A TEHETSÉGKUTATÓ PÁLYÁZATRA BEÉRKEZETT PÁLYAMŰ

 
DRÁMA

 ELSŐ JELENET

Szilvia és Laci az orvosi váróban ülnek. A váró falára, kikapcsolt televízió készülék van felerősítve. Szilvia folyamatosan Lacit nézi, aki elmélyülten olvas.

Amikor Laci felnéz, Szilvia elmosolyodik. Laci zavartan ismét a könyv mögé bújik.

A kezében telefonnal, fülében fülhallgatóval belép a csinos, fiatal Kriszta.

SZILVIA: Itt nem lehet telefonálni!
KRISZTA: Ahol van térerő, ott lehet!
SZILVIA: De ez orvosi rendelő, itt nem lehet.
KRISZTA: Mondom, hogy lehet! Maga nem valami okos, ugye?
SZILVIA: Tedd le azt a telefont, megzavarja az orvosi műszereket.
KRISZTA: Nem telefonálok, hanem zenét hallgatok. MP3.
SZILVIA: Akkor meg mi a fenének vitatkozol?
KRISZTA: Nem én kezdtem… Itt nincs is térerő.

Kinyílik az egyik ajtó egy ápolónő lép ki rajta, kezében monitort cipel. Görnyedezik a súly alatt, nagyokat szusszan. Követi őt a következő nővér, ő számítógépet visz. Nehézkesen vonszolja a terhet. Mindketten kimennek a kijáraton.

KRISZTA: Ki után következem?
SZILVIA: Itt időpontra kell jönni. Nincs érkezési sorrend!

A székek takarásából felül az eddig láthatatlanul fekvő Erika. Álmosan nyújtózkodik.

ERIKA: Van már dél? Mert délben én jövök!

Kriszta leül Erika mellé, távolabb Szilviától.

KRISZTA: Te miért vagy itt?
ERIKA: A szerelem az oka.
SZILVIA: Ne beszéljen baromságokat! A szerelem miatt senki sem kerül ide.
ERIKA: És te?
SZILVIA: Beszélgetni jöttem.
KRISZTA: Beszélgetni?
SZILVIA: Azt mondta a doktor, hogy szívesen beszélgetne velem. Hát eljárok.
ERIKA: És milyen gyakran jársz?
SZILVIA: Hetente kétszer.
KRISZTA: Jézusom, maga meg van zakkanva! Hetente kétszer jár fel a Lélek Reparációs és Idegrendészeti Központba? Beszélgetni?
SZILVIA: Ez nem terápia, nekem nincs semmi bajom.
ERIKA: És maga?
SZILVIA: Ne zavarja, nem beszél magyarul! Látja, hogy valami angol könyvet olvas.
LACI: Én csak nyugtatóért jöttem.
KRISZTA: Mégis beszél, látja?

 Szilvia a közönség felé:

SZILVIA: Esős, borult idő volt. A buszmegállóban álltam, egyedül. A nyirkos hideg kiszívta belőlem a vidámságot és az életkedvet. Csak álltam és vártam a buszt. Közben egyre szürkébb, és áttetszőbb lettem. Az eső kimosta belőlem a színeket.

Korombeli fiú biciklizett arra. Már messziről figyelt. Elvörösödtem zavaromban, mosolyogni próbáltam. Mikor mellém ért, le sem lassított, csak ennyit kiáltott oda: Huhh, de ronda vagy!

Belenéztem a megálló üvegébe, alaposan megnéztem az arcom. Egyre közelebb hajoltam, míg a homlokom neki ütődött az átlátszó felületnek. Aztán belevertem a fejem a kemény, hideg üvegfalba. Újra és újra. Addig, amíg szédülni és émelyegni kezdtem.

Kinyílik a rendelő ajtaja, a doktor lép ki.

DOKTOR: Önöknek bajuk van, kérem, de ne aggódjanak, én segítek mindenkinek. Amikor innen kilépnek, ígérem, hogy sokkal jobban fogják érezni magukat! Nem kell mást tenniük, csak megbízniuk bennem, és követni az utasításaimat. Önök most kiszolgáltatva érzik magukat. Minden beteg ember így érez. Én ezzel kérem, tisztában vagyok! Én Önöket istápolni fogom, végig vezetem a betegség erdején, ki, egészen az egészség harmatos mezejére. Én a maguk kezét soha el nem engedem! Kapaszkodjanak belém és kövessenek majd.
De addig is, fogadják el ezt, használatra.

A doktor a zsebéből előveszi a televízió távirányítóját.

DOKTOR: Szigorúan a mentálhigiéniájuk romlásának megelőzése érdekében, hogy a szürke unalmat kijátsszuk, itt hagyom önöknek ezt. Használják épülésükre.

A távirányítóér Szilvia nyúl elsőként.

A doktor visszamegy a kezelőbe.

KRISZTA: Miért magánál van a távirányító?
SZILVIA: Mert én nyúltam érte először. Te nem vagy valami okos, ugye?
KRISZTA: Úgyse nézném, zenét hallgatok.
KRISZTA: Tíz éves koromban voltam a legokosabb. Bejutottam a tanulmányi verseny döntőjébe. Ott álltam a hatalmas könyvtárteremben, és mindenki engem figyelt. Lesték a szavaimat. Életemben először éreztem, hogy élek. Dobogott a szívem veszettül. Elhangzott az utolsó kérdés. Várakozásteljes csend volt. Álltam, és nem jutott az eszembe a válasz. Fogalmam sem volt, hogy mi a megoldás, de biztos voltam benne, hogy mire lejár az idő tudni fogom. Hatalmas biztonság volt. Tudtam, hogy jó választ fogok adni. Fogalmam sem volt, hogy hogyan, de menni fog. Így is lett!

Megmondtam a megoldást és győztem! Én szereztem a legtöbb pontot! Megnyertem a versenyt. Bebizonyosodott, hogy én vagyok a legokosabb! Hatalmas taps volt a válsz. A barátaim körül ugráltak és boldogan ünnepeltek. Mindenki gratulált! Kaptam oklevelet, emlékplakettet. Készült sok fotó.

Aztán apám is felállt székből, amiből a versenyt végignézte és lassan, kimérten odajött hozzám. Amikor hozzám ért elmosolyodott, és csak annyit mondott: Nagyon jól áll rajtad ez a blúz.
ERIKA: Mesél magáról?
SZILVIA: Mit akar tudni?
ERIKA: Bármit.
SZILVIA: Hm. Most hagytam el a férjem. A lányom felnőtt, egyetemre ment. Mostanáig kitartottam, de aztán elég lett. A környezetemben mindenki tisztel ezért a lépésért. Azért, hogy ilyen bátor vagyok. Főleg anyám. Ő nagyon nagyra tart. Ő nem merte ugyanezt meglépni, annak idején az apámmal.
ERIKA: Nem lehetett könnyű döntés.
SZILVIA: Nekem kell irányítanom az életem. „Vezess, kövess, vagy takarodj az útból.” Ez az alapelvem.
ERIKA: Jó lehet, ha valaki ilyen határozott és ennyire pontosan tudja, hogy mit akar.
SZILVIA: És te, mit is mondtál? Miért vagy itt?
ERIKA: Gyerekkori trauma.
SZILVIA: Nem azt mondtad, hogy a szerelem miatt
ERIKA: Nem. A szerelem miatt senki sem kerül ide.
SZILVIA: Persze! Igazad van! Szerintem mi jól megértjük majd egymást!

