A TEHETSÉGKUTATÓ PÁLYÁZATRA BEÉRKEZETT PÁLYAMŰ

egyfelvonásos dráma 5 +1 szereplővel, narrátorral (hang), macskával.

kellékek: napernyő, háttérkivetítő képernyő, fentről lecsüngő hinta, szék, fotel, különböző fényű háttér megvilágítás (fakó rózsaszín… sötét lila)

Valamennyi szereplő foszforeszkáló fényben.

Így Erika rózsaszínben, Kriszta zöldben, Szilvia sárgában, másik három szereplő visszafogottabb színekben. Hunger Natália kopott barnás-szürke, Laci szürke-fekete, haloványrózsaszín alak homályban. Mindegyik figura fényes aura burokkal körülhatárolt, mely többszörös fénykontúr csík képében zárja körül a színes testeket. Egyedül a macskán nincs fényburok.

Narrátor. - Sötétben vagyunk, lilás fényhatás, figurák kontúrja zöldes, néhány figuráé akikre erősebb fénysugár, fehérszínű kontúrfény. A kompozíció tetején a kék Napernyő. Rögtön ez fog meg elsőre, amikor a fény ráirányul a színpadon álló látványra. Kicsit várunk, nem történik semmi, akárha merevített kép színes monitoron. Szinte foszforeszkáló zöld-rózsaszín, majd sötétebb, fekete-fehér, barnába játszó színek.
Laci. - o ismerem én már a hídról lelógatást
mi nekem a kés is
van gogh kése gogenhez képest semmi
s az akkoriban szótlan aprócska kanári végenemérhetetlen visítását hogyan
feledhetném
úgy hogy barátocskám vedd úgy
hogy neked annyi
Erika. - na végre...
Jön, nem tágít. élvezi húzni.
letagadja, de sör helyett tejet iszik. anyacsecsből. szívja s közben elélvez.
rajt hagyom kezem, hadd élvezze a sós ízt ahogy semmi száján
táncol. de folyton kifogja a halakat torkából. nem tanították meg harapni.
Laci. – Szívesebben megírtam volna a történetet, szinopszist, megrajzolom a forgatókönyvet, csak valaki írja már meg a párbeszédeket, csináljon belőle egy jó (tökös) fogyasztható 21. sz. -i darabot.
Erika. (Laci felé) – Furcsa, mintha angoltanár képében lennél közöttünk.
Laci. – Vigyázz, még elfolyik kezedben a fagylalt. Fogalmad sincs hol vagy. (a fagylalt természetesen nem fogy el a darab végéig sem, műanyag, akár az összes bábszerű szereplő. Legalábbis ezt adatik a szereplőknek imitálni)
Erika. o Kihez beszélsz?
Kriszta. (fent az ernyőről)  – Halak az én területem.
Narrátor. o Nézzük csak meg jobban (képkivetítő háttérben a részlet), fókuszáljunk most Krisztára.

Halszerű kézelő, nincsenek ujjai, azaz csak kettő, és a szája is olyan furcsa. Nembeszélve melleiről, azok meg túlságosan felhúzódtak. Különben egészen csinos, szinte fruska. Szemtelenül fiatal. Mögötte haloványrózsaszín alakban feltehetően fiú, kézvégződése szintén csonka, három ujj. Ő is, amolyan Krisztához illő, pontos kiegészítő haltartásban. Ez a kis rendellenesség egyáltalában nem zavaró, beleillik a képbe.

Erika.

Egész lényéből tűntetően sugárzik a rózsaszín. Fején legalább ennyire feltűnő zöld kötött sapka, amit a világért nem venne le. Minden szem rá fókuszál, ha szemből nézzük a színteret, jobbra, éppen a szem legkényelmesebb, szembetűnőbb irányában ez a varázs, emiatt aztán olyan elsőre, mintha az ő szemszögéből látnánk az eseményt, mégis szó nincs erről. Minden szereplő egyenrangú, annyira, hogy végül (a darab végére) egy személlyé zsugorodnak össze nemcsak a figurák, hanem az ernyő, a tér maga is.

