A TEHETSÉGKUTATÓ PÁLYÁZATRA BEÉRKEZETT PÁLYAMŰ

- egyfelvonásos színmű -

Szereplők:

Laci: 40 körüli angoltanár
Hunger Natalia: 76 éves nyugdíjas anyakönyvvezető
Erika: 30 körüli, gyógyszerész, fényképész végzettséggel, de egyiket sem használja
Szilvia . 40-50 körüli elvált nő
Krisztina 20 éves, a színművészetire jár

1. JELENET:

Helyszín: a 3-as metró Árpád hídi megállóhely

Nyílik a metró ajtaja. Az ajtóval szemben Laci és Erika ülnek egymás mellett. Felszáll Natalia, kezében egy macskaszállító ketreccel, benne egy búsan magába kucorodó sziámi macskával. Minden szem rájuk szegeződik. Laci feláll és átadja helyét az imbolygó öregasszonynak.

Laci: Üljön csak le és tegye ide a cicust!
Erika: Jaj, de félénknek látszik szegény! Éhes, vagy fél az utazástól?
Natalia: Vak.
Erika: Bak?
Natalia: Mondom, vak! Vak a macska és mivel nem tudja, hogy hol van, csak a hangokat hallja, ezért lapít. Meg amúgy is szurit kapott. Az állatorvostól jöttem.
Laci: Fáj valamije? / Simítja ki lányos mozdulattal homlokából göndör szőke fürtjeit /
Natalia: Rendetlenkedik a gyomra, nem eszik és már a harmadik napja, hogy széklete sem volt. Pedig olyan jó evő a drágám.
Laci: Hát, elég fejlett példány az, szent igaz!
Erika: Csak nem hashajtót adott neki az orvos?
Natalia: Nem, dehogy. Az orvosságot majd otthon kell beadnom. Beletekerem egy kis kenőmájasba, az a mindene. Nekem is van egy kis dolgom még az SZTK-ban, csak azután mehetek haza. Laborvizsgálat.
Laci: És gondolja, hogy beengedik a rendelőbe a macskával?
Erika: Már miért ne engednék?
Laci: Hát mert egészségtelen egy állatot, főként egy beteg állatot oda vinni. /Csap egyet a saját derekára. /
Erika: /Furcsán méregeti./ Most mit csapkorászik? Egyébként meg, ki a fene tudja róla, hogy beteg?
Laci: Elég, ha a hangját hallják!
Natalia: Mi van a hangjával?
Erika: Na, a maga hangja se semmi!
Natalia: Most mit izélnek, szegény kicsim még nem is nyávogott. Amúgy meg nehogy összevesszenek már Bastetten?
Laci: Bastet? Különös név.
Erika: Az.
Laci: Életembe nem hallottam ilyen macskanevet!
Erika: Biztos van valami jelentése.
Laci: Bastet, ha jól emlékszem, egyiptomi istennő, az öröm és az élvezetek istennője.
Erika: Nem mondja? /Néz rá / Hát erre a macskára ez a név valahogy nemigen illik.
Natalia: Nekem Bastet 13 éve a macskámat jelenti. Nem tudom mi lesz vele, ha itt hagyom…
Laci: Na, nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni! Egy laborvizsgálat még nem behívó a korbonctanra.
Erika: Ez nem volt valami vicces.
Natalia: Nekem tetszett. De el kell, hogy mondjam, nem a betegség miatt aggódom elsősorban, hanem az utazásom miatt.
Erika: Utazás? Hová utazik?
Natalia: Még nem döntöttem el, hogy elutazom, de Brazíliába mennék, már ha mennék. Egy ismerős család hívott meg, az aranylakodalmukra.
Laci: Jaj, ne sokat filózzon, bólintson rá és kész! Egyébként beszél valami nyelvet?
Natalia: Az angolt, de nem ártana felfrissítenem. Eléggé elapadt a szókincsem már.
Laci: Én pár hét alatt szívesen felduzzasztom. Egy nyelvtanfolyamot vezetek a hat kerben a gimnáziumi állásom mellett.
Natalia: És nem túl nagy vakmerőség az én koromban beülni a padba? Nem néznének ki?
Erika: Tanulni sosem szégyen!
Laci: Itt a számom, hívjon bátran, de Bastettet ne hozza, kérem! Félek, ha ő is ott lenne, senki sem foglalkozna a tanulással.
Erika: Bocs, hogy meglöktem! /Simítja meg Natalia karját./ Nem értem miért kell egy metrónak ilyen vadul fékeznie. Csak tudnám, ki vezeti, esküszöm…
Laci: Megölné? /Nevet./
Erika: /Meglepetten néz rá / Hát ki tudnám lökni az ajtón, az biztos!
Natalia: Miféle buta beszéd ez? Ilyet gondolni sem szabad!

2. JELENET

A Gyöngyösi utcai megállónál felszállásra vár két nő Krisztina és Szilvia. Az ajtó pár másodpercig nem enged, aztán csak kinyílik. Az utasok bentről sietősen elhagyják a fülkét, csak Laci, Natalia és Erika maradnak. Velük szemben foglalnak helyet az újonnan érkezők Krisztina és Szilvia. A szerelvény elindul.

