A TEHETSÉGKUTATÓ PÁLYÁZATRA BEÉRKEZETT PÁLYAMŰ

A színpadon egy félig berendezett orvosi fogadószobát látunk, néhány éves, kopottas fotelekkel, kétszemélyes kanapéval, középen egy asztallal, a háttérben egy ajtóval. Az asztalon és a kanapén magazinok, a sarokban egy pálma, a falakon orvosi reklámok, hirdetmények és egy hatalmas dohányozni tilos tábla.

A szobában négy ember van, három nő és egy férfi. A férfi a kanapén ül, türelmetlen, a szemével folyamatosan pásztázza a szobát és a három nőt. Farmert és egy V-nyakú pulóvert visel, hullámos sötét haja van, amibe gyakran túr bele hosszúkás, finom ujjaival. Az egyik fotelben egy negyvenes, szőke nő ül (Szilvia), legalább 10 évvel ezelőtti divat szerint öltözve, szintetikus anyagból készült felsőben, fekete nadrágban és magas sarkú cipőben. Kezdetben a mobiljával babrál, SMS-t ír, majd elrakja a telefont a táskájába és elkezdi figyelni a szobában lévőket. A másik fotelben ülő, hetvenes éveiben járó, ősz hajú nő (Natália) az asztalon heverő magazinokat lapozgatja, úgy tesz, mintha belemerülne az olvasásba. Úgy öltözik, mint bármelyik kisnyugdíjas, olcsó, kínai piacos ruhákat és cipőt visel. Semmilyen ékszer nincs rajta, a táskája mellett egy nejlonszatyor a lábánál, benne macska eledel. A harmadik, huszonéves, sötétbarna hajú nő (Kriszta) tolószékben ül, farmer, Converse- jellegű cipő és egy fekete garbó van rajta, az orrában piercing. A falakon lévő hirdetéseket bámulja, majd a tolószékre akasztott hátizsákjából elővesz egy vastag könyvet (a Varázshegyet) és olvasni kezdi.

Első jelenet

Laci: (hirtelen felállva a kanapéról) Maguknak is nehéz emlékezni?
Natália: (nem hagyja abba az olvasást) Ha nincs mire?
Szilvia: Ha nem kell?
Laci: Ha igazából nem is akarják. Miért kényszerítenek minket erre az egészre?
Natália: (kíváncsian Lacira nézve) Magát kényszerítik?
Laci: (egy kicsit hezitálva, mintha most döbbenne rá)… Igen.
Szilvia: (hamis öntudattal) Engem nem tudnának, én ezt az egészet csak önmagamért teszem, hogy ne egy idegent lássak a tükörben. Nem mintha nem veszítettem volna el mindent, ami az előtt voltam. Vagy legalábbis azt hiszem, hogy voltam.
Laci: Én élvezem, hogy idegen vagyok.
Natália: (elgondolkodva, óvatosan) Én mindig is az voltam, magamnak és másoknak is. Csak a macskám miatt vagyok itt, rá akarok emlékezni. Tizenhárom éves és utoljára kiscicaként láttam… gondolom…
Szilvia: Te jó Isten, maga hány évig volt kómában?
Natália: Tizenkét évig.
Laci: (filozofikusan, mint aki az élet nagy igazságait keresi és véli megtalálni) És a macska megvárta magát… Hűséges állat.
Szilvia: Hűségesebb, mint a férjem. Három évvel ezelőtt még férjes asszony voltam, de sejthettem volna, hogy nem mellette fogok felébredni… Sosem a kitartásáról volt híres, bár a válást állítólag sikerült gyorsított ütemben elintéznie… Kár, hogy az állatoknak nem lehet örök hűséget fogadni, a kutyám bezzeg nem felejtett el. Mondjuk én sajnos igen.
Natália: A volt kolléganőm azt mondja, szerinte ez sem várat magára sokáig. Tudják, anyakönyvvezető voltam, Kispesten, a Wekerlén. Ha nem adtam össze vagy ezer párt, akkor egyet sem… persze csak nőket és férfiakat. Állítólag ma már férfiak is házasodhatnak, csak azt nem tudom, hogy olyankor a nyoszolyólányok helyett is férfiak vannak? És kinek a kezében van az esküvői csokor?
Szilvia: Az én esküvőmön a legjobb barátnőm volt a nyoszolyólány, és most ő lakik a férjemmel a házunkban. Anyám mondta, hogy a balesetem után ő vigasztalta a családot…
Natália: Jól sikerült neki a jelek szerint. Emlékszik rájuk legalább?
Szilvia: A barátnőmre igen, jellemző módon. A férjemre csak foltokban, biztos maguknak is van ilyen, amikor csak egy pillanatra látják tisztán a másikat, elmosódva, mintha egy reklámot néznének, csak nem tudják, hogy mi a termék. Na, ilyenből van rengeteg, de magamat nem látom soha.
Laci: Tudom, miről beszél. Mintha soha nem is létezett volna.
Natália: Engem sem emlékeztet sok minden arra, aki hetvenöt éven át voltam. A lakásomat az öcsém lányának adta az önkormányzat, mint az egyetlen hozzátartozóm. Mintha hozzám tartozna…
Szilvia: (aggódva, mint egy anya a lányához) És akkor hol lakik most?
Natália: A volt kolléganőm befogadott. Akiről az előbb beszéltem. Basketet már a balesetem után magához vette.
Laci: (tűnődve) A basket kosár angolul, tudják? Vicces, hogy ezt tudom, anyámra viszont nem emlékszem. Pedig én még egy évig se voltam öntudatlan…. Miért hazudok már megint? Nem voltam öntudatlan, nagyon is a tudatomnál voltam, olyan volt, mintha álmodtam volna, életemben először végre nem apámról.
Natália: Maga sokat hazudik?
Laci: Állandóan, de csak magamnak. Másnak nincs miért.