Kriszta egészen közel ül le Lacihoz.

KRISZTA: Milyen gyógyszert szedsz?
LACI: Nyugtatót.
KRISZTA: Ideges vagy?
LACI: Előfordul.
KRISZTA: Nők közelében is?
LACI: Miért fontos ez?
KRISZTA:  Nem akarlak felidegesíteni.
LACI: Rendben.
KRISZTA: Mit olvasol?
LACI: Te mivel foglalkozol?
KRISZTA: Színészettel. Bár még csak tanulom. Tetszik a frizurám?
LACI: Nem nagyon értek hozzá.
KRISZTA: Nagyon fényes az új sampontól, megszagolod?
LACI: Most inkább nem.
KRISZTA: Én is szoktam ideges lenni.
LACI: Sajnálom
KRISZTA: Tudod, hogy milyen hosszú a maratoni táv?
LACI: 42 kilométer.
KRISZTA: Annyi! Illetve egészen pontosan 42 195 méter. És azt is tudod, hogy miért annyi?
LACI: Hát, azt hiszem azért, mert az a futó annyit futott ott Spárta, meg Athén, meg Marathon között.
KRISZTA: Tetszel nekem! A futót amúgy Philippidész-nek hívták.
LACI: Aha.
KRISZTA: Akarod tudni, hogy igazából miért annyi a táv?
LACI: Persze.
KRISZTA: Az első újkori olimpiákon csak nagyjából mérték ki a pályát. Aztán az 1908-as londonin 42 kilométerre növelték, mert ennyi volt az út a Windsori kastélyból a White-City stadionig. Csakhogy az angol királynő, Alexandra kiborult, és felségsértést emlegetett, amiért a futók nem a királyi díszpáholy előtt érnek be a célba. A szervezők meg beijedtek, és megtoldották a 42 kilométert még 195 méterrel, hogy Alexandi megnyugodjon. Hát ezért.
LACI: Ez komoly?
KRISZTA: Nem tudom. Olvastam valahol.
LACI: Sose halottam olyanról, hogy valaki ezen az utolsó 195 méteren adta volna fel.
KRISZTA: Hm, lehet, hogy nem is volt olyan.
LACI: Sokat olvasol?
KRISZTA: Te szeretsz kefélni?
LACI: Tessék?
KRISZTA: Én szeretek. A legjobban mégis a szopást szeretem. Amikor a fasz a számban…
LACI: Basszus!

 Laci felpattan, lecsapja a könyvet és kirohan a mosdóba.

 LACI: Az egész napról nincs más emlékem, minthogy szaros alsónadrágban, bokámra csúszott zoknival állok a fiú vécé mosdójánál, közvetlenül a forgalmas folyosóra vezető ajtó mellett, és a bal kezemben tartott Trapper farmernadrágomból, a jobb kezemmel, mert hogy jobb kezes vagyok, kétségbeesetten merem át a híg fost a mosdókagylóba.

A porcelán fehérjét egyre nagyobb folt takarja - elfelejtettem megnyitni a csapot.

Nem érzek undort, nem érzek viszolygást, csak a szörnyű félelmet, hogy kiderül.

Nem tudom, mire gondolhattam? Hogyan gondolhattam, hogy nem veszik észre?

Aztán nem tudom, mi történt! Nyilván nem úsztam meg a megaláztatást.

Sokáig szégyelltem szólni, ha vécére kellet mennem. Aztán megtanultam, hogy szégyen és szégyen között is van különbség.

Kriszta felveszi a könyvet és belelapoz.

SZILVIA: Ezt most miért csináltad?
KRISZTA: Mit?
SZILVIA: Szemét kis szuka vagy! Tudtam, ahogy megláttalak.
KRISZTA: Tetszik neked?
SZILVIA: Ostoba! Csak az empátia. Biztos szar most neki.
KRISZTA: Menj utána és szopd le.
SZILVIA: Hogy mered…
ERIKA:  Nem hiszem, hogy volt már dolga nővel.
KRISZTA: Miért? Ismered
ERIKA:  Látszik rajta.
KRISZTA: Ezt most miért mondod?
SZILVIA: Igaza van. Fél tőlem. Talán túl erős vagyok neki. Ez ijeszti meg.
ERIKA:  Igen, túl valóságos. Túl nehéz.
SZILVIA: Ezt hogy érted? Mi az, hogy túl nehéz?
ERIKA:  A személyiséged, a jelenléted. Túl erős, túl sűrű neki. Túl nehéz.
SZILVIA: Én abban hiszek, hogy az embernek tudnia kell, hogy mit akar. „Aki tudja merre tart, az előtt az élet utat nyit!” Ez az ember szemmel láthatólag csak sodródik. Biztosan valami hivatalnok.
KRISZTA: Kurva okos vagy!
SZILVIA: Mi a bajod velem?
KRISZTA: Emlékeztetsz az apámra.
SZILVIA: Te kezdted! Minek provokáltál?
KRISZTA: Csak zenét hallgattam.
SZILVIA: Olyan stílusban szóltál hozzám, hogy…
KRISZTA: „…kislányom, velem így nem beszélhetsz, én vagyok az apád!”
SZILVIA: A legjobb lesz, ha nem szólsz többet hozzám.

A bejárati ajtó ismét nyílik, és belép Natália.

NATÁLIA: Jó napot kívánok. Ugye, jó helyen járok. Éppen ide készültem. Ha lehet, ne jöjjenek közel hozzám, és ne szólítsanak meg. Az ilyesmi zavar.

 Laci lesütött szemmel visszajön a mosdóból és leül.

Natália leül, két székkel Laci mellé. A táskájából kitesz egy befőttesüveget, benne sárga folyadék.

LACI: Az micsoda.
NATÁLIA: Szépen kértem, ezt ne tegye.
LACI: Mégis. Mi az ott? Kivételesen!
NATÁLIA: Urinális folyadék.
LACI: Úgy érti vizelet?
NATÁLIA: Nem élvezem ezt a beszélgetést. Kérem, tartson távolságot.
LACI: Nem tenné el?
NATÁLIA: Nem tehetem, ide hoztam, hogy átadjam vizsgálatra. Zavarja tán? Nem látott még ilyet?
LACI: Nem szívesen látok.
NATÁLIA: Szomorúan hallom. Engedek a prüdériájának. Nem látom akadályát, hogy a problémás üveget a táskámba visszahelyezzem.
LACI: Hálás vagyok!

