A TEHETSÉGKUTATÓ PÁLYÁZATRA BEÉRKEZETT PÁLYAMŰ

Helyszín: Külvárosi általános iskola. Hétvége van, így szünetel a tanítás, csak fizetős, angolképzés van.

Szereplők: Erika, Szilvia, Kriszta, Natália, Laci

A sorba rakott székeken két nő ül, Szilvia és Erika. Mindketten az angoltanárra várnak. Néhány perc múlva kezdődik az óra. Szilvia feszülten az órájára néz, kinyitja a táskáját, turkál benne, és nagyokat sóhajtozik. Azután meggondolja magát és a táska teljes tartalmát kiönti a mellette lévő székre. Idegesen szétlökdös mindent, majd egyenként dobálja őket vissza. Végül megtalálja, amit keres, egy gyógyszeres üveget. Kivesz egy szemet belőle, és szárazon bekapja.

Erika: Jól vagy?
Szilvia: Igen. Csak nem találtam a gyógyszerem.
Erika: Van egy kis ásványvizem, kérsz?
Szilvia: Nem köszönöm, egy perc, és jobban leszek.
Erika: Ne izgulj annyira, nincs miért! Bár, én is így voltam vele.
Szilvia: Mivel?
Erika: Az első nappal.
Szilvia: Ugyan, az angolnak ehhez semmi köze!
Erika: Hanem?
Szilvia: Fáradt vagyok. Hajnalban értem haza. Apa megint rosszul volt.

Szilviának sírhatnékja támad, szipogni kezd, megint a táskájában matat. Láthatóan zsebkendőt keres. Erika megszánja, előránt egyet, és felé nyújtja.

Erika: Sajnálom. Mi a baja?
Szilvia: A szíve. Két hónapja infarktust kapott.
Erika: Egyedül él?
Szilvia: Nem, hál’ Istennek, anyu még él! (Most már erősen sírni kezd.) De most nem számíthat rá. Tegnapelőtt bennfogták a klinikán. Találtak a mellében valami daganatot.
Erika: Uh! Rák?
Szilvia: Még nem tudjuk. De, nagyon remélem, hogy nem, mert azt már nem bírnám elviselni! Holnap fog kiderülni.
Erika: Nagyon sajnálom!

Kifújja az orrát. Kiszakad a pzs. Zavarában gyorsan összehajtja, és erőteljesen dörgölni kezdi vele az orrát. Egy papírdarab az orrlyukában marad. Erika visszafolytja a nevetést. Szilvia észreveszi a malőrt, és ettől még inkább összezavarodik.

Szilvia: Bocsánat!
Erika: Mióta vagy munkanélküli?
Szilvia: Három hónapja.
Erika: Én már fél éve.
Szilvia: Te is segélyből élsz?
Erika: Nagyjából, meg abból, amit apa néha küld.
Szilvia: Egyedül élsz?
Erika: Igen, albérletben.
Szilvia: Nem drága?
Erika: De. De nincs hova mennem. Anya három éve meghalt, apa pedig, megpattant az öccséhez Floridába. Nem bírta az egyedüllétet.
Szilvia: Miért nem keresett már magának valakit? Az ember nem élhet örökké gyászban!
Erika: Ő nagyon szerette anyát. Egyszerűen nem tudja elfogadni, hogy nincs többé. Attól félek, lassan bedilizik.
Szilvia: Ritka egyed! És te miért nem mentél vele? Ott még ebben az átkozott válságban is jobb lehet.
Erika: Egy nagy fenét! A bevándorlóknak ott is szar. Apát is félig az öccse tartja el. Képzelem, hogy unják már szegényt!
Szilvia: Csak nem!
Erika: De. Tőle tudom. A múltkor véletlenül kihallgatott egy beszélgetést, amikor az öccse panaszkodott a feleségének?
Szilvia: Hát az, gáz!
Erika: Az.
Szilvia: És miért nem jön haza?
Erika: Haza jön.
Szilvia: Mikor?
Erika: Majd, ha tud. Ha összejön a pénz.
Szilvia: Mit dolgozik?
Erika: Alkalmi munkás, hol ezt, hol azt. Ami éppen adódik, piacon, boltokban, újságárusoknál, meg ilyenek.
Szilvia: Ha ilyen nagy a baj, bizony én nem engedném, hogy pénzt küldjön.
Erika: Nem sokat küld. Apró pénzt. Semmire sem elég, max. cigire. Amúgy, én se engedem, de küld. Postafordultával meg úgyis visszakapja. A lakásbérlet az övé.
Szilvia: Lakás bérlet?
Erika: Igen. Kiadtuk a vidéki házat. Én meg felköltöztem Pestre, mert itt több a munkalehetőség. Na, ja! Eleinte jól is mentek a dolgok, de azután egyszerre minden rossz lett. Elvesztettem a munkám, apának meg nem jött be.
Szilvia: Hát ez már csak így szokott lenni. Úgy látszik a fentieknél ez a trendi manapság. Ámítás, édesgetés, hitetés, aztán amikor már mindent beadtál, hogy mindenkinek jó legyen, hoppon maradsz. Pedig én mindig is hittem Istenben! De már nagyon nem értem, mit akar, miért gyötör meg ennyire piszkosul?

Erika hirtelen a fejéhez kap, és mosolyogva megigazítja kötött sapkáját.

