erika általában, ha nem beszél, a földet bámulja, a járólapokon lépeget, úgy, hogy ne lépjen a csíkokra. Néha megtámaszkodik a korláton és a semmibe néz. Általában a nemtörődömség érződik a beszédmódjából, ha mégis érdeklődik valami iránt, kitolja a csípőjét, a szeme felcsillan, de a karja akkor is keresztbe fonva. Kriszta, ő pedig magával van elfoglalva, hogy szép legyen a tartása, a körmeit piszkálja, vizsgálja; a haját igazgatja. Vagy csak nézegeti, hogy hogyan csillan meg a napfény a karján. Ezeket leginkább beszéd közben szereti csinálni, meg kecsesen járkálni. Mindeközben szórakoztató és imádnivaló – a férfiaknak. A legtöbb nőnek ellenfél.)

Kriszta: Heló!

Erika: Szi…

Kriszta: Kezdődik itt angol háromkor?

Erika: Igen.

Kriszta: Huhh, hálistennek. Otthon felejtettem a naptáramat, azt sem tudom, hol áll a fejem. Ha kettőkor kezdődött volna, alaposan elkések. Te is arra jöttél?

Erika: Jaja, de túl korán. Rágyújtasz, vagy bemegyünk?

Kriszta: Nem, én nem dohányozhatok. Tönkretenné a hangom. Tudod, színésznő vagyok. (Felnéz, előhúzza a táskájából a körömlakkját, mosolyog, kacsint, lakkozni kezd.) Cserébe jöhet bármi más.

Erika: Na mesélj, édesem! Egyébként, nem ismerjük mi egymást?

Kriszta: Nem. Bár… most, hogy így levetted a sapkád… Nem, mégsem. Kriszta vagyok.

Erika: Erika. Milyen Kriszta? Hallhattam már a neved?

Kriszta: Erdős. De nem hiszem. Mennyire tudsz angolul?

Erika: Valamennyire, kicsit, nem tudom. Sokat értek szerintem. Te?

Kriszta: Én is tudok egy kicsit, de ez kevés. Tanulok otthon, de kell a beszélgetés, meg a kiejtés sem mindegy. Egy ponton túl könyvből nem megy.

Erika: Na igen. Szóval, mit csinálsz? Mármint színésznőként, s mért nem hallhattam a neved?

Kriszta: Az egyetemre járok, de még csak másodikos vagyok. Mióta az eszemet tudom, színésznő akartam lenni. Az apuék meg támogattak is benne, szóval csak sikerült bejutni. Elsőre. Marhakemény. Viszont megéri, élvezem. Most is csinálunk egy darabot, vizsgára. Garaczi László írta, Csodálatos vadállatok. Ismered?

Erika: Nem láttam. És nem szeretek drámákat olvasni. Zavar, hogy ott vannak a nevek. Ha beleolvasom megtöri a párbeszédet, ha nem figyelek rá, akkor meg belekavarodok, hogy akkor most ki kivel beszél. A drámát nézni kell.

Kriszta: Vagy csinálni.

Erika: Vagy. De a Garaczi, Garaczi Lászó, nem? Ő írta a Spiegelmann-könyvet.

Kriszta: Honnan tudod? Akkor most tényleg ő? Olvastad?

Erika: Igen, azt olvastam. Nem tudom ki írta, de ezt mondják. Tulajdonképpen magasról leszarom. … Úgy látom, hogy maradunk. Mármint kinn.

Kriszta: Ja, igen. Hol tartottam?… Ja, hogy az biztos, hogy azt a könyvet nem nő írta, bár én csak a neten olvastam részleteket belőle, még nem volt rá időm. Mindenesetre nő szerintem nem ír ilyeneket.

Erika: Nem-e? Szerintem igen, de mindegy. Még valami a suli mellett?

Kriszta: Még valami? Hát, talán szeptemberben csinálunk egy darabot, ami még nincs kész, valami tehetségkutató-pályázat, de előttem sem tiszta, hogy van ez. Állítólag többen írják. Az már megvan, hogy kit fogok játszani, csak azt nem tudom, hogy döntötték el, ha meg sincs írva. Mindenesetre színművészetisek fogják előadni, és talán valami pénzt is kapunk majd érte. Az a rossz, hogy nem szerepelhetünk bárhol. Biztos, hogy ne vállaljunk be mindenféle haknikat a suli rovására. Talán egyszercsak elmehetünk majd szinkronizálni, ha hívnak. De ott is sokan vannak, szóval kemény szakma.

Erika: Gondolom. Figyelj csak! Nincs kedved meginni egy vodkát valahol óra után? Vagy rohansz valahova?

Kriszta: Hú, dehogy nincs. Úgysincs kedvem ma este a pasimhoz. Felhívom, majd kitalálok valamit. Rúgjunk ki a hámból, de nem maradhatok sokáig, holnap hosszú napom lesz.

Erika: Régóta van?

Kriszta: Mi?

Erika: A pasid.

Kriszta. Ja, hát régóta. Három éve. Ő most államvizsgázik, építészmérnök. De jó fej, csak nem is tudom… Tudod, költözne össze, én meg most kezdem az életem, érted.

Erika: Igen, el fogod hagyni. Nem férsz a bőrödbe. Jó fej… ez nem hangzik valami jól.

Kriszta: Nem tudom… Kinyílt a szemem a világra, az övé meg már annyira más lett. Vagy az enyém, ki tudja. Nem is töröm a fejem rajta, majd lesz valahogy.