A rövid szoknya, egybe felső csupán szükséges kellék a testen, akárcsak a zöld sapka, amit égető melegben is fején hord, de itt most kellemes a hűsség, éppen csak annyira van meleg, amennyi nem kevés (lengébb) ruhában is kellemes. Szeme belőle, rajta keresztül világít. Nem kell túlságosan mereszteni tekintetünk, a lány puszta jelenése gondoskodik a látványról, egy igen magas, szinte deszka vékony, szemérmetlenül fiatal lány, a lábán és annak végződésén testhezálló harisnyaszerű, fókavégződésű képződmény. Egyiken továbbnyúlik a harisnyatömődés. A fagyi kezében, amit időnként nyalásra emel, egészen életszerűtlen. Míg teljességgel birtokolja környezetét (felé néző tekintetek, kivéve fenn Kriszta, hátában a haloványrózsaszín alakkal, akik jobbára magukkal vannak elfoglalva, csupán időnként fordulnak a központi tér felé, mi is történik ott), balra lent sorban, Laci, hivatalosan angoltanár, most magánjelleggel, mondhatni szeánsszal egybekötött foglalkozás keretében jelen, valahogy életében úgy adódik, szinte mindig csak nők társaságában (valószínűleg fél a nőktől), Szilvia, akinek inkább a férfiakból lett elege, idősödő, de még korát legalább 20-al meghazudtoló (javára), igen csinos, telt idomú, feltűnően kihívó, feszes tartású középkorú nő, de aki ennek ellenére is általában háttérszerepre szánt figura, mellékszereplő.

Hunger Natália

az a nő, akivel életünk során legalább egyszer dolgunk van, hivatalból, vagy rokoni, családi kötelék jogán. Idős, azonban csinos, jól öltözött, amilyen a kalapos hölgyek általában. Szigorú, precíz, de előírásszerű jelenléte inkább csak kellemes kelléke közegének, ami még nem zavaró. Fontoskodó hölgy, de általában akkor szól, mikor szükség. Kell valami ugyanis, ami megbontja, ellensúlyozza a fiatalos, laza könnyed nemtörődömséget, amit a két lány, Kriszta és Erika természetessége már önmagában, mint látvány, nyújt. Életünkből tehát nem hiányozhat Natália sem. És akkor fenn, az ernyő tetején, inkább csak oldalán terpeszkedve Kriszta, aki mindigis kedvelte az egzotikus környezetet, nyitottságot, fesztelenséget. Szorosan hátában a haloványrózsaszín alak, aki egyelőre a leghomályosabb mindközül.

Laci.

Hasonlóképp kalapban, öltöny, ha valamilyen szempontból kontraszt is, egyensúlyban a tökéletesség látszatában fürdőző Natáliával. Középkorú, de inkább fiatalabb, amolyan érett férfinek tűnne, ha éppen nem lenne kissé karikatúraszerű mindamellett, hogy igen meggyőzően árassza magából a magabiztosságot.

Ettől kissé gyermeki a látszat ellenére, ezt igazolandó, a hölgyemények általában nem veszik komolyan, ugratják, gyengeségét pellengérre állítva, hatalmukat folyamatosan éreztetve, mint amikor a felnőtt sarokba állítja (büntibe) a kisfiút. Attól groteszk, hogy olyannak láttatják, amilyennek éppen nem szeretne lenni, s ettől aztán olyan lesz, amilyennek szeretnék látni.

Mégis, egészen összeillik a kép a 6 figurával az ernyő alatt.

Az ég itt esetünkben egy kék ernyővé gombolyodott, mintegy zárt szimbolikus egységbe zsugorodva, fölötte csak a tér van, a sötétlilás, aztán egyre világosodó rózsaszínes (majdnem kifehéredő, szinte szemet bántó) fényesség. Azonban egészen sosem fehéredik ki ez a háttér, mindig marad szemernyit halovány rózsaszín árnyalata. Nap, az külön nincs, mint mondjuk az ernyő képében az ég. Csupán a fényben úszó szereplők sziluettje.

