A TEHETSÉGKUTATÓ PÁLYÁZATRA BEÉRKEZETT PÁLYAMŰ

Szereplők: Posztmodern, korukat megelőző, mégis, a koruk által rég lehagyott, önmagukat túlélt roncsok

Hely: Ligetes tér, a szereplők felváltva beszélnek, mintegy egymásnak adják a „stafétát”

Kriszta: bejön, körülnéz. Pont egy ilyen helyen próbáltunk. Vagy valamivel kisebb helyen. Hm, milyen fura, két éve eszembe se jutott, most meg pont itt. Te jó ég, milyen elképzelhetetlenül unalmas volt az egész. Azt hitték rólam, hogy milyen szorgalmas vagyok, hogy színjátszó kört szervezek, pedig csak alig vártam, hogy vége legyen már annak az idióta tanításnak, és mehessek valamerre, ami valami más. Ha jól meggondolom, majdnem mindegy lett volna, hogy mi, csak ne az iskola. Mennyire utáltam. Főleg a biológiát. Egy pillanatra egy fának támaszkodik. Most meg mondjuk azt se tudom, hogy ez milyen fa. Elneveti magát. Lehet, hogy mégis lett volna haszna komolyan venni. Ha már egyszer az idő úgyis eltelik, azért mégsem mindegy, hogyan. Milyen jó, hogy hallgattam rád, apa. Ha nem mondod, már másodiktól kimaradok. Csak csavarogtam volna, céltalanul, bele a világba, egyik buliból a másikba, egyik pasitól a másikig. Meg se köszöntem neked. Olyan ritkán beszélünk, apa. Legutóbb is, mikor? Már nem is emlékszem. Majd valamikor felhívlak. Azt hiszem, még megvan a számod. Ha még az, ami régen volt. Elvihetnél fagyizni, mit szólsz? Meg a várba. Aztán sétálhatnánk. A Duna-kanyar olyan szép ilyenkor. Úgy ennék megint egy túrós csuszát szalonnával, mint veled régen. Képzeld, ha elmegyünk valahova, mindig azt kérek. Azt remélem, hátha valahol úgy csinálják, ahogy te. De nem, olyan nincs sehol. Engem meg mindenki hülyének néz, hogy hogyan lehet ilyesmit kérni. Pláne étteremben. Hát hol kérnék máshol. Nekem sem megy, hidd el, pedig vagy százszor próbáltam. A pasik meg állandóan azt kérdezik, hogy vega vagyok-e. Persze, a szalonnával. Hülyék. Meg a reformkonyha. Engem az se érdekel. Belekotor a táskájába, elővesz egy szőlőrúzst. Bekeni az ajkát. Tényleg, mintha csak ott lennék. Ugyanígy nézett ki minden. Három fiú, három lány. A fiúk teljesen meg voltak bolondulva értem, csüngtek minden szavamon, persze nem a szöveg járt a fejükben, de néha tényleg vicces volt, ahogy jobbak akartak lenni egymásnál. Az én kedvemért. A két lány viszont látta rajtam, hogy mi van. Irigykedtek rám, de a hülye fiúkra dühösebbek voltak, mint amennyire irigyek rám. És még annál is szomorúbbak voltak néha. Voltak jó pillanataik. Nekem meg, segítség nem sok, de hát mit is vártam volna. Az elismerés, amit az iskola kapott, amiért ilyen ügyes diákjai vannak, az országos döntőben, az volt a lényeg. Utána már törődtek volna velünk annyira, hogy támogassanak is, de akkor már nem volt kedvem. Ott nem. Az igazgatónő elmagyarázta, hogy ez milyen fontos, meg hogy jövőre is számítanak rám. Kár, hogy nem mondtam meg neki, hogy tőlem akár szét is rohadhat az egész iskola, de talán meg se hallotta volna, olyan meggyőzően beszélt, hogy minden kritika a legvalószínűtlenebbül hangzott volna. Végül kiegyeztem azzal, hogy párszor még szóltak a jegyeim miatt, de alapvetően békén hagytak, úgyhogy a délelőttök eseménytelenül teltek. Jaj, apa, ha tudnád, kibe voltam szerelmes, még most is lekevernél egy pofont. Aztán évzáró, könnyes búcsúzások, az igazgatónő külön dicsérete, micsoda fölösleges időpazarlás volt. Csak miattad csináltam végig, de jól tettem. Mert te tudtad, hogy még a hasznomra lesz. Hogy muszáj. Ez járt az eszemben, ahogy az a nő a mikrofonba bájologta az évi mondandóját. Jaj, apa, ez a nő tisztára hasonlít rá. Nevettem közben, és teljesen máshol jártam. Veled valahol. Megáll egy pillanatra. Nem hiszem el, mintha a hasonmása lenne. Egy darabig nézi a nőt, majd kimegy