Erika: Értem én.

Kriszta: Neked van?

Erika: Ja, nincs.

Kriszta: Sejtettem, olyan belevaló csajnak tűnsz, megvagy nélkülük is.

Erika (Szemlesütve a cigarettásdobozért nyúl): Meg.

2. jelenet

Szilvia érkezik.

(Szilvia mindig ideges, a haját, az arany-ékszereit piszkálja, mintha azt keresné, ott vannak-e még, az óráját nézegeti, toporog. Próbál laza lenni, olykor észreveszi a pótcselekvéseit, visszafogja magát, megtámaszkodik, tükröt tartva Erikának, de nem találja a helyét.)

Szilvia: Sziasztok. Angolra jöttetek?

Kriszta: Igen. Kriszta vagyok, Erdős Kriszta.

Szilvia: Szilvia vagyok.

Erika: Erika.

Kriszta: Te mennyire tudsz? … Angolul.

Szilvia: Tanultam régen a gimnáziumban, de nem használom, most meg jól jönne, ha nyelvvizsgám lenne. Egyrészt mert pótlékot kapnék érte, másrészt meg, kénytelen leszek szerintem valamit kezdeni még magammal, nem elég az egy állás.

Kriszta: Pénzhiány, mi? Nekem ezt most az apu állja, szóval nagyon össze kell kapnom magam, nem dobhatom ki az ablakon a tandíjat. De menni fog, érzem. Mennie kell.

Szilvia: Neked mihez kell?

Kriszta: Hát, tudod, kell majd a diplomához, meg egyébként sem árt, színművészetire járok.

Szilvia: Aha, értem. Nem mintha máshoz nem kéne. Effektive mindenhez kell ma már a nyelvtudás.

Kriszta: Hát igen. Főleg az angol.

Szilvia: Főleg a színművészetire… És te Erika?

Erika: Tanultam, de rég volt már, most meg ráérek.

Szilvia: Te mit csinálsz?

Erika: Hát, mindenfélét, amit érdekesnek találok, de nem rendszeresen. És te?

Szilvia: A főpolgármesteri hivatalban vagyok, már azóta, hogy végeztem a középiskolában. Adminisztrátor, közalkalmazott. Kevés a pénz, két gyerekkel. Amíg meg nem lépett a férjem, kijöttünk. De most effektíve minden az én vállamon.

Kriszta: Nem fizet gyerektartást?

Szilvia: De, fizet persze, mint a katonatiszt. Nem lenne pofája nem fizetni.

Erika: Nő?

Szilvia: Persze. De tagadja. Pedig anélkül nem állnak odébb. Hogy legyen aki gondoskodik róluk. Hogy én mit kezdek magammal, meg a gyerekekkel - már haza sem járnak, az neki mindegy. Hogy én mennyi ideget lenyeltem azóta!

Kriszta: Fogd fel pozitívan! Hogy van most időd magadra, meg elmehetsz színházba, meg tornázhatsz, bármit, amihez kedved van.

Szilvia: Nem lehet ezt így, effektíve semmire nincs időm, mindent nekem kell intézni, érted, minden az én felelősségem. Most is, ha hazaértem, kezdhetek neki a takarításnak. Másfél hete csinálom, tudod milyen fárasztó egy akkora lakást? Már újrakezdtem. Mire végeztem az utolsó sarkokkal, újra porosak voltak a polcok.

Kriszta: Ez biztosan hormonális. Mármint a takarítás, itt a tavasz.

Erika: Miért vagy biztos benne, hogy nő? A gyerekeid mit mondanak?

Szilvia: Nem mondanak azok semmit, csak csóválják a fejüket, már azt sem tudom, mikor találkoznak vele. Pont abban a korban vannak, hogy nem mondanak semmit.

Erika: A férfiak nagyon egyszerűek. Ha másért hagyott el, hidd el, semmit nem veszítettél, azt is el fogja hagyni.

Szilvia: Honnan gondolod?

Erika: Láttam már.

Kriszta: Benne voltál?

Erika: Édesem, nagyon kíváncsi vagy. Egyébként igen. Én voltam a szerető. Jobban mondva, mint kiderült, más szeretői is voltak rajtam kívül. Rég volt, már nem számít.

Szilvia: És van most valakid?

Erika: Férfi, az mindig akad. Mindenkit arra kell használni, amire való. Úgy a legjobb mindenkinek.

Kriszta: Örülj, hogy nem azért vagytok csak együtt, hogy egy helyre lapátoljátok a pénzt. Én ismerek ilyet. Mindenki együtt tartja őket számon, közösen hordtak össze mindent, nem osztozkodnának, nem áll érdekükben. Akkor sem, ha mást szeretnek. Félnek az újtól.

Szilvia: Mert ez nem olyan egyszerű, érted. Ma egyébként is nagyon nehéz boldogulni. És egy felnőtt embernek el kéne jutnia odáig, hogy nem csak az ösztöneire hallgat.

Kriszta: Nem hinném, hogy csak arra. És talán mert neked nem, neki még lehetnek fontosak. Az ösztönei. Mégiscsak állatok vagyunk.

Szilvia: Én nem érzem magam annak. De persze te sem véletlen vagy színésznő. Virágról virágra szálltok.

Kriszta: Ez sem olyan egyszerű, nap mint nap érzek olyat, ami nem belőlem jön, te ezt nem értheted. Egyébként meg van barátom. De ezt ő sem érti.