Krisztina:  /Észreveszi a macskaketrecet, közelebb hajol hozzá./ Jaj, de édes cicus!
Natalia: Ne babrálja kérem, beteg!
Krisztina: Súlyos?
Laci: Egy kis gyomorrenyheség.
Krisztina:  Cicu micu, édes cicumicu, meggyógyulsz hamar!
Szilvia:  Most mit nyözgeti, nem ért a szóból? Az előbb azt mondta a hölgy, hogy ne piszkálja.
Krisztina:  Jól van na! Egyébként meg mit szól bele!
Natalia: Az Istenért, össze ne vesszenek már szegény kicsi Bastetten.
Szilvia: Miféle név ez? A Cirmi, a Cinci, a Mirci már nem is jó egy macskának?
Laci: Egy előkelő sziámi macskának nem!
Krisztina:  Sziámi? A kedvencem a sziámi! Csak egy pillantást hadd vessek rá! /Leguggol hozzá./
Laci: Vigyázzon, nehogy ijedtében megharapja! Vak
Krisztina:  /Máris hátrakapja a kezét és visszaül a helyére./ Vak is, beteg is? Szabad ilyet emberek közt utazatni?
Erika: Na ne legyen már ilyen finnyás! Mikor a fekélyes lábú hajléktalanok, meg bőrbetegek után fogdossuk a kilincseket szokott erre gondolni?
Krisztina: Most mit cukkol?
Laci: Hölgyeim inkább kapaszkodjanak, mert jön a következő megálló és az előbb is már akkorát rándult a kocsi, hogy majdnem elsodródtunk. /Hatalmas fékezés, Krisztina nekidől Szilvinek./
Krisztina:  Ne haragudjon, nem akartam.

A megállónál felszállásra váró emberek, a szerelvény ajtaja azonban megmakacsolja magát, nem nyílik ki.

Szilvia:  Most mi a franc van? Miért nem nyílik?

Erika türelmetlenül topog az ajtónál.

Erika: Nyílj már ki te szar! Nekem le kell kiszállnom. Mindjárt szétcsaplak! / ütögeti az ajtót /
Krisztina: Basszus, ez tényleg nem nyílik. Beszarás, benn rekedtünk!
Laci: Az előbb is olyan furán akadozott.
Natalia: Nekem sietős dolgom van, és nem szeretném, ha bezárna az SZTK.
Szilvia:  Én sem érek rá a kvaterkázásra. Ki kéne hívnom a gázszerelőt, mert képtelen vagyok begyújtani a gázbojlert. Fejemre nő már a sok mosatlan.

Az ajtó továbbra sem nyílik. Pár perc múlva a szerelvény megindul, de az alagút mélyén váratlanul megáll. Hirtelen sötétség lesz, aztán újra fény. Az utasok ijedten néznek Lacira.

Szilvia:  Csináljon már valamit! Beszorultunk, nem látja?
Laci: Legalább elmarad az órám, úgysem volt kedvem ma hozzá. Nem csinálták meg a múltkor sem a házit… Hát majd rájönnek…hogy..
Natalia: Mire jönnek rá? Ne beszéljen már csak úgy maga elé. Nekem felforr itt a vizeletem, a macskám meg ideges lesz.
Szilvia:  Miért vizelet van magánál? Katétere van?
Krisztina:  /Röhög./
Laci: A hölgynek laborvizsgálata lesz.
Krisztina:  És viszi a lét? /Kuncog./
Szilvia:  Fúj, de gusztustalan! Olyan, mint az uram. Egyszer a konyhaasztalon hagyta a hugyos üvegét, én meg gyanútlanul felemeltem, de a teteje nem volt lezárva.
Erika: És kifolyt? Kifolyt, mi?
Szilvia:  Mit kifolyt, kiömlött a lányom húsos szendvicsére, amit a suliba készítettem neki! Olyan mohón szívta be a panír, hogy…
Natalia: Jaj, hagyja már abba, ez olyan ízléstelen!
Erika: Micsoda pasi az ilyen? Egy állat, egy vadbarom! Asztalra tenni a húgyot! Meg kellene ölni az ilyet!
Natalia: Ugyan hagyja már ezt az ölést. Mi maga, böllér?
Krisztina:  Hadd mondja csak, engem érdekelne, hogy hogyan ölné meg! Színiiskolába járok, majd hasznát veszem egy helyzetgyakorlaton.
Laci: Miért akarják a nők folyton megölni a férfiakat?
Szilvia:  Amiért a férfiak folyton meg akarják dugni a nőket.
Natalia: Nem szeretem ezt a beszédet, ez undorító!
Szilvia: Mi az undorító ebben?
Krisztina:  Jaj, ha tudnák a neten milyen nyíltan beszélnek az emberek a nemiségről, meg a vágyaikról!
Laci: Chatelgetsz, és párkeresőzöl is?
Krisztina: Ja, mikor mihez van kedvem.
Szilvia:  Egyszer én is párkeresőztem, és pechemre épp a hülye szomszédomat kukáztam ki! Még szerencse, hogy nem biggyesztettem fel a fényképemet. Az a marha viszont egy napon feltett egy olyat, amin egy 5 kg hallal híreskedik. Rögtön láttam, hogy ő nem más, mint a szomszédom, az a hájas Guszti, akinek a horkolását a falon keresztül is hallom.
Krisztina:  És hogy szakadt le rólad?
Szilvia:  Másnap azt írtam neki, hogy ráborult a forralt tej az arcomra és nagyon csúnyán megégtem. Le is kopott, és még a párkeresőről is töröltette magát.
Natalia: Meddig álldogálunk még itt? Senki sem intézkedik a kiszabadításunkról?

