A TEHETSÉGKUTATÓ PÁLYÁZATRA BEÉRKEZETT PÁLYAMŰ

Helyszín: egy villamos

Szereplők: Hunger Natália

Laci

Krisztina

Erika

Szilvia

Hajnal van. Az villamoson alig néhány ember. A kocsi falát egy ballonkabátos, 40 körüli férfi támasztja. Újságot olvas, a legfrissebb napi híreket, mint minden reggel. Sosem érdekelte igazán. Azt hiszi, ettől intelligensnek és tájékozottnak látszik, s talán nagyobb sikere lesz a nőknél.

A fülke másik utasa, egy idős hölgy, gondosan letörölgeti a padot, mielőtt leülne. Maga mellé helyezi macskahordozó dobozát. Kopott kardigánját fázósan húzza össze magán, kézitáskáját ölébe teszi, óvatosan, szorosan tartja, mintha millió forintos bankjegyeket őrizne benne. Csendesen zötykölődnek. A hölgy hirtelen felpattan, kezében a szerencsétlen macskát lóbálva az ajtóhoz tipeg, nyílik. Egy fiatal lány viharzik be, kiverve a néni kezéből a táskát, melynek csörömpölve törik össze a tartalma. Szétfolyik a padlón.

Hunger Natália: Ezek a fiatalok! Az égvilágon semmire nem képesek figyelni! Bezzeg az én időmben. Akkor még tudták mi az illem, meg a tisztelet… Most mit csináljak? Most ezzel mihez kezdjek?

Óbégat, miközben a széttört dunsztosüveget bámulja.

Semmi válasz. Csilingel az ajtó. Marad. Tehetetlenül nézi, a táskát, de nem nyúl érte. A lány lehajol, grimaszol, elhúzza a száját, a nénire pillant.

Hunger Natália: neeee! – sikoltja – ne nyúljon hozzá a holmimhoz. Nem elég, hogy tönkreteszi a napomat, nem elég hogy most nem tudok elmenni az orvoshoz, pedig, talán a halálomon vagyok, még tapogatózik is… üljön le! Üljön le kisasszony, majd én ezt elintézem. Csak fogja – fogja Őt meg.

Nyomja kezébe a dobozt, benne a gyanúsan csendes macskával.

A lány lassan feláll, hosszú szoknyája szegélye felszívja a táskából kiömlő folyadékot. A néni zavarban, a lány fintorog, majd elszégyellve magát, lassan helyet foglal a padon.

Kriszta: Ne haragudjon, kérem, sajnálom. Igazán. Tetszik tudni, elaludtam. Azért szaladtam ennyire, el ne késsem a járatot. Meghallgatásra kell mennem az iskolába. Darabot rendezünk, hát nem csodálatos?

Semmi válasz, halk morgás a néni felől, ahogy szedi össze a holmiját.

Kriszta: Sokáig fenn maradtam. Mindent, pontosan el akartam tervezni. Erre meg majdnem elaludtam.

Valamiféle választ vár. Semmi. Zavartan tekint körbe. Megakad a szeme a ballonkabátos férfin. Int neki. Arca hirtelen varázsütésre mosolygós lesz, hangja is nevetős:

Kriszta: Nahát, édesapám is ezt a lapot olvassa minden reggel.

Az úr homlokára tolja szemüvegét, úgy tűnik, csak az olvasáshoz kell neki.

Laci: Egy tanárnak kötelessége jól informáltnak lennie.
Krisztina: Mit tanít történelmet?
Laci: Angolt.
Krisztina: hú az izgi. Hol tanít a tanár úr?
Laci: 4. –eseket, a Vörös Iskolában.
Krisztina: Na ne mondja! Oda jár az öcsém! A Bolla Bence! Nem ismeri a tanár úr?

Laci gondolkozik, bólint.

Laci: Jó tanuló. Csak lusta.