Újabb ápolónők jönnek, valamilyen berendezést tolnak át a várón, erőlködve, izzadva, ki a kijáraton.

Nyomukban a doktor.

DOKTOR: Megelégedéssel látom, nem szorulnak a televízió nyújtotta tartalmatlan támaszra. Olcsó, sekélyes öröm. Ám, ha meggondolják, sem hibáztatom önöket. Sokszor kényszerülünk olyasmire, mely ízlésünkkel nem fér össze. Magam például messzemenőkig elutasítom a paraszolvencia csúnya és megalázó szokását. Ugyanakkor, ha valaki hálája kifejezéséül ezt a módszert választja, ugyan, ki vagyok én, hogy elítéljem? Lehetnék-e jó doktor, képes lennék-e másokhoz őszintén és odaadóan fordulni, ha megítélném bárki tetteit?

 A váróban ülők azonnal a táskájukban, zsebükben kezdenek kotorászni.

A doktor körbejár és mindenki előtt meghajolva picit, elveszi a felé nyújtott borítékokat.

DOKTOR: A beteg a legfontosabb!

 A doktor megigazítja a nyakkendőjét, frizuráját, majd kimegy a kijárati ajtón.

KRISZTINA (Natáliához): Maga miért hozott pisit?
NATÁLIA: Muszáj magával is beszélgetnem?
KRISZTA: Ne haragudjon már!
NATÁLIA: Kivizsgáláskor nem ritkán kérnek az embertől úgynevezett vizeletmintát.
ERIKA: Ez igaz.
SZILVIA: Tőlem nem kértek.
KRISZTA: Tőlem sem. Tőled kértek?
ERIKA:  Nem is tudom, nem emlékszem. Lehet, hogy nem.
SZILVIA: Mi a panasza?
NATÁLIA: Ilyen mérvű tapintatlanságot talán nem kell elviselnem!
SZILVIA: Csak a segítő szándék…
NATÁLIA: Most csakugyan körém gyűlnek?
SZILVIA: Biztos drogos!
NATÁLIA: Kikérem magam…
KRISZTA: Hormonkezelést kap?
NATÁLIA: Mivel vívtam ki nagyfokú figyelmüket?
SZILVIA: Talán, a konzerv húggyal?
KRISZTA: A Lélek Reparációs és Idegrendészeti Központba nem szoktak vizeletmintát kérni.
NATÁLIA: Úgy érti, ez nem az… onkológia?
SZILVIA: Szóval rákos! Tudtam!
LACI: Azért lehetne tapintatosabban…

Delet harangoznak.

ERIKA: Olyan nagy lett a csend. Nem nézünk tévét?
ERIKA:  Képtelen voltam kikapcsolni. Sem altató, sem nyugtató nem használt. Nem voltam képes oldani a frusztrációt. Szüntelenül szorongtam. Tizenhét kilót fogytam két hónap alatt.

Ekkor kezdtem el gyilkolni. Lefeküdtem, és elképzeltem, hogy embereket ölök meg az utcán. Éjszaka oda settenkedem a járókelők mögé és leszúrom őket. Nyáron, az óvoda ablakán át kézigránátot dobok az alvó kicsik közé.

Láttam magam előtt az újságok szalagcímeit. „Ismét lecsapott a gyilkos! Már 241 halott.”

Csak így tudtam elaludni. Elaludtam, de álmomban folytatódott a képzelgés, jött a bűnhődés. Szörnyű lelkiismeret furdalásom volt. Álmomban kísértettek az elképzelt gyilkosságok. Visszatérő álmom lett, hogy megölök valakit, valakit, akit ismerek ugyan, de mégsem tudom, hogy ki ő, és tudom, hogy a dolog nem tehető meg nem történté! Hogy örökre halott marad, örökre megöltem. A véglegesség elviselhetetlen!

Szilvia bekapcsolja a televíziót, ahol éppen a déli Híradó kezdődik.

A rendelő előtt könnyes tekintetű nővérek és nyüzsgő újságírók gyűrűjében áll a doktor, mellette a miniszter.

A vezető hír a Lélek Reparációs és Idegrendészeti Központ bezárása.

DOKTOR: Hát, kérem elérkezett a setét idő, melyről mindannyian tudtuk, hogy közeleg. Elérkezett és magával ragad. Az idő, miként a történelem nem kegyelmez. Lecsap és elragad. Én itt, a Lélek Reparációs és Idegrendészeti Központban betegek sokaságát vezettem ki a betegség erdejéből az egészség harmatos mezejére. Ők megbíztak bennem, és követtek. Szorították a kezem, kapaszkodtak belém és én egyszer sem hagytam őket cserben! Megalkuvást nem tűrő, magasan képzett szakember lévén mindig ott álltam a történelem ítélőszéke előtt, élet és halál határán. De most lelépek, mert az idő erre kényszerít.

 A doktor hátrafordul, és látványosan bezárja a központ ajtaját.

RIPORTER: És mi lesz a betegekkel?
DOKTOR: A betegek kérem, a legfontosabbak!
RIPORTER: Ki veszi át a kezelésüket?
MINISZTER: Mostanáig az állam jóvoltából, az adófizetők pénzén gondoskodtunk a betegekről. De lássuk be a betegség, végső soron mégis a betegek ügye. Mondok egy példát. A pszichotikus beteg és a pszichózis olyan szoros, intim kapcsolatban van egymással, amit senki, még az orvos sem tud megérteni. A legújabb kutatások azt bizonyítják, hogy a pszichotikus beteg a pszichózist maga teremti. Mintegy hosszú, gyengéd terhesség során maga hordja ki. A saját lelkében nevelgeti, érleli, becézgeti. Azt a pszichózist nem a kormányzat, nem az orvos, vagy az adófizetők helyezik a betegbe. Miért lenne hát a kormányzat, vagy az orvos dolga, hogy azt meggyógyítsa? A betegség a beteg belügye, a továbbiakban nem kívánunk belefolyni a problémába. Elsőként a Lélek Reparációs és Idegrendészeti Központot zárjuk be, később az összes többi pszichológiai, pszichiátriai intézetet. Meggyőződésem, hogy ez a lépés javítani fogja a közegészségügyi állapotokat, és javítja majd az ország mentálhigiéniás állapotát.

Szilvia kikapcsolja a televíziót. Némán ülnek.

SZILVIA: Ez most komoly?
LACI: A televízióban volt, láttad. Persze, hogy komoly.
KRISZTA: A televízióban nem mehet le olyan, ami nem igaz. Törvény van rá.
LACI: Médiatörvény. Nagyon szigorúan veszik.

Csendben ülnek, majd egyszerre mindannyian harsány nevetésben törnek ki.