3. JELENET

Egy Hang a mikrofonba megszólal, nyugtatgatja őket, hogy folyamatban van a hiba elhárítása

 Erika: Hát ez csúcs! Most felszedték előttünk a síneket, és várunk amíg a MÉH-be kifizetik? Na én telefonálok, telefonálok a haveromnak, hogy később érek oda… /Hívja, de nincs térerő, a többiek is próbálkoznak /
Krisztina:  Ez fasza! Se telefon, se szabadulás!
Natalia: Kedvesem nem mondja komolyan, hogy órákig itt leszünk?
Krisztina: Szerintem igen. Egyszer apám azt mondta, Párizsban kerek öt órán át állt velük a tök sötétben a metró.
Laci: Szerencse, hogy itt legalább van fény!
Krisztina: De ami érdekes, hogy a vonat végébe elvonult két hippi és alaposan elmerültek egymásban. Aztán mikor világosság lett, úgy megijedtek, hogy ..
Natalia: Könyörgöm, ne folytassa!
Laci: Ki kér egy kis cukrot?
Natalia: Én kérek, milyen savanyú?
Laci: Nem tudom, a kínaitól vettem. Töltött, jó szájízt kölcsönöz.
Szilvia:  Esküszöm, szétfeszítem az ajtót.
Laci: És akkor hova megy? Odalapul az alagút oldalához és lassan araszol a fény felé? Nem mondom, nagyot alakít! Aztán, ha elindulunk szép freskó lesz magából. Majd alkalomadtán megnézzük!
Szilvia: Ja, turista utat szervezünk.rá. Ugye maga tanár?
Laci: Az vagyok
Szilvia:  Na akkor maga vezeti majd a csoportot. Most meg igazán tarthatna nekünk egy kis nyelvórát, úgy hasznosabban telne az idő.
Erika: Csak nem gondolja komolyan, hogy 45 percig állunk?

Bastet keservesen felnyávog.

Natalia: Na nem, én addig nem bírom ki. Látják, Bastet is kezd nyugtalankodni. Fájhatnak a belei.
Erika: Tényleg szerencse, hogy nem kapott hashajtót. Már mind ájultan hevernénk.

Laci ringó járással elindul.

Erika: Maga meg hova megy?
Laci: Csak járok egyet. Várjunk csak! /Emeli fel a kezét./ Hallják, hallják ezt a dübörgést?
Krisztina: Mindjárt bezúdul a Duna!
Szilvia:  Normális maga? Még hogy a Duna! Ezzel nem lehet viccelődni.
Krisztina:  Lehet, hogy már odafenn rólunk beszélnek.
Natalia: Meg hamarosan a Mennyekben is.
Szilvia:  Csak a maga nevében beszéljen! Maga hurcolássza itt a félholt macskáját, meg a vizeletét! Mi is a problémája tulajdonképpen? Ha már így magunk közt vagyunk, akár meg is beszélhetnénk az aktuális gondjainkat.
Krisztina: Ja, esetleg tanácsot is adhatnánk. Én némiképp jártas vagyok a pszichológiában. Jöhetnek a kérdések!
Szilvia:  Majd mindjárt, egy olyannak tárulkozunk ki, akinek a tojáshéj még a fenekén van! Ugyan mit tudsz Te kicsikém az élet dolgairól? Hogy is hívnak?
Krisztina:  Krsztina vagyok /Pukedlizik és nevet./
Natalia: Csomót találtak a hónom alatt. Csomót…

Döbbent csend.

Laci: /Szavalni kezd./

„Mint térképet néztem eddig kezed
De titkát megfejteni csak ma tudtam:
a bogok , a görcsök, a hálós erezet
csöpp-csomóit a lányos hajlatokban.”

Erika: Ez most mi volt?
Laci: Egy Juhász Ferenc vers.
Erika: És pont ez jutott az eszébe, pont most, amikor bekalitkáztak minket?
Krisztina:  Szerintem a néni csomójáról jutott eszébe.
Szilvia:  Idióták! Maguk más baján viccelődnek? Férfi létére nem szégyelli magát? Micsoda is, angol tanár?
Laci: Az, meg irodalmár
Krisztina: Szavalna Byrontól valamit?
Laci: Hogyne, az is megvan.