Laci. (aki, most már bizonyos, éppen ezekben a pillanatokban rendezi a darabot, olyan időnként, mint amikor narrátorban is narrátor, a legnagyobb természetességgel folytatja)

– Kivetítés a háttérben. Időnként csikorgató zene, máskor egészen romantikus hang.
Még semmi nem mozog. A színen, amíg beszélek, nincs mozgás. Mindenki áll mereven a térben. Csak én vagyok, pontosabban a hangom. Hogy lesz-e darab, hogy hogyan is mozdíthatom meg a szereplőket.

Kísérlet. Vegyük, hogy pusztán csak kísérlet.

A drámaírásra.

De hogyan lehet darab, darab nélkül. Képekkel. Mozdulatlan képekkel. Mert igen, most valahol a tér mögött kivetítődnek a szereplők, némajelenet, de már mozgással. Metakommunikálnak a foltok, melyekben szereplők. Fényfoltok, sárga (Szilvia), zöld (Kriszta), rózsaszín (Erika), haloványabb rózsaszín (az ismeretlen, a névtelen, aki inkább csak díszlet, olyan kellék, aminek nincs szerepe mozgásban sem, abszolút halott tér-időben, csak egy képzelet, furcsa, ehhez képest, milyen gazdagsággal öltöztetem), aztán, és itt most lássunk egy világosabb képet, villantsunk fényt még, mert szinte felejtem, milyen szín is, én , Laci,

szürkés-fekete, de még mindig nincs elég fény, kissé elmosódottak a figurák, és mindjárt akkor Natália, barnásszürke öltönyféle, cipő, kalap, egészen közel Laci szürke fényeihez. Azonban Laci háta mögött egy barnás árnyék, olyan egészen világos okker, ezeket ugye mind látjuk a képernyőn megmozdulni. Nos, egészen kiköpött anyja fia ez a Laci, pontosabban szakajtott Natália. Korban is éppen illő. Natália későn szült, szinte 40 volt, amikor Lacit világra hozta. Nem, nem, tévedés. Natália egyáltalán nem hozott világra gyermeket, csupán eljátszottam a gondolattal, mi lett volna, ha. Aztán Szilvia, aki ebben a fényben, nézzük csak, még egy kis fény, így már jó lesz, köszönöm,

kicsit közelebb, esetében eldönthetetlen, fityiszt mutat-e a többieknek, esetleg éppen Erika felé, vagy inkább,

és igen, lent felnyúlik, így a nagyításban jól látható, farkinca, akár mintha nem is az ernyőből. Szóval hogy mit is mutat ez a kéz, valójában, egészen pontosan eldönthetetlen.

Nem tudom, nincs egyetlen monológ sem, volt egyáltalán kikötés, hogy párbeszéd? Lehet egy dráma, esetünkben egyfelvonásos dráma, párbeszéd nélkül? Anélkül, hogy megszólalnának a szereplők?

Hát igen, valószínűleg nagy átírást igényel ez a darab, darabocska, de hát ami lényeg, megtörtént. Hogy megszületett. Szültem egy aprócska csomagú színes, sokszínű gyermeket. Olyant, amilyen csak a képzeletben. És ami ráadásként még a csomag felett is világít.

Kriszta. (Laci felé) – Jaj, csinálj már valamit, olyan unalmas itt ülni egy helyben.
Laci. – Rendben, én is unom már ezeket az üres monológokat, mégiscsak meg kellene végső soron, legalább búcsúzóul szólaltatni a szereplőket. Legyen valami élő élmény ebben a halott térben.
Narrátor. – Akkor nézzük, Szilvia fordul ki elsőnek a képből, nézők felé, ez most legegyszerűbbnek tűnik.
Szilvia. Hol vagyunk? – kérdi angolul.
Laci. (mozdul ki Erika mögül) Magyarországon, nyugodtan beszélhetsz drágám magyarul.
Szilvia. Ó, igen, és mióta vagyok neked drágám, kedves ...
Laci. Laci. Hát az úgy történt, hogy a darab után vagyunk, és összeházasodtunk.
Szilvia. o Igen? Igazán érdekes. Azok után, hogy gyűlöltem a férfiakat. Hogy megvetek minden férfit, aki csak hozzám ér.
Laci. Nem számít, édes…
Szilvia. És mióta vagy ilyen nyálas, Laci?
Laci. Mióta nem félek a nőktől, kedves.