Szilvia: Mindenben mellette álltam, az a liba biztos nem csinálta volna végig ezt vele.

Erika: Vele nem csinálta, az biztos, de ennél többet te sem tudsz egyelőre. Mindenkinek van múltja - ez nagy közhely, de igaz - még a szeretőknek is. Te olyan végigcsinálós vagy, hidd el, biztos ugyanilyet talált.

Szilvia: De neki már nincs mit, érted. Kész picsa, meleg málé, effektíve csak bele kell ülni a jólétbe.

Erika: Mindig van mit. Mindenkinek van mit.

Kriszta: Figyelj. Miért vele foglalkozol, hogy mit csinál, vagy nem csinál? Törődj azzal, ami teelőtted áll. Érted. Érezd magad legalább egy kicsit jól.

Szilvia: Hidd el, azon vagyok. És ez is segít, biztos. Végre önállóan elhatároztam valamit, hogy eljövök, és itt leszek. És elég drága ahhoz, hogy tanuljak.

3. jelenet

Laci érkezik.

(Laci alig mozgatja a fejét, amit egyébként is hátrahúz, mitha kellemetlen leheletbe szagolt volna, de a szeme, az arca érdeklődő. Szinte egész törzsével fordul az emberek felé, de a talpa nem mozdul. Fenekével enyhén pucsít, derékban megdől, így aztán furán ring a csípője.)

Laci: Sziasztok.

Kriszta: Szia, te is angolra?

Laci: Igen, én tartom. Can you speak english?

Kriszta: Yes, of course.

Erika: Yes. (Szilvia bólint.)

Laci: I see.

Szilvia: És akkor most angolul kell beszélnünk végig? Még el sem kezdődött az óra.

Kriszta: Régóta tanítasz?

Laci: Mióta végeztem az egyetemen.

… (Ácsorognak kicsit.)

Szilvia: Nyelvtanárokra nagy szükség van. Mintha az iskolában direkte rosszul tanítanának, hadd járjon különórára a gyerek.

Laci: Én tanítok iskolában is, szerintem ott sem rosszul.

Szilvia: Természetesen a jelenlévők mindig kivételek, ki sem néztem volna belőled, hogy ott rosszul. De azt sem, hogy iskolában is.

Laci: Megvédeném a kollégákat is. Ha rossz a híred, nem hívnak máshova sem tanítani. Én sem véletlen tanítok itt is. A kölykök nem akarnak tanulni. Nem érdekli őket.

Szilvia: Az biztos. A sajátjaimon is ezt látom. Effektíve semmi hasznos nem érdekli őket, egész nap csak a szobájukban vannak, ki tudja mit tudnak ott annyi ideig. Aztán meg kalap-kabát, csak a hátukat látom, ha látom. Hogy elmennek otthonról, de a hűtőt mindig kiürítik, a szennyes meg mindig hazakerül.

Kriszta: Szerintem te sem sok időt töltöttél a szüleiddel ebben a korban. Te is elkezdted a saját életed.

Szilvia: Én nem engedhettem meg magamnak, hogy ne tiszteljem a szüleimet, meg amit elértek. Meg azt sem, hogy kimaradjak éjszakára. Ők meg természetesnek veszik. Meg sem kérdezik.

Kriszta: Bocs, de szerintem ez a te hibád.

Erika: Mennyi időnk van még?

Laci: Nem sok, de várunk még valakit. Nincs benn senki?

Erika: Nem tudom, én még nem voltam a teremben.

Kriszta: Megnézem… (Bemegy a lakásba, majd vissza.) Alszik benn valaki, de szerintem nem órára jött. Tököreg.

(Mindannyian bemennek.)

4. jelenet

Laci, Natália, Szilvia jönnek ki a gangra, megállnak beszélgetni. Laci kezében a kulccsal várja, hogy kiürüljön a terem. (Natália: A végtagjait alig mozdítja ki alaphelyzetükből, a kezében tartott mappát mozgatja maga előtt. Tulajdonképpen mindig halad, lassan, csak el a többiektől. Ritkán pillant rájuk, a távolba beszél.)

Laci: Ne haragudjon Natália, hogy elküldtem, nem gondoltam, hogy valaki a maga korában… Tudja azt hittem eltévedt, vagy csak leült pihenni.

Hunger Natália: Ugyan, hagyjuk is. Öregember nem vén ember.

Szilvia: Hova tetszik utazni?

Hunger Natália: Brazíliába, de nem biztos. Nem tudom hova rakni a macskámat. Még rakni sem. Az ideális igazából az lenne, ha valaki naponta néhány órára felszaladna hozzá, megetetné, dédelgetné. Tudja, a macska nagyon ragaszkodik az otthonához. Leginkább ahhoz, bár az enyém nagyon ragaszkodik hozzám. Összeszokott páros vagyunk. Nem szívesen hagyom itt.

Szilvia: Nehogymár ezért ne tessék. Valaki majdcsak lesz. És kihez utazik?

Hunger Natália: Sok párt adtam össze, csak rémlik, hogy ők kik lehetnek. Nagyon az elején volt, azok még emlékezetesebbek. Aranylakodalom. Ilyen lehetőségem nem lesz több, 76 éves vagyok. Korán mentem nyugdíjba, a pénzemből nem futja utazgatásra. És egyébként is, csoda, hogy ezt is megéltem. Tudod hányan költöztek azok közül külföldre, akiket összeadtam? És hányan érik meg az aranylakodalmat! Mindent fizetnek. És vagy visszajövök onnan, vagy meghalok közben. Csak Bastet…

Laci: Bastet?