„ Ahogy itt jár-kél, szép, miként
a csillagtüzes éjszaka
fénybe árnyat és árnyba fényt
szűz arca, szeme mosolya
oly szelíden ragyog felénk,
ahogy a vad nappal soha”

Erika: Én nem bírnám ki magát. Hogy is hívják?
Laci: Laci vagyok. Szerintem ideje lenne bemutatkoznunk, nem gondolják? Ha már ilyen családiasra sikeredett ez a délután.

Bemutatkoznak mind.

4. JELENET

Erika: Na a maga felesége igazán megérdemelne egy kitüntetést.
Laci: Nekem nincs feleségem
Erika: Hát, ahogy végig nézek magán, ezt el is hiszem. El én! Az nem is baj, hogy van némi képzelőereje, meg ihletettsége, de hogy most itt ebben a helyzetben induljon be…
Szilvia:  Inkább a metró indulna be.
Laci: És Erika, maga miben utazik?
Erika: Mint látja, a tréningruhámban, néhány forinttal a zsebemben és az álmaimban.
Laci: Akkor nem is áll olyan távol az én világomtól
Szilvia:  Nehogy már unalmukban itt összejöjjenek!
Krisztina:  Miért, irigyelné?
Szilvia:  Én biztos nem. Az uram nemrég lépett le egy nyálas szájú fruskával, rám hagyva minden adósságát. Még a ruháiból sem vitte mindet el.
Natalia: Mert biztos úgy gondolta, ha nem megy a dolog azzal a másikkal, hazamasírozik.
Szilvia: Hozzám aztán biztos nem! Úgy átdobom a korláton, hogy csak úgy nyekken.
Erika: Helyes!! Én a volt matek tanárom fejét csaptam szét egy háromszögvonalzóval.

