A TEHETSÉGKUTATÓ PÁLYÁZATRA BEÉRKEZETT PÁLYAMŰ

PROLÓGUS

(Helyszín: Mennyország. Az Isten dörögve szidja öt tanoncát.)

Isten: Nem hiszek a szememnek! A teremtés erejével és nagyszerűségével áldottalak meg benneteket, s lám, szánalmas korcsokat alkottatok!

(Az öt „kitüntetett”össze-összerezzenve hallgat. Időnként ijedten pislognak egyet-egyet.)

Isten: (rövid hatásszünet után) Önzők, buják és ostobák! Csak élnek bele a vak világba céltalanul, értelmetlenül. Küzdésképtelenek!
Joannes: Ne minket szidj, hisz hozott anyagból dogoztunk!
Stephanus: Úgy bizony. A világ, s benne az ember már rég elkorcsosult. Mit vársz tőlünk, a csodák ideje régen lejárt.
Isten: Nem tagadom, hogy a világ már alig-alig hasonlít az Édenre… (nosztalgikus sóhaj). Elég nagy a szutyok és a bűz. Az építmények ízléstelenek, de a természet még képes a megújulásra, s amint egy kis levegőhöz és fényhez jut, ősi szépsége felragyog a széthajigált szemét alól.
Petrus (enyhe iróniával): Bizonyítva a Te zsenialitásodat.
Isten: Ne hozsannázz itt nekem! Az ilyesmi már kiment a divatból, nem hatódom meg tőle! A világgal nincs semmi baj, teljesítményt akarok, nem kifogásokat!
Caltha: Nem veszed észre, hogy lehetetlent kívánsz tőlünk? Hiába teremtettünk helyes kis nebulókat, tökéletlen, pszichopata elődeik tönkretették őket!
Isten: Csak nem az én munkámat akarod bírálni ezzel?
Caltha: Ó, nem, hogy jönnék én ahhoz… Csupán emlékeztetnélek az első kettőre! Alig nyílt ki a csipájuk, máris faltak a tiltott gyümölcsből.
Isten: A Sátán műve volt.
Aulus: Erre akár mi is hivatkozhatnánk.
Isten: Ugyan ne nevettesd ki magad! Az átlagember manapság csak a káromkodásaiban használja a nevét.
Petrus (a bajusza alatt): Akár a tiedet.
Isten: (folytatja, mintha nem hallotta volna a megjegyzést) A Sátán kivénhedt ebből a világból, nem hallgat rá a kutya sem… Micsoda idők! Hova tűntek a hősök, s a nagy cselekedetek, amikor a jó és a rossz megütközött a világ színpadán… De hagyjuk a múltat!
Joannes: Helyes. Beszéljünk a jelenről! Véget ért a hősi korszak, nekünk már csak a piszkos munka maradt egy olyan világban, ahonnan rég kiveszett az Isten és a Sátán. Igazad van, pitiáner alakokat teremtettünk ebbe a pitiáner közegbe. Ez van, ezt kell szeretni. (Lemondóan legyint.)
Isten: Milyen lemondóak vagytok, akár a teremtményeitek. Hát csak eddig terjed a fantáziátok? A megalkuvásig? Van egy szó, kissé elcsépelt, de a tartalma örökérvényű!
Petrus: Csak nem a jó öreg szeretetre gondolsz? Ne légy ásatag! Hol van az már!?
Isten: Valami csak maradt még belőle, hiszen a szó még létezik!
Caltha: Azok a piti alakok, akik miatt a földbe döngöltél minket, nem értik a jelentését. Már az elődeik sem ismerték! Nincs ami hat rájuk, vakok. Még önmagukat sem látják a tükörben.
Isten: Mert olyan tükröt tartasz eléjük, amitől elborzadnak.
Aulus: Tán hamísítsunk? A tükrök az igazat mutatják!
Isten: Az igazság sokarcú… (A teste elhalványul, majd eltűnik. A tanoncok tanácstalanul bámulnak utána.)
Aulus: Na ezt jól megkaptuk.
Petrus: Ő a főnök, jobban járunk, ha nem feszítjük túl a húrt.
Caltha: De mit tehetnénk? A lenti világ még a szenteket is eltorzítja…
Joannes: Adjunk nekik még egy esélyt!
Stephanus: Ez jó ötlet. Kezdjék újra a megismerkedésük pillanatától!
Aulus: Igen, igen, más helyszíneken, új kihívásokkal!

1. jelenet

(Kórterem. Szilvia az éjjeliszekrényben rámolgat, Erika lép be.)

