A TEHETSÉGKUTATÓ PÁLYÁZATRA BEÉRKEZETT PÁLYAMŰ

öten a fedélzeten – mindinkább távolodva

Egy csillaghajó belsejében vagyunk. A közös helységben, a nagy ovális fehér asztal körül ül az öt szereplő. A háttérben halkan zümmögő monitorok, krómozott fém és matt műanyag felületek. Kis kabinablak is látható, s azon át a világűr. A színpadkép egy „kapcsolás előtti” pillanat izgalmáról tanúskodik. A hölgyek frizurát igazítanak, Laci, az egy szem férfi a felöltőjén simít végig. Aztán három jellegzetes pittyegés és a közvetítés elindul.

Laci: (a konferanszié mosolyával) Jó estét hölgyeim és uraim, üdvözlünk innét a világűrből minden Földlakót…és persze innen a távolból még jobban szeretett kis hazánkat, Magyarországot is köszöntjük.
Natália: (hasonló, médiaképes stílusban) Utunk során, mely a legmodernebb technikának köszönhetően oly soká azért nem tart majd, rendszeresen tájékoztatjuk Önöket mindenről, ami itt velünk történik. És néhány nap múlva…
Erika: …maga a nagy találkozás lesz tudósításunk célkeresztjében, hiszen addigra ott leszünk ….
Szilvia: … rejtélyes vendéglátóinknál. Mindenről beszámolunk, és igazán semmi titkunk se lesz Kedves Nézőink előtt. Mi és Önök, így együtt, képzeljék el! Önök messze a Földön – a közvetítővonalon át - mi meg e káprázatosan modern jármű nyitódó ajtajában – és egyszerre köszönjük meg a nagyra becsült idegen civilizációnak, hogy jelzést küldött magáról, sőt egy szívélyes meghívást is, hogy keressük fel őket bátran.
Kriszta: De hogy miért pont mi vagyunk itt az Önök, az egész emberiség képviseletében? Kétlem, hogy van, aki ne tudná. Ám azért, ha valaki mégis kómában töltötte az elmúlt heteket, meg az utókor kedvéért is – hisz minden szavunkat digitálisan, örök időkre rögzítik – gondosan végigvesszük újra az események sorendjét . (kicsit felfelé, egy pontra, vélhetően a kamerába mosolyog)
Natália: Amikor az Üzenet megérkezett, hogy a Földön túliak várnak minket, a döntéshozók összeültek. Kezdetben titkosan persze… hogy hát kit is küldjenek váratlanul felbukkanó barátainkhoz? Tudósokat, katonákat? Matekzseniket, kiképzett izomembereket? Politikusokat esetleg, a várható tárgyalások kedvéért?
Laci: Önök jól tudják: nem így történt. Úgy vélték csakis az a legigazságosabb, ha mindenki nevét…
Kriszta:…de igazán mindenkiét, minden földlakóét, húsz és hatvan között beteszik egy persze nagyon is jelképes kalapba…
Laci: … és kihúzzák azt az öt nevet, aki képviseli az emberi nemet e történelmi randevún. Kockázatos ez? Kétség nélkül. Hisz különböző kultúrák, vallások és nézetek kerülhetnek hirtelen egy fedélzetre, másrészt akadhat köztük írást nem tudó, világnyelvet nem beszélő, iskolát még kívülről se látott - jó eséllyel.
Erika: A képzettség és műveltség hiányára, maga a csillaghajó a válasz. Az elképesztő automatika, amit higgyék el mi máris élvezünk. Nem kell semmihez nyúlni, gombokat, tekertyűket állítgatni, a kompjúter teszi a dolgát, nekünk csak várni kell a nagy találkát, készen lenni, elmében és lelkiekben egyaránt…
Szilvia: De azért Laci másik felvetését se felejtsük. Szóval miért pont mi, magyarok? A méltányosság, látszatra, kicsikét sérül itt, de igazából mégsem! Nemzeteink fejei ott az ENSZ-palotában arra is rájöttek ugyanis, hogy az út alatt esetleg, ne adj’ Isten, mégsem értenének kellő mértékben szót a nyelvi és kulturális különbségek miatt az utazók, mely így …
Kriszta: …beláthatatlan következményekkel járna a küldetés sikerét illetően. Hisz nincs kínosabb bemutatkozás, mikor a nagyszerű pillanatban, a sokmilliárdnyi, izgalomtól homályosodó szem láttára feltárul a civilizációkat egészen eddig elválasztó ajtó és ott szégyenszemre egy kupac izzadva marakodó Földlakót látnak, akik holmi zászlók és nemzeti hagyományok miatt kaparják ki egymás szemét éppen.
Laci: Tehát a megoldás, mint ismeretes az lett, hogy immár egy valóságos nagy kalapba bedobták az összes ország nevét és kihúzták – még ma is beleremeg a szívünk, ezt vállalhatjuk ország-világ előtt – éppen Magyarország nevét.
Erika: Bárki is lett volna a szerencsés tegyük hozzá, az előnyök nyilvánvalóak: közös nyelv, a megszokott reflexek, meg minden, ami összeköti az egy nemzetből valókat…
Natália: Ám sajnos közvetítési időnk mindjárt lejár, így nagy-nagy szeretettel búcsúzunk…
Mind együtt integetve, mosolyogva: Viszontlátásra Föld, Jó éjszakát emberiség!