Natália: bejön, izgatott. Erre tényleg rövidebb. Drágám, el se hinnéd, hogy mostanában hogy feltűnik az idő múlása. Amikor együtt voltunk, minden perc egy örökkévalóságnak tűnt, és nem számított, hogy repülnek a nappalok és az éjjelek, mert amikor elzárkóztunk a világtól, akkor csak egyetlen pillanat volt, aminek soha nem volt vége. Most valahogy egész más. Azonnal észreveszem, ha valami értelmetlen, ha túl hosszú, ha túl sokáig tart. Annyira, hogy az már egészen nonszensz. Nem bírok ki nyugodtan tíz percet a villamoson, az utcán is csak annyit, amíg muszáj, a boltig, meg a postáig, máshova nem járok. Talán tényleg öregszem. Talán már réges-rég megöregedtem, csak nem akartam észrevenni. Viszont most az idő emlékeztet. Ideges vagyok. Nagyon régóta először. Semmi sem olyan világos és egyértelmű, mint amilyen mi voltunk egymásnak. Titok volt, amihez senki nem fért hozzá. Nem is akart, ettől volt a gyengédség olyan biztonságban. Pedig veszélyes volt, vigyáznunk kellett sokszor, de ettől valódi volt. Hogy éltünk. Mindketten a másikért. Egymásért. Körülnéz. Milyen jó, hogy itt nincsenek fenyőfák. Elég, ha csak a tévében látok egyet, és máris úgy szúr. Mindenhol. Nem tudom elviselni. A szaga, az az égett szag. Megáll egy pillanatra. Tudod, félek. Vagyis, megijedtem. Neked soha nem volt semmi bajod, kicsattantál az egészségtől, attól voltál olyan szép, még reggel is, amikor minden nőnek még a kétségbeeséssel is meg kell küzdenie a karikák mellett, te maga voltál a megtestesült ragyogás. Kisimult, puha, lágy tapintású bőr, még a legnehezebben óvható részeken is. Tudom, hogy most tiltakoznál, ha hallanál, de nem csak én láttalak ilyennek, te tényleg ilyen voltál. Talán nem is baj, hogy megtörtént, ami történt, így végleg megmaradtál ilyennek. Két másodpercig nem szólal meg. Bocsáss meg. Én viszont most félek. Néhány hete szúrással ébredek a hónom alatt. Alantas érzés, lassan közelít, bekúszik az egész testbe, és főleg az agyba. Furcsa gondolatokat ébreszt. Szabad-e ebben a korban egyedül lenni? Lehet-e újrakezdeni? Lehet-e rendesen, végre meghalni? Csak bolyongok a házban a körfolyosón, néha muszáj mozognom, úgy érzem, megőrülnék különben. Mint azelőtt. Amikor vártalak. Minden pillanatban megújuló reménnyel, vágyakozással. Mert bármikor jöhettél. Aztán elbújtunk a csendben. Most vizsgálatra járok. És erre tényleg rövidebb. Talán csak azért tűnik fel, hogy figyelmeztessen valamire. Egyedül vagyok. Egyedül játszom a kedvenc játékod. Azért még néha ki is jövök az utcára, ha van bátorságom. Felélénkül. Az a nő például, legalább ötven éves. Szinte kizárólag négy cukorral issza a kávét. Látszik rajta. Főleg, hogy nem csak egyet. A teljes idegösszeomlás szélén áll. Nem visel feltűnően nagy fekete napszemüveget, ebből következik, hogy a férje nem veri, csak elhagyta. Úgy három hete. Volt egy gyereke, de már nincs, mert unalomból, és mert túl sokat dohányzott, kirepült. A szüleit lelkiismeretesen ápolja, az apjával nincs különösebb gond, de ha az anyját fürdeti, mindig megborzad, hogy ő is ilyen lesz majd. Retteg a gondolattól is, mert nincs senkije, aki majd etetné. És mégis meg akarja érni. Irracionálisan ellenszenves. Bár, innen nézve egész vicces. Ha meg közelről félelmetes, akkor nem kell hozzá közel menni. Szánalmas és zavarodott, és elgondolkodik vagy Arankának, vagy Szilviának hívják. Totálisan egyedül van. Elmosolyodik, aztán ez az indokolatlan mosoly hirtelen szertefoszlik. Bastet eltűnt. Még soha nem csavargott el három napnál tovább. Félek, hogy nem talál vissza. A kétségbeesés küszöbén állok.