Mindannyian rémülten néznek rá

Natalia: /Felbátorodva megkérdezi./ Jézusom, maga gyilkolt?
Erika: Dehogy, csak álmomban! De ott nagyon intenzíven.
Krisztina:  És kért már orvosi segítséget, úgy értem beszélt már erről orvossal?
Erika: Mért kellett volna?
Natalia: Hát nem ártana. Ez valami belső feszültség, valami elfojtott indulat, és jóra nem vezet
Laci: És még kiket ölt meg?
Erika: Apámat. Apámat a szárítókötéllel.
Krisztina: Kezd izgi lenni ez az együttlét. Kiderül a végén, hogy mind defektesek vagyunk.
Szilvia:  De miért ölte meg az apját? Csak nem bántalmazta? Tudja hogy értem….
Erika: Nem, dehogyis. Az apám kicsi volt, alig 160 cm, vékony és rém türelmes.
Natalia: Akkor mi volt a baj vele?
Erika: Nem olvasott nekem mesét. Hiába kértem, sosem olvasott.
Laci: És ezért ölte meg?
Erika: Hát nem elég trauma ez?
Krisztina:  És anyukád hol volt? Vagy miért nem olvastál te magadnak?
Erika: Anyám nem sokkal utánam halt meg, magamnak meg ugyan hogy olvastam volna három éves koromban? Nem voltam én csodagyerek.
Krisztina:  Akkor később.
Erika: Tulajdonképpen nem is akartam megölni, de mire felébredtem, már megöltem.
Natalia: Ezt nem egészen értem. Akkor mégis megölte?
Szilvia:  Nem érti? Álmában ölte meg!
Natalia: Ezt akkor is kezeltetni kéne. Még eluralkodik magán ez az izé, és nem tud leállni, aztán a végén ébren is ölni fog. Akár itt mindjárt, engem vagy másokat.
Krisztina: Vagy szegény Bastettet! /Felröhög./
Natalia: / Ijedten a lábai közé húzza a ketrecet./
Erika: Minden megeshet. /Nevet./ Előfordult már, hogy megöltem a boltost, a postást, a kirakatrendezőt a szomszédos áruháznál.
Laci: A kirakatrendezőt hogy?
Erika: Egy üvegdarabbal. Előbb kifúrtam a szemét, lassan tekergettem benne a hegyes, éles szilánkot, utána a torkát vágtam el. Úgy spriccelt a vére, hogy csak na!
Krisztina:  És amíg te gyilkolászod őket, mit csinálnak? Nem is védekeznek?
Erika: De, eleinte védekeznek, aztán belátják, hogy ez a sorsuk.
Laci: Az, hogy megölöd?
Erika: Ja, egyébként a barátaim közül is öltem már meg néhányat.
Szilvia:  Szerintem Te elmebeteg vagy!
Krisztina:  Most mi van? Felfoghatnánk úgy is, hogy itt ez egy színpad, ahol szerepgyakorlatokat végzünk.
Natalia: Jaj, ne hajtogassa már ezeket a szerepgyakorlatokat. Maga máshonnan nem tud meríteni?
Laci: Meríteni a kútból szoktak.
Krisztina:  Vagy, akinek van, az a saját kútfőjéből.
Natalia: Hát akkor rajta angyalom!
Laci: Nehogy összekapjanak már! Még semmi jel arra, hogy tovább megyünk ezzel a fémbodegával, így hát nem mindegy, mivel ütjük el az időt? Inkább hagyjuk a szót Erikánál.
Erika: /Homlokába húzza a sapkáját, lekapja a cipőjét és az ülésen maga alá húzza a lábait./ A legjobb barátnőmet a Moncsit például egyszerűen belelöktem a Balatonba, ott ahol a lába nem ért már. Aztán amikor a csónak felé tartott, én segítőkészen, mosolyogva kinyújtottam felé a kezem. Ő krákogott a benyelt víztől és nagyon tempózott, de akkor én az utolsó pillanatban az evező élével fejbe csaptam. Még ma is emlékszem a szemére, arra, ahogy fogta az adást. Képzelhetik, a legjobb barátnőm volt. Éltében, se holtában sem hitte volna, hogy pont én ölöm meg.
Laci: És mi volt a bűne?
Erika: Elvette az egyik toppomat, és abba ment a randira. Pont a kedvenc topomban!
Natalia: Jézusom, ezért? Ezt már Bastet sem bírja hallgatni. Mocorog, nyugtalan szegénykém. Na, Basti, Basti, csitulj, mindjárt kiengednek és….
Krisztina:  Most mit hazudik neki? Senki sem mondta, hogy kiszabadulunk. Szerintem már mindenki megfeledkezett rólunk, akár meg is dögölhetnénk.
Szilvia:  Túl sok szó esik itt a halálról! Kezd egy kicsit sok lenni már nekem!
Krisztina:  Miért mondja? Még életembe ilyen jól nem szórakoztam. Be vagyunk zárva ide öten és kiderül egy csomó minden. Akár egy Agatha Cristhy regényben.
Laci: Ja, Gyilkosság az Orient - Expressen!
Natalia: Ne már! Én még nem akarok meghalni, még akkor sem, ha beteg vagyok. Most dobott az élet egy lehetőséget, egy csodás utazást és én igenis élni akarok vele.
Laci: Nocsak, amikor felszállt, még bizonytalan volt.
Natalia: Jó, de közben történt egy, s más.
Laci: Jobb lett volna, ha egy buszba rekedünk. Akkor leskelődhetnénk. Álmodozhatnánk kicsit. Mondják, szeretnek álmodozni?
Krisztina: Ahogy Te?? /Röhög./
Erika: Na, a végén kiderül, hogy nemcsak én?
Laci: Álmodozni a legszebb dolog a világon!
Szilvia:  Pedig az, az élet megrontója.
Laci: Nem, nem jól idézi a költőt. Az ábrándozás, az ábrándozás az élet megrontója.
Szilvia:  És nem mindegy?
Laci: Hát nagyon nem. Álmodni alvás közben szoktunk, ábrándozni meg ébren.
Natalia: Én ébren álmodom.
Krisztina:  Ilyen nincs, csak beképzeli magának. De ugye, ha kikúrálta magát és kiutazik a Brazíliába, küld nekem egy képeslapot?
Natalia: Mindenképpen. Csak nem tudom, Bastettel mi legyen.
Krisztina:  Most, hogy így összehozott bennünket a sors, pár hetet szívesen bevállalok. Vigyázok rá, megbízhat bennem, szeretem a cicákat. Apám sajnos nem engedte annakidején a macskát, pedig udvaros lakásunk volt. Találtam egyszer egyet a kuka mellett, élelem után kutatott, kis fekete gombóc volt. Édes piros nyelvével nyalogatott egy szalámi véget. Olyan csöpp szája volt, és olyan apró fogai, hogy megrágni is alig tudta. Én megsajnáltam és hazavittem apám meg, aki rendőr volt és gyakran otthon is kivont karddal járt, egyszerűen kijelentette, hogy tüntessem el. Hiába kérleltem, hajthatatlan maradt. Aztán ahogy elaludt az aznapi söradagja után a Tv előtt a karosszékben, én elbújtattam Kormit a fáskamrába. Igen ám, csak azzal nem számoltam, hogy reggel ő lesz az első, aki kimegy fáért.

Csend.

Laci:  Most miért nem mondja tovább?
Krisztina:  Mert nem akarom.
Natalia: Valami rossz dolog történt?
Krisztina: /A sötét ablakra mered. Mintha az a hajdani 6 éves kislány nézne vissza rá, aki a kiscicáját siratja. Szégyellősen eltöröl szeméből egy könnycseppet./
Szilvia:  Csak nem pusztult el a cica?
Laci: Az apja tette?

Minden szem rászegeződik. Krisztina csendesen bólint.

Erika: Megölte? Megölte ugye?

Krisztina elfordítja a fejét.