A színpadi fények kissé elhalványulnak, a szereplők hátradőlnek, ill. lazább testtartást vesznek fel.

Erika: Pfúf..nem is volt rossz. Most már ugye magunk vagyunk?
Laci: Azt ígérték legalábbis. Hátha megtartják…
Natália: Már ha bízhatunk a szavukban…ugye.
Szilvia: Nocsak, nocsak, szűnik a szer hatása? Bár mondták, hogy hirtelen ér véget. Tényleg, én is mintha más lennék…megint a régi.
Kriszta: Azért nem rossz kis bogyó ez, kár hogy be kell osztani, hogy csak a délelőttökre, a kapcsolás idejére jut belőle.
Laci: Hisz szponzorajándék. Jó drága fejlesztés lehet egyébként.
Natália (fanyarul): De csak megérte „azoknak”. Kap a gyógyszergyáruk egy kis reklámot, mert mindenki látja, milyen jó magaviseletű kirakatbabák vagyunk itt fenn. Semmi nyavalygás, lökdösődés…
Szilvia: Se magyaros depresszió, se emberutálat… de (most már emelt hangon) de a fenébe is, a szétment családomat, a pelenkázós anyámat ez a vegyszer majd visszacsinálja talán?
Erika: És ezek a csini-vili ruhák! Hol az én jó kis mackónadrágom? Meg a papám puha kötött sapkája? Én bizony visszaszedem azt estére, ne is haragudjatok, olyan jó ismerős a szaga…
Kriszta: Hogy megint felkuporodj a székre és csak nézz magad elé, ahogy tegnap láttalak a társalgóban? De azért nem gáz… annyira, ne félj. Kicsit muris ugyan, de tuti, hogy majd szépen lassan mindenkinek kijönnek a bogarai.
Natália: Na „azér” kis szívem, amit te ott a számítógépnél kuksiztál, az sem volt egy leánynevelő intézet tablóképe. Valami dugi-képek, ugye? Nekem mindegy, mer’ csak épp teát főztem a hátad mögött, de láttam amit láttam…

Laci: Ugyan hölgyek! Lányok - útitársak! Nem lenne jó már itt az út elején összezördülni. Térjünk inkább nyugovóra, holnap megint közvetítés, kell a pihenő, a jó kedv…

Egyenként, különböző ajtókon át elhagyják a közös teret, miközben a világítás fokozatosan halványul a teljes elsötétedésig. Hallunk egy felerősített suttogást:

…ez a pali, ez most mindig ilyen lesz? Elképesztő egy eminens! Vagy csak tart még nála a szer hatása?

2. jelenet

Natália: Jó reggel Föld, jó reggelt, Magyarország! Újabb roppant útszakasz megtétele után jelentkezünk, innét az űrből. Reméljük, sokaknak hiányzunk, mert Önök nekünk nagyon is! Ha elöljáróban pici személyeset elmondhatok – és ezt ne vegyék érzelgősségnek - most jövök rá apránként, ahogy nő a távolság, s velük a megtett milliárd kilométerek, - hogy én is egy nagyobb egész része vagyok, s voltam mindig is. (kicsit fennkölt lesz az arca, s a hangja meghatottan remeg) Emberiség - emberiség! E roppant ívű szó jelentése most telt meg először nekem tartalommal.
Család vagyunk barátiam, egy kis csónakban a világegyetem mérhetetlen óceánján…

Egy stilizált képernyő a színpad felett, mely a Földön látható képet jeleníti meg, most színes effektusokkal és érzelmes háttérzenével mutatja Natália arcának premier plánját; a színpad e pár másodpercre elsötétül.

Laci: (krákogva, cseppet még elfogódottan) Akkor lássuk mai témánkat, az pedig nem más, mint e szép tárgyak ismételt bemutatása.

Másféle világítás gyullad, tárlatfény esik a falakra, ahol ismert képzőművészeti alkotások sorakoznak.