Laci bejön, nem nagyon tudja, merre menjen. Beleütközik Natáliába

Natália: kizökken korábbi gondolatából, higgadt gúnnyal reagál. Uram, képtelen vigyázni? Ha nem néz maga elé, legalább másoktól ne várja, hogy készüljenek a maga felbukkanására.
Laci: Sajnálom, asszonyom. Nem volt szándékos.
Natália: Van, hogy szándékosan megy neki embereknek?

Rövid szünet. Macskanyávogás

Natália: felfigyel. Maga is hallotta?

Laci úgy néz, mint akinek semmi fogalma nincs

Natália: Mintha,… de nem. Kimegy
Laci: túl az előző ijedtségen. A rohadt életbe. Lehet még szarabb a napom? Kora reggel a dugulás. Lenyomtam. Viszont leállt a mosógép, nem centrifugált, úgyhogy ing, gatya a tegnapi. A szomszéd üvölt a feleségével, aki süket, a faszi meg valami nehézgépkezelő, neki is abszolút a hallása, kérdezi, gesztikulálva fokozza az ige helyénvalóságának valószínűtlenségét kérdezi tőle, hol a nyakkendője, mert az kell neki, ma kitüntetik, huszonöt éve van azon a kurva gépen, de nem volt egy balesete sem. Már azon voltam, hogy beadok neki egyet, csak fejezze már be. Jövök le, majdnem hasra esek a kapuban, mert már megint kiburogatták a kukákat azok a huligánok, akik be szoktak járkálni. Ma legalább nem hugyoztak a falra. Az is valami. Kész téboly. Egy elmebeteg nyomja a dudát, mintha meg lenne veszekedve, a másik fickó meg integet neki, hogy mit van úgy oda, kirakta a villogót, hogy mindjárt jön. Hja, az úgy más, ha mindjárt jön, akkor az egyirányú utcán is nyugodtan megállhat. Csak az ember feje megy szét a tülköléstől. Rá kell gyújtanom, mert nem bírom. Utolsó cigim, talán kicsit megnyugtat. Veszem ki a dobozból, egy idióta biciklis a járdán épp ott száguld el mellettem, meglöki a könyököm, a cigi bele a pocsolyába. Mert a presszósnak pont akkor kell felmosnia az aszfaltot. Elindulok, összeszorított foggal, na ezt tényleg nem hinném el, ha mesélnék. Reggel nyolckor, költöznek. Szaki nagyban lövi be az irányt, jobbra-balra néz, zongorát visznek, rálép a lábamra, azt mondja, bocs, köp egyet, elfelejtettem a tenyerembe, azért van. Kis híján röhögőgörcsöt kaptam. A boltban az orrom előtt vették meg az utolsó kakaós csigát, slusszpoénnak meg lemondták a délelőtti órámat Zuglóban, a kis negyedikes Tomikáét, aki annyira hülye, hogy már kétszer bukott, és ha szöggel vernék a fejébe a tudást, valószínűleg akkor is kívül maradna, mint egy vacak cetli, ami mindjárt leszakad, és úgy kallódik el, hogy soha nem tudják meg, mi volt ráírva. Mondjuk fel nem hívtak, megvárták, hogy odamegyek. Elfelejtették. Hogy szólhatnának. Beteg. Hideg volt a víz a strandon. Most meg ez a nő. Hogy nekimegyek. Kis szünet. Augusztus. Ez lehet, hogy a meleg miatt van? Ha komoly. Mert mondjuk ha vicc, akkor még oké, csak nekem nincs nevethetnékem. Körülnéz. Milyen feltűnően kevesen járnak itt. Mit keresek én itt? Hogy kerültem ide? Zsebéből előveszi a mobilját. Negyed tizenegy. Ott egy vendéglő. Nem is reggeliztem. Belenéz a tárcájába. Most mit veszíthetek. Én itt most akkor is megebédelek. Szaftos leves, borsos tokány, meg egy hideg sör. Aztán majd lesz valahogy. Este még hívnak. Jól jönne az a tanfolyam. Négy hét, intenzív. Napi hat óra. Sampont is kéne vennem, meg vattát. Leül egy padra, hátizsákja nekinyomódik a pad támlájának. Újabb nyávogás. Milyen csodálatos ez a nap. Háborítatlan békesség honol, a csend betölti a lelket. Bárkit megihletne. Felnéz az égre. A csillagok most is ott vannak. Ha egy meghal közülük, túlragyogja a nap fényét. Mennyi energia, és alig hasznosul belőle valami. Pedig szükségünk volna rá. Mindannyiunknak. Kötelességünk ezt megérteni. A tudományt az emberiség szolgálatába állítani. És egy világnyelvet beszélni, ami által minden érték közös lehet. Mennyei szikra. Átszellemülten mosolyog. Hemingway elvesztette a novelláit. Én meg sem írtam őket. Eltűnik a jó hangulata. Édesapám, a lányok túl puhának, merengőnek tartanak. Épphogy csak nem puhánynak. Köszönöm, hogy olyan sokukkal megismertettél, igazán hálás vagyok érte, de hát valamiből élni kell. Valóban, nagyon sokat tanultam. Megfejteni az