KRISZTA: Televízió, ugyan!

Erika, úgy, hogy a többiek ne lássák, elővesz a táskájából egy revolvert és az övébe tűzi, majd ráhúzza a pulóverét.

ERIKA:  Elmúlt dél, bekopogjak?
SZILVIA: Ki van írva, hogy majd szólítanak.
KRISZTA: Én bekopognék.
ERIKA:  Kicsit még várok.
LACI: Súlyos a baj?
NATÁLIA: Én ezt a témát, a magam részéről kimerítettem.
LACI: Csak segíteni szeretnék, látom nem kísérte el senki. Ha támaszra van szüksége…
SZILVIA: Gerontomán a faszi!
NATÁLIA: Én akkor megyek is. Megkeresem az… onkológiát.

Natália feláll és elindul kifelé.

NATÁLIA: Sosem gondoltam volna, de azt hiszem, van a léleknek valami nehézkedése. Súlya. Valami furcsa, eddig ismeretlen fizikai erő hat rá.
Ha nem tartom erővel fent, a magasban, akkor elkezd egyre lejjebb és lejjebb ereszkedni. Mintha erő húzná, nehezedik lefelé.
Nem tudom, hogy az én lelkem különösen súlyos lélek-e, vagy csak amolyan közepesen súlyos darab, de minden percben tartanom kell, erővel, megfeszülve, mert hajlamos egy pillanat alatt alá merülni.
Hogy mibe? Hát ez az! Azt még sosem mertem kipróbálni.

Natália az ajtóhoz lép és megpróbálja kinyitni a kijáratot, de az nem nyílik. Rángatja, de semmi.

NATÁLIA: Fiatal ember kérem! Restellem, hogy ezzel terhelem, de segítene, úgy tűnik beragadt.

Laci az ajtóhoz megy, de hiába rángatja, nem nyílik.

LACI: Hát ez nem nyílik.

Szilvia is odalép.

SZILVIA: Na, nem mintha nem hinnék magának, csak…

Szilvia is megrángatja az ajtót, de hiába.

SZILVIA: Ez be van zárva.
KRISZTA: Ne bénázzon már! Hát hogy lenne bezárva?

Kriszta is rángatja az ajtót, de az nem nyílik.

SZILVIA: Ez a te hibád!
NATÁLIA: Megtisztel, hogy nem rest és rögtön rám gondol.
SZILVIA: Te jöttél be utoljára. Fasznak kellett becsapni! Most hogy a picsába megyünk ki?
ERIKA:  Biztosan van itt valaki, aki…
SZILVIA: Ne pofázz, nézz szét.

Mindannyian nyitogatni kezdik az ajtókat és kiabálnak.

SZILVIA: Üres baszki! Mindenki lelépett!
ERIKA:  De hát dél van! Hová lettek?
SZILVIA: Na, most kapd elő azt a kibaszott mobilt, aztán hívjál segítséget!
KRISZTA: Mondtam, hogy nincs térerő.
SZILVIA: Már pedig én nem fogok itt megrohadni az hétszentség! Ezt maga baszta el!
LACI: Én? Miért én?
SZILVIA: Maga a férfi, tudnia kellett volna előre.
KRISZTA: Nincs nálad a nyugtatódból? Adhatnál neki.
SZILVIA: Kurva vicces vagy kis picsa! Inkább tanuld meg használni a mobiltelefonodat, aztán ugass hülyeségeket!
LACI: Ha mindenki egyetért, akkor… biztosan van itt vezetékes telefon.

Mindannyian belépnek valamelyik irodába.

ERIKA:  Ki kell jutnom!
SZILVIA: Mert én itt akarom leélni az életemet, mi?
LACI: Biztosa mindjárt jön valaki.
KRISZTA: Másszunk ki az ablakon.

Mindannyian bemennek az irodákba.

ERIKA: Rácsok.
SZILVIA: Ez, miattad van!
ERIKA:  Miattam?
SZILVIA: Ha bemész a doktorhoz, akkor nem tudott volna lelépni! Mi a szarnak kell mindent túlagyalnod?
ERIKA: El kell intéznem valamit. Méghozzá nagyon gyorsan. Ki kell jutnom!
SZILVIA: Nyissd ki azt a kurva ajtót, és már mehetsz is!
KRISZTA: Amilyen gyakran ide jársz, lehetne kulcsod!

Szilvia nekiront Krisztának. Erika oda ugrik, hogy szétválassza őket. A dulakodás közben Kriszta zsebéből egy pisztoly esik a földre.

Mindenki döbbenten nézi a földön heverő fegyvert.

SZILVIA: Ez mi a fasz?
ERIKA: Hogy került ez hozzád?
LACI: Mit akart ezzel?
NATÁLIA: Minden bizonnyal, tévedés, de legalább is félreértés van a dologban!

MÁSIDIK JELENET

Kriszta, Laci, Erika megkötözött kézzel ülnek a földön. Natália éppen az utolsó réteg leukoplasztot tekeri Erika csuklójára.

Tőlük kicsit távolabb, rájuk fegyvert szegezve áll Szilvia.

SZILVIA: Ha végeztél rákos picsa, akkor te is tedd le a segged, hogy megkötözzelek!
KRISZTA: Miért nálad van az a pisztoly?
SZILVIA: Azért, mert én nyúltam érte először.

Natália is leül, Szilvia az ő csuklóit is összeköti.