(Balról hirtelen lecsüng a magasból egy hinta)

Kriszta. (mozdul az ernyőről a hintára) Mennyi sok idő telt el, mióta először találkoztunk.
o Különös, egészen megváltoztam. (fordul a haloványrózsaszín alakhoz, aki most már így teljes hosszúságban kivehetetlen, fiú-e vagy lány)

(Elsötétül minden, csak a hinta és Kriszta világít zöldben, a hinta rózsaszín, piros virágokkal. A figurán fehér, rikítóan fehér kontúrszín.)

Narrátor. o Téli álmok

(visszhangzó hang, háttérben kissé monoton, egzotikumba hajló zene. Minden valahogy megváltozik, ellenpontozott az egyensúly a szereplők karaktere, valamint azokból elhangzott szavak között)

Kriszta. – arcodról redőnyt emelek
álmok falai kint rekesztenek

(nem létező arcban élek)

Laci. (felszabadultan előre) - Fán ül, nyelv talál alagutat,
araszol kéz, libabőr fordított szőrök alatt
befele néz, testből sóhajtásnyi ág kinéz,
rókanyál, savanyú szag, végtag csöndet ül,
szem testben, ütemek sora lassan pihen.
Erika. – Nő barackmag.

(A szereplők lassan megmozdulnak.)

Natália. – Nem érjük el
Szilvia. – hittük hogy lesz nekünk egy hely
ahová feszélyezetlen leülhetünk
kibonthatjuk a szendvicseket esernyőt
amibe összegyűjtjük majd a cseppeket arcaink maradék fénysugarából
hogy eltehessük másnapra
de aztán csak jöttek a felhők a nap égetett
mígnem összemosta maradék emlékezetünket
Narrátor. – Minden kicsit olyan lesz, …azazhogy nem lesz semmilyen. Most már érzékelünk is valamit abból, hogy a múlt meg nem történt idő a jövőben. Állapot, nem létező dimenzió, valami, amihez leginkább szótárunkból a túlvilág hasonlít. Amit a szereplők el szeretnének érni, de sosem érnek el, csak a képzeletben. Itt és most elevenedik meg a kép, segítenek a hangok szövegek kíséretében. A hangulatot fények is támogatják, egy megélhető, lehetségesen megélhető, szituációban. Még pontosan nem értjük, mi ez, ami elénk tárul. Nem értjük a teret, a szereplőket, csak azt, hogy valami megfoghatatlan aurában lebegnek.
Laci. – Rókatánc.
Kriszta. – tudom hogy csak játszol
mondhatnám azt is tisztában vagyok vele
így talán könnyebb is elviselni
(hogy tisztában vagyok vele)

Hunger Natália. – csupán azon mélázgatok itt ezen a fényes délelőttön
hogy már talán sosem mondhatom
eljön még egyszer az én időm
Laci. – mindig attól féltem, nem vagyok elég jó ember.
talán hamis ez az illúzió?
létezik-e hatalom, mely
feloldhatna az önámítás alól?
Erika. – Arcaink szavainkra vetülnek.
Laci. – Megismernek az emberek
Jók velem az emberek
Nem félek az emberektől
Mi történik mi történt?
Szilvia. – Kérdeznek mosolyognak
Kérdezem mosolygok
Nincs erő
Estére nincs erő
Narrátor. (nevén szólítja a szereplőt) – Hunger Natália.
Hunger Natália. – Múltkoriban jónapot tanárnő
Szégyellem a kopogó cipőt
Pedig csak az órarendet kerestem
Végig folyosón
Kriszta. – Tanárnő… hol van már
a cipő is jel
múlt idő
Laci. – nemrég varázslat történt
most pedig megszólaltam
máskor csak akartam
vagy rosszkor
hiszen nem értem a varázslatot
(menteni egy csoportot)
Erika. – félem a hálás tekinteteket
tanár mielőtt kiment megnézett
Natália. – a kisemberek mindig függnek valaki mástól. eszerint közelednek-távolodnak.
a nagyemberek ülnek, és néznek. mindig egyformán. -
Kriszta. – De itt sosem volt
minden csupán az én álmom
nem adtál esélyt
mindig zárva az ajtó
ma pontosan látom a réseket
és azt is mi az ára
már érkezésemkor eldőlt
még mikor itt sem
hiába csak látszat a nyitott ajtó
vagy ha mégis