arcokat. És megérteni belőlük, hogy miért vagyok ilyen szerencsétlen. Csak. Nagyjából ennyi a válasz. Ha magadra maradsz, csak magadra számíthatsz. De amíg nem vagy egyedül, addig a legmostohább. Mert akkor esetleg még hiszel, és pont azt nem hiszed el, hogy csak. Fogadok, hogy ezt a kis nőt is megdugtad. Erika sétál keresztül a színen. Jó kis nő, nem mondom. Fogalmam nincs, hány éves. Olyan öreg is meg fiatal is az arca. De mondjuk akkor lehetett tizenkilenc, te is a csúcson voltál még, simán összejött. Aztán meddig, két hétig? Lehetett három. Az már agónia a végén. Hosszú szakítás. Kirándulás, telek, hétvége. Egynél többször már unalmas. Kínos. De rá nem emlékszem. Pedig ennek a nőnek akkor is ilyen volt az arca. Talán éppen táborban voltam? De a feneke gyönyörű. Sportos. Negyven év múlva is ilyen lesz, ha most huszonöt. Ez a nő csodálatos. Ha nem lenne itt, hiányozna. Romlott, látszik rajta, ahogy az ajka meg-megremeg egy-egy lépésnél. Azok az elektromos impulzusok futnak össze az ajkában, amelyek a legérzékenyebb erogén zónáiban húzódó idegszálakból indulnak. Ezt megismerem, apa. Tudom, milyen. Mert olyan előszeretettel mutattad őket, hogy azt nem lehet elfelejteni. Mocskos a dereka, apa. A te kezedtől.
Szilvia: bejön, megáll Laci előtt. Elnézést, leülhetek?
Laci: Tessék.
Szilvia: leül a padra. Nem érzem a lábam. Hullafáradt vagyok. Megmozdulni is alig bírok. Most leültem ide, megpihenek, de már nem biztos, hogy felállni is fogok tudni. Nem látott itt egy bébiszittert? Nem úgy értem, nincs szükségem bébiszitterre, hanem keresek egyet. Reggel voltam a postán. Rengetegen voltak, majd megfulladtam. Fel kellett adnom a csekkeket. Beálltam a sorba, szörnyen hosszú volt, és pont előttem zárták be az ablakot. Hiába vártam már fél órát, fájt a lábam, de be kellett állnom a másikba. Aztán mentem a piacra. Babot akartam venni. Ebédre megfőzöm, gondoltam. Egy kiló babot kérek, mondtam, amikor sorra kerültem. Elfogyott. Ott is álltam fél órát. A másodiknál is, ott sem volt. A harmadik zöldségesnél már előre kiabáltam, hogy van-e bab, mert már nem bírtam volna hiába várni. Hát ott volt, de az még egy órába tellett. Mert mindenki reggel vásárol be. Aztán a metróban majdnem megbüntetett az ellenőr. Nem volt nálam a mostani bérlet, csak a múlt havi, és az már nem jó. Régebben jó volt mindig ötödikéig, most már nem jó. Pedig mondtam, hogy így kapjuk a munkahelyen, éves tömbben, rá is van írva, külön nem is adják ki, szóval van bérletem, különben ez se lenne, de mondhattam. Visszaküldtek. Hogy ha van, akkor menjek haza érte, utána jöhetek. És még örüljek, hogy nem büntetnek meg. Örülök. Ordítottam velük. Hogy nézzenek már rám, leszakad a karom, hát normálisak, hogy visszazavarnak! Engedjenek, mert nem állok jót magamért. Két napja nem aludtam. Egy gyógyszertárat keresek. Meg egy bébiszittert. Hirtelen feláll. Meg kell találnom. Velem ilyet nem lehet. Kimegy, Laci a másik irányba indul
Erika: szembejön Lacival. Maga ismeri azt a nőt?
Laci: Kit? Őt? Most láttam először.
Erika: Furcsa. Pedig nagyon hasonlított valakire. Csak nem tudom, kire. Biztosan felismerném, tudom. Magával volt már ilyen? Hogy találkozott valakivel, akit valahonnan ismert, de nem jött rá, hogy honnan. És a vége az lett, hogy nem is ismerte fel. Hirtelen. Ne válaszoljon. Ha elvisz egy presszóba, leveszem a cipőmet, és felguggolok a székre. Biztosan tetszene magának, és felismerne, ha már találkoztunk valahol.
Laci: Ne haragudjon, nekem most mennem kell. Fél tizenegy van. Kimegy