NATÁLIA: Nagyszerű. Most, ha meg nem bántom, mégis mit tervez? E remek akció mennyiben segíti kijutási terveit?
SZILVIA: Nem akarok kijutni!
ERIKA:  Hogy-hogy? Az előbb…
SZILVIA: Beszélgetni jöttem, baszd meg. Beszélgetni fogunk!
ERIKA:  Én nem vagyok pszichiáter.
SZILVIA: Leszarom! Mesélj valamit.
ERIKA:  Na, ez kurvára nem jön be! Engedj el minket!
SZILVIA: Úgy sem tudsz kimenni! Meséld el, mi az a sürgős elintézni valód?
ERIKA:  Szállj le rólam!
SZILVIA: Akkor majd mesél más. Például én!
LACI: Ki kellene mennem a mosdóba.
SZILVIA: Neked mindentől feláll?
LACI: Bassza meg!
SZILVIA: Na, rákos picsa, mesélj, amíg lehet, mielőtt elvisz a kór!
NATÁLIA: Ez így nem fog menni!
SZILVIA: Nem esne jól kiönteni a lelkedet?
NATÁLIA: Kényszer hatása alatt? Fenyegetettségben?
SZILVIA: Bármit elmondhatsz, kényszerítelek! Krízishelyzet. Viselkedhetsz másképpen. Engedd meg magadnak!
KRISZTA: Pszicholófasz!
NATÁLIA: Néhány éve csomót találtak a bal mellemben. Kemoterápia, sugárkezelés. Kihullott a hajam, hánytam, gyenge voltam. Úgy éreztem, minden lefoszlik rólam, ami emberi.
SZILVIA: Rosszul viseled a kiszolgáltatottságot?
NATÁLIA: Ismeri ezt az érzést?
SZILVIA: Beszéljünk magáról.
NATÁLIA: Azt mondta, beszélgessünk. Az kétoldalú.
SZILVIA: A tehetetlenség valójában gyávaság!
NATÁLIA: El is felejtettem, hogy maga ezt az agymosós, önszuggesztiós stílust követi.
SZILVIA: Mit tud maga erről? Ha nem irányít elveszett! Ha kiengedi a kezéből a gyeplőt, minden széthull!
NATÁLIA: És hogyan venné át a kezdeményezést a rákkal szemben?
SZILVIA: Maga fog meghalni!
NATÁLIA: Mi akart lenni gyerekkorában?
SZILVIA: Pszichológus.
KRISZTA: Óh, baszd meg, ezt nem hiszem el!
NATÁLIA: És?
SZILVIA: Tanár lettem.
NATÁLIA: Miért?
SZILVIA: A gimnáziumban az osztályfőnököm azt mondta, hogy nem vagyok elég okos.
NATÁLIA: És elhitte neki?
SZILVIA: Azt mondta, hogy nem vagyok elég okos. A büdös kurva!
NATÁLIA: Jó tanuló volt?
SZILVIA: Mindig betartottam a szabályokat! Mindig készen volt a leckém. Sosem lógtam. Nem ittam, nem pasiztam!
NATÁLIA: Jelentkezett azért?
SZILVIA: Minek!?
NATÁLIA: Aki ilyen szigorú önmagához, hogyan is lehetne engedékeny másokkal szemben?
KRISZTA: Nem csoda, hogy lelépett a férje!
SZILVIA:  Én hagytam el!

Szilvia Krisztinára szegezi a fegyvert.

ERIKA: Hagyd abba ezt a baromságot!
NATÁLIA: Amikor néhány hónapja fehérneműt vásároltam, a próbafülkében álltam és ismét valami keményet tapintottam. Az első kétségbeesés után elhatároztam, hogy nem kezeltetem magam. A végére járok, hogy mi az, hogy tudjam, mire számíthatok, de nem kezeltetem magam. Maga szerint félek a haláltól?
SZILVIA: Elmegy maga a picsába!
NATÁLIA: Három hete, karácsony másnapján meghalt a szerelmem. Negyven éve éltünk együtt, kapcsolatunk igazi jellegét titkolva.
Fájdalmas volt végignézni, ahogy megöregszik. Ahogy egyre romlik a látása, és a gondolatai végleg elmerülnek a múltban. Nehéz volt őt elveszíteni, napról-napra. Látni, ahogy bezáródik az elméje, önmagába.
SZILVIA: Frázisokat puffogtat.
NATÁLIA: Három hete kisgyerekként ébredt. Hiába volt a teste hatvan fölött, a szelleme aznap reggel gyerek volt. Azt hitte, a szülei házában van. Vajas kalácsot kért, összekevert az anyjával. Lementem, hogy kalácsot vegyek. Közben ő meggyújtotta a fenyő alatt a gyertyákat. Mire visszaértem, a lakás lángokban állt.
LACI: Úristen!
SZILVIA: Miért nem kezelteti magát?
NATÁLIA: Kíváncsi vagyok. Kíváncsi a meghalásra.
KRISZTA: Őszinte részvétem a férje miatt.
NATÁLIA: Nem a férjem volt, hanem a barátnőm. (Szilviához) Elutazhatnék Brazíliába. Soha nem utaztam sehova. Elutazhatnék, de nem fogok. Az már nem érdekel! Maga viszont megrekedt. Kiveszett magából a kíváncsiság. Én tudom, hogy merre tartok!
SZILVIA: Egy csomó mindent szeretek csinálni! Miért rekedtem volna meg? Kirándulok, utazgatok, színházba járok…
NATÁLIA: Lőjön le!
SZILVIA: Mi van?
NATÁLIA: Lőjön le! Nem kíváncsi, hogy mi történik, ha lelő? Hogyan hatol belém a golyó? Hogyan vágódom hátra? Fröccsen-e a vérem? Érződik-e a levegőben a lőpor szaga? Azonnal meghalok-e, vagy órákig nyüszítek és vonaglok szörnyű kínok között? Magát ez nem érdekli? Ha lelő, megérzi, hogy mi az az élet.
SZILVIA: Maga nem normális!
NATÁLIA: Akkor oldozzon ki!
ERIKA:  Oldozzon ki minket, ennek semmi értelme!
SZILVIA: Most maga jön pöcsös! Meséljen valamit!
LACI: Nincs mit mondanom.
SZILVIA: Maga valami hivatalnokféle, igaz?
LACI: Angolt tanítok.
NATÁLIA: Egy újabb elvetélt egzisztencia?
LACI: Miért van erre szükség?
NATÁLIA: Sajnálom!

 Laci a közönség felé:

LACI: Nagyanyám kertjében egyszer cserebogarakat gyűjtöttem. Talán tavasz volt, bár ezt csak a „májusi cserebogár” kifejezés miatt gondolom, amúgy semmit sem tudok a cserebogarakról. Nagy, nejlon zacskóba szedtem a kapálózó rovarokat, és amikor már jó sok összegyűlt, hátramentem a fákon túlra, oda, ahol az összegereblyézett avar égett… Lehet, hogy mégis inkább ősz volt? Vannak ősszel cserebogarak?

Aztán a szorosan bekötöttem a nejlon zacskó száját és a tűzre dobtam. Álltam felette és figyeltem, ahogy a műanyag lassan, a hő hatására meglágyul, és a még mozgó kitin testekre olvad.

Sokat gondolkodom ezen mostanában.