Erika: Klassz, mi?
Szilvia: Őszintén?
Erika: Aha.
Szilvia: Hát, egy kicsit idétlen!

Erika nem törődik vele.

Erika: Tőle kaptam. Nagyon szeretem. Elrejt.
Szilvia: Elrejt?
Erika: Aha.
Szilvia: Ki elől?
Erika: Mindenki elől, aki elől éppen akarom. Így mindenkit olyannak látok, amilyen. Engem viszont csak az ismer meg, akit én akarok.
Szilvia: És honnan tudod, hogy a többiek nem viselnek ugyanilyen álarcot?

Erika elkedvetlenedve lekapja a sapkát.

Erika: Nem tudom, de általában nem.
Szilvia: Általában…! Na, kicsikém, hát az én férjem kerek húsz éven át éppen egy ilyen álarcot hordott. Aztán egy nap egyszer csak levette, nem bírta tovább. És ne tudd meg, hogy mit éltem át!
Erika: Mit?

Erika szemében hirtelen élénk érdeklődés mutatkozik. Lerúgja a cipőjét, és felguggol a székre. Szilviát megzavarja a mozdulat.

Szilvia: Nem kéne már kezdeni? Hol a tanár?

Ebben a pillanatban kivágódik az ajtó, és belép rajta Kriszta. Szilvia arcára azonnal látható ellenszenv ül ki.

Kriszta: Sziasztok! Ugye, még nem késtem el? Ti is az első turnusra jöttetek?
Erika: Igen. Szia! Még csak mi vagyunk ketten, illetve most már hárman.
Kriszta: Jó, mert nem szeretek késni. Az én szakmámban azt nem lehet.
Szilvia: Pedig elkéstél.
Kriszta: Hogy? Mi? Hát éppen az előbb…
Szilvia (gúnyosan): Édeském, kilenc múlt egy perccel! Úgyhogy, elkéstél, akár az angol tanár. Mert ő is elkésett, csak te kevésbé.
Kriszta: De akkor mégsem késtem el.
Szilvia: De, igen. És… (meggondolja magát, nem vitatkozik tovább, csak legyint) de, amúgy meg mindegy, legyen! Relatíve nem késtél el.
Erika: Szóval?

Térdeit átkulcsolva Szilviára néz.

Szilvia: Mit szóval?
Erika: Mit éltél át?
Szilvia: Katarzist. Egy rettenetes, megalázó katarzist. Sose felejtem el. Éppen azt az undorító pacalt raktam elé. Imádta. Minden héten kétszer kellett főznöm! Nekem meg, majd kifordult tőle a gyomrom. És ő ezt tudta, de nem érdekelte. Ha törik, ha szakad, ha cigánygyerekek potyognak az égből, neki akkor is azt kellett enni. Szakadjon rá az ég! Még a gyerekek is utálták, de az se érdekelte. Egy valódi zsarnok volt az én férjem. Egy zsigeri ősállat, akinek a gyomránál csak a farka volt fontosabb. Hogy sorvassza le neki a rothadás!
Erika: Jól kicsinált!
Szilvia: Hát, ja!... Elé raktam, de csak nézte bambán, mint aki még sose látott olyat. Kérdem: mi bajod van? Tán csak nem elrontottad a gyomrod? Erre ő: „Nem. Nem vagyok rá méltó, hogy főzz nekem.” Nem méltó rá, hogy főzzek neki? Azt hittem, nem jól hallok. Megkérdeztem, hogy mit hadovázik itt nekem össze? Erre meg azt mondta, hogy jó anya vagyok, és hogy ezért mennyire szeret, és hogy nagyon-nagyon becsül érte! Na, hát ez aztán már igazán betette a kaput nálam, mert ilyet meg éppen vagy húsz éve nem mondott. És akkor, kár a villám, úgy hasított belém..!
Undorító volt. Sírt, zokogott, mintha éppen én akartam volna elhagyni. Micsoda egy arcátlan majom? Képes lett volna a vállamon elbőgni, hogy ő milyen végtelenül szerelmes! Hát, hallottál már ilyet? El tudod képzelni? Azt hittem az ég ott helyben rám szakad. Ő meg csak ült ott az asztalnál, és bőgött, mint egy kétnapos ártatlan gyerek. Undorító volt, undorító!
Erika: És mit csináltál?
Szilvia: Kibasztam. Tán sajnálnom kellett volna? Kapott öt percet, hogy elpucoljon. Átkozott egy nyomorult este volt!... Húszéves, nyavalyás ribanc. Hát mit adhat az neki? Egy szemvillanás és megvénül mellette. A hülye faszfej! Mert az agya helyett már csak az parancsol neki. Remélem, megbosszulja százszorosan rajta a sors!
Kriszta (megszánja): Az előbb majdnem megbántottál, de spongyát rá! Nagyon sajnálom, ami veled történt! (Kezet nyújt Szilviának) Kriszta!
Szilvia (kelletlenül viszonozza): Szilvia. És te, mit keresel itt?
Kriszta: Munkát.
Szilvia: Hát, azt rögtön gondoltam! Mi mind azért vagyunk itt. Mi a végzettséged?
Kriszta: Színészhallgató.
Szilvia: Áh! Szóval dívácska a lelkem! És nem akadt volna valami becsületesebb foglalatosság is, mint a ripacskodás? Minek szaporítani a fajtájukat? Többet is kinéztem volna belőled!