Erika: Már ilyen késő van? Akkor egyre hűvösebb is lesz a levegő. Elővesz egy sapkát, és felveszi. Pedig megvadíthattam volna. Látszott rajta, hogy nagyon hiányzik neki. Én meg momentán rémesen unatkozom. Vagyis nem. Nem én unatkozom, hanem azt hiszem, az unalom unatkoz engem. Fásultság. Valószínűleg. Körbesétál. Éjjelnek kéne lennie. Tökéletesek a fények. Remek tájképeket lehetne csinálni. Ha nem lopták volna el a fényképezőgépem egy presszóban, ahol legutóbb felguggoltam egy székre. Akkor most minden világosabb lenne. Egyszerűbb, kerekebb. Mint egy kép. Négy sarok, és benne a világ a teljes valójában. Mint egy szobában. Egyedül. Csak magamban. Vagy ezzel a fiúval. Egész helyes volt, az az igazság. Kár, hogy ilyen félénk. Meg hogy sietett. A férfiak persze soha nem érnek rá. Mert mindig rohannak. A végtelenül fontos elintéznivalóik után. Meg a nők után. Mindig a másik nők után. Itthagynak, csak azt nem veszik észre, hogy akkor már én nem vagyok régen ott. De én mindig visszajövök. Mert hűséges vagyok. Mert ragaszkodom. Mert ostoba vagyok. Buta. Túl az életem felén. De mennyi az? 40 év? 35, 30? Elméláz, apró tárgyakat vesz elő, maga elé tartja őket a tenyerén. Kettő. Mindig a második. De ez most már nem álom. Beveszi a két tablettát, kimegy
Kriszta: bejön, maga előtt tartja a kezeit, szétfeszített ujjakkal, tenyérrel előre. Nem figyelünk a kis dolgokra. Mert szükség van a megfelelő környezetre a befogadáshoz. Egy színpadra, ahol tényleg hangzik, amit mondanak. Ahol figyelnek rá, mert a hallgatóság kíváncsi. Leengedi a kezét, kihúzza magát. Mélyen belélegezni, aztán lassan kifújni. Ez olyan, mint eggyé válni a környezettel, a körülvevő közeggel, a levegővel: élni. Megfordul, elmélyülten. Ez nagyon fontos. A pontos, hiba nélküli, tévedést kizáró megismerés. Ahogyan egy képet is szemügyre kell venni. Hosszan nézni, látni benne a szépséget, befogadni. Átélni. És egy szót sem szólni. De úgy, hogy a kép festője is érezze: megtörtént, ami a célja volt. És ha ő tényleg olyan képet festett, ami ezt kiváltja, akkor érezni fogja. És azt is, hogy a befogadó reakciója az őszinte tetszés. Viszont érezni fogja a néző elmerülését is a reménytelen kapálózásban annak leplezésére, ha ez mégsem történt meg. Ha pedig valamiért mégsem érzi, akkor egyrészt ő nem elég jó, másrészt a néző elmélyültnek látszó szótlansága merő hamisság. Megáll, a földet nézi. Leküzdeni, leküzdeni. Abbahagyja, szöveget mond. Drágám, hidd el, nem akartam rosszat. Nem akartalak bezárni. Kislánykorom óta szerettem a pirosat. Nem tudtam, hogy belőled ezt váltja ki. Térdre rogy. Nagyon szépen kérlek, engedj ki. Nem kapok levegőt. Egy képzeletbeli ajtó előtt, egyre hevesebben. Ki szeretnék menni innen. Ki akarok menni. Hát tényleg nem hall senki? Megfordul, hanyatt fekszik. Egyedül vagyok. Csak te tudtad ezt, apa, hogy ez milyen. A teljes magány. Amikor valaki nem tartozik senkihez. Senkinek nem tartozik elszámolással, és neki sem beszél magáról senki. Apa, éppen olyan voltál, mint a Kapitány. Nagy, erős, délceg, és teljesen zavart. De én tudtam. Mert én három évesen beleharaptam annak a férfinek a nyakába, aki az ölébe vett, mert annyira fájt, ahogy magához szorított. Aztán később, azt mondtad, nagylányokat már nem ölelget az apjuk, de amikor a Balatonon voltunk, láttam a sebhelyet a nyakadon, és tudtam, hogy neked is annyira fájt az az ölelés, mint nekem, és hogy te vagy az apukám. Ez a szerepem. Nézz rám, apa. Éjszakákat vagyok ébren. Nem tudok aludni. Nem tudok békésen aludni. Rest in peace. Ahogy én most. Oldalra nyújtja a karjait. Apa, van tőled egy régi magnószalagom, amin a kerti virágokról beszélsz. Kinek mondtad ezt? Annyi melegséggel beszélsz, nem bírom meghallgatni könnyek nélkül. Görcsösen nevet. Nevetséges vagyok. Mennyire voltál szerelmes anyába? A világot nekiadtad, mi nem volt elég? Mért nem volt több közünk egymáshoz? Ez a férfi kínoz engem. Bezár, megaláz. Mert gyenge. Mert nincs hozzá ereje, hogy kivárja, hogy kötődjek, hogy tartozzak hozzá. Apa, én szeretni fogom őt. Mondd, hogy nem bánod. Akkor elhiszem. Ez a szerepem. El kell hinnem. Átmásoltam azt a felvételt. Az a csengőhangom. Sokszor nem veszem fel. Csak a Bea tudja, hogy miért nem. Halkan felnevet. Hiába kerestem, reggel óta nem veszi fel. Tegnap azt mondta, megnéz egy szobát. Egy nőnél. Ahogy mondta. Mondtam neki, bolond csajszi, lakni akarsz, vagy félrelépni? Majdnem féltékeny lettem. Reggel óta nem érem el. Angolul kéne tanulnom. A szerepem. Egy filmben. Nyugodj békében, apa. Fekve a színen marad