Persze, az is lehet, hogy álmodtam az egészet! Vagy valaki mással történt.
SZILVIA: Szóval? Hány gyereket tart el a tanári fizetéséből?
LACI: Nincs családom.
SZILVIA: Mit mondott, mit tanít?
LACI: Angolt tanítok egy zsidó gimnáziumban.
SZILVIA: Szép.
KRISZTA: Vállal magánórákat is?
SZILVIA: Marha stresszes lehet! Minek kell magának a nyugtató?
LACI: Igenis elég stresszes! Tudja maga mi az, nap, mint, nap kiállni a diákok elé?
SZILVIA: Ami azt illeti, tudom!
LACI: Írni akartam. Tudja, nem sok mindent kaptam az apámtól. Semmire kellő, felületes, léha ember. Eltékozolja az életét. Egyvalami azonban nagyon élesen él bennem. Egyszer, amikor gyerek voltam azt mondta, nem is annyira nekem, mint önigazolásképen, hogy „Figyelj fiam, egyetlen dolgot tanultam én az élettől: Soha ne légy az első, soha ne légy az utolsó, és soha semmit ne vállalj el önként!”
SZILVIA: A maga apja egy barom.
LACI: És én ugyanolyan gyáva vagyok, mint az apám! Vagy mint maga.
SZILVIA: Maga alkalmatlan az életre! Képtelen arra, hogy úgy működjön, mint mindenki más! Maga egy idióta! Jártatja itt a száját, ahelyett, hogy kezdene valamit az életével! Még csak nem is férfi!
LACI: Gyűlölöm az olyan nőket, mint maga!
SZILVIA: Inkább fél tőlem!
LACI: Ostoba kurva!
KRISZTA: Ez az! Mond meg neki!
LACI: Korlátolt, hazug, erőszakos!
SZILVIA: Ki gondolja még ezt rólam?
KRISZTA: Ha nem lennék megkötözve, most igen bőszen jelentkeznék.
SZILVIA: Rólad meg is feledkeztem! Folytassuk veled!
LACI: Engedjen ki a mosdóba!
KRISZTA: Én amúgy csíplek. Ha pasi volnál, biztos akarnék veled dugni. Bár… végül is, így is lehet róla szó.
SZILVIA: Mivel foglalkozol, amikor nem fasszal van tele a szád?
KRISZTA: Színészetet tanulok. De azért inkább fasszal van tele a szám.
SZILVIA: Hogy van az, hogy tökéletesen üres, sekélyes és érdektelen emberek mind mély érzéseket akarnak megjeleníteni, ráadásul nagy nyilvánosság előtt?
KRISZTA: Talán pont azért, mert tökéletesen üresek és érdektelenek. Vágynak a mélységre és a figyelemre. Neked mindenkire van valamilyen címkéd? Ha jól értem én üres, sekélyes és érdektelen vagyok.
SZILVIA: Jó emberismerő vagyok.
ERIKA: Na, nekem erre a baromságra nincs időm! Dolgom van, engedj el!
KRISZTA: Nyugi, mindjárt vége!
SZILVIA: Miért volt nálad ez a pisztoly?
KRISZTA: A drámai hatás kedvéért.
SZILVIA: Aztán hol akartad azt a hatást kifejteni?
KRISZTA: Miről szoktál te a dokival dumálni?
SZILVIA: Az érzéseimről, gondolataimról.
NATÁLIA: Mondjon egy konkrét érzést, amit definiálni tud!
SZILVIA: Sokat szoktam érezni egyszerre. Fájdalom, öröm, félelem, büszkeség, remény, magány.
NATÁLIA: Zavarodottság.
SZILVIA: A dolgok túl bonyolultak…
KRISZTA: Vannak barátaid?
SZILVIA: Persze.
KRISZTA: És miről szoktatok beszélgetni.
SZILVIA: Amiről mindenki…
KRISZTA: Receptekről, meg tévésorozatokról?
SZILVIA: Ne felejts el, hogy nálam van a pisztoly!
ERIKA:  Figyelj, ha beszélgetek veled, akkor leléphetek?
SZILVIA: Hm, az attól függ.
ERIKA:  Mitől?
SZILVIA: Hogy elengedlek-e!
ERIKA:  Elismerem, hogy te irányítasz. Elfogadom, hogy azt tehetsz velem, amit akarsz.
SZILVIA: Kezdetnek nem rossz! Tudtam én, hogy mi jól megértjük majd egymást!
KRISZTA: Gerinctelen kurva! Komolyan benyalsz neki? Hidd el nem érdemes…
SZILVIA: Miért vagy itt?
ERIKA:  Téveszmék.
SZILVIA: Nem azt mondtad, hogy gyerekkori trauma?
ERIKA: Ugyan már, az én koromban? Téveszméim vannak.
SZILVIA: Mesélj róluk!
ERIKA: Hajlamos vagyok azt hinni, hogy kapcsolatban állok istennel. És isten megsúg nekem dolgokat.
KRISZTA:  Nem is tűntél tébolyodottnak!
SZILVIA: És miket súg az isten?
ERIKA: Megsúgja, hogy mikor száll le a halál angyala.
SZILVIA: A halál angyala?
ERIKA: Ne nézz rám hülyén! Te akartad tudni!
SZILVIA: És mikor száll le?
ERIKA: Hamarosan. Már kiterjesztette fölötted a szárnyait.
KRISZTA: Baszd meg!
SZILVIA: Értem jött?
ERIKA: Elsőnek téged visz magával.
SZILVIA: Azt is megsúgta az isten, hogyan fogok meghalni?
ERIKA: Megsúgta.
SZILVIA: És hogyan?
ERIKA: A hülyeségtől meglágyul az agyad, és kicsorog a füleden!
KRISZTA: De hülye vagy! Egy pillanatra elhittem, hogy…
SZILVIA: Azt hiszed, hogy marha eredeti vagy, igaz?

Erika titokban kiszabadította a kezeit. Váratlanul felugrik, és előrántja a fegyvert a pulóvere alól.

ERIKA: Na, elég ebből! Mindenkit eloldozunk, és kitaláljuk, hogy hogyan jutunk ki! Biztosan van hátsó kijárat.
SZILVIA: Nem ajánlom. Nálam is van fegyver?
KRISZTA: (Erikához): Nálad miért van pisztoly?
ERIKA: A drámai hatás kedvéért!
SZILVIA: Háromig számolok, ha nem teszed le, akkor térden lőlek. Az állítólag nagyon fáj.
LACI: Nem lehetne, hogy…
SZILVIA: Nem!
KRISZTA: Azt olvastam, hogy a legkegyetlenebb, legfájdalmasabb kivégzési mód az, hogy letérdeltetik az áldozatot, és a gerincével párhuzamosan, végbélen lövik. A japán katonák végeztek így a foglyaikkal a második világháborúban…
SZILVIA: Egy…
KRISZTA: … a golyó behatol a végbélen, és szétroncsolja a belső szerveket, de csak a beleket, meg a gyomrot, ott elakad, ezért semmilyen létfontosságú szervet nem sért…
SZILVIA: Kettő…
KRISZTA: … iszonyatosan fájdalmas, és napokig is eltart, hosszú, rettenetes napok, órák, percek közben persze fellép a szepszis, úgyhogy az áldozat menthetetlen. Hosszú napokig fetreng az elviselhetetlen kínok között, mire végre meghal.
ERIKA: Tényleg le fogsz lőni?
SZILVIA: Kíváncsi vagyok, hogyan csapódik beléd a golyó? Hogy hogyan fröccsen a véred? Hogy elvágódsz-e, mint a filmekben? Hogy jön-e a halál angyala?
ERIKA: Ez baromság.
SZILVIA: Miért van nálad pisztoly?
ERIKA: Elintézni valóm akadt, és csak pisztollyal tudom megoldani.
SZILVIA: Mond el, és akkor nem lőlek agyon.
KRISZTA: Nincs is megtöltve.
ERIKA: Ölni jöttem. És úgy néz ki, hogy ölni fogok.
SZILVIA: Kit?
ERIKA: Valakit. Bárkit.
KRISZTA: Senki nem öl meg senkit. A pisztoly nincs megtöltve.
SZILVIA: Nem szopatsz be!
KRISZTA: Komolyan mondom. Nincs benne golyó.
SZILVIA: Meglátjuk.