Erika: Szia! Ezek szerint ketten leszünk. Era vagyok.
Szilvia: Szilvi. Jó lenne, ha többen nem jönnének, utálom a tömeget. Különben is rosszul alszom.
Erika: Nem horkolok.
Szilvia: Ez jó hír. A férjem úgy horkolt, mint egy állat. Leszoktam mellette az alvásról.
Erika: Biztosan szexhiánya volt.
Szilvia: Én mindent megadtam neki, de a férfiak mind disznók. Lelépett.
Erika: Nahát!
Szilvia: Most meg azért alszom rosszul, mert átkozottul nagy a csend.
Erika: Szar ügy.
Szilvia: Te férjnél vagy?
Erika: Nem. Miért kerültél be? Kibuktál?
Szilvia: Na hallod! Az a szemét egyik percről a másikra lelécelt egy kis ribanccal. Most mi a frászt kezdjek magammal? Se munkám, se pénzem. Rá áldoztam az életemet, és ez a hála. Hogy fordulna fel! (Némán csapkodva rámol egy percig) Na mindegy. Neked mi bajod?
Erika: Nem tudok mit kezdeni magammal, folyton kudarcba fullad minden igyekezetem… Azt hittem, a fotózás menni fog, de ellopták a fényképezőgépem. Szóval elegem lett.
Szilvia: Akkor miért nem az idegosztályra mentél?
Erika: Az idegeimmel semmi baj, csak folyton fáj a fejem.
Szilvia: Az nekem is fáj. Minden szarság rám szakadt. A gyomrom is kipurcant, folyton émelygek.
Erika: Ez durva. Nehéz a pasikkal.
Szilvia: Neked volt már pasid?
Erika: Volt néhány, de eggyel sem volt szerencsém. Jól kibabráltak velem.
Szilvia: Pedig egész jó nő vagy.
Erika: Nem tudom, mit baltázok el, de mindegyik csak kihasznál, aztán visszakullog a feleségéhez.
Szilvia: Te nős emberekkel kezdesz ki?!
Erika: Nem én kezdek ki velük, hanem fordítva. Panaszkodnak a feleségükre, azt szajkózzák, én vagyok az igazi, velem férfinak érzik magukat, de aztán mégis otthagynak az asszony miatt. Durva, nem?

(Szilvia elfordul, nem válaszol, tovább matat a holmija közt. Belép Natália)

Natália: Adj Isten, hölgyeim. Állítólag ebben a szobában még van szabad ágy.
Szilvia: Ha jól tudom, ez itt nem az elfekvő.
Natália: Te sem vagy már mai gyerek. (Rosszindulatúan végigméri Szilviát)
Erika: Nem a te korosztályod, nagyi, csak durva volt az élete.
Natália: Az élet már csak ilyen.
Erika: És neked mi bajod? Eljátszotta az unokád a protkódat?
Natália: Nincs unokám, utálom a kölyköket.
Erika: Hú, ez durva! Gyereked sincs?
Natália: Nincs. És férjem sincs, ha érdekel. A hímneműeket is utálom. Egy csomó miatt jöttem.
Erika: A szexhiány az oka, de nem kell rinyálni, a te korodban már lassú a sejtfejlődés, mire elhatalmasodna rajtad a rák, elpatkolsz végelgyengülésben.
Szilvia: Honnan tudsz te ilyeneket?
Erika: Gyógyszerész vagyok, tanultam az egyetemen.
Szilvia: Nem azt mondtad az előbb, hogy fotós akartál lenni?
Erika: Az már az egyetem után volt.
Natália: Na és melyik patikában dolgozol?
Erika: Egyikben sem. Durva lenne a vegyszerek között elsárgulni és megöregedni. És te? A te idődben nem volt még divat líbicelni. Biztosan volt valami tisztes polgári foglalkozásod.
Natália: Anyakönyvvezető voltam.
Erika: Hú, ez durva! Utálod a férfiakat és a gyerekeket, s a házasság szentségéről papoltál!
Natália: Ahogy elnézlek, te egy líbicelő vagy.
Erika: Még mindig jobb, mint hazudozni.
Szilvia: A pasikat vágod meg? Pénzért csinálod?
Erika: Nem úgy, mint ahogy gondolod, de bizonyos fokig minden nő pénzért csinálja. Téged például a férjed tartott el, amíg rád nem unt.
Szilvia: Én feleség voltam és anya.
Erika: Szóval mosogatótál és büdös zoknik.
Szilvia: Hülyének nézel? Nem cseléd voltam, hanem feleség és anya! Az én fogalmaim szerint ez mást jelent! A piszkos munkát a bejárónő végezte.
Natália: És te mivel ütötted agyon az időt?
Szilvia: Neveltem a gyerekeket, néha kozmetikus fodrász, egy kis fittnesz, hogy tartsam a formát.
Natália: Sohasem dolgoztál?
Szilvia: Szerettem volna, de a család mellett nem ment. A gimi után rögtön jött a gyerek. Nem volt idő tanulni.
Natália: Meglátszik.