Laci: Nem mintha akadna bárki például, aki ezt az örökbecsű szép arcot nem ismeri (Mona Lisa-ra mutat) de meglehet lemaradt a magyarázatról; miért is vannak e kincsek velünk a hideg űrben… hiszen jó helyük volt a Louvre-ban meg a British múzeumban.
Szilvia: Vagy a Tretyakov-képtárban…
Natália: esetleg az Ermitázsban.
Erika: De ugye mind emlékeznek? Megszavaztuk! Mi együtt, minden Földlakó; több milliárdnyi szavazat alapján… Mert hisz ajándék érkezett mihozzánk a Földre, az a jól ismert csodálatos alkotmány – látták mind, ne mondják, hogy nem – amit tudósaink és művészeink sokáig vizsgálgattak. Kezdetben óvatosan, hisz akár pusztító fegyver vagy gyilkos vírusfészek is lehetett volna, de mikor lejárt az óvatosság ideje kétséget nem kizárva derült ki, hogy bizony ajándékról van szó, egy önzetlen szép műalkotásról…
Laci: Amiben nincs semmi hátsó szándék. Csak önmagáért való – egyszerűen szép. Mit tehettünk volna? Az ajándékot viszonozni illik. Eltartott egy darabig, hisz tudják, látták a közvetítéseket, míg nemzeteink képviselői az ENSZ-ben úgy döntötték (és tették ez szerintünk igen helyesen) hogy utunkra mindenképp nemes műalkotásokat kell magunkkal vinnünk. És hogy miért az eredetieket? Az értékes régiségeket, s nem azok pontos másolatát?
Szilvia: Gondolják meg, milyen dolog művirágot vendégségbe vinni…
Natália: Vagy kakaóbevonós táblát – van tán, aki ismeri e szörnyedelmet - ajándékozni a nagyra becsült rokon születésnapján.
Laci: Hát ránk bízták e szép műtárgyakat. A reneszánsz mesterek vásznait, antik feketealakos vázákat, csodaszép barokk gobleineket és a többi kultúrkincset, hogy mutassuk be ezeken keresztül kik is vagyunk…
Kriszta: Honnan jövünk és hová tartunk.
Erika: Amit ígérhetünk: Óvni fogjuk a közös értéktárat, minden nemzet aranyát, ha lehet mondani. Bemutatjuk, elmagyarázzuk, mit is jelent az emberi alkotóerő és fantázia, majd visszahozzuk mindet épségben és hiánytalanul.
Kriszta: De mára búcsúzunk. Hát viszlát Föld…
Mind egyszerre integetve:… és viszlát emberiség!

A fények az első szín végéhez hasonlóan megváltoznak, jelezve, hogy a Földdel való kapcsolat megszakadt, magukra maradtak. Mind leülnek, hátradőlnek kissé, mintha kimerültek volna a közvetítés alatt.

Laci: Azt nem mondtuk el, hogyan kerültünk éppen mi a fedélzetre. Vagyis azt elhangzott, miért éppen Magyarország, de hogy személyesen miért éppen mi…
Kriszta: Az is sorra kerül, lesz időnk rá. Bár ha jól nézem a monitort… most egy kis rádiócsend következik… valami marha nagy izé, meteorfelhő húz el mellettünk.
Natália: Kíváncsi vagyok, ezt hogyan magyarázzák ki odalent.
Erika: Azt olvastam a kézikönyvben, hogy számítanak ilyesmire...
Natália: És addig reklámokat adnak? Szép is lenne…
Kriszta: Ja, tényleg azokat, nevetni fogsz, most láttam a neten. Éppen a gyümölcsös gabonapelyhet nyomják.
Laci: Hogyhogy látod a hálót? Az még nem szakadt meg?
Kriszta: Két perc, azt írja ki, aztán az is megszűnik. De az archívumban mindenfélét feltöltöttek. Nagy hálórágó vagyok ám…
Laci: Tényleg, akartam is javasolni, hogy pár szóban…ha nincs ellenetekre, beszélhetnénk magunkról, ha már így összejöttünk végtére…
Natália: Jesszus, mint valami SZOT-üdülőben az ismerkedési est! Kommonisták leszünk itt a hideg világűrben újra… na csak vicceltem, de azért nem teljesen.
Kriszta: SZOT-üdülő? Az ismerős. Ott jöttek össze anyámék. Akkor kezdődtem el én is egy rossz rekamién, ha úgy vesszük…
Erika (csak hangját halljuk, mintha egy fülkéből szólna) Bocsi, de… nem tudja valaki a papírt hová tették?
Laci: Valami iratot keresel? Minden gépen van itt, megtalálod az infót valamelyik mappában.
Erika: Nem, basszus (fojtott, egyben zavart hangon) a vécépapírra gondoltam… Tudod olyan kis fehér tekercs (már gunyoros a hangja)
Laci: Hát ott kell lennie valahol… a helyén.
Erika: Hát nincs ott, gondolhatod! Nem segítenétek, most már nagyon kellene… az előző tekercs még tegnap elfogyott. Láttam. Ott voltam.
Kriszta: Tarts ki odabenn, majd mi megkeressük.

Rövid átmeneti kép, zaklatott zenével: Lótás-futás közben villódzó stroboszkóp-fények szaggatják a szereplők mozgását. Fél perc múlva a régi színpadvilágítás visszatér. A szereplők különböző székeken lihegnek, a helységben minden szétdobálva. Jellegzetes keresés utáni állapot.