Kriszta sértődötten vissza húzódik.

Erika zavartan mosolyog.

Erika: Rossz napja van!
Kriszta: Látom. De nem én bántottam.
Szilvia: Nem, ez igaz. Te nem, csak a fajtád.
Kriszta: Az én fajtám?!
Szilvia: Igen, a te fajtád. Lehet, hogy éppen a barátnőd, ki tudja?
Kriszta: Hát minek nézel te engem? Kurvának?
Szilvia: Phhö!

Kriszta sértődötten felkapja a táskáját, és átül a másik oldalra, Erika mellé. Pattanásig feszült a légkör. Megint kinyílik az ajtó, és belép rajta egy idős hölgy, Natália.

Natália: Jó napot!
Szilvia, Kriszta, Erika: Jó napot!

Csodálkozva néznek, ahogy az öreg hölgy leül melléjük.

Natália: Ha jól látom, még nem késtem el?
Szilvia: Nem. Még nem.
Erika: Angol órára tetszett jönni?
Natália: Tetszett.
Kriszta: Ne tessék haragudni, de ez egy továbbképző tanfolyam munkanélkülieknek! Biztos, hogy a néni is ide jött?
Natália: Igen. Én is munkanélküli vagyok.
Kriszta: De a néni nyugdíjas, vagy nem?
Natália: Igen, de az mit számít?
Szilvia: Ez a tanfolyam kifejezetten átképző jelleggel működik azoknak, akik munkaképes életkorban váltak munkanélkülivé. Nem aggastyánoknak, akik már amúgy is ellehetetlenítik ezt az országot. Nem elég, hogy eltartjuk őket, még a munkahelyekről is kitúrnak! Aztán, meg nyavalyognak! Én meg itt vagyok az utcán. Hát, hol itt az igazság?
Natália: Lohadj le, aranyoskám! Én nem dolgozni akarok, csak tanulni, mielőtt megdöglök.
Szilvia: Nocsak! És mikor?
Kriszta: Na, ebből aztán már tényleg elég! (hirtelen felpattan a székről) Kérj bocsánatot a hölgytől, de rögtön!
Szilvia: Azt meg ki mondta neked, hogy te tegezhetsz engem?
Natália: Ugyan már! Minek ez a durvulás? Ha jól tudom, tán osztálytársak leszünk, vagy mi? Minek úgy felkapni a vizet? Egy hajóban evezünk mind. Ki ezért, ki azért, de a cél egy, többet tudni, mint ezelőtt.
Szilvia: Egy nagy fenét! Én meglettem volna e nélküle is.
Kriszta: A néninek igaza van. Nekem tök ciki, hogy színész-hallgató vagyok, és csak papíron tudok angolul, egyébként meg csak dadogok. És ha nem kerülök az utcára amiatt, az aljas segédrendező miatt…
Szilvia: Na és mire akartad vinni?
Kriszta: Színházi rendező szeretnék lenni.
Szilvia: Hm, hát az komoly! És melyik színházban, mert van belőle rengeteg?
Kriszta: Nem az a lényeg, hogy melyikben.
Szilvia: Nekem egyre megy. Azért, szerintem, mégis csak valami hasznosabbat kellene tanulnod! Már túl sok a kitanult ember ebben az országban, akik csak a pénzt viszik, és közben semmit nem tudnak felmutatni.
Kriszta: Mondd, mennyiért hagynád végre abba ezt a piszkálódást? Egyébként szeretném eszedbe juttatni, hogy jelen pillanatban éppolyan ingyenélő vagy, mint én! Azt már nem is kérdezem, hogy ha már ilyen nagy a szád, te mivel foglalkoztál azelőtt? Talán még a végén frusztrálna?
Szilvia: Már megmondtam, hogy ne tegezz!
Kriszta: Hát ez mekkora egy bunkó!

Szilvia felpattan a székről és fenyegetően Kriszta felé mozdul, de Erika közéjük ugrik. Kriszta megijed.

Szilvia: Mit mondtál? Vigyázz te, mert úgy kicsinálom azt a bájos kis pofád, hogy anyád sem ismer rád!

Szilvia visszaül a helyére, és előveszi a telefonját, megnézi rajta az időt.

Szilvia: Nahát, ez már több a soknál!

Ebben a pillanatban kinyílik az ajtó, és belép rajta az angol tanár, Laci.

Erika kezéből kiejti a kötött sapkát. Úgy néz Lacira, mint aki kísértetet lát.

Laci: Good morning, everybody!

Bemennek a terembe, elkezdődik az óra.

2. Jelenet

Szünet. Laci kivételével mindannyian kijönnek. Erika, Szilvia, és Natália az ablak előtt állnak. Kriszta odébb telefonál.

Szilvia: Hát, nem lesz könnyű! A felét se értem annak, amit mond.
Erika: Én hellyel-közzel értem, de lesz mit tanulni, az biztos.
Natália: Ugyan, ez se rosszabb, mint az orosz! Azt fél év alatt megtanultam. A fene ette volna meg őket! Igaz, akkor még gyerek voltam, könnyebben ment.
Erika: A megszállás alatt?
Szilvia: A felszabaduláskor!
Natália: Igen, a megszállás alatt.
Szilvia (erőszakosan): Ez nézőpont kérdése. Kinek-kinek mit hozott? Kinek szabadulást, kinek fogságot, de mindenképpen a fasizmus vége.
Natália: Miért, a kommunizmus tán jobb volt?
Szilvia (legyint): Áh, mindegy, hagyjuk! Utálok politizálni. Elég nekem a saját bajom!