(Kriszta lép be)

Kriszta: Jó napot! (Egy rövid pillantást vett a három nőre, majd az üres ágyra teszi a szatyrát és elkezd kipakolni.)
Natália: Ugyan miért kerül kórházba egy ilyen fiatal lány?
Kriszta: Ne aggódjon értem a néni, nem vagyok beteg.
Szilvia: Akkor mit keresel itt?
Kriszta: Szimuláltam. Ki akarok bekkelni egy vizsgát.
Erika: Suliba jársz?
Kriszta: Igen, a színművészetire, de ebben a félévben kissé sokat lógtam. Egy látványos ájulás, és már jött is értem a mentő.
Erika: Hú, ez marha jó! Mindenkit jól megszívattál?
Kriszta: Mondhatjuk így is. Szóval most legalább egy hetem lesz tanulni.
Szilvia: Na ezt jól kifogtam! Micsoda társaság verődött össze ebben a szobában!
Erika: Nem tetszik valami?
Szilvia: Most lécelt le a férjem, és érezzem jól magam egy olyannal, aki nős emberekre utazik?
Natália: Nem azért vagyunk itt, hogy jól érezzük magunkat.
Erika: Bizony igaz. Nem bulizni jöttünk ide, hanem gyógyulni.
Szilvia: Jó szöveg. Van, aki nem is beteg, van, akin az Isten sem segíthet, mert mindenképp elpatkol, és van olyan is, aki ide is férjeket jött keresni.
Erika: Neked beszállt a légy!
Szilvia: Ezt épp te mondod nekem?
Erika: Lehet, hogy az éjszaka megöllek…
Kriszta: Abbahagynátok a cirkuszt? Tanulni szeretnék!
Erika: A kis eminens! Cukrot kapsz apucitól, ha ötösre felelsz?
Kriszta: Szeretném vinni valamire.
Szilvia: Neked nem kell ahhoz tanulnod. Elég, ha mutogatod a formás seggedet a közönségnek.
Kriszta: Az frankó, ha megtapsolják az embert, mégis inkább rendező szeretnék lenni. Már próbáltam párszor, és egészen jól sikerült. A lényeg az, hogy nem a seggemmel akarok karriert csinálni.
Natália: Igazad van, a jó fenék nem tart sokáig.
Erika: Különösen a jó anyáké.
Szilvia: Ne szórakozz velem, mert megtéplek!
Erika: Ugyan már! Nem kell ilyen durvának lenni. Gyere, menjünk le a büfébe, igyunk meg egy kávét, aztán szívjunk el egy cigit. Van pénzed?
Szilvia: Egy kávéra való még akad.
Erika: Fizethetnél nekem is egyet.
Szilvia: Hülyének nézel?
Natália: Fizetem a kávétokat, csak kopjatok le végre, hadd tanuljon ez a kislány.
Szilvia: Nocsak, a vén leszbi! Szeretnél kettesben maradni a formás popsival? Vigyázz kicsike!
Erika: Nyugodj már le! (Mohón kap a pénzért, s elindul kifelé. Szilvia követi.)
Natália: A nevem Natália, de szólíts csak Natinak.
Kriszta: Kriszta
Natália: Szép név.
Kriszta: Maga tényleg leszbi?
Natália: Nem kell magáznod. Nem sokat számít, ki milyen idős. Mindnyájunknak megvan a maga baja.
Kriszta: Miért vagy itt?
Natália: Egy csomó miatt. Talán még elélhetek vele egy darabig. Meghívtak Brazíliába…
Kriszta: Húha! És elmész?
Natália: Nem tudom, attól függ, mit mondanak az orvosok. Bár… Brazíliában meghalni sem lenne rossz. Csak nem tudom, mi lesz a macskámmal.
Kriszta: Bízd rá valamelyik hozzátartozódra! Én biztosan nem hagynám ki a te helyedben.
Natália: Nincs senkim…
Kriszta: Akkor tényleg leszbikus lehetsz. A te fiatal korodban még szokás volt a házasság és a gyerekek.
Natália: Most is szokás, de nem mindenki megy férjhez.
Kriszta: Tesód sincs?
Natália: Egy öcsém, de piszok komcsi. Nem tartom vele a kapcsolatot.
Kriszta: Hülyeség. Apu mondta, hogy az ő gyerekkorában mindenki komcsi volt, mert annak kellett lenni.
Natália: Nem mindenki…
Kriszta: Na mindegy. Most tényleg szeretnék tanulni. Nem tudom, mikor penderítenek ki a kórházból, s akkor vizsgáznom kell. Nem szeretném, ha meghúznának.

2. jelenet

(Büfé, kopott asztaloknál fürdőköpenyes betegek.)