Laci: Hát nincs. Se a szekrényekben, se másutt! Hogy lehet ez? A Kompjúter tud róla?
Natália: Szerintem rá se bagózik. A küldetés, csak az számít neki.
Szilvia: Aztán menet közben csak nem nyír ki mindenkit? Mint abban a régi filmben…
Kriszta: Melyikben? Valami mutánsos izé? Azokat nemigen csípem.
Szilvia: Szó nincs róla kis szívem. Valami odüsszeuszos „izé”, volt, úgy tűnik. De te akkor még kósza gondolat se nem voltál…
Laci: Nos, hölgyek semmi vész, a mi gépünkben kelet-európai csipek is vannak. Azok megértőbbek, ha nem megy úgy a meló… legalábbis meg lehet dumálni a fejüket….
Natália: Ugyan mivel? Egy kis gépolajjal a borítékban, zsebbe csúszatva?
Laci: Nem volt ütős poén, elismerem. No, de most már segítsünk Erikának. Szorult lehet a helyzet ott benn…
Szilvia: Laci te! (gúnyolódva) Hallod-e, te mindig ilyen gáláns lovagféle vagy? A férjem is ezt a fazont kóstolgatta – míg le nem lépett a sápadtarcú. De … (kissé hisztérikusan kacag fel) képzelem, ha most ide akarna feljönni a csokorral mégis jóvátenni mindent.
Kriszta (fellelkesülten, minden átmenet nélkül berohan a színpad közepébe és pár gyűrött A/4-es lapot mutat fel) Ezt a kazánházban találtam! Az iratharapó mellett!
Natália (félre): Transzba’ van ez a nő? Kazánház? Iratharapó?
Laci: Gondolom, a gépteremre érti a Kriszta. Ott voltak tényleg az asztalon a kinevezési papírjaink, meg egy kicsi iratkapcsoló. De kérem, adja be valaki a fülkébe azt a papírt…
Szilvia (elindul kifelé a papírlapokkal. A színpad szélén egyet lopva, kissé hátrasandítva a többiekre a zsebébe gyúr)
Laci: És ha javasolhatom, térjünk inkább nyugovóra…
Natália: (félre) Mér’ dumál ez mindig mindenbe bele? Megvette kilóra az utat, mint valami Csárszsimonyi? (dünnyögve elindul azért kifelé) Iratharapó… sej, iratharapó

A színpad elsötétül, éjszakai jelzőfények derengenek csak. Valaki (alakjának c sziluettjét látjuk) belopózik a kiürült közösségi térbe, lehajt egy eddig nem látott asztalkát a falból, azon beépített billentyűzetet látunk. Írni kezd. Sorait kihangosítva halljuk.

A hajónaplónak:

Vészhelyzet van - aktiválódom. A szabálykönyv értelmében mostantól rejtetten befolyásolom a társaság közhangulatát. Célom a küldetés bármi áron való végrehajtása, mindenféle széthúzás, őrjöngés, ön vagy útitárs pusztításába hajló deviancia leszerelése figyelemelterelő programok által. Másodsorban - de erről később.

Határozatok:

1. A hangulatstabilizáló/jellemjavító tablettákat válsághelyzetre való tekintettel (takarékossági okokból) útitársaimtól ezennel megvonom. Bár szükség lenne rájuk a rend és nyugalom érdekében – hisz nem lehet tudni mekkora lesz a zűrzavar a feszült helyzet miatt.
2. Magamnak egyidejűleg tripla adagot utalok ki ugyanezen a szerből. Indokaim: kell a józanság, még inkább erősnek kell maradnom. Tiszta fej kell és szorongásmentes kedélyállapot a helyzet finom uralásához – a nap huszonnégy órájában.