Második jelenet

Kriszta: (az első jelenet alatt olvasott, most felsóhajt, a könyvét becsukja és kicsit szemrehányóan) Hiányzik a csend.
Laci: (jópofáskodva) A síri?
Natália: Nekem ez a tizenkét év életem legjobb tizenkét éve volt. Úgy gondolok rá, mint életem legjobb nyaralására. Mármint abból kiindulva, amilyen az életem most.
Szilvia: A szakértők különben is azt mondják, hogy a legjobban úgy tudjuk feldolgozni, ha úgy gondolunk rá, mintha külföldön éltünk volna.
Laci: Néma emigrációban… kivonulva a világból…
Natália: Az a vicces, hogy én épp külföldre utaztam… amikor a baleset történt. Brazíliába utaztam repülővel, és Málta fölött jártunk, amikor lezuhant a gép. Pont egy szállodára. Én voltam az egyetlen túlélő…
Szilvia: Akkor jó sok pénz ütötte a markát…
Natália: nem az enyémet, az öcsém lányáét. Kómában sajnos nehéz az embernek aláírni az átvételi elismervényt.
Szilvia: A család meg gondolom imádkozott, hogy soha többet ne ébredjen fel.
Natália: Képzelheti, milyen képet vágott az unokahúgom, amikor a kórház felhívta, hogy magamhoz tértem. Bár sajnos én is csak elképzelem, hisz nem voltam ott… De szeretem elképzelni…
Szilvia: Gondolom, pont olyat, amilyet a férjem. (utánozza a férjét, megpróbál valami egészen visszataszító, undorral teli rémületet az arcára ölteni, amin mindenki nevet) De mégis honnan volt magának pénze Brazíliába utazni? Kapott kárpótlást vagy mi?
Natália: Állítólag egy pár fizette, akiket vagy ötven éve adtam össze. Nem mintha emlékeznék rájuk vagy bármelyik szertartásomra. Néha nem tudom, azért nem emlékszem-e, mert nincs mire…
Kriszta: Én emlékszem a felvételimre. A Színművészetire. Tudják, színésznő voltam a kóma előtt.
Laci: (udvariasan, de zsigerből, mintha egy kolléganőjének bókolna) Szerintem maga közben is az volt, olyan gyönyörű.
Kriszta: Ez igazából lényegtelen, nem? Hiába vagyunk királynők, ha nem látjuk magunkat közben. Nincs benne semmi élvezet, nekem elhiheti.
Szilvia: (összerakva a képet) Csak nem maga a Csipkerózsika? Olvastam magáról…
Kriszta: (cinikusan) Ja, Csipkerózsika, ezek a nyomorult újságok kitalálták ezt az idióta nevet... Mintha olyan jó buli lenne hagyni, hogy minden jöttment, pszichopata és szadista állat belopóddzon a szobámba és megcsókoljon… Hogy majd ettől fogok felébredni…
Laci: Mocskos állatok.
Szilvia: Perverz disznók.
Kriszta: Néha álmomban látom magam, ahogy abban az undorító fűzöld szobában fekszem, és a férfiak egymásnak adják a kilincset… Undorító az egész, ahogy elveszted az uralmat a tested fölött, kiszolgáltatottá válsz és közben szép lassan megtelsz ezzel a mocsokkal…
Laci: Szerintem a lelkünk érzi, amit a tudatunk nem. Ebben biztos vagyok.
Kriszta: Igen, érzi. És közben meghal, pedig a tudatunknak kellene.