Otthagyja őket, elindul a kávégép felé.

Natália (Erika felé): Kellemetlen egy nőszemély.
Erika: Kicsit.
Natália: Fáradtnak tűnsz.
Erika: Az utóbbi időben rosszul alszom.
Natália: Én meg keveset.
Erika: A barátaim azt mondják, pszichológusra lenne szükségem.
Natália: Miért? Mi bajod?
Erika: Sok minden. Mostanában elég szépen összecsaptak a hullámok fölöttem. Egész nap
tök ideg vagyok, és még álmomban sem tudok pihenni.
Natália: Rosszakat álmodsz?
Erika: Igen.
Natália: És szedsz rá valami nyugtatót?
Erika: Á, dehogy! Isten ments! Egy barátom kis híján függő lett. Inkább egy kis vörösbor meg egy-két szál cigi. Attól is ellazulok.
Natália: Azt mondják, az álom hajnalban száll az emberre.
Erika: Hmm, nem tudom. Én már riadtam fel egykor is.
Natália: Miket szoktál álmodni?
Erika: Mindig ugyanazt, csak másképp. Máshol, és mással.
Natália: Áh, értem már! Egy visszatérő álom. Nekem is volt ilyen. Biztos valami fóbia, nem?
Erika: Nem tudom. Nem hiszem.
Natália: Valami gyerekkori dolog?
Erika: Nem, egészen nem. Álmomban embereket ölök.
Natália (őszintén meglepve): Embereket ölsz?!
Erika: Igen, embereket.
Natália: És hogyan?
Erika: Kit így, kit úgy. Mindig másképp. Van, akit vízbe fojtok, leszúrom, vagy lelövöm, de már volt olyan is, hogy baltával szétdaraboltam.
Natália: Ez szörnyű!
Erika: Az, de ez nem most kezdődött, már nagyon régen. Csak most, hogy a dolgok ennyire összejöttek, egyre rosszabbul viselem.
Natália: Megértem. Rettenetes a halállal szembe nézni! Főleg, ha tudod, hogy közöd van hozzá.

Kriszta közben leteszi a telefont és csatlakozik hozzájuk. Észreveszi, hogy rossz pillanatban érkezett.

Kriszta: Bocsánat, zavarok?
Natália, Erika: Nem.
Natália: Nem zavarsz, csak beszélgetünk.
Erika: Az álmaimról…
Natália: Meg az enyéimről… Gyakran visszatér álmomban az a katona. Még most is látom azt a döbbent tekintetét.

Elmélázik.

Erika: Német volt?
Natália: Nem, orosz. Minden olyan gyorsan történt. Egyszerre csak ott termett az ajtóban. Nekünk szegezte a géppisztolyt. Apámékat kiterelték. Csak én maradtam, meg ő…

Elcsuklik a hangja. Fájdalmas csönd támad. Könnyezni kezd.

Erika: Megerőszakolt?
Kriszta: A rohadék!

Natália az arcát törölgeti kézfejével. Szilvia is csatlakozik hozzájuk. Megáll mögöttük. Egyik sem veszi észre.

Erika: Hallottam hasonló történeteket, de még sose találkoztam olyannal, akivel megesett.
Natália: Most sem.
Erika: Hogy?
Natália: Nem erőszakolt meg. Csak akart…
Kriszta: Vannak még csodák!
Natália: Nincsenek. Nem rajta múlott. Rám térdelt. Én meg csak kapálóztam, hadonásztam, ahogy csak bírtam, de túl erős volt. Mindkét kezem, és lábaim széttárva, kifeszítve, akár a Krisztus, és …amikor letepert, kicsúszott a zsebéből az a bicska. A lába mellé esett. Tizenkét éves voltam. Majd belehaltam a félelembe. Egy pillanatra elengedett, hogy kigombolja a nadrágját. Nem emlékszem, hogy sikerült kinyitnom a bicskát, csak arra, ahogy egyenesen a torkába szúrom. A szeme kitágult, akár egy bagolynak. Nem kiáltott, csak hörgött, vonaglott. Aztán rám esett, mint egy darab zsák. Nehéz volt, büdös, akár a trágya. Alig tudtam kimászni alóla. Mindenem csupa vér volt. Lassan a szobát is elöntötte a vére. Ott álltam fölötte, és a hányinger kerülgetett. Sikoltanom kellett, de nem mertem, mert féltem, hogy azonnal lelőnek. Aztán nagy nehezen csak összeszedtem magam. Kiugrottam az ablakon, és futás az erdőbe! Mire magukhoz tértek, én már a folyónál voltam. Levetettem magamról mindent, és anya-szűzmeztelen neki a Dunának. Nem érdekelt semmi. Az se, ha meghalok. De nem haltam meg. Megbüntetett a sors. Megölték őket miattam, én meg életben maradtam. Azt hitték a Dunába vesztem. A harmadik szomszéd talált rám. Eszméletlenül feküdtem, tán egy kilométerre onnan. Azt mondta, csoda történt, legyek hálás Istennek! Azt mondom, iszonyatos átok. Jobb lett volna, ha ottveszek! Öcsémnek szerencséjére éppen vidéken volt, rokonoknál. Ő, azóta is, engem okol. És bosszúból, hogy bosszantson (keserűen, ironikusan nevetni kezd), még munkásőrnek is képes volt beállni, pedig éppen úgy utálta a rendszert, akár én. Istenem, hányszor hallottam szitkozódni? Gyűlölte a komcsikat.
Szilvia: Minden férfi állat.