Laci: bejön. Háromnegyed tizenegy. A nő mosolyog, mert tetszik magának. A ruhája, a virág illata, amit a kezében tart, és hogy a férfi figyel rá, foglalkozik vele, őt tartja érdemesnek, hogy maga mellett tudja. Én nem veled akarok lenni, mert az olyan lenne, mintha nem is akarnék semmit, csak veled lenni, nézni téged, amit leszámítva minden más mindegy volna, és az nem a valóság. Én nem körülötted keringő bolygó vagyok. Én tudom, mit akarok, és ezt meg is akarom tenni, és ezt akarom veled. Azt akarom, hogy légy velem, és ne csak együtt legyünk, hanem az életünk legyen együtt. Hogy együtt keringjünk valami körül, amit mindketten akarunk. Hogy egy irányba nézzünk. Rövid szünet. Ezt egy előadáson hallottam, múlt héten. A férfi-nő kapcsolatról szólt. Hát nem tudom. Elsőre hülyeségnek tűnt. Őszintén szólva, most sem vagyok benne biztosabb. Észreveszi Krisztát. Ez a lány milyen elképesztően jól néz ki. Muszáj leülnie egy padra. Nézi a lányt. Gyönyörű hosszú haj, feszes mell, vékony derék. És az arca. Soha nem láttam ennyire szép arcot. Mégha csak profilból látom is, biztosan hibátlan. Ahogy a bőre is. Csodálatos. Á, elegem van, unom. Ez a csaj is biztos csak netezik orrba-szájba, ilyen szoba, olyan szoba, az ágya mellett halomban áll a cigarettacsikk, a parkettán levakarhatatlan a karika a borospoharak után, a pasik hordanak föl neki eleget, abból sincs hiány, az biztos. A lényeg, hogy jól érezzék magukat. Tudásvágy, az semmi. Nyelveket, vagy valamit, nekem aztán mindegy, csak valamit, ami több az érzéki élvezeteknél. Velem biztosan szóba se állna. Nem vagyok olyan édes, meg helyes pasi. Jelentéktelen vagyok, semmilyen. Nem. Most bunkó vagyok. Az a lány egyáltalán nem tehet arról, hogy én ilyen vagyok. Sőt, még az is lehet, hogy bejönnék neki. Ő nagyon tetszik nekem. Bár az igaz, hogy ha csak a külső számítana, akkor aztán lenne bőven választék. De ő nem, ő más. Nem tudom. Persze mindig ezt gondolom, de ezzel valójában csak magamat győzködöm, hogy nem arról van szó. De az is lehet, hogy ezek a legnagyobb hülyeségek, amiket valaha az életben gondoltam. De akkor mégis, mi érdekel egyáltalán a nőkben? Mi a francot akarok tőlük? Ha nem a külső számít, akkor mégis mi alapján választanék. Ez is, választanék. Maximum egy próbát tehetek, hisz ahhoz még neki is lesz legalább egy szava. De nem a személyisége vonz, az egyszer biztos. Vagy ha mégis, akkor viszont már eltelt valamennyi idő, és ugyan az nem baj, és még úgy is lehet egyik pillanatról a másikra, de a villámcsapásszerű első látásra, az akkor már nincs. Az értelem által átformálhatjuk egymást, de az érzékiség akkor már háttérbe szorult, és talán mindketten csak átformálódunk. Egyszerűen nem hiszem el, hogy ez a lány mondhat nekem igent. A legelképesztőbb hülyeségeket találtam ki mindig, mert volt bennem egy görcsös igyekezet, hogy különleges legyek. Idióta, túlakart, negédes dolgokat műveltem a legszebb szándéktól vezérelve, mert nem hittem el, hogy a „szia, örülök, hogy itt vagy, menjünk” elég lehet, nem hittem el, hogy egy ilyen lány nekem igent mondhat. A legszarabb akkor volt, amikor pizzafutárkodtam. Éjjel háromkor rendelés, házibuli, csak csajok, két darab pizza tizenkét csajnak, ahogy az ajtóban álltam, ömlött a pofámba a füst, és nem sima cigitől, vihogtak, valamit azért kell enni, és amíg az egyikük részegen kóválygó tekintettel kitámolygott az agyongyűrt pénzzel, végig engem néztek. A hülye sapkám nem is volt rajtam, de úgyis elég nyomorult voltam. Rajtam röhögtek, mert ordított rólam, hogy hazamegyek, és ezután rájuk fogom kiverni. Baszd meg, apa, négy éves voltam. Homokoztam, amikor odaállítottál az első nővel, hogy ez itt a Zsuzsa néni. Folyt a nyálam, és vörösre égett a hátam a napon. Normális vagy te, apa? Azóta nem tudok összejönni egy nővel, mert folyton azt képzelem, hogy neked már megvolt.
Erika: bejön, megáll Laci előtt. Bocsánat, ön összejövést említett?
Laci: Mi?
Erika: Mert nekem szükségem van valakire, aki darabokban hever, hogy eligazodhassak benne.
Laci: Mi van?!
Erika: Ez már többé nem játék. Nem álom. Elkezdi csukott szemmel tapogatni Laci arcát