Harmadik jelenet

Laci: (közelebb lép Krisztához, aki erre elhúzódik) Megértem magát, de én akkor éreztem magam életemben először biztonságban, amíg kómában voltam. Szerintem a lelkem már azelőtt meghalhatott.
Szilvia: (felsóhajt, mint aki valami unásig ismételt dolgot hall) Ne kezdje már maga is ezt a baromságot. Mégis mitől szorong? Látszik, hogy egész életében gondoskodtak magáról, itt is előadja a nagy filozófust, mint akinek a gondolkodáson kívül más feladata nincs is az életben…
Laci: Szerintem az embernek más feladata tényleg nincs, mint gondolkodni. Ettől vagyunk többek, mint az állatok, nem?
Szilvia: Na tessék, nem megmondtam? (sóhajt) Lefogadom, hogy az anyja egész végig ott ült az ágya mellett és fogta a kezét…
Laci: Anyám már nem él. Apám meg soha nem fogta a kezem, de fogta másét épp eleget… Ha tudni akarja, egy tanítványom mellett tértem magamhoz…
Natália: Istenem, ez olyan megható. Pedig én aztán tényleg nem vagyok egy érzelgős típus.
Kriszta: (félre) Mint egy színdarabban. És én lehetnék a tanítvány, pont nekem való szerep… Már annyira giccses, hogy röhögni sincs kedvem rajta.
Szilvia: (praktikusan) És mit tanított?
Laci: Angolt.
Szilvia: Ja, tényleg, basket… (hirtelen újra feltámadt anyai ösztönnel) És a tanítványa mégis hány éves, ha szabad kérdeznem?
Laci: Szabad kérdeznie, mert nem történt közöttünk semmi. Bár még így is több volt ez, mint más nőkkel korábban. Legalábbis azokkal, akikre emlékszem. Kata 17 éves volt, negyedikes, amikor kómába estem, pont a tanév elején, októberben, és egészen augusztusig ült az ágyam mellett…. A tanév közben persze csak délutánonként…
Szilvia: Mázlija van, hogy még egy évet se volt kómában. Nem hiszem, hogy a kislány tovább várt volna magára. Azért mindennek van határa.
Natália: Szerintem várt volna. Abban a korban én is vártam volna, és ha jobban belegondolok, egész életemben vártam. Adélra a haláláig vártam.
Szilvia: Adél? Na ne! Kezdem úgy érezni magam, mint aki rossz helyen jár…
Natália: Adél volt életem szerelme. Harminc évig szerettem, tizenöt évig még előtte is titkolva. Anyám hímzőkörében találkoztunk, segítettem neki Szent György pajzsában, tudják a keresztszem nem ment neki. Hihetetlen, hogy erre emlékszem, Adél arcára meg nem. Aztán jött másfél évtizednyi se veled-se nélküled, bujkáltunk, konferenciáztunk, kávéztunk a Gerbeaud-ban… de lehet, hogy ezt mind a tévében láttam. Az érzések mindig valódibbnak tűnnek, mint a képek.
Szilvia: Gondolom Adél nem volt olyan kitartó, mint a maga tanítványa (Lacira néz)
Natália: Ezt már soha nem fogom megtudni, de talán jobb is így. Könnyebb. A volt kolléganőm mesélte, miután magamhoz tértem, hogy Adél tavaly meghalt egy karácsonyfa tűzben. A férje se élt már akkor, szegényke biztosan rosszul dugta össze az égőket, és bennégett a lakásában.
Kriszta: Megérezte a halálát?
Natália: Nem hiszek az ilyen spiritiszta dolgokban. Most minek hazudjak?