Meglepve fordulnak hátra.

Erika: Nem, nem mind..
Natália: Mindannyian állatok vagyunk.

Kinyílik a terem ajtaja.

Laci: Please, let the students come in!

Bemennek.

3. Jelenet

Megint szünet, de most már Laci is kijön velük.

Laci: Bocsánat, elfelejtettem mondani, hogy aki cigizik, megteheti az ajtó előtt. Velem tart valaki?

Szilvia jelentkezik. Kimennek. (A színpad most úgy van elrendezve, hogy mind a kinti, mind a benti tér látható.) Natália, Kriszta, és Erika leülnek a székekre. Kriszta, és Erika szendvicset majszol.

Erika (Natália felé): Te nem hoztál ennivalót?
Natália: Nem.
Erika: Ha elfogadod, szívesen megkínállak! Bár nincs túl sok minden benne, csak egy kis vaj, meg párizsi, de azért jobb a semminél.
Kriszta: Nekem is van egy fölös szendvicsem.
Natália: Aranyosak vagytok, de köszönöm, nem kérek. Én naponta csak egyszer eszek.
Erika: Egyszer? Azt meg hogy lehet kibírni?
Natália: Az én koromban már egész jól. Nem igénylem.
Kriszta: Mit szóltok az angoltanárhoz? Helyes, mi?
Natália: Csinos fiatalember, az már biztos!
Kriszta: Csak egy kicsit nyámnyila, sajna!
Erika: Miért?
Kriszta: Hát csak azért, mert soha nem mer egyikőnk szemébe se nézni. Valószínűleg, tőlem fél. Talán túl szépnek tart? Te, pedig tetszel neki.
Erika: Dehogy is! Miket beszélsz? Ne képzelegj!
Kriszta: Szerinted, Natália?
Natália: Én nem vettem észre semmit, de ha te mondod?
Erika: Ugyan már!
Kriszta: De, komolyan!
Erika (sejtelmesen mosolyog): Hm..! Jó képű!
Kriszta: Nekem orrom van az ilyesmihez, hidd csak el nyugodtan! Van benne gyakorlatom. (és pajkosan Natáliára kacsint.)

Natália nevetni kezd.

Natália: Te, kis huncut boszorka! Vajon mit rejtesz még a tarsolyodban? Hadd hallom, miket tudsz még? Ahogy így nézlek, még azon sem lepődnék meg, ha a lányokat is kedvelnéd!

Döbbent csend támad. Erika szájában megreked a falat. De Krisztát nem lepi meg a mondat. Jóízűen tovább falatozik.

Kriszta: Már megfordult a fejemben, de még nem volt merszem kipróbálni.
Natália: Lennék csak fiatalabb!

Erika félre nyel. Erőteljesen köhögni kezd. Mindketten felpattannak, és hátba veregetik.

Natália: Meg ne fulladj nekem itt, te lány! Még egy ember halála nem száradhat a lelkemen! Akkor biztosan a pokolba jutok. Így is. De azért egy fiatal lány életét nem szívesen tudnám be magamnak.

Erika nagy nehezen végre levegőhöz jut, miután iszik az üdítőből, amit Kriszta ad neki.

Erika: Te biszexuális vagy?
Natália: Na, és?
Erika: Azt hittem ez csak manapság divat.
Natália: Egy nagy fenét! Csak azelőtt nem lehetett beszélni róla, mert büntették.
Kriszta (felvillanyozva az érdeklődéstől): És, mióta?
Natália: Már nagyon régen. Tán az a rohadék tehet róla? Ki tudja, de…
Erika: Az orosz?
Natália: Igen, az. Undorodtam a férfiaktól. Rájuk sem bírtam nézni. Egyenesen rosszul lettem, ha véletlen valamelyik megérintett.
Kriszta: És sok barátnőd volt?
Natália: Csak egy. De őt nagyon szerettem. Több mint harminc éven keresztül volt viszonyunk. Egészen a haláláig. Ő huszonnyolc volt, én negyven. Egy házasságkötő teremben láttam meg először. Csodálatosan bájos, üde teremtés volt. Folyton mosolygott. Hozzáfogható emberrel soha életemben nem találkoztam. A szimpátia kölcsönös volt. Mellette képes voltam minden nyomorúságomat elfelejteni.
Kriszta: És hogy tartottátok fenn a dolgot? Hol találkoztatok?
Natália: Hol itt, hol ott, de legtöbbször a szülei budai házában. A bombázáskor mindketten odavesztek. Nagyon kellett vigyáznunk, hogy sehol, senki még csak gyanút se fogjon. Mindig késő este mentünk fel hogy ismerősökkel véletlenül se találkozzunk. Mivel mindkettőnknek igen tisztes állása is volt, ő szociológus, én meg anyakönyvvezető, akkor ezért, még tán életfogytiglant is kaphattunk volna.
Erika: Mikor halt meg?
Natália: Tavaly januárban.
Kriszta: Nagyon hiányzik, ugye?
Natália: Igen, de már nem sokáig, mert megyek utána a pokolba. Daganatom van.
Erika: Lehet, hogy tévedsz.
Natália: Nem. Nem tévedek. Már a laboreredményeim is megvannak. Kábé fél évem lehet hátra, azt mondták. Csak szegény Bastet-et sajnálom. Nem fiatal macska már. Ráadásul, még vak is. Ugyan, ki lesz, aki magához veszi? De, amúgy se tud ő már senkit megszokni rajtam kívül!