 Szilvia Krisztára fogja a fegyvert.

 SZILVIA: Akkor ezek szerint nyugodtan lőhetek?
NATÁLIA: A mondás úgy tartja: „A kapanyél is elsülni képes!”.
SZILVIA: Miért hagytad, hogy sakkban tartsalak benneteket, ha nincs is megtöltve?
KRISZTA: Gondoltam, jó buli lesz.
SZILVIA: Jó buli?
KRISZTA: Kíváncsi voltam, na!
LACI: Az egész azzal kezdődött, hogy volt egy álmom. Bár, ha belegondolok, az álom már csak következmény volt.

Ebben, a számomra meghatározó álomban, kaptam egy könyvet. Nem tudom kitől, vagy hogyan egyszer csak ott volt a kezemben.

Azonnal tudtam, hogy fontos könyv, életem legfontosabb könyve: tartalmazza életem összes szereplőjének életét. Az összes szereplő teljes életét! Vagyis nem csak azoknak az embereknek az életét, akiket most ismerek, vagy valaha ismertem, hanem azokét is, akiket a jövőben fogok megismerni. És nem csak a jelen pillanatig, hanem életük végéig, vagy másképpen megfogalmazva: halálukig.

Izgatottan lapoztam bele. Láttam, hogy számomra fontos emberek hogyan tűnnek majd el az életemből, illetve hogyan tűnnek el az életből teljesen.

Gondoltam kikeresem a saját életemet!

Lapozgattam a könyvben, de semmi. Rólam egy szó sem esett! Valahogy nem szerepeltem a könyvben. Nem voltam benne. Kifelejtődtem.

Ekkor lassan kinyílt az ajtó, addig azt sem tudtam, hogy van ajtó. Addig egyáltalán nem voltam tudatában, hogy hol vagyok, mint ahogy annak sem, hogy ez a „hol”, egy szoba.

Beléptem a szobába, ahol voltam. Szembenéztem magammal. Lassú léptekkel indultam felém, mert szorosan át voltam kötve szalagokkal. Végtelen lassú, nehézkes mozdulatokat tudtam csak tenni. Totyogtam, mint valami gésa. Fájt a saját lassúságom!

Amikor magamhoz értem megálltam. Egyetlen pillanatra sem vettem le a szemem magamról.

Fennköltség és pátosz nélkül szóltam magamhoz: „Nézz magadra! Nézd meg ki vagy, és hogyan élsz! Neked diktatúrákat kellett volna megdöntened, és forradalmakat kirobbantanod! És most nézd meg, hogy mit csinálsz!”

Egy darabig még figyeltem magam. Figyeltem, ahogy sírva fakadok. Ekkor megfordultam, és ugyanolyan lassan, mint ahogy bejöttem, kitotyogtam a szobából.

Ott maradtam egyedül. Sírtam. Sírtam, és nem tudtam abba hagyni! Aztán arra ébredtem, hogy sírok. Sírok, és nem tudom abba hagyni.

Még a mosdóban is sírtam. Még most is sírok.

Lövés dörren, Szilvia a hasához kap és elzuhan. Erika kezében füstöl a fegyver.
KRISZTA: Óh, basszus! Ezt most miért kellett? Mondtam, hogy nincs megtöltve! Színházi kellék!
NATÁLIA: Azonnal mentőt kell hívnunk!
KRISZTA: Nem fog menni. Ki kell jutnunk, hogy segítséget hozzunk! Oldozz már ki!

Erika mindenkit kioldoz.

3. Jelenet

Natália Szilviához lép.

NATÁLIA: Vérzik.
SZILVIA:Persze, hogy vérzik! Baszd meg!
KRISZTA: A filmekben látványosabb…
SZILVIA: Kapd be!
ERIKA: Megpróbálom kitörni az ajtót.

Laci visszaérkezik a mosdóból.