Szilvia: A franc egye meg, minden asztal foglalt. Utálok állva kávézni!
Erika: Na nézzük csak! Ott ül egy pasi egyedül.
Szilvia: Egészen ígéretes.
Erika: A tiéd lehet, nekem csak egy szék kell.
Szilvia: Nem tetszik?
Erika: Nem rossz, de egy kissé nőies.
Szilvia: Hát valóban nem túl markáns, de azért mégiscsak férfi.
Erika: Nézd, úgy teszi keresztbe a lábát, mint egy nő, s a kezével átöleli a combját.
Szilvia: Mindegy. Van valamije, amire nagy szükségem lenne.
Erika: Sok szerencsét! Menjünk!
Szilvia: Szia! Megengeded, hogy leüljünk?
Laci: Persze, gyertek csak!
Szilvia: Baromi zsúfolt ez a kórház. Négyen vagyunk egy szobában, s a büfében sincs szabad asztal. Torkig vagyok az egésszel! Te miért kerültél be?
Laci: Elkaptam az influenzát a gyerekektől, s valami szövődménye lett, folyton szúr a hátam.
Erika: (A lábát felhúzza a székre, merőn bámul Lacira.) Hány gyereked van?
Laci: Nincsenek gyerekeim. Az iskolában kaptam el.
Szilvia: Tanár vagy?
Laci: Igen.
Erika: Csak nem tánctanár?
Laci: Do you speak english?
Szilvia: A little. Are you an english teacher?
Laci: Yes, I am.
Erika: Nem beszélnétek magyarul?
Szilvia: Jé! Te egyáltalán nem tudsz angolul? Ez nagy ciki!
Erika: Excors.
Szilvia: Az meg mi?
Erika: Egy latin szó. Én latint tanultam az egyetemen.
Laci:(Vigyorog, érti a szót.) Laci vagyok.
Szilvia: Én Szilvi, ő pedig Era.
Erika: Igen, én pedig Era, a gyilkos.
Laci: Micsoda?
Erika: Gyakran azt álmodom, hogy megölök valakit.
Szilvia: Tudod, nős pasikra utazik, és álmában gyilkolja a feleségeket.
Erika: Nemcsak őket!
Laci: Ugye vicceltek?
Erika: Dehogy, ez véresen komoly.
Laci: (Nevet) Vicces csaj vagy te, Era.
Szilvia: Ki tudja. Talán komolyan beszél.
Erika: Még viccesebb lennék egy kis piától.
Szilvia: Az engem is feldobna.
Erika: A kórházzal szemben van egy kis ABC. Ki kéne rúgni a hámból. Unalmas itt.
Szilvia: Akkor hozzál piát!
Erika: Majd estére Laci hoz nekünk. Igaz?
Laci: Hát nem is tudom. Egyáltalán ki szabad menni a kórházból?
Szilvia: Hát úgy a kapun ciki, de az építkezés felé ki lehet menni. Nincs kerítés. Egy igazi férfinak ez nem jelenthet problémát.
Laci: Hát a jó hangulat érdekében…
Szilvia: Mondtam én Erának, hogy jó fej vagy.
Laci: (Laci kicsit zavartan szorongatja a térdét) Örülök, hogy találkoztam veletek.
Erika: Hol tanítasz?
Laci: Egy zsidó iskolában. De…
Szilvia: Fúj! Csak nem vagy zsidó?
Laci: Nem vagyok zsidó, keresztény családból származom, de valahol muszáj dolgozni. Azt mondták, a zsidók jól fizetnek. Persze ez hülyeség. Sehol sincs pénz. Délutánonként is gürizek, hogy jussak valamire.
Szilvia: És hogy érzed magad a zsidók között?
Laci: Az apám is folyton ezt kérdezi, de mit bánom én! A zsidók is emberek, bár kicsit mások, mint mi. Nem rajongok értük, de kell a munka.
Erika: Hát annyi biztos, hogy nem vagy zsidó. Az a népség ért az üzlethez. Hogy lehetsz ilyen balfácán? Nyelvtudással halálra keresheti magát az ember.
Laci: Az már régen volt.
Szilvia: Jaj, Era! Pont te beszélsz, amikor diplomás létedre líbicelsz?
Laci: Mostanában a diplomásoknak a legnehezebb. Pénz sehol sincs. Az ember száz helyen gürizhet, hogy megéljen, miközben elhülyül.
Szilvia: Ha nekem lenne diplomám, nem fájna a fejem.
Erika: De ő feleség volt és anya.
Szilvia: Mit gúnyolódsz? Ez a legszebb hivatás. Persze vannak hátulütői. Az ember nem ér rá magával foglalkozni.
Erika: Hát igen. Aztán faképnél hagyják.
Laci: Igen. Az apám is ilyen. Folyton csajozik, a mamám teljesen belerokkant. Nagy szar ez az élet.
Erika: Hozz piát, és tojjunk az egészre!
Laci: Hozok, de én nem iszom. Szerintem nem segít.
Szilvia: Dehogynem. Majd meglátod, hogy jót tesz. Az ember mindjárt szebbnek látja a világot.
Laci: Tudod mit szeretnék? Írni. Verseket vagy novellákat, esetleg regényt is, de nincs idő az ilyesmire, mert ha nem robotolok éjjel-nappal, felkopik az állam. Még lerészegedni sincs idő.
Erika: Ugyan már! Itt a kórházban nem kell dolgozni. Állam bácsi gondoskodik a mindennapi betevőről.
Laci: Hát jó, próba, cseresznye.
Szilvia: Sötétedéskor az építkezésnél.
Laci: Oké, kilenckor a vizit után.