Ironikusan nevetni kezd.

Natália: Csak a harang, a kapa, meg a pokol válasszon el minket!
Krisztina: Miért beszélsz állandóan a pokolról? Szenvedtél már éppen eleget, nem? A mennyet is megérdemelnéd!
Natália: Te nem olvasol bibliát? A homoszexuálisak mind pokolra kerülnek.
Krisztina: Én ebben nem hiszek.
Natália (szigorú, csaknem rendre intő komolysággal): Mindegy mit hiszel. Amit kapok, megérdemlem.

Dermedt csönd megint.

Erika: Isten irgalmas!
Natália: Hm, talán, de..(megenyhülve Krisztára mosolyog) Na, fel a fejjel aranyoskám! Nem rólad beszéltem! Előtted még ott az élet. Ügyes vagy, szép, és okos. Még sokra viheted. Csak előre nézz, és légy céltudatos!

Elhallgatnak. A színteret átveszik a kinti szereplők.

Laci: Egyébként, hogy tetszik?
Szilvia: Hát, meglettem volna e nélkül is.
Laci: Annyira nehéz?
Szilvia: Negyvenöt évesen már nem tanul az ember olyan könnyen.
Laci: Senkinek sem könnyű. Emlékszem, az alapfokúm csak harmadszorra sikerült.
Szilvai: Na, ne már!
Laci: De, tényleg! Persze, akkor nem igazán érdekelt az egész. A lányok, azok sokkal inkább! Szép évek voltak!
Szilvia: Nős vagy?
Laci (komoran): Nem. Nem jött össze.
Szilvia: Na, nem sokat vesztettél! Meg, amúgy is, fiatal vagy még.
Laci: Fiatal?!
Szilvia: Igen. Lefogadom, alig múltál harminc.
Laci (nevetve): Szép is lenne!
Szilvia: Miért, mennyi vagy?
Laci: Negyvenkettő.
Szilvia: Viccelsz?
Laci: Nem. Ebben nem szokásom, nincs miért.
Szilvia: Pedig alig látszol többnek harmincnál!
Laci: Köszönöm! Igazán jólesik.

Megszólal Laci telefonja.

Laci: Bocsánat!

Kicsit odébb lép, és felveszi. Az apja hívja.

Laci: Hello, apa. Hogy? Nem értem... Nem. … Persze, de…

Még jobban eloldalazik Szilviától.

Laci: ..de, nagyon jól tudod, hogy nem szeretem az ilyesmit! Kivel vagy?... Tudom, de mégis csak van valami közöm hozzá, hogy kit viszel fel a lakásomba, vagy nem?... Ne zsarolj jó! Ez nagyon aljas. Megmondtam már, hogy hagyj ki ezekből az ügyekből! A fiad vagyok, és ez rettenetesen undorít!....Hogyhogy ne kiabáljak?!... Nem érdekelnek a nőügyeid. Nem átalottál rástartolni a fiad barátnőjére, ne papolj nekem itt!... Jó, rendben. Én ötre megyek haza, de nem akarlak ott találni titeket! Értetted?

Lecsapja a telefont, és zsebre vágja.

Laci: Bocsánat, csak az apám volt!
Szilvia: Sajnálom! Vedd úgy, hogy nem hallottam!
Laci: Áh, nem érdekes. (Legyint.) Ha nem ő lenne, már régen megfojtottam volna.
Szilvia: Én már nem lepődöm meg semmin. De tán, azért még se kéne hagynod, hogy ezt művelje veled?!
Laci: Nem rossz ember ő, csak amióta anya nincs, teljesen kifordult magából. Nem tud magával mit kezdeni. Depresszió ellen, azt mondja. Hmmm. De, mindent megtenne értem. Egyszer még az életét is kockára tette, amikor belecsúsztam a zajló Dunába. Gondolkodás nélkül utánam ugrott.
Szilvia: Ugyan már, minden apa ezt tette volna!
Laci: Lehet.
Szilvia: Biztos. Most is azzal a lánnyal van?
Laci: Kivel?
Szilvia: A volt barátnőddel.
Laci: Dehogy is! Azt nem engedném meg nekik. Az egy régi történet. A lány is megérte a pénzét. Hamar kiderült róla, hogy egy nagy K.
Szilvia: Hát azt rögtön gondoltam. Csak egy kurva képes az olyanra.
Laci: Mennyi az idő? (ránéz az órájára) Ajaj, már késésben vagyunk! Menjünk!
Kinyitja az ajtót. Előre engedi Szilviát, és betessékeli a többieket is.
Laci: Let’s go!

Elkezdődik az óra.

4. Jelenet

Az utolsó szünet következik. Már mindenki fáradt. Legszívesebben hazamennének.

Szilvia kint áll az ajtó előtt, dohányzik. Erika kimegy hozzá.