NATÁLIA: Miért volt nálad?
KRISZTA: Esténként kurva szar egyedül hazamenni. Biztonságot ad.
SZILVIA: Nem jut minden estére másik pasi, aki hazakísérne?
KRISZTA: Nem kéne neked inkább haldokolnod?
SZILVIA: Azt hiszem, van még pár órám…
KRISZTA: Ez ellen lehet tenni…
NATÁLIA: Most meséljen maga.
SZILVIA:: Kurvára nincs kedvem beszélgetni!
KRISZTA: Egy utolsót?
SZILVIA: Nem fogok meghalni!
KRISZTA: Miért nem? Nagyon korrektül hasba vagy lőve.
SZILVIA: Nem akarok.
KRISZTA: Hja, persze. Nem vagy valami okos!
ERIKA: Az ajtón is rács van. Hiába töröm ki az üveget.
SZILVIA: Próbáltam mindent megtartani. Úton tartani magam, és nem letévedni. Egyben tartani a családot, és nem szétesni hagyni
NATÁLIA: És?
SZILVIA: Soha semmi mást nem akartam, csak jó ember lenni. Megfelelni, eleget tenni. Kitalálni, mi a jó a másiknak. Segíteni. És mi történik? A családom szétesik, a férjem elhagy, a lányom gyűlöl. Te meg agyonlősz! Baszd meg, ezt nem hiszem el!
ERIKA: Nem azt mondtad, hogy te hagytad el a férjed?
SZILVIA: Minden csak illúzió!
KRISZTA: Uramisten! Remélem, hamar elvérzel!
SZILVIA: Miért gyűlölsz ennyire?
KRISZTA: Ugyanazt csinálod, amit az apám! Megfojtod az embereket magad körül. Nem érdekel a valóság, mert a saját fejedben élsz!
SZILVIA: De sosem magamért…
KRISZTA: És ez az állandó hazudozás! Észre sem veszed!
NATÁLIA: A férjed hogyan hagyott el?
SZILVIA: Azt mondta, hogy tartsunk szünetet. Levegőre van szüksége. Elköltözött. Aztán pár hónap múlva elkezdtünk újra találkozgatni. Jókat beszélgettünk. Azt hittem, hogy minden rendben van, és visszatér. Megnyugodtam. Aztán bejelentette, hogy van valakije, és összeköltözik a nővel. Nem lehet az én hibám! Nem követhettem el ekkora hibát!
KRISZTA: Szívás!
SZILVIA: Egyedül maradtam.
NATÁLIA: Miért lőtte le?
ERIKA: Dühös voltam.
NATÁLIA: Megértem…
ERIKA: Magamra voltam dühös.
NATÁLIA:Amiért lelövi?
ERIKA: Nem. Azért aki vagyok.
NATÁLIA: És most?
ERIKA: Már nem vagyok dühös. Most már félek magamtól.
NATÁLIA: Nem vérzik annyira, lehet, hogy túléli.
KRISZTA: Haslövés. A belekből a bélflóra összes baktériuma átjut a hasüregbe, és ott szaporodni kezd. Fertőzést és gyulladást okoz. Ha nem kap segítséget azonnal, esélye sincs, hogy túlélje. Olvastam valahol.
ERIKA: Nem számít, képes voltam meghúzni a ravaszt.
NATÁLIA: Szélsőséges helyzetben…
ERIKA: Mi a francról beszélsz? Milyen szélsőséges helyzet? Itt ülünk öten, átlagos, viszonylag normális emberek. Milyen szélsőséges helyzet? Minek kell történnie, hogy öt vadidegen egymás életére törjön?
KRISZTA: Ajaj!
ERIKA: „Úton tartás”? „Egyben tartás”? Miről beszélsz?
SZILVIA: Nem fogok meghalni!
ERIKA: Miért vagyok itt? Miért van nálam fegyver? Miért lőttelek le?
NATÁLIA: Félek.
ERIKA: Meg fogsz halni! És fogalmad sincs, hogy mi van az ajtón túl! Fogalmad sincs, hogy a férjed éppen mit csinál! Hogy a lányod hol van?
SZILVIA: És te mit tudsz?
ERIKA: Tudom, hogy én tettem bele a golyót a fegyverbe, és biztosítottam ki. Tudom, hogy én sütöttem el ezzel a kis pöcökkel itt alul. Az én szándékomból indult el az a fémdarab és vitte a szándékot egészen a gyomrodig. A pici fémgolyó kézbesítette a gyilkos szándékot. És ez a szándék fészket rak a beleid között. Mint apró mag gyökeret ereszt, kihajt, és halált virágzik. Ezt tudom én. Én tettem beléd!
SZILVIA: És örömöt okoz ez a tudás?
ERIKA: Felszabadít!
SZILVIA: És a következmények? A bűntudat? A börtön?
ERIKA: Ezek adnak értelmet neki!
SZILVIA: Nem érzem át az eufóriádat.
KRISZTA: Hallottatok már a Higgs részecskéről? Ez egy mérték bozon. Az sem biztos, hogy létezik. Csak feltételezik, méghozzá a részecskefizika standard modellje alapján. Isten részecskének is hívják. Az elmélet szerint ez közvetíti a Higgs-teret. Ez a tér a felelős a részecskék tömegéért. Ha ez nem lenne, akkor nem lenne semminek sem tömege.
SZILVIA: Leszarom!
ERIKA: Felismerlek! Igen, már tudom, hogy ki vagy! Láttalak ezerszer. Pontosabban, nem téged, hanem azt a valamit, ami kitölt. Körülvesz, magába olvaszt. Ismerem ezt a dolgot. Elmerülsz benne.
LACI: Akkor már türelmetlen voltam. Úgy döntöttem, megoldom magam! Elég volt a várakozásból, az álmodozásból, a vágyakozásból!

Már sötétedett, amikor a kapuhoz értem. Egész délután erre vártam. Megpróbáltam elképzelni, hogy milyen lesz. Ideges voltam.

Felmentem a sötét lépcsőn a gangra. A megadott ajtóhoz léptem, ami simán, kopogás nélkül nyílt ki előttem. Már vártak. Pontosan érkeztem. Negyven körüli szőke nő állt az ajtóban, színes fodros pongyolát viselt.

A sárga fényű, meleg hangulatú szobában még ketten voltak rajta kívül. Az egyik szintén negyven körüli fekete hajú, fekete baby doll-ban, és egy 30-as szőke. Azt mondták, válasszak közülük. Zavarban voltam. Rájuk nézni is alig mertem. A hosszú szőkét választottam, akit elsőként megláttam.

Mind kimentek, mondták, vetkőzzek le. Már majdnem készen voltam, amikor visszajött a választottam, mondván érkezett egy törzsvendége, nem lesz rám ideje. Válasszak a másik kettő közül. A másik szőkét választottam. A feketének tetőharapása volt.

Nem akartam szeretkezni, illetve nem mertem, nem tudtam, hogyan kell. Csak franciát kértem.

Elkezdett masszírozni, és én nyugodt objektivitással azonnal éreztem, hogy ez nem fog működni. A gumit úgy húzta fel, hogy még nem volt teljes a merevedésem.

Egy teljes órán át szopott, sóhajtozva. Látszott rajta, nagyon unja. Az az igazság, hogy én is untam.

Láttam a vállait, a melleit, a combjait, a fenekét, de nem állt össze nővé. Nem izgatott fel. Talán az idegesség miatt? Vagy nem működött a fantáziám, és nem sikerült őt eleven, izgató nővé változtatnom önmagam számára.

Lassan letelt a kifizetett idő, és kicsit megkönnyebbülve, szenvtelenül annyit mondott, ne izgulj, mással is előfordult már.

Nem éreztem semmit. Ahogy nem éreztem korábban a vágyat, most ugyanúgy nem éreztem a szégyent sem. Kifizettem a pénzt, gyorsan felöltöztem és eljöttem.

A lépcsőházban vettem észtre, hogy fent hagytam a karórám. Visszamentem és bekopogtam. Eszembe jutott, hogy talán be sem engednek. Hogy ez az egész meg sem történt. Arra gondoltam, lehet, hogy a kopogásomra egy öreg sánta bácsi nyit majd ajtót, aki hatvan éve él ott egyedül, és értetlenül néz majd rám.

A fekete hajú nyitott ajtót. A szőke biztosan zuhanyozott már. Beengedett. Bementem és elvettem az órám az ágy mellől, ahol hagytam. Csak annyit mondott, hogy mással is előfordult már.

Nem tudtam arra gondol-e, hogy nem volt erekcióm, vagy arra, hogy más is hagyta már ott a karóráját.

Kulcscsörgés hallatszik. Valaki matat a zárral. Kinyílik a bejárati ajtó és a Doktor lép be.

DOKTOR: Maguk mit csinálnak itt? Hiszen…
NATÁLIA: Véletlenül beszorultunk. Segítsen, ez a nő súlyosan megsérült.
DOKTOR: Nem tudok segíteni. Nem vagyok sebész. Csak a televízió készülékért jöttem.
SZILVIA: Nem hagyhattok itt! Nem akarok egyedül meghalni!
KRISZTA: Miért nem?

A Doktor, nagyot nyögve leemeli a falra erősített készüléket, és erőlködve kiviszi.

DOKTOR: Jöjjenek! Be kell zárnom. Emeljék fel a sebesültet! Négyen biztosan elbírják.

Megemelik Szilviát és kicipelik.

VÉGE