Negyedik fejezet

Laci: (elgondolkodva nézi Krisztát, mint aki nem tudja hova tenni) Tudja, kire emlékeztet engem?
Kriszta: Ugye nem Csipkerózsikára?
Laci: Hagyjon már. Arra a lányra abból a kanadai filmből. Az iskolabusszal, amelyik lezuhan a szakadékba és egy csomó gyerek meghal. Maga meg túléli, de lebénul. Elnézést, úgy értem a lány a filmből.
Kriszta: Emlékszem.
Szilvia: Én nem, biztos valami lila ködös művészfilm volt. De mondjuk a saját gyerekemre alig emlékszem…
Laci: Nekünk az iskolában kötelező volt megnézni, az egyik értekezleten le is vetítették. Néha beugranak ilyenek, de nem nagyon reklámozom, nehogy vérszemet kapjon a családom…
Kriszta: (párhuzamokat keresve, mert tetszik neki az összehasonlítás) Ő is kap egy számítógépet, mint én. Csak nekem nem az ügyvéd vette, hanem az osztálytársaim a Színiről. Mert a laptopom persze tönkrement a balesetben.
Natália:Ez igazán kedves tőlük.
Kriszta: Úgy gondolja? Szerintem inkább kegyetlen.
Laci: Színház az egész világ.
Kriszta: Mondja, maga miért jön mindig ezekkel az idióta tételmondatokkal? A kóma nem csak az emlékeit, hanem a gondolatait is törölte? Annyira üres belül, hogy saját szavai már nincsenek is?
Laci: Ezt feltételezi rólam?
Kriszta: Nem feltételezem, látom. Maga tényleg idegen, mintha folyamatosan bujkálna minden elől. Nem vállal felelősséget semmiért, még a gondolataiért sem. Azt is van képe Shakespeare-re kenni.
Laci: Miért kéne? Értem sem vállal senki, még apám sem, aki miatt az lettem, aki vagyok. Vagyis nem vagyok. De nekem legalább nincs gyerekem, tehát a világon senkiért nem vagyok felelős.
Szilvia: Tipikus. Most mindjárt jön a nagymonológ az Afrikában éhező gyerekekről meg a globális felmelegedésről, és hogy gyereket vállalni micsoda felelőtlenség. Esküszöm, maga a világ szégyene.
Laci: Na ebben egyetértünk, csak én másért szégyenkezem, mint amire maga gondol.
Kriszta: Szerintem meg a világ szégyen, úgy ahogy van.
Natália: Szégyenkezni annyi mindenért lehet, a világon mindenkinek. De ezen lépjünk már túl, könyörgöm, ne legyenek már ennyire naívak. Fogják már fel, hogy mekkora ajándékot kaptunk az élettől!
Szilvia: Mi, hogy magunkhoz tértünk a kómából?? Ugye csak viccel?
Natália: Dehogyis, a kóma volt ajándék. Ez meg, ami most van…
Laci: … Nekem ez is ajándék… az élettől, vagy attól a baromtól, aki elgázolt.
Natália: Én csak Basketre akarok emlékezni, más nekem már igazán nem számít. A kóma után ez a legjobb, ami történhetett velem.
Szilvia: Hát nekem azért még más is jól jönne.
Laci: Részemről abszolút korrekt ügyintézés ez az élettől, magam sem kívánhattam volna mást. Vagy talán ezt kívántam belül, a lelkem mélyén, és azért teljesült…
Kriszta: Magának, ha jól emlékszem, már meghalt a lelke.
Natália: Hagyjuk már, kérem, ezt a spiritizmust, szerintem mi tudjuk a legjobban, mennyire hiábavaló ebben hinni.
Kriszta: Én is azt hiszem.