Erika: Szép időnk van.
Szilvia: Igen, nagyon. Te dohányzol?
Erika: Nem, nem mondhatnám, csak amolyan kocadohányos vagyok.
Szilvia (mosolyog, és előveszi a cigit): De, most jólesne mi? Baromira fárasztó!

Megkínálja Erikát.

Erika: Ez olyan ciki.
Szilvia: Micsoda?
Erika: Hogy lenyúllak.
Szilvia (nevet): Nem nyúlsz le. Gyújts rá!
Erika: Köszönöm!
Szilvia: Amúgy, hogy megy?
Erika: Is-is.
Szilvia: Még csak most kezdtük, és már egy fél füzetet teleírtam. Nem semmi!
Erika: Hát ez már csak így szokott lenni, de ne aggódj menni fog az!
Szilvia: Hát, neked legyen igazad! De, úgy látom nem mindenkinek ilyen megerőltető!
Erika: Kire gondolsz?
Szilvia: Hát a tüff-tüffre.
Erika: Krisztára?
Szilvia: Igen. Észrevetted, egész idő alatt az angoltanárt stírolja?
Erika: Igen, láttam, de az csak játék. Amúgy nem hiszem, hogy különösképpen érdekelné!
Szilvia: Undorít, ha egy nő ilyen rámenős!
Erika: Miért utálod annyira Krisztát?
Szilvia: Nem utálom, csak idegesít.
Erika: Aha. (Hirtelen megfordul, belenéz az ajtó ablakába, és szórakozottan megigazítja a fején a sapkát)
Szilvia: Fázik a fejed?
Erika (mosolyog és viccesen fenyegetve, Szilviára elemeli mutató úját): Te, ne kötekedj!

Nevetnek, majd Szilvia hirtelen elkomorul.

Szilvia: Csak egyszer láttam, de azt se kellett volna. Kinyílik a bicska a zsebembe, ha rágondolok. Szőke, húsz éves, kikent, kifent picsa, aki azt hiszi övé a világ, bármit megtehet. Az ilyenek nem ismernek határokat!
Erika: Az nem ilyen egyszerű! Mindig, minden kettőn múlik! Arról meg nem is beszélve, ha
nem is tudsz róla, hogy a másik házas.
Szilvia: Ez baromság. Hallottam már ilyet, de, ez csak kendőzés. Nagyon jól tudják az ilyenek, hogy mit csinálnak!
Erika: Nincs igazad.

Szilvia megdöbben.

Erika: Megismered, kedves, aranyos, belezúgsz, aztán, meg durr.
Szilvia: Mi, durr?
Erika: Egyszer csak közli veled, hogy nős, és van két gyereke. És vagy elfogadod, hogy másodhegedűs vagy, vagy szakítotok.
Szilvia: Micsoda?

Szilvia teljesen kiborul.

Szilvia: Már megbocsáss, de hogy tudja valaki egy szemernyi lelkiismeret-furdalás nélkül megtenni, hogy egy olyan emberrel hajtson, akinek családja van? Hogy nem gondoltál rá, hogy éppen egy család életét teszi tönkre? Hát ember az olyan?
Erika: Nem tettem senkiét tönkre, az már előttem gázos volt. Amúgy meg egyik sem jött össze, mert végül mind a család mellett döntött.

Szilvia a meglepetéstől kővé dermed.

Erika: Nekem se volt könnyű, nehogy azt hidd! A harmadik után már meg se lepődtem. Úgy látszik, én vonzom az őket! Most utálsz engem is?

Szilvia nem szól semmit, csak feldúltan elnyomja a cigit.

Szilvia (komoran): Mennyünk, Laci már integet.

Bemennek.

5. Jelenet

Vége az órának. Laci és Erika á buszmegállóban állnak.

Laci: Merre?
Erika: A Deák térre. Onnan meg séta az Astoriára.
Laci: Pesti vagy?
Erika: Igen. Vagyis hát, igazából nem, csak itt lakom albérletben.
Laci: Albérletben?
Erika: Igen.
Laci: És hogy tudod finanszírozni? A szüleid fizetik?
Erika: Nem. Mindig akad valami meló. Most például éppen két diplomamunka.
Laci: Diplomamunka?
Erika: Igen. (elpirul) Megírom mások helyett. Nem könnyű kereset, de viszonylag jól fizet.
Laci: Az igen! Egyébként, mit tanultál?
Erika: Gyógyszerész vagyok, de sose dolgoztam benne.
Laci: Miért?
Erika: Nem tetszett. Vagyis, elején még igen, de azután nem. Meguntam. Persze ez nem jelent semmit, azért akartam helyezkedni, de valahogy sehol nem kellettem.
Laci: És, mit csináltál?
Erika: Hol ezt, hol azt. A legjobban a fotós boltot szerettem. Szeretek fényképezni.
Laci: Az jó. És jól megy?
Erika: Nem. Sajnos, nem megy sehogy. Ellopták a gépem.
Laci: Sajnálom!
Erika: Én is, nagyon. És sajnos azt sem tudom, mikor lesz annyi pénzem másikat venni? Ha így megy tovább, egyhamar biztos nem.
Laci: Mióta vagy munkanélküli?
Erika: Fél éve. De ha elvégzem ezt a sulit talán több esélyem lesz.
Laci: Ha szerencséd van…
Erika: Igen, tudom. Már voltam néhány át-, és továbbképzőn, mégis itt vagyok. Nem árt, ha ismeretséged, egyébként kurvanehéz. Hát még ezután!
Laci: Mi után?
Erika: Hát ez a krach, tudod!
Laci: Az egyszer biztos.
Erika: Most már tényleg nem tudom, mi lesz?