3. jelenet

(Kórterem, Kriszta ásítva leteszi a könyvet)

Kriszta: Unom, majd később…
Natália: A színészetet szerintem nem lehet megtanulni, tehetség kell hozzá.
Kriszta: Azt hiszem, tehetséges vagyok.
Natália: Akkor lazíts! Minek ez a nagy szorgalom?
Kriszta: Az apám jobban örülne neki, ha rendező lennék. Komolyabb dolog.
Natália: És te szeretnél megfelelni a papádnak?
Kriszta: Miért ne? Jó fej.
Natália: És a fiúk?
Kriszta: Hát nem is tudom. Van barátom, de valahogy nem az igazi. Az apám más, ő férfi. Natália: Csak nem az apádba vagy szerelmes?
Kriszta: Frászt, hiszen ő már öreg, s különben is az apám. Csak jó lenne hasonlót találni. Tudod, az a baj, hogy a fiúk nyálasak… Mondd, te tényleg a lányokra buksz?
Natália: És akkor mi van?
Kriszta: Semmi. Cseteltem már leszbikkel. Érdekes.
Natália: Egy nőt csak egy másik nő érthet meg igazán.
Kriszta: Talán…
Natália: Nem akarod kipróbálni?
Kriszta: Nem tudom, de ha igen, akkor nem nagymamakorúakkal… Most pedig aludni akarok!

(Natália sóhajtva elhallgat, Kriszta becsukja a szemét. Erika és Szilvia lép be. Látszik rajtuk, hogy hallgatóztak)

Szilvia: Na vén leszbi, nem jártál sikerrel?
Erika: Úgy látom, a kiscsaj inkább az érett pasikra bukik.
Kriszta: Szálljatok le rólam!
Erika: Vagy mégis a lányokra?
Kriszta: Nem mindegy? Ez is, az is szex.
Szilvia: Vannak komolyabb dolgok is.
Kriszta: Tényleg? Hát meglehet, de arra ráfázik az ember. Nem kell mellre szívni a dolgot.
Szilvia: Van benne valami. A hímneműek mind disznók.
Erika: Hú de durva! Épp most próbálsz felszedni egy angoltanárt.
Szilvia: De eszemben sincs belebonyolódni semmibe. Csak egy kis dugás. Jól alszom tőle. Különben is régen volt már részem benne.
Erika: És már ma akarod?
Szilvia: Minek halogatnám… Szóval jó lenne, ha hamar lekopnál, de azt sem bánnám, ha egyáltalán nem jönnél velem.
Erika: Elég durva, hogy kikapartam a gesztenyét, aztán le akarsz koptatni.
Szilvia: Durva? És a gyilkolásaid?
Erika: Ugyan már, azok csak álmok.
Szilvia: Ki tudja, mi telik ki tőled. Talán megölsz valamelyikünket.
Erika: Legelőször téged.
Szilvia: És miért? Mert feleség vagyok?
Erika: Már nem. Te az a típus vagy, akit otthagynak.
Szilvia: De akkor miért ölnél meg? Nem értem.
Erika: Én sem, de a te eseted emlékeztet valamire, amit nem szeretek.
Szilvia: Egy okkal több, hogy ne flangáljak veled a sötétben.
Erika: Na jó, majd kitalálok magamnak más szórakozást. Most pedig megyek fürödni. Koszos nap ez a mai.
Szilvia: Siess, a vizit előtt én is szeretnék sorra kerülni.

(Erika el)

Szilvia: Nyakam rá, hogy ez a nő bolond. Nem ide kellett volna jönnie, hanem az elmére.

(Csend. Kriszta alszik, Natália a plafont bámulja.)

Szilvia: Remélem, tényleg csak álmában gyilkol… De csendben vagytok!
Natália: Pihenünk.
Szilvia: Talán nekem sem ártana egy kis alvás.

(Bekap egy altatót, befelé fordul. Forgolódik, majd bekap még egyet.)