3. jelenet

Natália: Kinek hogy telt az éjszaka? Én szerencsére kibírtam, nem kellett, csak reggel kimenni. Tartalékoltam egy szép nagy brazil borítékot az alkalomra. Elég is volt…
Erika: (most jön be színre ásítozva, nyafogósan) És hogy-hogy nincs több tabletta egy ideig? A hülye gép azt írta ki a szobámban a hülye monitorra.
Laci: Valami üzemzavar lehet. Szerencsére ételt ad még rendesen…
Szilvia: Én mintha kisebb adagot kaptam volna. Van egy ötletem máris, hogy miért. Ugye nincs vécepapír a hajón. Ez világos, mindent kikutatunk. Okos egy gép ez a mi kompjúterünk. Kevesebb kaja – ritkább ürítés.
Kriszta: Gondolod? Kicsit én is ettem volna még… De ciki azért, hogy nincs mivel kitörölni… nyilván mindenki féltve őrzi most a gombócba gyűrt papírzsebkendőit. A szalvétákat ugye kiszedtétek a szemétből?
Laci: Látod, itt van mind az asztalon. Van itt pizza-krémes, meg margarinos. Dzsemes és pörköltszaftos is.
Erika: Fúj, ne részletezd!
Natália: Ne nyafogj, tegnap hogy örültél annak a gépelt papírlapnak. Fenekednek jók lesznek ezek is.
Laci: Hohó! Szó nincs róla! Legfeljebb egy részük kerül kiosztásra, azt is megmondom hogyan… már ha belementek.
Szilvia: Játszunk Fekete Pétert? Aztán elosztjuk a lapokat is… jól összegyúrva egész puha lehet arra a célra is. Ha valakinél akadna egy pakli…
Laci (gáláns, megengedő mosollyal) Ó nem, jobbat ajánlanék… már az előbb is ezt akartam. Mondjon ki-ki magáról egy érdekfeszítő történetet, bármit, ami jól esik, amíg tart a rádiócsend. S akkor megkaphatja a maga kis csomagját a következő napok szükségleteire.
Kriszta: Esetleg szavaljunk is? Színészetben amúgy jó vagyok. Azt mondják a stúdióban a drámai vonal megy főként, ha jól kigyakorlom …
Natália: Vagy legyen műveltségi párbaj? Ország –város?
Erika: Kő-papír- ollóhoz mit szóltok? Az nagyon is izgi tud lenni…
Laci (kicsit tanárosan, ám még türelemmel) Mindezek felesleges rivalizálást hoznának be, higgyétek el. Magyarul: kutya veszekedések lennének egyből.
Szilvia: Nekem máris rossz a kedvem. Alapból.
Erika: Én úgy kezdeném! Mondjuk egy-két álmom elég érdekes.
Natália: Legyen hát… úgy sincs tv, meg a macskám se nincs itt.
Laci: Majd arról is tessen mesélni nyugodtan.
Natália: Mondtam már fiam, tegezz! Ne kelljen már újra…
Laci: Ezer bocsánat, tényleg. Többet elő sem fordul.
Natália: Azér’. Kezdhetem? Bocs kicsi Erika. Lassan kell a papír már. A brazil boríték tartalma majd lesz aranytartalék. Szóval… Hunger Natália vagyok – nem alkoholista.
Kriszta (felvihogva) Ez jó… ez tetszik.
Natália: Házasságokat kötöttem majd’ negyven évig.
Szilvia (döbbenten, félre) Mindenre gondoltam, de erre…
Natália: Nem volt rossz munka, csak a végén kezdett értelmetlen lenni. Úgy tűnt, amit ma megkötök – holnap, legkésőbb holnapután biztos gallyra megy. Nagy része biztosan. De azért volt félárújegy, bérletpénz, hát nem hagytam ott.
Laci: Család, ha kérdezhetlek?
Natália: Valahogy nem lett rá gusztusom. Tán… annyira gépszerűnek tűnt a sok kötés, hiába én segédkeztem. No, akkor… Lakom a körút mellett a negyediken, macskám van egy, vak az is már szegény, most egy magánmenhely vigyáz rá, gondolhatjátok, nem szívszerelemből. Sehogy se akarták felengedni a hajóra. Kicsit utálni szoktam mostanába’ az embereket, de nem azért mert hiányzik az unoka vagy ilyesmi, leszögezem. Kis barátnőmet viszont megsirattam, nagyon fájt, borzasztó balesete volt. Karácsonyfatűz, ráadásul panelben…

(Laci egy köhintést fojt el, mely egyaránt lehet feltörő röhögés és együttérő megindultság. Esetleg a kettő keveréke)

Natália: Aztán furcsa dolog következett. Kaptam egy levelet és nem gázszámla volt benne.
Erika: Nyereményautó kulcsa?
Natália: Az hülyeség, ismerem. Hanem ez valódi volt. Egy Josco Rodriguez néven élő disszidált pasas, meg a neje írt. Honnan, nem tudom, de emlékeztek rám, hogy én adtam össze őket. Én meg, ha felkötnek se tudnám felidézni őket, pedig azóta is sokszor belegondolok. Elég az hozzá, hogy kihívtak magukhoz az aranylakodalmukra. Mindent fizetnek…
Szilvia: Hát van, akiknek bejött.
Kriszta: És hol van az a lakodalom? Németbe, Olaszba?
Natália: Frászkarikát. Olyat te még csak nem is láttál. Brazil aranypart, pálmafák. Koktélok ilyen kis színes esernyőkkel.
Erika: Én úgy kihúznék, de úgy…
Laci: Tényleg, miért nem ott vagy? Bár nyilván ez sem kis dicsőség. Csillaghajón képviseled az emberiséget.
Natália: Törődjön csak magával az emberiség… és hagyjon nekem békét! Rég ott lennék a pálmafa alatt, nádfonatú hintaszékben, de… kevéssel a brazil levél előtt történt valami velem… most nem fogom nektek az egészet kitálalni… lényeg az, hogy ennek a… dolognak kimondottan jót tesz a nagy sebesség, ahogy haladunk.
Szilvia: (őszintén megszeppenve) Jaj ne! Valami betegség, biztos…
Natália: Hát ennyit az „izgalmas” sztoriról. Kérem a bért.