Laci megszánja, vállára teszi a kezét, és bátorítóan rámosolyog. Alapból tetszik neki a lány.

Laci: Figyelj! Ez a tanfolyam két hónapos. Addig még van egy kis időnk. Ha akarod, megpróbálok segíteni. Van néhány ismerősöm fotós körökben. Sőt, éppen tanítok is egyet. Bár nem túlismert, de ha jól tudom, elég jól megy neki.

Erika felvillanyozódik, majd hirtelen lelohad.

Erika: Az nagyon jó lenne!
Laci: Ha gondolod? Egy kis mosolyt azért már elengedhetnél! Figyeltelek ám az órán, végig ideges, és dekoncentrált voltál. Ugyan semmi közöm hozzá, de ha segíthetek…
Erika: Észre vetted?
Laci: Hát ezt nem lehetett nem észrevenni!
Erika: Hát igen. Nem is tudom, hogy mondjam el?
Laci: Csak bátran, ki vele, de gyorsan! Hátha megkönnyebbülsz!
Erika: Én az éjjel megöltelek téged.

Laci meglepetésében hátrébb lép. Majd zavartan nevetni kezd.

Erika: Te vagy az első.
Laci: És, nehéz volt? (zavartan nevetni kezd) Hát nem vagy profi, az már biztos, mert még mindig élek!
Erika: Egy busz elé löktelek.

Laci önkéntelenül hátrébb lép. Erika észreveszi, és felnevet.

Erika: Csak nem megijesztettelek? Nem kell félned, azért nem vagyok pszichopata! Nem foglak a busz elé lökni, megígérem!
Laci (elszégyellve): Manapság az ember elég sok hülye filmet néz.
Erika: Komolyan megijesztettelek? (alig bír beszélni a nevetéstől) Hát ez jó, nagyon jó! Már az első nap gallyra vágtam az angoltanárom! Már látom is a címlapon: „ A munkanélküli gyilkolt! A válság első brutális áldozata egy angoltanár.” Jó, mi?
Laci: Egy vezércikket megér. És még híres is lennék. Elég obszcén!

Mindketten hangosan nevetnek.

Laci: Adsz egy elérhetőséget? Ha nem gyilkolsz meg, talán már a kedden nyélbe üthetünk valamit. Akkor megyek a fotóshoz.
Erika: Különórákat is adsz?
Laci: Igen, de nem rendszeresen, csak ahogy éppen akad. Nem erőltetem, mert nem könnyű összehozni.
Erika: Értem.

Kinyitja a táskáját, matat benne, majd hirtelen megakad.

Laci: Mi a baj?
Erika: Áh, semmi csak,…azt hiszem..? A franc! Benn hagytam a telefonom. Rohanok vissza.

Gyorsan előránt egy cetlit, és felírja rá a telefonszámot.

Erika: Ha nem nyúlták le, ezen elérsz.

Elviharzik.

Laci (utána kiált): Nyugi, most jöttünk ki! A többiek már biztos megtalálták.

Szilvia és Natália az előszobában állnak, Kriszta éppen ajtót nyit, amikor Erika elé toppan.

Kriszta: Uh, basszus! Jól megijesztettél!
Erika: Bocsi! Nem találtatok egy telefont?

Egymásra néznek.

Natália, Szilvia, Kriszta: Nem. Hova tetted?
Szilvia: Most jöttünk ki. Ha, ott hagytad, ott is kell lennie.

Erika bemegy az oktatóba, de nem jön ki azonnal. Bentről csörömpölés hallatszik, székeket pakol.

Szilvia bekiált: Meg van?

Erika kilép kezében a telefonnal.

Erika: Aha, csak valaki berúgta a radiátor alá.
Szilvia: És egyben van?
Erika: Hát, az aksija lerepült…
Szilvia: Ajaj!

Feszülten várnak, nézik, ahogy Erika beüzemeli. Amint az üdvözlő szignál felcsendül, megkönnyebbülten fellélegzik.

Natália: Szerencséd volt.
Erika: Igen.

Becsúsztatja a táskájába.

Szilvia: Na, lányok? Mindenki megvan? Indulhatunk?

Elindulnak a kijárat felé. Kriszta kinyitja az ajtót Natália előtt, hogy előre engedje. Ebben a pillanatban, megszólal Erika telefonja. Előveszi, és közben véletlenül benyomja a kihangosítót. A vonal másik oldalán egy férfihang.

Erika: Igen!
Férfi (zavartan): Hölgyem, ne haragudjon, de itt állok a buszmegállóban. Szörnyű baleset történt! Egy őrült nő a busz alá lökött egy fiatalembert. Ez a telefonszám a kezében volt. Azt hiszem, láttam, amikor ön átadta neki, és gondoltam…, szörnyű!

Erika keze elgyengül, leejti a telefont, és az ajtó előtt összeesik. Szilvia utána kap ugyan, de elkésik. Dermedten állnak fölötte.

Natália: Rohadt világ!

A színpad elsötétül, a függönyök összemennek.