4. jelenet

(Az építkezésnél)

Laci: A barátnődet hol hagytad?
Erika: Alszik, a vizitre sem ébredt fel. Különben nem a barátnőm, itt ismertem meg.
Laci: Miért nem ébresztetted fel?
Erika: Tetszik neked?
Laci: Nem különösebben… Úgy látom, nem kedveled.
Erika: Nem nagyon. Fárasztó… Csupa hazugság az élete.
Laci: Majdnem mindenkinek.
Erika: A tied is?
Laci: Bizonyos fokig.
Erika: A zsidók miatt?
Laci: Miattuk is, de mit tehetnék.
Erika: Az ember azt utálja másokban, amit magában is. De ne bölcselkedjünk! Szereztél piát?
Laci: Egy üveg vodkát. Jó lesz?
Erika: Jó. Szeretem a vodkát, feloldja a gátlásokat.
Laci: Vannak gátlásaid?
Erika: És neked?
Laci: Vannak. Az apám miatt…
Erika: A szülők sokszor ránehezednek az emberre.
Laci: Mióta az eszem tudom, vannak barátnői, s már kisfiú koromban is bemutatta őket. Borzalmas volt, az anyám teljesen tönkrement, olyan, mint egy csecsemő.
Erika: Bontsuk ki a vodkát, mielőtt nekikeserednénk. Az élet durva dolog, pia nélkül nem lehet jó képet vágni hozzá.

(Isznak egymás után az üvegből)

Erika: Kezdek zsibbadni. (Nagyot kortyol, majd Lacinak nyújtja az üveget)
Laci: Berúgunk.
Erika: Na és? Vessük le a gátlásokat! (Laci is iszik. Erika megcsókolja.)
Laci: Ne, ezt nem szabad…
Erika: Miért?
Laci: Alig ismerjük egymást…
Erika: Nem jó?
Laci: De, csak…

(Erika újból megcsókolja, majd a szájához tartja az üveget.)

Erika: Na látod, kezd hatni a pia. Húzd meg!

(Laci újból iszik, aztán újabb csók.)

5. jelenet

(Kórterem, Krisztinán fejhallgató, a térdén egy laptop. Natália nagyokat horkantva alszik)

Natália: Hrrrr, hrrrr, pityipííííí…
Kriszta: Beszélj egy kicsit hangosabban, az öreglány úgy horkol, mint egy medve!
Erika: Meg fogsz fulladni… Ez a zsinór elég erős… Nem, dehogy! Nem én fojtalak meg…
Kriszta: Hát egy kórházban. Meg kell valahogy úsznom a vizsgát… Aha. Bedőltek. Lesz legalább egy hetem. Csak ne lenne ennyi hülye körülöttem.
Erika: Összekötöm a kezedet és a lábadat, aztán a Duna megteszi helyettem, amit kell… Most menjünk közelebb a vízhez…
Szilvia: Halljátok, gyilkol álmában!
Natália: Hrrrr.
Kriszta: Kész kabaré! Az egyik nő éppen vízbe fojt valakit álmában… A másik sem kerek… A leszbi öregasszony a legnormálisabb köztük.
Szilvia: Ez kész őrület!
Erika: Remélem, küzdeni fogsz, akkor sokáig tart…
Kriszta: Basszus, ebből drámát lehetne írni… Ó, dehogy. Inkább rendező leszek.
Szilvia: Nem hagynátok abba az ugatást?
Erika: Csak így tovább, kapálóddzál! Nagyon szórakoztató!
Kriszta: Hát csinálj magadnak néhány profilt! Ha megismernek, bekerülhetsz a sodrásba…
Szilvia: Kuss legyen!
Natália: Mit ordítozol?
Szilvia: Nem lehet aludni tőletek!
Natália: Nem kellett volna átaludnod a délutánt!
Szilvia: Hát mi a szart csináltam volna?
Erika: Mindjárt vége, már nem bírod soká… Hogy segítsek? Ne viccelj, nem azért löktelek be, hogy a végén kihúzzalak…
Szilvia: Iszonyú ez a nő! Őrület! Era! Ébredj!
Erika: Mi bajod?
Szilvia: Kit öltél meg?
Erika: A kiscsajt.
Natália: Te állat! Mit vétett neked?
Erika: Emlékeztet valakire…
Kriszta: Várj csak egy kicsit… Muszáj ordítozni?
Szilvia: És neked muszáj éjszaka ugatni a haverjaiddal?
Natália: A kislány nem ordítozik.
Szilvia: Elegem van belőletek! (Kirohan a szobából.)
Kriszta: Na szia, majd holnap folytatjuk. Itt most áll a bál. Azt hiszem, lelépek.
Erika: Valaki igazán megdughatná! Úgy látszik teljesen összeomlott, felvert a legjobb résznél…
Natália: Te tényleg őrült vagy, menj át az elmére!
Erika: Hetyegni akarsz a kis színészpalántával?
Kriszta: Igen, hetyegni akarunk, úgyhogy kopj le!