Hunger Natália: A macskám.

Szilvia: Anyakönnyvvezető, igaz? Az izgalmas lehetett. Sok párt adott össze?

Hunger Natália: Rengeteget. Ezért jöttem el nyugdíjba. Nem bírtam már idegekkel a sok boldog embert, hogy könnyezve mosolyognak egymás arcába. Sok volt a romantikából. Az életben ez nem így van, a házasság csak egy illúzió. A biztonságé.

Szilvia: Ezzel most teljes mértékben egyetértek. És tudja mit figyeltem meg? Mindig mi nők maradunk egyedül. A férfiak meghalnak, vagy lelépnek.

Hunger Natália: Mert mi vagyunk az erősebbek. Férfiember asszony nélkül félember.

Szilvia: Az biztos. Nélkülünk nem tudnak létezni.

Hunger Natália: Hát igen, egy nőt elveszíteni, az szörnyű. Az a kérdés, ki marad egyedül. A nők tudják túlélni, a nők.

Pici csend, Laci köhög, kínosan toporog.

Szilvia: Nincs igazam, Laci? Kell a nő, nem?

Laci: Én egyedülálló vagyok, megvagyok így is.

Szilvia: Nincsenek is barátnői?

Laci: Vannak. … Vagyis, van amikor van, egyszerre csak egy, persze.

Szilvia: Legalább önálló férfi, ez jó pont.

Laci: Most mit mondjak.? Örülök.

Szilvia: Engem most hagyott el pár hónapja a férjem. Maga is elvált? Esetleg özvegy?

Hunger Natália: Nem. Nem voltam férjnél.

Szilvia: De nagy szerelem csak volt.

Hunger Natália: Persze. Én adtam őket össze. Aztán szerelem persze később lett, nem volt ez olyan egyszerű. Végül meghalt.

Laci: Mit csinálhatnak még odabenn a lányok?

Hunger Natália: Mit csinálhatnak vajon? Szépek, csinosak, van mit megbeszélniük, biztos.

Szilvia: Egészen fura dolgokat tetszik ám mondani.

Erika és Kriszta az ajtó mögül jön.

Erika: Nem mondhatod neki, hogy egy ismerősöddel megiszol egy italt?

Kriszta: Nem, mert akkor azzal jön, hogy ahelyett, hogy nála lennék, bla-bla. Ti még itt?

Laci: Igen, én zárok. Akkor pénteken, három órakor.

Kriszta: Igen, persze, és bocs.

Hunger Natália: Én elindulok, haza kell érnem Bastethez.

Kriszta: Bastet?

Laci: A macska.

Kriszta: Ja!

Szilvia: Merre tetszik menni?

Hunger Natália: Metróval a Blahára, onnan sétálok.

Szilvia: Menjünk együtt, én is arra tartok.

Szilvia és Natália kimennek a színről.

Hunger Natália: Rendben. Szervusztok!

Erika: Viszlát!

Kriszta: Szép estét!

Laci: Viszontlátásra!

Kriszta: Laci, mi beülünk valahova. Nem tartasz velünk?

Laci: Nem is tudom. Hova mennétek?

Erika: Gőzöm nincs. Keresünk egy kocsmát a közelben. Ismered itt a helyeket?

Laci: Nem. De biztos nem zavarok? Azért nem kell, mert vártam rátok…

Kriszta: Ugyan már, dehogy is azért. Csak úgy. És nem zavarsz. Igaz Erika?

Erika: Nem, persze. Akkor keresünk valamit?

Kriszta: Menjünk. (Erika, Kriszta, Laci kimennek.)

5. jelenet

Laci, Kriszta, Erika egy kocsmában a bárpultnál ülnek. Kriszta középen, háttal a pultnak támaszkodva könyököl.

Kriszta: Szoktatok színházba járni?

Laci: Az iskola, ahol tanítok, szokott szervezni, minden évben elmegyek néhányszor. Ilyen zenés darabokat szoktunk nézni általában, mint a Rómeó és Júlia, meg a Volt egyszer egy csapat.

Kriszta: A mjuzikel nem az én műfajom. Nem azért mert nem tudok énekelni, vagy mert nem jó a hallásom, vagy a ritmusérzékem. …

Laci: Nem, nem is gondoltuk, hogy nem. (halkan)

Kriszta: … Nem, egyszerűen nem tudom úgy megélni az érzések mélységét, értitek. Tessék, mit mondtál?

Laci: Ja, semmit. Pár éve láttam egy Tenessee Williams darabot, az Üvegfigurákat, az nagyon tetszett. Meg Kárpáti Péter darabját, A negyedik kapu, ez a címe, nem tudom ismeritek-e. Szóval én zsidó iskolában tanítok…

Kriszta: És ez…

Laci: Klezmerdarab. Felkeltette az érdeklődésemet.

Kriszta: Én olvastam.

Erika: Én nem olvasok drámákat.

Kriszta: És te jársz színházba, Erika?

Erika: Az is csak egy program. Pár évente. Néhány éve egy ismerősömmel elmentünk Debrecenbe, a Háy Jánosnak a Gézagyerekét néztük meg. Az tetszett, különösen a kocsmajeleneteket szerettem benne.

Kriszta: Fú, azt olvastam. Nekem csak az a bajom, hogy nincs benne nekem való szerep, érted.