Erika: Egy szar alak lehetett, egy szadista dög. Ilyet tenni egy ártatlan lénnyel, meg egy ártatlan gyermekkel.
Natalia: A saját gyermekével! /Mondja nyomatékkal /
Erika: Én addig szúrkálnám késsel a mellkasát, amíg a könyököm bele nem zsibbad. Remélem, megbüntette az Isten! Tudják, hogy az Isten nagyon megbünteti az állatkínzókat?
Krisztina:  Lehet benne valami, ugyanis apámat ugyanabban a fészerben félévvel később áramütés érte esztergálás közben.
Erika: Megérdemelte. Nagyon, de nagyon megérdemelte!
Krisztina:  Szörnyű volt és valójában innentől minden más lett, szó szerint más.
Natalia: Hát efelől nincs is kétségem.
Krisztina: Olyan visszahúzódó lettem, féltem mindentől, minden élethelyzettől.
Natalia: És az édesanyja, ő sem nyújtott vigaszt?
Krisztina: Anyám csak magával foglalkozott. Nagy társasági életet élt, az apám halála után meg valósággal fellélegzett. Jöttek a pasik sorba, a nevüket sem tudtam megjegyezni, de értelme sem volt, olyan hamar túl volt rajtuk.
Szilvia:  Rémes lehetett. Ilyet legfeljebb egy pasi csinál, no de egy asszony, egy gyerekes anya!
Laci: Na, na, itt férfi is van.
Szilvia: Magáról beszél? /Mondja és elmosolyodik./
Laci:  Most mi a baja velem?
Szilvia: Áh, semmi, semmi..
Laci: Nehéz gyermekkora lehetett ilyen szülők mellett. De az én apám sem piskóta. Nálunk az apámnak az a mániája, hogy felhozza a nőit, beülteti a vacsoránál mellém, aztán kiszalad valamiért és otthagy velük. Legtöbbször elmegyek otthonról, ha jönnek, de nem lóghatok folyton az utcán. Aztán a panel falai is vékonyak….
Szilvia:  Akkor a maga apja is megéri a pénzét! De miért nem költözik el, miért nem kezd önálló életet?
Laci: A pénz miatt. Kevés az alapítványi iskolában a bérem és sajnos a nyelvtanfolyam sem teltházas.
Szilvia:  Még szerencse, hogy az uram elment tőlem és nem hozzám vonszolja fel a nőit. De én is tudok olyat, aki ilyet csinál a gyerekei szeme láttára. Csakhogy egyedül fenntartani a lakást, a gyerekeket, az nagyon nehéz ám.
Natalia: Én 35 évig voltam anyakönyvvezető, de sokszor bizony képzeletben az előttem álló mosolygós fehérruhás mennyasszonyt már láttam elgyötörten, megnyúlt arccal, sírva egy válóperi tárgyaláson. És sok esetben ez tényleg meg is történt. Említettem már, hogy ez az utazás csak úgy jött, úgy a semmiből?
Szilvia:  Nem, meséljen róla, úgy látom lesz időnk végighallgatni.