(Lassan összemosódnak a figurák, a sok szereplőből egy személy lesz.)

Natália. – Sorsom döntött
Egyetlen igazság a fekete kendő
Most már te is érted
Inkább már csak te
De ez is álom
Tehát hamis
Kriszta. – inkább kinézek ablakon.
ha süt a nap, mosolygom.
haloványrózsaszín alak. – Néha érzem a mosolyod
Pontosan tudom hogy látsz
Te jól
De már nem hiszem
Hogy jutna ott is elegendő levegő
Kriszta. – miért is fél a mosoly?
nem azért hogy elárulják,
nem hamis a mosoly
csupáncsak nem lehet mindenkibe
szerelmesnek lenni
Laci. – Amikor a tél is tavasz.
haloványrózsaszín alak. habkönnyű séta a holdon senkise mondja kinyithatom a szemem maradok
mindenki ezt kívánja testemen folyik a tinta az ég piros lesz nincs erőm kilépni körből
Laci. – Ébredés másik álomban.
Erika. – És eltűnne a fekete kendő
Félek nem bocsátanál meg
Azt sem hogy a te az te
vagy te
a mosolyom
azt hiszem igen
a mosolyomtól félek
Laci. – Sajnos annyi már a por ami évek alatt emelkedett
hiába a tér
Az üres fal
Minden csak árnyék
Fázom benne
Fázom benne
Fázom benne

(Gyorsulnak a monológok, szinte körforgás, még a hangok hatásában, ahogy a térben mozdulnak.)

Erika. – tenyerembe másznak csillagok elfordítom fejem elhalkul tenger
visszaadom mind amit elvettek tenyerem nyújtom
üres most haltam meg
itt van ez a folt nincs ami kitörölne……
Natália. – Lehettem volna
Szilvia. – Engedj ki magamból
Félek valamit félreértek
Valamit megértek
Valamit mindig máshogy érzek
Narrátor. – Test és homok
Laci. – Homokba fúr (arc), szemekben Hold
súlya, hullám, lüktet mikor hozzá sem ér.
Libabőr, egyszerre lágy és kemény, finom
erős (ujjak) és a homok. (Köröm) alig érintve
húz vonalat, egy-egy nagyobb hullám
időnként kezén áthalad. (Falain) tompa
ütés sora lépcsőzik, váratlan lendület,
biztos (csuklók) közt ki-be mozdul (csípő),
ütemes, folyamatos ájulás. Utolsó nyomok:
egymásba ernyedve (test is homok).
Kriszta. – hogy miért kerülöm magam?
Akár tőled is kérdezhetném
Most tőled
Bár annyira messze nincs erő

(már forognak a szereplők is, azazhogy szédülnek a térbe, önmagukba)

Erika. – sötétben élt azt hitte
mert nem ismerte a napot.
kíváncsi volt
talán minden máshol
süt csak nála nem.
aztán váratlanul eljött a Nap
az ő Napja
hozzászegődött
választotta
mindegy volt
boldog volt.
Laci. – felvette szép ruháit
arca krémek nélkül is fénylett
sugárzott
nem látott mást
önmagát és a fényt
hisz az csak a benne élő fény volt.
Natália. – utálom a gyerekeket
gyerekfejet
minden ami gyerek
kerek
utálom a kocsikázást
napot
a szakadékot
utálom hogy minden elmegy-
Kriszta. – emlékszem pontosan emlékszem
a kék bársonysál is elveszett
most már csak a kislány és a kutyája
amit még követni vigyázni érdemes
már a bőrönd is szürreális
a kényszer vágy
amúgy is a másik
partot nem lehet
érinteni
Erika. – talán nem szabadott volna
talán féltem
haloványrózsaszín alak. – talán ma éppen te vagy a jel