Ötödik fejezet

Szilvia: És maguknak mit mondtak, mennyi idő múlva fog visszajönni?
Laci: Mire gondol?
Szilvia: Nyilván nem a férjemre.
Laci: Ki, az orvos?
Szilvia: Hülye.
Natália: (eltűnődve) Az emlékeink? Ki tudja… Én érzésekre, hangulatokra emlékszem a legjobban, de abból se sokra, biztos azért, mert nem is volt sok. Nem tudom, hogy hogy éltem a baleset előtt, de valahogy nincs hiányérzetem. És ez nem jó, de kényelmes. Mindenkinek.
Laci: (érdeklődéssel) Én sokkal jobban tudok angolul most, mint azelőtt, szerintem azért, mert Kata állandóan angol regényeket olvasott nekem meg hangoskönyveket is hallgattunk.
Szilvia: Akkor magának kész nyereség volt a kóma, nem?
Laci: De nem ezért, ezt csak érdekességként jegyeztem meg, bár nem tudom, minek. Végre tényleg törlődött belőlem minden és mindenki, aki miatt eddig egy depressziós senki voltam, de rendesen, végérvényesen, nem úgy, hogy tudat alatt félúton megragad valahol és ettől bűntudatom van. Olyan ez, mintha újjászülettem volna… Annál sokkal jobb. Szerintem, ha nem lettem volna amnéziás vagy nem ennyire, akkor eljátszottam volna. Így viszont sokkal jobb, mert belül sem fáj.
Kriszta: Mivel egyébként sem érez semmit.
Laci: Mondja, mit lovagol rajtam? Leszarom a világfájdalmát, hogy maga most végre hivatalosan is mindenkiben a rosszat láthatja, hogy végre jogosan drámázhat és húzhatja a száját, mint aki egész életében erre várt. Én meg egész életemben erre vártam, fogja már föl.
Kriszta: El se tudja képzelni, mennyire megvetem magát. Maga úgy örül ennek az egésznek, mint majom a farkának.
Laci: Tudja, hány ilyen magához hasonló, elkényeztetett, koravén taknyosra szartam én már nagy ívben. Már nem is számolom. Nekem mondja, hogy nem érzek semmit, miközben pont maga olyan üres belül, mint a szarrá rohadt platán fák? A fekete garbó alatt nincs semmi, soha nem is volt, kóma ide vagy oda. És a tolószékre meg tudja mit mondok? A faszfej apám kedvenc mondását, hogy Isten nem ver bottal.
Szilvia: Fejezzék be, ezt nem vagyok hajlandó tovább hallgatni! (hogy oldja a feszültséget) Még viselkedni is elfelejtettek?
Laci: Nagyon vicces. (gúnyosan Kriszta felé) Ami nincs is, azt nem lehet elveszíteni, nem igaz, kisasszony?
Kriszta: De sok minden mást igen. És most nem a lábaimra gondolok, ne aggódjon. Nekem a baleset nem csak a jövőmet vette el, hanem a múltamat is. (mintha nagy monológba kezdene) Nézzenek rám, nézzenek meg és gondolkozzanak el egy kicsit, főleg maga, maga idióta! (Lacira nézve) Két évvel ezelőtt még én voltam a legtehetségesebb az osztályomban, már a színházi gyakorlatomat is megbeszéltem Gálffival, Mundruczó megnézte az egyik vizsgaelőadásunkat csak miattam, értik, csak miattam! Erre valami rohadék kiszúrja a bringám kerekét, beverem a fejem a járdába, és másfél évig kómában fekszem. Mire magamhoz térek, nem tudok járni, nem tudom, hogy kik vannak az ágyam körül, de tudom, hogy színésznő akartam lenni. A Színi minden egyes pillanatára emlékszem, de nem tudom, hogy hány féltestvérem van, anyám miért nem dolgozik, és hogy apám miért nincs soha otthon. A házunk közben tele van plakátozva a Csipkerózsika-sztorival, az osztálytársaim, a sok kis mocsok meg küldözgetik nekem az e-maileket a bemutatókról, mintha kurvára el akarnék menni. Minden egyes kurva pillanatára emlékszem pont annak az egésznek, és ez még a tolószéknél is jobban fáj. És szép lassan leesik, hogy amire egész életemben vágytam, amire minden színésznő vágyik, tök mindegy, hogy bevallja-e vagy sem, hogy híres legyek, hogy szeressenek, hogy foglalkozzanak velem, azt én már megkaptam az élettől, csak épp kómában voltam. Hát nem értik? Lemaradtam a saját életemről.
Natália: Olyan ez, mint a Mátyás királyos mese az ajándékkal. Hozott is meg nem is…
Kriszta: (idegesen) Hagyja már ezt a baromságot az ajándékkal. Olyan, mint az anyám, tisztára rögeszmés. Egyetlen dolgot tudok magamról, hogy színésznő vagyok, és ez az egyetlen dolog, amivel semmire nem megyek. Ha nem akarok beleőrülni ebbe az egészbe, tudnom kell, hogy ki voltam, hogy ki vagyok még azon túl, hogy lebénult színésznő. Találnom kell a múltamban valamit, valami személyeset, ami felülírja ezt a szart.
Natália: Vagy inkább valakit. Higgyen nekem, egyedül az segíthet túlélni. Más nem.
Laci: (megint közelebb lép Krisztához, de félúton megáll, és inkább leül a kanapéra) Sajnálom. Ne haragudjon azért, amit az előbb mondtam. Tényleg sajnálom a dolgot. Végül is, igaza van, nem vagyok normális. De ha ezt nem tudnám, nem lennék itt.
Natália: Szóval akkor mégsem kényszerítik?
Laci: De, apám meg a TB is, de nem érdekel. Nekem ez inkább új emlékgyűjtés, nem a régiekre vadászom, tényleg.
Natália: (tényszerűen megállapítva) Hát, nekem új emlékekre már nincs időm.