Indul az asztalhoz ahol a szalvéták és más papírok vannak. A következő pillanatban minden elsötétül, néhány nagyon derengő jelzőfény kivételével. Furcsa hangokat hallunk: izgatott lökdösődés, fujtatás, testek egymáshoz szorulása, káromkodások, aztán - fél perc múlva- újra fényárban a színpadkép.

Laci: Na, visszajött. A tartalék rendszer hamar beindul. Valami kisebb meteor-becsapódás lehetett.
Natália: Nem, ez nem lehet igaz! Odanézzetek!

Mindenki középre néz, asztalra. Hűlt helye az előbb még ott levő értékes papír-neműnek.

Szilvia: Senki ne mozduljon! Csak itt kell lennie valakinél. Közöttünk van az a pofátlan…
Erika: Poirot-ost játszunk? Az se rossz. De én nem vittem el a szajrét. Nézzétek meg nyugodtan (és kezdi kipakolni kinyúlt szabadidőruhája összes zsebeit. Zavarba ejtő dolgok kerülnek elő, ám papírféle egy rostnyi sem…)
Laci: Tessék ezt abbahagyni szépen. Kiderítjük az igazságot. Nem fogunk itt egymásnak esni… végtére is magát a teljes emberiséget képviseljük!
Szilvia: Ez megint ismerős. „ A gyilkos köztünk van a könyvtárszobában” – hangulat.
Natália: Én azt már meg nem várom gyerekek, hív a szükség. Legfeljebb a brazil borítéknak a tartalma is felhasználásra kerül. Pedig milyen szépeket írt az a Josco Rodriguez! De ti azt már meg nem tudjátok. (és kimegy a színpadról a mellékhelység irányába)
Laci: Szóval… beszélgessünk. Kérdés: kinek lehetett érdeke elemelni az összes papírt? Válasz: mindenkinek.
Szilvia: Beleértve téged is.
Laci: Értelemszerű. De csak látszatra. Mert az igazi kérdés mégis az: kicsoda köztünk, aki nem is hitt abban igazán, hogy adagjához jogos módon hozzájut? Ki nem is akarta kitárni belső világát bármiféle igaz vagy akár kitalált történeten keresztül? Ki nem képes együttműködni közösséggel, s csak színből is, de alárendelni magát a nagy célnak?
Szilvia: Miről beszél ez? Szóljatok már be neki! A végén még eljátssza nekünk itt a komplett főnökséget!
Kriszta: Ami azt illeti, úgy hittem én vagyok itt a színész…
Laci: (marketing mosolya higgadt pszichikai erővel párosul) Veled is lesz szavam Kriszta, de most „kedves” Szilvia, te „ aki közelről nézve félelmetes, messziről nézve vicces vagy, valójában épp olyan szánalmas és zavarodott, mint eddigi életed során bármikor, azzal a különbséggel, hogy most, mikor férjed épp elhagyott, gyereked épp kirepült, anyád – ahogy utaltál is rá – épp lerokkant, gátlástalanul, még inkább élni akarsz. S épp e tulajdonságod mind közül a legellenszenvesebb… ”
Erika: A jó anyád! Hát hogy beszélsz vele? Hát mér’ hagyod ezt Szilvi?
Szilvia: (megdermedve, letargikusan, könnyekkel szemében) Ez egy… névtelen levél, a születésnapomon találtam a postaládámban…
Kriszta: (indulatba jőve)Ez kezd érdekes lenni. Pedig eddig viszonylag csíptem, hogy pasi is van köztünk. De ez színtiszta hímsovinizmus! Ki vagy te valójában?
Laci: (lehengerlő nyugalommal) Nem fontos… még, ezen a ponton.
Kriszta: (hisztérikusan) Miféle ponton? Mi a francot képzelsz te magadról, hogy itt pattogsz egyfolytában?
Laci: (aprót sóhajtva, higgadt, tartózkodó tónusban) Kriszta – Krisztina… hát kell ez neked? Ami most jön? Téged kicsi lány körülzsongnak a félbemaradt ügyek, a flörtök, meg az udvarlók…de 16 évesen voltál utoljára szerelmes, s persze apádnak akarsz bizonyítani, miközben velejedig netfüggő vagy - ahogy te is már elszóltad magad – fantáziád pedig telve a papának biztosan nem tetsző vonzalmakkal… hát miért akarsz te nekem jönni?
Kriszta: (elvörösödve, dadogva, mérges sziszegéssel) Hogy mered? Hogy fértél hozzá? Ez a pszichiáterem utolsó mailje… még a Földön kaptam meg.
Erika: (helyéről felugorva, az eddigi legaktívabb testtartásban, hangosan) Na, jól nézünk ki! Mi lett itt hirtelen? Orwell-szakkör? Hármas ügyosztály? Még mindjárt azt is felmondod nekünk, hogy én meg elvégeztem a gyógyszerészkart, meg egy fotósulit, de patikában soha nem dolgoztam, gépemet az első munkánál ellopták és pénzem sincs semmikor. Meg, hogy nyomorult álmaim vannak, minden éjjel megölök valakit. Jó, mondjuk nem minden éjjel, de havonta kétszer-háromszor, barátaim meg röhögve kérdezgetnek ki az ölésekről. Há? Mondjad! Innét folytassad!
Laci: (kezét megadóan feltartva, finom mosollyal) Fogalmam se volt ezekről. De már ennyivel is többet tudunk. Viszont azt gondolom, lépjünk túl. Sőt, egy időre kicsit hagyjuk a nyomozósdit is.
Bocsánatkéréssel tartozom… túllőttem a célon, igen. Jóindulatom jeléül viszont kiteszem a saját vésztartalékomat ide középre és felajánlom nektek teljesen ingyen, ha végighallgatok…