(pörgés a szavak között, közben a háttérben látjuk kinagyítva a mozgást, részleteket)

Natália. (megáll, középen) – tudom nem hiszem
hogy nem hiszem
a hibákat mégis követem

(A szereplők váratlan leállnak.)

Erika. – hirtelen dübörgés
egymás után többször
valami más
idegen zaj
követte
csak jött és jött
és sötét
a hang sehol.
Szilvia. – A Fény kísértése

(lassan, fokozatosan újra indul a körbe mozgás)

– kivehetem a söprűt? nagyon kell pisilnem.
ki-be sínen húzogatható ajtó
féltem ettől a vízszintes mozdulattól
és csak takartam testem, nem, mondta szótlan
a söprű mégis csak kellett, a mosogató tál is mindig akkor.

(most már a hangok a szereplőnél összemosódnak, két, helyenként három vagy több szólamban egyszerre szólnak, már kivehetetlen mikor ki beszél)

– nagyanyám haját mosta fürdette
a fiatal zsenge test csillogott siklott alatta
csak folyt a rengeteg hab hosszú hajáról domboruló melleiről
nyitott ajtó
hatalmas kád víz
mindig akkor jöttek túlról
mikor itthon már csak én.

– Ma háromszor mentem el hinta mellett, és nem hintáztam. Néztem, míg lábaim mellette el.

És akkor hirtelen öregedni meg, mint akkor: ITTHON VAGYOK.

(leállás, még hangok)

– csend vonul ketrecen
(nem lehet benn)
a Nap a Fény
– Valami ösvény
vigyázva lépegetek fény-árny vonalán
éppen csak érintve, felettem
alattam is árnyékom
– Azt hiszem mindent rosszul láttam. Illúzióim levetem, és elhelyezem arra az
asztalra, melyen nem szoktam semmit csinálni. Ami nincs szem előtt. Nem a
láthatatlanba, mert akkor ugyanúgy léteznének tovább.
Hagyom. Akár magam körül a dolgokat. Csak azokkal kezdek valamit, melyek
megtalálnak.
– vagyok nem vagyok
az írás sem én vagyok
ki a felnőtt és ki a gyermek?
a többi én vagyok

(szereplők előre jönnek, szerre, nem fordulva egymás felé, a nézőtérnek beszélnek)

Erika. – Felettem hatalom, maga a képzelet.
Laci. – Magam vagyok képzelet. Mi több, csillagban másik arcban, temető.
Kriszta. – Ne lásson senki
haloványrózsaszín alak. – Változtatható-e, elpusztítható-e, amikor jelenléte erősebb a fénynél?
Laci. – emlékszem néztem, én sose mertem ennyi vízzel
színültig hab mindenütt
folyt és folyt
és én dúltam a haragtól és csak hallgattam
fájt a sok hab
apám sosem szólt semmiért.
Erika. – karikatúrává lettem, saját karikatúra.
mégis azt kell mondanom, van valami szép ebben. betekintvén a körülöttem lévő
sárba (mocsárba, mindegy... a kíváncsiság megannyiszor messzire elsodort),
önarcképemből forrás csobogott.
Laci. – Lassú léptek.
Erika. – Alapból jobban kedvelem a férfiakat.
Kriszta. – Mi tagadás, szereted érezni a napsugarat.
Narrátor. – A folyosón megfagyott idegenséggel kísérik végig, az ismerős ismeretlen
kedves mint hóhér, nem őt akasztják.

Tárgyalás 1

Laci. – üres asztalon pohár

(Pont. A fény kihuny.)