(Erika megvonja a vállát, kimegy.)

Kriszta: Hazamegyek. Elegem van ebből a két hülye szukából! (Csomagolni kezd.)
Natália: Ne menj ki egyedül!
Kriszta: Ne izgulj! Ez a démon csak álmában öl.
Natália: Én is elmegyek. Itt nem lehet meggyógyulni, ez maga a pokol…

6. jelenet

(Kórház folyosója, minden vörös fényben úszik)

Natália: Hol a pokolban vagyunk?
Laci: Lehet, hogy épp ott. Minden olyan valószerűtlen.
Natália: De hogy a francba kerültünk ide?
Laci: Sejtelmem sincs. Maga kicsoda?
Natália: Hunger Natália, nyugalmazott anyakönyvvezető. És maga?
Laci: A nevem Laci. Angoltanár vagyok. A többi nem érdekes.
Natália: Ha a pokolban vagyunk, akkor semmi sem érdekes.
Laci: Fáj a hátam és a fejem.
Natália: Nekem mindenem fáj.
Laci: Ha fájdalmaink vannak, akkor nem halhattunk meg.
Natália: Honnan tudja, mi van a halál után? És ha a fájdalom oda is velünk jön?

(Kriszta jön szembe)

Kriszta: Nati! De jó, hogy megtaláltalak! Jól vagy?
Natália: Éppen csak. Fáj mindenem.
Kriszta: Nekem csak a fejem. Valami történt a szememmel is, mindent vörösnek látok. Keresni kéne egy orvost!
Laci: Nem történt a szemével semmi, hölgyem. Itt valóban minden vörös. Maga honnan jött?
Kriszta: Hát a lépcső aljától.
Natália: Te tudod, hol vagyunk?
Kriszta: Hát persze. A kórházban. Ez a férfi és a két szédült nő a kórteremből lesodort minket a lépcsőn…
Natália: Rémlik valami…

(Szilvia válik ki a vörös homályból)

Szilvia: Era volt a hibás, ő kezdte.
Laci: Era? Nem hiszem. Ő csak álmában öl.
Szilvia: Hát te semmire sem emlékszel?
Laci: Nem. Mire kéne emlékeznem?
Szilvia: Hát a veszekedésre.

(Laci a fejéhez kap.)

Szilvia: Era átölelt, te pedig leráztad magadról…
Laci: Mert erőszakoskodott velem. Leitatott, aztán…

(Erika jelenik meg néhány méterrel arrébb.)

Erika: Ne játszd nekem a szűzlányt! Jó volt neked is. A nyakam tenném rá, hogy a nyamvadt kis életedben most keféltél először egy igazit.
Szilvia: A fene egyen meg! A mi nyakunkat is kockára tetted.
Natália: Mondjátok el végre, mi történt?
Szilvia: Összetalálkoztam Lacival a folyosón, cigizni indult. Gondoltam, én is rágyújtok, de jött Era. Ó, Istenem, ez a nő mindig akkor jelenik meg, amikor nem kéne! Laci nyakába akaszkodott, aztán dulakodni kezdtek…
Erika: Persze te is beszálltál. Először lekurváztál, aztán a hajamnak ugrottál.
Szilvia: Na ja! Beleköptél a levesembe, te piszok szuka!
Natália: Hagyjátok abba! Még az is lehet, hogy a másvilágon vagyunk.
Kriszta: Nincs másvilág! Csak azért látunk mindent vörösnek, mert beütöttük a fejünket.
Szilvia: Úr Isten! Meghaltunk?!
Erika: Hát meglehet. Olyan itt minden, mintha vérben úszna.
Szilvia: Az nem lehet! Nekem még élnem kell! Most akartam újrakezdeni!
Natália: Én pedig meg akartam gyógyulni, hogy elmehessek Brazíliába.
Kriszta: Ne pánikoljunk, hanem keressünk valakit!
Szilvia: Nem látod, hogy senki sincs itt rajtunk kívül?
Laci: Dehogynem. Nézzétek, ott jönnek, kocsit tolnak maguk előtt.
Natália: Biztosan betegszállítók.
Szilvia: Hé! Itt vagyunk!
Erika: Csend! Azok nem betegszállítók!
Laci: Dehogynem, hiszen kocsit…
Erika: Nem látod a ruhájukat?
Szilvia: Jézusom! Fekete ruhában vannak!
Kriszta: Ez valami rémálom!
Szilvia: Futás!
Kriszta: Gyere, Nati!
Natália: Nem bírom! Mindenem fáj! (A falnak támaszkodik)
Kriszta: Bírni kell! Gyere, add a kezed!
Natália: Menj csak…
Kriszta: Ó, a francba! Ne add fel! (Natália hóna alá nyúl, vonszolja magával) Siess, már közel lehetnek… Menjünk be oda! (Egy ajtóra mutat.) A többiek is oda bújtak.