Erika: Miért? Vízike például nagy kihívás lenne. Vagy az anyja a Gézának, nem tudom már, hogyhívják-néni.

Kriszta: (Legyint.) Főleg a sminkesnek. Persze lehet, hogy tizenöt év múlva tényleg kihívásnak érezném.

Erika: Szerintem is.

Kriszta: Laci, ha gondolod, gyere el a vizsgaelőadásunkra. Szólok, ha tudom, mikor lesz pontosan. Ígérem, teljesen elbűvöllek majd.

Laci (szemlesütve): Hát persze, igen. Szívesen mennék.

Kriszta: Zoé leszek, a Csodálatos vadállatokban. Garaczi. Ismered?

Laci: Nem. De jól hangzik.

Kriszta: Gyere te is Erika!

Erika: Majd meglátom. A tervektől függ, meg attól, hogy mikor lesz. Tudod, pont az jutott eszembe, hogy nem valami darabban láttalak-e, de nem. Mióta te elkezdted, én nem voltam színházban. Lehet, hogy csak hasonlítasz valakire.

Kriszta: Szeretném azt hinni, hogy nem hasonlítok senkire, hogy egyedi vagyok. Mondd, hogy egyedi vagyok!

Erika: Az vagy édesem, az vagy.

Kriszta: Május 5-én lesz, de hogy azon belül mikor, azt nem tudom.

Erika: Majd megnézem a naptáram. Pfff. (A pult mögé szól.) Még egy vodkát mindenkinek, édesem! Vagy inkább egy üveggel. És szódát. Köszönöm.

Kriszta: Te aztán tudsz élni! Én biztos fejre állok.

Erika: Ne beszélj annyit, inkább igyál, az is jól áll!

Kriszta: Jól van, jól! Egyébként nem is láthattál. Még csak másodéves vagyok, érted.

Töltögetnek, isznak a jelenet végéig.

Laci: Köszönöm, csak keveset.

Erika: Dehogyis!

Laci: Nem szoktam inni.

Erika: Akkor mit szoktál?

Laci: Inni nem. Vagy nem sűrűn.

Kriszta: Hogy szórakozol?

Laci: Könyvet olvasok, tévét nézek, mikor mit. Elmegyek néha kiállításokra. Próbálom hasznosan eltölteni az időmet.

Erika: Szórakoztató…

Kriszta: Nincs családod, igaz? Mármint nincs jegygyűrűd.

Laci: És ha nem hordom?

Kriszta: Hát, tudod, te nem tűnsz olyan titkolózó fajtának. Érted. Aki nem hordja a jegygyűrűjét, az okkal nem hordja.

Laci: Igaz, az apám sem hordja.

Erika: És lebukott, hogy szeretőt tart…

Laci: Mondhatjuk úgy is, de nem lenne igaz. Mindet bemutatja.

Kriszta: Hazaviszi?

Laci: Á nem, csak nekem mutatja be. Nem tudom, miért. Talán, hogy legyen cinkosa. Én meg persze tartom a számat. Nem is értem, miért kell.

Erika: Biztos az apa-fia kapcsolatot próbálja erősíteni. Egy titokkal, pont ezzel. Mind jót akarnak, csak néha nagyon elcseszik.

Laci: Nem azt, tartani a számat.

Erika: Mert amit nem tudnak, az nem fáj.

Laci: Igen, csak ezért.

Kriszta: És van most barátnőd?

Laci: Egy ideje nincs.

Kriszta: Nagy szerelem volt?

Laci: Nem. Olyan nagyon nagy sosem volt.

Kriszta: Az szar ügy.

Erika: Nem biztos.

Kriszta: Irigylem a szabadságotokat. Hogy oda mentek, ahova akartok és akkor amikor akartok.

Laci: Azért ez nem így van. Vannak kötelességek.

Erika: Én azt csinálom mindig, amit akarok. Legalábbis mostanában.

Laci: És a munka?

Erika: Akkor dolgozom, amikor akarok. Vagy amikor van munkám, akkor akarok dolgozni.

Kriszta: Értitek, hogy miről beszélek. A kötelességeken kívül.

Erika: Édesem, neked kötelesség a pasid. Jól van ez így, szerinted?

Kriszta: Nem… Nem tudom.

Laci: Mert mi van vele, hogy kötelesség?

Erika: Unja.

Kriszta: Végülis, igen.

Erika: És ugye nem akarod elhitetni velünk, hogy eddig nem csaltad meg?

Kriszta: Hát, eleinte elég volt, hogy néha flörtölgettem, meg a suliban is sok újdonság volt, pörgés. Aztán később már az is megtörtént, hogy továbbléptem, értitek. Tudod, amikor néznek rám, azokkal a nagy spániel-szemekkel, pont így, igen Laci, pont így… Nem lehet nekik ellenállni.

Erika: Valami komolyabb?

Kriszta: Hát, már vége.

Erika: Sejtettem.

Laci: Miért?

Erika: Talán mert akkor nem lenne még mindig a régi mellett. Az meg, hogy volt valaki, az eddigiekből és a suliban elejtett félmondatából…

Laci: Nem, azt értem. Azt kérdeztem, hogy miért lett vége?

Kriszta: Megtudta a felesége.

Laci: Nős volt?

Kriszta: Az. Szóval kérni én nem akartam rá, tudtam, hogy úgysem válnak el. A felesége tudja, hogy vannak nők. Megállapodtak, már az asszonyt sem érdekelte régóta. Csak a külsőségek és a pénz köti össze őket. Külön hálószobában alszanak, érted. De így megy igazán jól a szekerük, így megegyeztek. Egyébként semmi közük egymáshoz.