5. JELENET

Natalia: A napokban egy házaspár, akik ma Brazíliában, Victoria da Conquistában élnek, levelet küldtek nekem. Emlékeztettek rá, hogy annakidején én adtam össze őket, itt Pesten és most az aranylakodalmukra készülve arra gondoltak, hogy felkutatnak és ha megtalálnak, meghívnak magukhoz. Szép dolog nem?
Szilvia: Szép, és olyan hihetetlen.
Natalia: Pedig így van.
Laci: Én szívesen lennék a kísérője.
Krisztina: Szerintem bármelyikünk.
Erika: Én nem, mert én nem mernék repcsire szállni. Szerintem, már a felszálláskor leállna a szívem.
Szilvia: Nem mondja komolyan? Pont maga, aki álmában olyan nagy tetteket hajt végre! /Gúnyosan felnevet./
Natalia: Jaj, hagyják már ezt a buta beszédet és engedjék inkább, hogy tovább mondjam.
Szóval, ez a házaspár most újra egybekel, és nagyon szeretnék, ha én is velük lennék, de ezúttal, mint vendég. Képzeljék, akkoriban bár meglehetősen szegények voltak, de egy egyszerű Tesla magnóval rögzítették az egész szertartást, a beszédemet és mondják, hogy valahányszor csak meghallgatták mindig könnyekig hatódtak. Szóval, azt írták, úgy lenne a legszebb, ha találkozhatnánk és eltöltenék náluk egy hetet. Minden költségemet állják, csak a visszajelzésre várnak.
Laci: Akkor csak megtollasodtak az évek során! Én a maga helyébe még halálos betegen is kimennék. Még meghalni is.
Szilvia:  Maga eszénél van, hogy ilyeneket mond? Az előbb úgy szavalt itt tele érzelemmel, mint Petőfi a Nemzeti Múzeumnál, most meg, olyan kíméletlenül beszél.
Natalia: Jaj, ne lármázzanak már! Tessék, Bastetet is egészen felidegesítették. /Lehajol és simogatni kezdi a rácson át a macska orrát./ Jól van, na jól van mama csillagbogara, ne nyugtalankodj, mindjárt, mindjárt otthon leszünk.
Krisztina:  Ha nem tetszik elutazni, én szívesen elmegyek. Nyáron baromi sok a szabadidőm, de csak most, mert ha jövőre végzek a szinisulin, nagyon, de nagyon elfoglalt leszek. Nekem írják a jobbnál jobb szerepeket, nem győzök majd válogatni köztük. /Mondja álmodozó arccal, aztán felnevet./
Laci: Ja, magába született újjá Blaha Lújza!
Krisztina:  Miért? Igen gyenge lehet a fantáziája tanár úr, talán ezért nem ír verseket sem.
Laci: Írok én, sőt, egy színdarabom is van már, és ha rendesen viselkedett volna, talán még a főszerepet is megkapta volna, de így? Így már nem.
Szilvia:  De jól elvannak maguk. Látszik, hogy se gyerek se semmi, csak élik az önző maguknak való életüket. De itt az enyém! Na azt megírhatná valamelyikük, aki olyan vastag írói vénával rendelkezik! Tele vagyok számlákkal, hitelekkel, amiket örökül hagyott rám a volt uram, aki az életelixrtől megrészegedve fejest ugrott a szerelembe. Aztán itt a művesés apám, a cukorbeteg anyám. Soroljam?
Erika: Miért van az, hogy ha az emberek összezáródnak, iskola, munkahely, kórház, vagy egy utazáskor, olyan közlékennyé válnak, amúgy meg csak elsuhannak egymás mellett?
Natalia: Drágám, csak nem azt akarja mondani, hogy egész nap traktálnunk kellene másokat a problémáinkkal, vagy mindenkivel megosztani a legféltettebb titkainkat? Mindenki tarsolyában akad olyan dolog, ami nem kíván nyilvánosságot, és ezeket legfeljebb egy könyvben, egy színdarabban látnánk szívesen, de elmondani, na azt már nem.
Krisztina:  Szerintem ez elég régimódi felfogás, és miután egy ideig még úgyis itt maradunk, igenis, nyugodtan mesélhetnénk.
Szilvia: Magunkról?
Krisztina: Hát nem feltétlenül magunkról, lehet másokról is. Ki kezdi?
Natalia: Most tényleg azt hiszik, hogy maradunk még?
Erika: Miért, látja valami halvány jelét is a szabadulásnak? Erről a vágányról már lemondtak. Már kerek 30 perce dekkolunk itt. Én már nem is akarok hazamenni.
Szilvia: Olyan jól érzi magát?
Erika: Hát jobban, mint otthon. Akármilyen hülyén hangzik is, én élvezem a társaságukat. Én mostanában csak úgy vagyok, vagyogatok. Se állás, se cél, se pénz, se pasi. Pedig a gyógyszerész, meg a fotós sulim is megvan. Szar ügy, de valahogy leeresztettem, nagyon, de nagyon leeresztettem. Még magamra is magam vagyok. Ha akad is valakim, az is hamar lelép, aztán persze visszakocognának, de akkor már nem kellenek. Én nem a második szerelem akarok lenni senki életében, hanem az első, az igazi.
Krisztina: Nem gondolod, hogy talán kicsit nőiesebben kellene öltöznöd? Nem túl vonzó szerintem egy tréningruhás, kötött sapkás csaj. Laci, mondjon már erre valamit, maga mégiscsak férfi!

Laci fülig vörösödik.

Laci: Nekem a belső a fontos.
Szilvia:  Úgy beszél, mint valami korboncnok. Ne mondja már, hogy elsőre nem a küllemet nézi? Az én Kálmánom aztán meg tudná mondani, mi tetszik egy nőben. Kész stylist lett mára!
Erika: Szerintem, maga sem foglalkozott túl sokat a küllemével.
Szilvia:  Mi van a küllememmel?
Erika: Hát, hogy magát sem a divatlapból vágták ki.
Krisztina:  Ami mögötte van, meg ami előtte, abból igazán leszűrhetné, hogy nem sokat engedhet meg magának.
Erika: Jó, de akkor engem sem kell cseszegetni.
Natalia: Majd rendbe jön mindannyiunk élete. Majdcsak rendbe jön egyszer. Én most kiutazom Victoria da Conquistába, és magamba szívom a napfényt, mint virágok… Igen, eldöntöttem, kimegyek, megjött a kedvem az utazáshoz. Bár ez a csomó aggaszt azért.
Erika: Nem lesz szerintem semmi gáz, a csomó is a nénivel utazik.
Szilvia:  Jézusom, micsoda beszéd!
Erika: Most mi van? A beleink, a szívünk, a májunk is velünk utazik, akkor egy kis csomó már igazán nem oszt és nem szoroz.
Szilvia:  Hogy magának milyen otromba megnyilvánulásai vannak!
Laci: Szerintem meg humoros. Egyébként, ha József Attila Ódáját nézzük, ott is fellelhetünk egy-egy tartozékunkat.
Szilvia:  Én úgy érzem, mintha becsöngettek volna a magyar órára!
Krisztina:  Vagy a biológiára!. /Huncutul ránéz Lacira / Felelhetek elsőnek tanár úr? /Nevet./