(utoljára pillanatra kigyullad, Szilviára fókuszálva, közben a hinta üres, Kriszta is az előtérben)

Szilvia. – ma én is szeretem a sok vizet és olykor megnyitom az ajtót
nem tudok arra gondolni közben hogy valahol semmi se jut
csak azt hogy senki
Laci. (most arcán a fény) – testem merev
lepedőt terít rá anyám
mindigis erre vágyott
hogy mossa
egész életében testeket ápolni
de sosem tehette míg élte test vágyát
míg élt e test
minden szemérmével védekezett.
Erika. (szemében utoljára fény) – Valami szebb
Hiába, az idő visszafordíthatatlan,
ha így akarom,
minden mosoly egy tetem árnyéka.
csak ne világítaná a nap a szemekbe…

(itt már mindenki mondja a szöveget, fokozatosan belépve)

– nélkülünk ereszkedik le Hold,
hogy van valami ami
megtart,
mikor fejem nyugovóra térne.
idő ami kimosott érzelmet.
hogy már nem vagyok kedves, olyan szerethető,
is csupán szükségszerű része,
s hogy így is úgy
szerethető.
továbbmenni se szükségszerű
ha jelölve,
azonban minden áthúzva,
se rózsaszín se hús,
csak ami festék,
por hamu tart életben.
hogy mért temetem magam?
a képek végül mind rózsaszínek.
emberi kéz? sors?
ha viszont földről nézem,
mit számít, Szerettem volna…
hát nézlek akkor most én. (Kriszta fejezi be)
Laci. – Vége.
Igen, vége. Nem fogok már többé beszélni. Leoltunk minden lámpát, kérem, oltódjon le minden lámpa, fény.
Szép napot mindenkinek, és ugye remélhetem, hogy senki nyugalmát nem zavartam. A tükör hátoldala. Játszani kellett volna, igen, a tükrökkel. Különös, hogy ez itt csak a végén jut eszembe. Szép napot, szép estét, jó éjszakát. Igazán, most már vége.

(hangok már sötétben)

Szilvia. – Úgy száll el ahogy tükörben arc ha sokáig nézed
vagy nem néz
ugyanaz
Laci. – Mintha sosem akarna befejeződni, örök körforgás. Körbe-körbe.
Aztán mikor már azt hinnénk, minden jobb lett, hogy mindenki itt most
megváltódott, túlvilág, …
haloványrózsaszín alak.

– DE! hiányzik még: – Natáliának szerepet adni, amiből kiderül,
anyakönyvvezető…

Laci. – Hiszen ő adott össze bennünket.
Kriszta. – Úgy érti, Szilviával.
Szilvia. – Sok minden nem derült ki még…
Erika. – Pl. hogy én embereket ölök álmomban.
Laci. – Ó, ez semmi gond, odaképzeljük. Elég rád nézni.
Különben meg… a kanári..., azok a hangok... (Erika összerezzen, fény arcán)
Kriszta. – Mind egyformák vagyunk. Egészen összemosódunk
a tükörben.
Szilvia. – Furcsa. Mintha ismernénk egymást.
Erika. – na végre...
Jó. vegyük például azt, hogy te sem most jöttél le a falvédőről. persze így
kimondva banán(is). szórakoztató tömböket faragsz kívülről belőlem, hogy
felmutasd: ím! emberek, mily banális.
van hogy az a gondolat csap meg, szórakozol, aztán invitálásod már provokál is. az a bután íves pöfetegfejed ha kicsit kevésbé lenne vicces, bedőlnék azonnal –
de így, vegyük egyszerűen csak dobok egy atlaszt, keresd ki magad benne.

(Forog a napernyő, szereplők egy trükkel kifordulnak a képből, eltűnnek, az ernyő is. Csak a szék, a fotel, és a hinta marad. A trükk nem egyszerű, mindennek szempillantás alatt kell történni. Szemfényvesztés, megtévesztés. Semmi nem az, ami, minden ellene dolgozik a látszatnak.)

Macska.

besétál a térbe, megáll ott, ahol Natália ült, majd fölugrik a hintába.

(vége)