Laci: Akkor még mindig nem értem, miért lett vége? Mármint köztetek. Hisz te sem hagytad el a barátod. Vagy azért nem hagytad el, mert tudtad, hogy nem jön össze?

Kriszta: Nem tudom, tényleg. Olyan hirtelen jött, annyira jól éreztük magunkat együtt, bár csak kevés időnk volt. És aztán egyszer kiderült, hogy a felesége tudja, hogy én. És ez nem volt benne a pakliban, érted, hogy fény derül a személyemre. Mi van, ha majd együtt kell játszanunk. Hogy nézek a szemébe? És ő hogy fog velem viselkedni? Nomeg nem akartam, hogy mindenki megtudja. Persze összeszorul azért még a gyomrom, ha látom.

Erika: És nem keres?

Kriszta: Lát eleget. Néha próbálkozik, de semmi egyéb. Igazából nem tudom, mi lett volna, ha tovább tart. Nem született meg bennem a döntés ennyi idő alatt, hogy szakítsak Ádámmal. Minden olyan hirtelen történt.

Erika: Előbb-utóbb úgyis elhagyod. Nekem elhiheted. Nem bírsz a seggeden maradni, őt meg nem akarod majd bántani.

Laci: Könnyebb lenne, ha előbb, mindkettőtöknek. De főleg neked. Könnyebb úgy ismerkedni is. Mások az esélyek, nem kell titkolózni. Nincs az a sok bizonytalanság, meg félreértés.

Erika: Nem az a lényeg. Kriszta még szereti is a titkokat, nemde?

Kriszta: Igen, ha jól meggondoljuk. … Vannak titkaim, és ettől talán izgalmasabb az élet.

Erika: Na mondom, hogy ismerlek én téged.

Kriszta: Nem, biztos nem találkoztunk. Emlékeznék rád, ez tuti.

Erika: Nem érted, á, mindegy. Remélem is. Mármint, hogy nem találkoztunk.

Kriszta: Ezt most nem értem. (Erika legyint.)

Laci: Na, lányok, nekem mennem kell, vár a munka. Egy rakás dolgozat a táskámban. (Otthagy egy ötezrest a pulton.) Az italra.

Kriszta: Én is megyek, vége az önkényes kimenőmnek. Jövő héten valami jobb kifogást keresek.

Erika: Én maradok, van még ebből a vodkából. Akkor legközelebb. Sziasztok.

Kriszta: Heló.

Laci: Szia!

Laci és Kriszta kimennek. (Laci már nem billeg annyira, engedett kicsit.) Sötét.

6. jelenet:

Kriszta és Laci a nyelviskola gangján sétálnak az ajtóhoz, Laci kulccsal nyitja az ajtót.

Kriszta: Akkor tudod, május 5-én vizsgázok. Pontosan délután háromkor, az Ódry-színpadon, a Vas utcában. Ráérsz? El tudsz jönni?

Laci: Szerintem igen. Erikáról azóta sem tudsz semmit?

Kriszta: Ááá! Pedig már hiányzik. Neked nem?

Laci: De, tényleg.

Kriszta: Eltűnt, én meg még a telefonszámát sem tudom. Mondjuk, lehet, hogy nincs is mobilja. Nem is láttam nála soha.

Laci: Tényleg, én sem.

Bemennek az ajtón, magukra csukják. Natália és Szilvia érkeznek.

Szilvia: Nincs nyitva az ajtó, biztos nincs a másik teremben óra. Mintha mondta volna a Laci, hogy majd ő nyit. Akkor ácsorognunk kell itt, míg megérkezik. Tetszik bírni?

Hunger Natália: Tetszem. Hozzászoktam. A fiatalok nem adják át a helyet sehol, de egyelőre nem is szorulok rájuk.

Szilvia: Jaj, ne is tessék mondani. Tiszteletlenek. Jönnek-mennek, nem mondanak semmit. Hiába kérdezek, akkor az a baj, hogy miért kell nekem mindig nyüsztetni, hogy ezért nem mond el soha semmit. Ha meg csak várok, hogy mondja, akkor meg utána azzal jön, hogy nem kérdezted.

Hunger Natália: Mert neked nincsenek titkaid?

Szilvia: De vannak persze. Szóval van, amit senkinek nem mondtam el, de nem azért mert titok, hanem mert effektíve nem érdekes.

Hunger Natália: Akkor egyszerűen csak nem érdekes.

Szilvia: Akkor nekem nincsenek titkaim.

Hunger Natália: Elhagyott a férjed, csak vannak titkaid.

Szilvia: Maga ezt nem értheti. Én mindig mindenben mellette álltam, ő meg soha-soha nem volt tekintettel az érzéseimre. Most sem. Különben nem tűnt volna csak úgy el, mint a kámfor, egyik pillanatról a másikra. Szublimált, én mondom. Fésülködtem az ágyon, és azt mondja, hogy ő válni akar. Csak így, tényleg. Előtte egy szóval sem említette. Egy hét múlva meg eltűnt az összes cucca. Mindig azt volt, amit akart, csak tudni akartam, hogy hol van, hogy mit csinál, mikor jön. Mindig csak ennyit akartam tudni. És mindig, mindenben mellette álltam. Az a szuka nem állt volna mellette akkor. Effektíve egy senki volt, mikor elvett. Akkor biztos nem kellett volna neki.