Hatodik fejezet

(a szobában lévő ajtón halk, erőtlen kopogás)

Kriszta: (az órájára pillant): Azt hiszem, nekem most lejárt az időm. (közben az ajtó félig kitárul, és nagyon óvatosan és lassan, járókerettel lépkedve belép egy Krisztánál kicsit idősebb lány, Erika. A többiek nem szólnak semmit, csak figyelik, majd néhány pillanatnyi mélázás után Laci feláll a kanapéról, hogy segítsen neki. De elkésett, mert addigra már Kriszta feláll a székből és odasiet Erikához, majd a tolószékbe ülteti) Bocsássanak meg, sajnálom. Őszintén. Még üres volt a szoba, amikor jöttünk, és hiányzott a csend. Aztán meg figyeltem magukat és eszembe jutott, hogy készülnöm kéne az órámra. De most már elég volt.

(kitolja Erikát a szobából, a többiek nem szólnak semmit)

Kriszta: Na mi volt, Eri?
Erika: Már megint ugyanaz.
Kriszta: Mit mondott az orvos?
Erika: Hogy egy fényképezőgépért kár volt hagyni, hogy szétszurkálják a gerincemet.
Kriszta: De legalább megölted a rohadékot.
Erika: A gépem viszont kurvára tönkrement.

(1-2 percnyi csönd után)

Szilvia: És maguk mit hallottak a terápiáról?
Laci: Hogy csoportban leszünk, és egy pszichiáterrel először megpróbálunk közös élményeket, emlékeket keresni…
Natália: … Ami majd segíthet előhívni a saját emlékeinket.
Szilvia: (gúnyosan) Hogy mondjuk a Judy balesetéről majd beugrik a sajátom?
Natália: Nem tudom, ki az a Judy, de remélem, ennél régebbi és kellemesebb emlékekről lesz szó.
Laci: Szerintem inkább szabad asszociációs jellege lesz az egésznek…. Gondolom.