Laci hüledezik, de nem szól

Erika: Ha kinyitom a szemem, megszűnik. Ez a valóság. Körülvesz, és magába zár. Néha szabaddá tesz, néha megfojt. Nagyon nehezen viselem. Hogy mi és mit, kivel, hol. Ez az egész. Tanácstalan vagyok, illetve lennék, ha legalább kicsit is érteném, hogy mi ez. Én soha nem akartam sokat. Legföljebb egy ölelést, hogy ne kelljen féltékenynek lennem. Állandóan. Magamon kívül, befelé sikoltva az egyedülléttől, amiből aztán csak a végtelen némaság visszhangzik mindenfelé.
Laci: végre megszólal. Miről beszél?
Erika: Én gyógyszerész vagyok. A kémia nyelvén tudom kifejezni magam.
Laci: Én nyelvtanár vagyok, és valamennyire elboldogulok a nyelvek kémiájával. De még így sem értem.
Erika: Én sem. De mondja, el lehet valakit ítélni azért, mert módszeres, mert gyöngéd, figyelmes?
Laci: Mert ijesztő?
Erika: De nem eléggé. Nem úgy, ahogy akarja. Nem úgy, ahogy én akarom. Semmi nem úgy van.
Laci: Nem tudom. Miért tőlem kérdezi?
Erika: Mert maga ismeretlen, és talán ezért őszintén fog válaszolni. Mert magáról nem tudok semmit.
Laci: És akkor azt hiszi, hihet nekem?
Erika: Maga nem akar rosszat nekem.
Laci: Persze, hogy nem. De válaszolhatok a legőszintébben, ha maga azt majd nem érzi igaznak, akkor megbántom, és ezen nem lehet változtatni.
Erika: De mért ne változhatna? Mért ne lehetne másképp?
Laci: Mert ez a dolgok rendje. Az örök állandóság. Az ismétlődés. Az illúzió, a mozgás csalódása. A motiváció keresése, a célok közeledése a kiinduláshoz, a válaszok újraválaszolása, és a legvégén az a válasz, ami maga a kérdés. Ez az érzéki megcsalatás a kezdéstől az újrakezdésig, csak ebben lehet változás, csak ebben lehet másképp. De a vége ugyanaz.
Erika: De én nem tudok olyan összeszedett lenni, mint mindenki más. Nem tudok tovább a második lenni. Az örök, névtelen egyes szám, második személy. Telefonálnom kell, hogy ezt megtudjam. El kell érnem azt az asszonyt, hogy megkérdezzem tőle, miért. Miért nem szerette annyira a férje, hogy ne hagyja el. Akkor talán tudni fogom. Vagy az asszony nem szerette eléggé? Akkor csak én ronthatom el. Én vagyok a második esély. Magamnak is. Nem tudok élni nélküle. Meghalni sem. Akkor mi lesz. Érzékkel, kicsit erotikusan. A nagy szerelemre vágyakozni kell, de ha megjelenik, az már önmagában elég elrettentő, hisz a legkevesebb, hogy a vágyáról le kell mondani, és ennél több nem is kell, hogy az ember elrontsa. Telefonálnom kell. A számom 4-9-8. A végén.
Laci: zavarban. Nekem is. Egy cetlit gyűröget a kezében, valami fénykép van rajta, meg nagy számok
Erika: szintén zavarban, ő is meglepődik. A sapkája szélét tűrögeti a füle körül. Elhinné, ha most igent mondanék?
Laci: az óráját nézi, képtelen reagálni. Öt perc múlva tizenegy. Kis szünet, aztán különböző irányokba mindketten el, de a színen maradnak
Szilvia: bejön, a teljes idegösszeomlás szélén. Furcsa arckifejezéssel nagyot nyel. Nem használ, nem használ. Nem használ semmit sem. Semmit. Szeretném tudni, mit gondol, de nem látok a fejébe. Meg is állna az eszem. Hogy képzeli ezt! Hogy a francba képzeli! Hogy neki mindent szabad. Hogy neki mindent büntetlenül szabad, mert neki, egyedül, senki másnak, de neki egyedül mindent szabad. És akkor én mi vagyok? Én nem számítok? Én csak ennyit érek? Engem el lehet dobni, mint egy szar papírtörlőkendőt? Ha eddig nem tette, most felsóhajt. Az egész világ összeesküdött ellenem. Belenéz a szatyrába. Anyuék, pont most, de miért. Annyi év után, semmi bajuk nem volt, most meg egyszerre, az ágyból se tudnak segítség nélkül kikelni. Vált. Kicsikéim, felnőttetek, elmentetek. Nem hiányzik már nektek az anyai gondoskodás, az anyai szeretet. Vált. És az a mocsok, a szenvtelen ábrázatával. Hányszor könyörögte vissza magát, hányszor volt jó a meleg vacsora, a patyolat ing, a tisztaság. A hasára teszi a kezét, csendes. Csak te maradtál nekem. Ne félj, senki nem árthat neked, én megvédelek. Még az a bébiszitter sem, aki tegnap este állított be. Megtaláltam a mobilját. Ha bántani akar, akkor először a holttestemen kell átjutnia, de én soha nem fogom föladni. Mindent megteszek érted, mindent meg fogok adni neked. Már csak te maradtál nekem. Előveszi a telefonját. De ezt még elintézzük. A hasához. Ugye, igazam van, ezt nem lehet annyiban hagyni. És utána már semmi nem akadályoz meg bennünket. El, de a színen marad
Natália: bejön. Drágám, most talán egy kicsit fellélegezhetek. Az első eredményem negatív. Talán nincs nagy baj. Talán ez csak egy jótékony figyelmeztetés volt, hogy nem vagyok én sem többé tizenéves. Talán most még lehetne valamit, amit már olyan régóta akartunk, ami még vissza van nekünk az életből. Szentimentális, rajongó. Annyi boldogság kezdődött a szemem láttára, mindnek a része voltam, egy kicsit én indítottam el őket. Hogy mi nem vállalhattuk a világ előtt, az nem baj, én egy pillanatig sem bántam. A szívemben őriztem a boldogságot, nem volt szükség a hangos külsőségekre. Néha talán irigyeltem azokat, akik kézen fogva sétáltak, és az utcán önfeledten csókolták egymást nyári estéken, de soha nem vádoltam a sorsot, hogy nekünk csak ennyi jutott, a lopva felejtett bókok, a csendbe zárt érintések, egy megmaradt ősz hajszál. Soha nem vádoltam senkit, nem akartam elvenni, és nem akartam más lenni. Nekem ez volt a boldogság, drágám, években számolva az életem felében, veled, az életem szebbik felében. Egy levél van a kezében. Nézd, levelet kaptam az egyik pártól, akiket én adtam össze, még a pályám legelején. Jaj, alig tudtam, mit kell mondani, a meghatottságtól csuklott a hangom, még szerencse, hogy volt bennem annyi önuralom, hogy az önkéntelen mosolygással is le tudtam vezetni gond nélkül a ceremóniát. A boldogság útra indítása, ez volt a hivatásom. És akárhányan is váltak el azóta, ez az első pár túlélt mindent, záport, zivatart, betegséget, nélkülözést, jót, rosszat, és most itt vannak, és magukhoz hívnak, az aranylakodalmukra, mert nem felejtettek el. Betűzi. Hova is, Brazília, Vitória da Conquistába. Brazília. Biztos gyönyörű a tenger. Mi nem láttuk a tengert. Hiányozni fogsz, ha elmegyek. Csak Bastet miatt aggódom. Mi lesz vele nélkülem. Mi lesz, ha hazajön, és nem leszek itt. Felhívom a házmestert, tettem ki felhívást, ha megtalálnák, és visszahoznák, vagy ha hazajönne, vigyázzon rá. A száma 7-9-8 a végén, ha jól írtam fel. Tárcsáz. Váratlanul megdördül az ég