Hunger Natália: Neked tényleg nincsenek titkaid. … Akkor ezért hagyott el. És a múltban próbálsz élni, ráadásul máséban. Pedig a jelenedben épp nincs férjed.

Szilvia: Na ezzel most nem értem, mit… Áhh, mindegy is, az is lehet, hogy nincs is nő.

Hunger Natália: Mi? Hogy mi most egy nemlétező nőről beszélgetünk? Nem estél te túlzásokba, Szilvia?

Szilvia: Azt mondja, nincs senki. Ezt mondja…

Hunger Natália (Fejcsóvál): Hát, Hunger Natália ilyet sem láttál még, pedig leéltél pár évet. Lehet, hogy nincs is nő. Hát, a hajam égnek áll!

Erika érkezik.

Szilvia: Szia!

Erika: Szia. Csókolom!

Hunger Natália: Szervusz.

Szilvia: Régen láttunk. Merre jártál?

Erika: Nem értem rá, elutaztam.

Szilvia: Mikor is voltál? Ja, amikor maradtatok még a Lacival a párbeszéd miatt. Jutottatok végül valamire?

Erika: Persze. Én mindig jutok valamire.

Szilvia: Akkor szaladt el sírva a Kriszta. Nem tudod, hogy kivel beszélt?

Erika: Nem. Honnan tudnám, nem is voltam azóta.

Szilvia: Gondoltam, beszéltek.

Erika: Nem megyünk be?

Szilvia: Nincs itt senki. Laci azt mondta, majd ő nyitja az ajtót.

Erika: Nati-néni tudja már, hogy elutazik-e? Hogy mi lesz Bastettel?

Hunger Natália: Írok nekik, hogy viszem magammal.

Szilvia: A macskát?

Hunger Natália: Azt. Lehet a repülőn, csak be kell oltatni, meg kap nyugtatót.

Erika: Én nem tenném. Nem jó kiszakítani a megszokott környezetéből. Az a fontos neki. Nati-néni is mondta.

Hunger Natália: Mondtam.

Szilvia: Kétszer is.

Erika: A belvárosban tetszik lakni, igaz?

Hunger Natália: Igen, Kertész utca.

Erika: Lehet, hogy én elvállalom, hogy elmegyek megetetni minden nap, ha rám tetszik bízni.

Hunger Natália: Tényleg? Nem is tudom… Majd meglátom, meglátjuk.

Szilvia: Jó tanár ez a Laci, nem?

Erika: Jó.

Szilvia: Meg kedves is.

Erika: Kedves. Tetszik?

Szilvia: (Legyint.) Áh, először azt hittem köztetek lesz valami, de mostmár látom, hogy nem tudja levenni a szemét a Krisztáról. Az a kis fruska meg élvezi. Nem bír megmaradni a bőrében, nem is értem. Azért a Laci tényleg túl öreg hozzá. A feje tetejére állt a világ.

Natália: Én azt mondom, addig nem állt a feje tetejére, amíg nem velem kezd… a Laci.

Erika: Jajj-jaj. Ne menjünk bele jobban! Tényleg nincs itt senki? Dehogynem. Nyitva az ajtó, mi meg itt vártunk kinn. Itt vannak.

Szilvia: Tessék előre menni.

Hunger Natália: (Legyint.) Menj csak!

7. jelenet:

Kriszta és Erika a játszótéri hintákon ül egymás mellett, egy vodkásüveg társaságában, erősen ittasan. Kriszta olykor indulatoktól fűtötten járkál a hinták körül. Hol közel vannak, egymás hajába bújva, hol távol a másiktól.

Erika: A Szilvia nem fog rólam leszállni soha. Nem is megyek többé órára.

Kriszta: Ne csináld már, most mit foglalkozol vele. Engem is utál, látod, nem hagyott most sem békén. Nem adják vissza a tanfolyam árát.

Erika. Nem baj. Idegesít, úgy meg nem érdekel az egész.

Kriszta: Csak így kidobod a pénzt az ablakon?

Erika (Megvonja a vállát): És mért sírtál múltkor?

Kriszta: Összevesztünk. Hogy nem bírja, hogy állandóan titkolózom, meg külön utakon járok.

Erika: Ő veled akar lenni, te meg nem vele. Persze, hogy nem bírja.

Kriszta: Nem erről van szó, én szeretnék vele lenni, de ő nem akarja ezt, amit én. Ő nem kíváncsi, hogy velem mi történik. Nem partner semmiben. Csak nem akarom, hogy minden napom ugyanolyan legyen, és teszek is érte, érted. Ha valami eszembe jut és megvalósítható, akkor nem tétovázok. Az is sokat tud dobni egy hétköznapon, ha beülhetsz valahova meginni egy kávét, meg elolvasni egy újságot. És nem is az a baj, hogy ő az egyhangúságot szereti, hanem, hogy nem is érti, hogy én meg azt nem. A rendszerességtől meg egyenesen égnek áll a szőr a hátamon. Hogy reggel hétkor kelés, munka, este vacsora, tévé, satöbbi. Meg a menetrendszerű szex. Mindent tudok, hogy mikor, hol, hogyan. Semmi meglepő.

Erika: Mért nem mondod el neki?

Kriszta: Mert nem értene meg. Meg egyébként is. Az legyen csak az enyém, ha teszemazt leülnék egy kávéra a Liszt Ferenc téren. Érted, te is titkolózol. Semmit nem tudok rólad, még a telefonszámodat sem. Te meg rólam mindent.