Szertartásos mozdulatokkal három, egész darab papírzsebkendőt húz elő a zsebéből, s a többiek mohó pillantásától kísérve az asztalra teszi

Laci: Tanár vagyok, ha kezdhetem ezzel a bemutatkozást. Egyedül élek, nem vagyok túl bátor a kapcsolatokban. Igazság szerint elég félszeg „srác” vagyok, bár ez nyilván nem látszik most, hiszen a kedélyjavító szer hatása –nálam legalábbis – tart még elég erősen. Megfigyeltétek, hogy ez a jó kis szponzoradomány, amit most megvontak tőletek… tőlünk, amellett, hogy derűsnek, gondtalannak láttat mindent bennünk, a szokott személyiségnek épp az ellenkezőjére fordít. A depressziósból országos dumagépet, az ijedős fóbiásból merész kalandhőst generál, belőlem pedig… a félszeg alulfizetett, örökké bizonytalan tanerőből… hát amint látjátok.
Szilvia: Hát látjuk…
Laci: De tényleg nem ez voltam. Nem mintha bánnám. Most jól érzem magam a bőrömben, nem is tagadom. És nem bír zavarni még az sem, ha ez kifelé nem túl rokonszenves.
Erika: Nyilván arcbőrt is vastagít a szer. És… „azelőtt” hol tanítottál?
Laci: Egy belvárosi zsidó iskolában…
Natália (hangja messziről jön, a fülkéből) Én meg valahogy nem csodálkozom… munkásőr nem voltál véletlenül, mint a drágalátos öcsém?
Laci: Kamasz voltam még a rendszerváltozáskor. Egyébként nem zsidó vagyok, hanem angoltanár. Kicsit be akartam szólni apámnak… amolyan lázadás akar lenni, hogy éppen itt tanítok.
Szilvia: Nem bírja a papa őket? Van köztük pedig rendes is… ismerek olyat.
Laci: Szóval oktatgatok, vannak nyelvtanfolyamok is, mert - apám ezen jót röhög – nemigen van pénz a suliban. De bocs, jut eszembe hirtelen, nem lesz mindjárt vége a rádiócsöndnek?
Kriszta: A monitor szerint még egy fél óra. Készülni kéne?
Erika: De csak így, natúr? Hogy lehet így jópofizni? Nincsen bogyó bennünk, mindenkinek, vagy majdnem mindenkinek ramaty a kedve…
Laci: Éppen ezért újra csak javasolnék valamit. Ha nem is kapunk „bogyót” a géptől mégiscsak szükség lenne valami közös feldobódásra, egy friss és nagy élményre – katarzist sem szégyenlek itt mondhatni – ami visszaépíti egymás felé az erősen megbombázott hidakat.
Kriszta: Szavaljunk gyerekverseket? Varró Dani trendi fej most odalenn…
Erika: Készítsünk közös tortát?
Laci: Nem rossz ötlet egyik se, de mást mondok: adjunk lehetőséget a bűnbánatra. Valakinek, aki elcsente a tartalékot. Mert azért ne felejtsük, hogy napok vannak még az útból hátra, s nem lesz mivel… hát tudjátok, na. Ily módon, ha a papírok visszakerülnek az asztalra, biztos vagyok benne, hogy felszabadul köztünk valami jó értelemben vett eufória, visszaáll a bizalom és az együttműködés szintje talán eléri majd a közvetítéshez szükséges szintet…
Natália (visszatérve a mellékhelységből) És hogy képzeled aranyom? Eléggé megromlott itt a párbeszéd, a fülkéből úgy hallottam. Nem sejtitek milyen élmény ott kényelmesen elidőzni…
Laci: Szóval azt mondom, hogy kapcsoljuk le a villanyt most szándékosan és adjunk lehetőséget, ahogy mondtam a hiba jóvátételére. Ha bejön, nem kell kínos módon tovább vizsgálódni, gyanút egymásra terelni, mosakodni kifogásokkal. Egyszerűen visszateszi az illető az elvett papírokat és továbblépünk szépen. Mit szóltok?
Kriszta: Hoppá-hoppá! Egy ilyet meséltek a stúdióban! Valami filmben volt ez már feltalálva. A tanárunk szerint egy szlovák filmben ezt csinálták éppen…
Szilvia: Csehszlovák az, te… Láttam én is, kertmoziban. Emlékszek, mert a volt férjem – akkor még nem a férjem – fűzött a film alatt a margitszigeti kertmoziban. Valami tűzoltók ökörködtek.
Laci: Bocsánat saját az ötlet, nem is tudom, mire gondoltok. Nem vagyok igazság szerint valami nagy film-fun.
Erika: Mi fan?
Natália: Ó azok a derék csehszlovákok! Micsoda sporttáskákat hoztunk mi onnét! Csehszatyora - úgy hívtuk, roppantul bírta a strapát.
Laci: Úgy látom nem ellenkeztek. Akkor kapcsolok. Három kettő egy és…