(Bemennek.)

Natália: Miért segítettél?
Kriszta: Nem is tudom. Talán megkedveltelek.
Natália: Azt mondtad, a nagymama korúakat nem kedveled.
Kriszta: Na nem is úgy, ahogy gondolod… Te nem szereted az embereket, ugye?
Natália: Volt egyszer valaki, aki nagyon fontos volt nekem… Ő szerette az embereket, sokat tett értük, de cserbenhagyták. Borzalmas halála volt…
Kriszta: Értem.
Natália: És te hogy állsz az emberekkel?
Kriszta: A franc tudja. Az élet csak taposás, nincs idő lelkizni, értelme sincs… Aki bírja marja, aki mamlasz, semmire sem jut, hiába a tehetség. Mindenki rivális…
Szilvia (Nem figyel a beszélgetésre, riadtan néz jobbra, balra.): Szerintetek ez mi?
Erika: Nem látod? A mosoda.
Laci: Ronda hely. Ott egy csomó véres lepedő.
Kriszta: Fenét, csak mindent vörösnek látunk.
Laci: Jó lenne megfürödni!
Erika: Igen. Mondtam már, hogy koszos nap ez a mai?
Szilvia: Mondtál valami hasonlót… De én inkább véresnek látom. A te gyilkosságaid mocskoltak be mindnyájunkat. Talán sohasem moshatjuk le magunkról!
Kriszta: Csitt! Jön valaki!
Erika: Bújjunk a tartály mögé!

(Natália vánszorogva tesz egy lépést, aztán összeesik.)

Kriszta: Segítsen valaki!

(Nyílik az ajtó, belép két férfi, az egyik betegszállító kocsit tol maga előtt.)

Kriszta: Jaj, Nati, szedd össze magad!
Erika: Nem kell parázni, fehér ruhában vannak!
Natália: Ó, hisz ez a repülőgép, ott jön a stewardess… Jaj, nem mehetek el, mi lesz a macskámmal! Vak szegény…
Kriszta: Menj nyugodtan… Megkeresem a macskádat…

(A két férfi a kocsira emeli Natáliát.)

7. jelenet

(Egy négyemeletes bérház előtt. Kriszta egy vak sziámi macskát cipel egy kosárban. Erika jön vele szembe melegítőben, ronda kötött sapkával a fején.)

Erika: Hát te?
Kriszta: Eljöttem a macskáért. Megígértem Natinak…
Erika: Sajnálom az öreglányt. Tényleg leszbi volt?
Kriszta: Nem mindegy? Mit keresel itt?
Erika: Én is a macskáért jöttem.
Kriszta: Na ne! Mit akarsz vele?
Erika: Gondoskodnék róla. Azt hiszem, jót tenne nekem.
Kriszta: Komolyan beszélsz? (Hitetlenkedve felhúzza a szemöldökét.)
Erika: Igen. Te is emlékszel a vörös ködre?
Kriszta: Azt gondolod, el lehet felejteni?
Erika: Amit ott átéltünk, összeköt minket… Kérlek, add nekem a macskát!
Kriszta: (Átnyújtja a kosarat.) Bastet a neve.
Erika: Hát szia. Remélem, látjuk még egymást… (Elsiet. Kriszta elindul a villamosmegálló felé.)
Szilvia: Nem hiszek a szememnek! Hát te mit keresel ebben a nyomornegyedben? A színésznők a Rózsadombon laknak.
Kriszta: Dolgom volt erre.
Szilvia: Képzeld, Laci is ezen a környéken lakik.
Kriszta: Tényleg?
Szilvia: Tényleg. Évek óta itt élünk egymás közelében, és nem találkoztunk össze.
Kriszta: Vagy nem vettétek észre egymást.
Szilvia: Eráról tudsz valamit?
Kriszta: Miért érdekel, hiszen utáltad.
Szilvia: Nem is tudom. Rémes alak, de időnként mégis úgy érzem, hiányzik. Laci is ezt mondta.
Kriszta: Hát igen. Valóban elég furcsa nő, de vannak jó beköpései…
Szilvia: Laci szerint jól meg tudja mondani a tutit.
Kriszta: Hát ez tényleg így van… Pár perce váltunk el. Nati macskájáért jött.
Szilvia: Ó, a babaarcú démon! Állatkínzásra adta magát?
Kriszta: Nem. Gondoskodni akar a macskáról… és nincs már babaarca. Mintha megöregedett volna…

(A villamos csikorgása hallatszik, lemegy a függöny.)