Erika: Majd megadom a telefonszámom. De nem biztos, hogy felveszem.

Kriszta: Hülye vagy, tudod, hogy nem csak ez. Mindig fennakadsz valami apróságon, így legalább biztos nem mondasz magadról semmit.

Erika: Akarsz tudni titkot rólam?

Szilvia: Igen. Csak elbújsz a hülye sapkád mögé, megiszol egy este másfél liter vodkát és nem mondasz semmit.

Erika: Oké, titkot akarsz. De miért?

Kriszta: Nem tudom. Mert ez meghatározza a kapcsolat minőségét. Úgy érzem, így nem vagyok olyan fontos neked, érted.

Erika: Az vagy édesem, az vagy.

Kriszta: Az jutott eszembe, hogy lehetne ilyen ágrajzot csinálni, hogy ki kivel milyen jellegű dolgait osztja meg. És ebből a kapcsolat mélységére, vagy épp a sekélyességére lehet következtetni.

Erika: Nem. Figyelj! Bármennyi titkát is árulja el neked valaki, nem tudhatod, hogy azon kívül mennyi van még neki. És azt sem, hogy másnak mennyit mond el. Lehet, hogy neked mondja el a legtöbbet, s te nem értékeled mégse, semmire.

Kriszta: Azt éppen igen. Mármint, hogy kinek mennyit. Ha ágrajz lenne…

Erika: Persze, ha lenne, de ilyen nem lesz. Képtelenség. Részeg vagy és beszélsz hülyeségeket.

Kriszta: Oké, én részeg vagyok, viszont te megint terelsz.

Erika: Én? Te akartad velem megosztani ezt a nem túl nagy ötletedet a titok-hálóról, vagy mi a lófüttyről.

Kriszta: Jó, ez tényleg szar ötlet volt, elsőre pedig... Mindegy. Mesélj inkább, nem tetszik valaki? A Laci esetleg? (Vihog.)

Erika: Nem érdekel, más férfi sem, most épp. Egyébként is, állítólag te hajtottál rá.

Kriszta: Én nem. De jókat nevetgélek rajta, mikor eszembe jut, hogy hogy néz rám. Olyan aranyos! Viszont most tényleg terelsz, erről beszéltem. Mondj valamit, semmi konkrétum nem volt.

Erika: Beszéltem egy krapekról, emlékszel. Azóta semmi fontos, tényleg.

Kriszta: Nem mondtál róla semmit.

Erika: Mert már nem fontos… Vagy mert még mindig az. Nem tudom. Akarsz titkot?

Kriszta: Akarok.

Erika: Ha megígéred, hogy lesz utána egy közös titkunk, hogy csinálunk valamit, amit senkinek sem mondunk el.

Kriszta: (Kuncog.) Megígérem.

Erika: Elmondok valamit, amit eddig neked nem mondtam, csak a barátaim tudják.

Kriszta: Akkor én a barátnőd vagyok?

Erika: Talán. Szóval… Álmomban embereket ölök meg. Nem sűrűn, néha. Ismeretleneket, sosemlátottakat. És eddig senkivel sem találkoztam, aki hasonlított volna valamelyikükre.

Kriszta: Úristen, te hülyéskedsz. (Vihog.) Hogy ölöd meg őket?

Erika: Sokféleképpen. Leggyakrabban késsel, vagy csak kivágom őket az ablakon. Álmomban nagyon erős vagyok.

Kriszta: Én meg repülni szoktam álmomban.

Erika: Te nagyon ismerősnek tűnsz nekem. Nem tudom, honnan. Lehet, hogy egy álmomból.

Kriszta: (Komolyan.) És mit akarsz most ezzel?

Erika: Itt jön a képbe a mi kis titkunk. Ki akarok deríteni valamit, mert nem tudom, most mi van. Eljössz hozzám?

Kriszta: (Mosolyogva.) El. Tudod, bízom benned. De ugye nem vágsz ki az ablakon?

Erika: Nem, kár volna téged kivágni az ablakon.

Kriszta: Megkedveltelek, biztos nem véletlen. Hiányoztál is. Uppsz, még egy titkom kikotyogtam.

Erika: Nem volt titok. Tudtam. (Talpra állítja, karonfogja Krisztát, elvezeti.) Úgyhogy most, édesem, elmegyünk hozzám, és vagy szeretkezni fogok veled, vagy megöllek, majd meglátjuk.

Kriszta (mosolyogva suttogja): Vigyél, mielőtt meggondolom magam.

A színpad elsötétül, egy ágy jelenik meg a színen, benne fekszik Laci, álmában kiáltja még, hogy Kriszta, Kriszta, ne! Éppen ébred, felül, háttal a nézőtérnek. Villanyt gyújt és egy jegyzetfüzetbe kezd írni, hangosan ismétli.

Laci: Kriszta és Erika a játszótéri hintákon ül egymás mellett, egy vodkásüveg társaságában, erősen ittasan. Kriszta olykor indulatoktól fűtötten járkál a hinták körül. Hol közel vannak, egymás hajába bújva, hol távol a másiktól. Erika:…

Függöny.

Megjegyzések:

A fenti drámának vélt iromány nem a szerző önálló alkotása. A karaktereket kitaláló írók közreműködése nélkül nem jöhetett volna létre, az alkotó fantáziájának sivársága miatt.

A szereplők, mozgására, tartására vonatkozó instrukciók valójában nem azok.