A színpad teljesen elsötétül. Futkosás, lökdösődés, test - test elleni küzdelem zajai. Aztán a teljes színpadkép újra fénybe borul. Iszonyú dúlás nyomait látjuk. A székek felforgatva, a világhírű műkincsekből sok a földön darabokban hever, némely értékes kép kiszakítva a keretéből. Egyedül Lacit látjuk viszont a színpadon – egy székhez kötözve.

Laci (ordítva, kivörösödött képpel) Állatok, állatok! Most ezzel mit értetek el? Nem engem kapcsoltatok ki, hanem az egész küldetést … (innentől megtörten, egyre lassabban) Én megpróbáltam kézben tartani a helyzetet, de… Legalább a képeket hagyták volna épségben… hogyan fogunk így megállni az Emberiség előtt? A felbecsülhetetlen Bayreuth-i faliszőnyeg, az ősrégi kínai selymek… meg a barokk gobleinek most… egy-egy síkosra izzadt maszatos kéz fogságában. És ők… persze próbálják máris gombócba gyúrni, minél puhábbá tenni…csak hogy... meglegyen, be legyen biztosítva a kis személyes szükségletük. És mit fognak szólni… a Vendéglátóink? Milyen képük lesz rólunk, emberekről… két lábon járó vadakról…
Egy maroknyi magyar a jéghideg világűrben… lám ennyire jutott.
És még a jellemjavító bogyóimat is elvették…(halkan zokogni kezd)

A színpadi fények fokozatosan elhalványulnak, egy reflektor marad Lacira irányítva. Folytatja a sírást, de mind nehezebben megy, mintha rossz színész volna. Hirtelen egy tisztán csengő női hang szólal meg a magasból tónusa-stílusa amolyan titkárnőféle.

Hang: Köszönjük, ennyi elég lesz. Először is engedjék meg, hogy tolmácsoljam Spielberg úr személyes köszönetét az Önök munkájáért. Az útiköltséget és az óradíjat természetesen postázzuk a megadott címeikre. Megbízom utasításának megfelelve a továbbiakban szó szerint felolvasom Önöknek Mr. Spielberg e-mailjének fordított változatát.

Tisztelt jelentkezők! Köszönöm magam és produkciós cégem nevében az Önök erőfeszítéseit. A feladatot energiáikat nem kímélve oldották meg. Erről – utólagos engedelmükkel – webkamerán személyesen megbizonyosodtam.

Eközben előjön a többi négy szereplő is. Eloldozzák Lacit, letörlik a sminket és nagyon figyelnek a hozzájuk intézett szózatra. Mögöttük a félhomályban a színpadkép lassan átalakul: hagyományos tárgyalóhelység lesz látható székekkel, nagy asztallal.

Az általam megadott alaphelyzet, Önök, mint gyakorló színészek a rögtönzéseikkel ügyesen töltötték meg. Az ötlet kibontása nem volt rossz, sőt. A karakterekben is akadt ötlet, a végét viszont (ha rám hallgatnak) felejtsék el. Ez így gyenge, nem éri el azt a hatást, amit Önök kiváltani akarnak. Viszont, amit szándékosan nem mondtam az elején, azt figyeltem leginkább. Tudnak-e Önök csapatban játszani? Hiszen, ha elnyerik filmem szerepeit együtt kell élniük hosszú ideig, s ez nyilván befolyással lesz színészetük minőségére is. Értsék meg: a mai pénzügyi helyzetben nem kockáztathatok. Önök vitán felül igen nagyok az egyet nem értésben és a parázs vitákban, valamint első osztályúan alakítanak ármányt és manipulációt … mindez azonban az említett helyzetben nekem sajnos messze nem kifizetődő. Talán egy másik országban megtalálom, amit keresek.

Maradok tisztelettel:

Steven Allan Spielberg rendező, produkciós irodavezető.

Utóirat: Azért az a „hortobágyi” palacsinta, vagy valami ilyesmi, az felejthetetlen volt Önöknél.

Vége