6. JELENET

A mikrofonból a recsegős Hang ismét ígéretet tesz a szerelvény rövid időn belüli indítására

Szilvia:  Csak tudnám, hogy mi a bánat tart eddig? Ha én a Tescóban így dolgoznék, már biztos kirúgtak volna. Ezek meg, csak emelgetik a vonaljegyek árát, de se a szerelvények tisztaságával, se a műszaki állapotukkal nem törődnek.
Laci: Meg velünk sem. De én már nem is sietek. Az órám úgyis elmaradt, a holnap meg messze van még. Legalább ma az öregem is hiába vár a legújabb barátnőjével. Jól pofára esik majd, ha nem talál otthon.
Erika: Csak nem gondolja komolyan, hogy itt éjszakázunk?
Laci: Nem, azt nem, de hogy ma nem sietek haza, az fix. Ha innen egyszer kijutok, sétálok egyet, vagy beülök valahová egy sörre. Kicsit élvezni szeretném a szabadságot.
Erika: Én egy haverommal taliztam volna, meg kellett volna adnom neki a kölcsön kért pénzt. Most biztos azt hiszi direkt nem mentem, mint a múltkor.
Krisztina:  Este szívesen elmentem volna a kerületi tánckörbe a csajokkal, de valahogy nincs már hangulatom hozzá, pedig nagyon rákészültem, még cipőt is vettem hozzá. Sebaj, majd legközelebb! Most inkább hazamegyek és otthon chatelgetek, az is olyan, mintha társaságban volnék.
Natalia: Miért, itt nincs elég jó társaságban? Én megmondom őszintén, élveztem. Na jó, az elején még nem, meg aztán itt lenne ez a laborvizsgálat is, de… talán jobb, hogy most így alakult. Valahogy elterelődött a gondolatom a betegségről. Csak ez a vizelet, ezt hiába hoztam, ezt kiönthetem.
Krisztina: Csak ne itt könyörgöm.
Natalia: Nem, nem. /Elmosolyodik./ Majd holnap elindulok újra. Egyedül. Kicsi Bastet legalább otthon kipiheni magát.
Krisztina:  Vagy jól összefossa magát. Már úgy értem a hashajtótól.
Szilvia:  Maga mindent kimond, amit gondol?
Krisztina:  Általában igen.
Erika: Jaj, ha az ember mindent kimondana és mindent megtenne!
Laci: Hát maga tényleg jobb, ha visszafogja magát! Legalábbis, míg együtt vagyunk.
Szilvia:  /Az órájára néz / Na, én is lemondhatok a gázszelőmről. Megint vajdlingban mosogatok, mint nagyanyám.
Laci:  Innen már csak egy fordulat és jön a teknő meg a mosószappan!
Natalia:: Maga számára ez lehet, hogy humor, de én bizony bütykösre mostam a kezem annakidején. Szegény jó Margóm is. Olyan ferdén álltak az ujjai, hogy esküszöm, elmehetett volna zsebesnek a 6-os villamoson. Isten nyugosztalja kutya élete volt előttem….

Csend. Mindannyian ránéznek. Natalia zavarba jön. Érzi, hogy megértették a mondatát. Krisztina szól elsőként.

Krisztina:  Elvesztette?
Natalia: Sajnos, egy lakástűzben. Karácsony másnapján, én az unokaöcséméknél ebédeltem és mire visszaértem hozzá, már csak a gomolygó füstöt és a tűzoltókat láttam. Emlékszem, rögtön elájultam.
Krisztina: Mindenkinek van valami csomó az életében. Nekem Zsolt az örök, pedig csak 16 évesek voltunk. Egy gyönyörű, mindent elsöprő nagy szerelem volt.
Szilvia: Akkor miért lett vége?
Krisztina:  Nem a szerelemnek lett vége, hanem Zsolt életének. Motorbaleset, és még csak nem is az ő hibájából.
Laci: /Szavalni kezd./

„A szerelem megfogta a kezem
és húzott magával a sötét rengetegbe,
aztán hirtelen fény lett, erős és vakító,
de mi ott maradtunk mind a ketten.”

Krisztina:  Kitől idézett?
Laci: Magamtól. Van úgy, hogy angolul írok egy verset, aztán átteszem magyarra, vagy fordítva. Ezt majd alkalomadtán angolra is átteszem.
Natalia: Szerintem, hagyja így, ne bolygassa.
Szilvia:  Szerintem se.

Hang a mikrofonba jelzi, hogy elhárították a veszélyt. A szerelvény hirtelen elindul. Öten hosszan egymásra néznek.

Erika: Most akkor hol is vagyunk?
Laci: Szerintem a Városkapu jön.
Szilvia:  Nem, azt már elhagytuk.
Krisztina: Ez már a végállomás?
Natalia: /Megfogja a ketrecet fülét és feláll./ Igen, a végállomás.

Függöny.