A szereplők a szín közepére jönnek, mindannyian telefonálni próbálnak. Közel egymáshoz, de nincs több közük egymáshoz, mint korábban

Erika: 4-9-8, ez az én számom. Fel kell hívnom azt az asszonyt, beszélnem kell vele.
Szilvia: A bébiszitter, egy bébiszitter nem hagyhatja ott az én kicsikémet az éjszaka közepén.
Kriszta: Jó lenne gyorsan megtanulni angolul, legalább annyira, hogy ne vegyék észre rajtam, hogy totál semmit nem tudok. A többi már megy magától, ha benne vagyok.
Laci: Itt ez a szám. Idős hölgy keresi elveszett egyetlen társát. Hát legyen, biztos örülni fog. Mindjárt tizenegy.

Újra megdördül az ég, ezúttal szokatlanul hangosan. Több irányból hallatszik „A hívott szám pillanatnyilag nem kapcsolható.” mondat, majd foglalt vonal jelzése. Újabb dörgés. Hirtelen öt különböző csengőhang kavalkádja hangzik fel, ami két másodperc múlva elhallgat. Lezúdul a gyorsan múló, augusztusi futózápor

A szereplők a szín közepére lépnek. Egy-egy mondat után egyesével távoznak

Natália: Nem értem. Talán téves számot kaptam. Vagy rosszul írtam fel. De Bastetet nem hagyhatom egyedül kóborolni az utcákon. Megbetegedne, és elpusztulna. Végtelen lemondással. Akkor nem megyek sehova. Itt maradok, és megvárom. Hátha hazajön.
Erika: Mért nem érem el? A boldogságom múlik rajta. Jellemző. De végülis csak az én boldogságom. Senkinek nem ártok vele. Újabb gyilkosság. Éjszaka. Aki reggel a tükörből néz vissza rád.
Szilvia: Nem veszi fel. Utolsó hívott szám. Biztos letagadtatja magát. Tudtam. Az álnok kis kígyó. De merje még egyszer odatolni a képét. Majd én adok neki.
Kriszta: A tanár bácsi nem elérhető. Na akkor, csaj, mi lesz? Szorgalom, elvek, erkölcs? Vagy majd külön megbeszéled a rendezővel? Aztán később, majd később békében…
Laci: Furcsa egy nap. Most akarok először jót tenni. Egész jó érzés lett volna, de nem érek rá egész nap telefonálgatni. Leveszi a hátizsákját. Letérdel, közben belenyúl a táskába. Fura, egy ideje nem is nyávogott. Már azt hittem megdöglött. Na gyere, te, már azt hittem, kimúltál. Egy cicát enged ki a táskából. Szaladj, engem már nem érdekelsz. Egy perccel múlt tizenegy. Megyek ebédelni.

Vége