Csendben zötyögnek tovább. Hunger Natália végzett a takarítással. Ismét letörli a padot, nagyokat nyög, miközben helyet foglal. Mélyeket sóhajt, néha meg megrázza a fejét, mint aki nagyon gondolkozik valamin. A kocsi végében, most hirtelen felugrik egy nő, akit eddig nem lehetett észrevenni. Csendben húzódott meg a sötét sarokban.

Középkorú, elnyűtt barna vászonkabátot, fekete szoknyát visel. Cipője sarkát eljárta, idegességében is elrejti a másik lába mögé.

Szilvia: Hát most mondják meg mihez kezdjek? Most mondják, mit csináljak? Most mondják meg? Hát olyan rémes vagyok én?

Döbbenten fordulnak felé. A nő összerezzen, visszaül a helyére. A többiek még bámulják pár pillanatig, majd mindenki visszamélyed saját gondolataiba. Ám Szilvia meggondolja magát. Folytatja.

Szilvia: Fiatalember – mutat Lacira, aki meglepetten pislog a nőre. – igen, maga. Hát olyan vagyok én? Hát olyan öreg? Vagy csúnya? Akit el kell hagyni? Most mondja meg! Olyan vagyok?

Laci továbbra is zavartan pillog. Végigméri a nőt, mint aki azon is csodálkozik, hogy egyáltalán volt, aki elhagyja.

Laci: Asszonyom, a szépség igazán nem minden. Maga biztos nagyon kedves és figyelmes teremtés. Bizonyára, helyre fognak jönni a problémái. Ha a kedves párjának eszébe jutnak az ön csodálatosan pozitív jellemvonásai.

Hangja tudatán kívül is gúnyosan cseng. Talán mert túl őszinte.

Csend. Az összes szempár a tanár úrra mered. Egy suhanc hangosan röhög. Mikor rájön, hogy rajta kívül senki nem találta olyan humorosnak a jelenetet, próbál komolyan tűnni, de csak nem bír lenyugodni.

Mekkora egy balek. – rázza a fejét, majd vígan fütyörészve leszáll.

Laci vörösödve néz körül.

Laci: milyen csinos ez a kis kardigán. - Mutat Szilviára. – igazán jól áll magának.

Kriszta sem bírja előtör belőle a vihogás. Hangos, és fület sértően vékony hangon nevet.

Kriszta: Tanár úr, ha lehet, ne rontsa tovább a helyzetet. Inkább egyen egy kis szendvicset. Vagy egy almát? – kotorászik a táskájában.

Hunger Natália felvont szemöldökkel figyeli a jelenetet.

Szilvia visszaül a helyére, csendesen hüppög, mellé hangosan trombitál.

Szilvia: Nem értem – motyog –tényleg nem értem.
Laci: köszönöm kisasszony…
Kriszta : Kriszta
Laci: Köszönöm Kriszta - nyúl az almáért, elvéti, kiesik a kezéből. Elgurul. Sóhajtozva megy utána.

Újabb felszálló, egy 30 körüli nő lép a kocsiba. Egy pillanatra megmerevedik, érzi, nem a csúcson van a hangulat. Megrántja a vállát, leül a néni mellé.

Erika: Csókolom.
Hunger Natália: Szép napot kedves.

Erika fintorog

Erika: Mi a fene bűzlik itt? Idepi…
Hunger Natália: Ó, hát tudja milyenek ezek a kocsik. Csupa kosz. A helyében nem ültem volna le… csak úgy. Ki tudja, mennyi baktérium bújhat meg egy ilyen helyen. Undorító. Kér esetleg egy zsebkendőt?

Az új utazó zavarodottan, vörösre rúzsozott száját eltátva néz Rá.

Hunger Natália: Ne izguljon, nem maga miatt. Csak kiver a víz a kosztól.

Az öregasszony kitartóan nyújtja felé a zsebkendős zacskót. Habozva érte nyúl.

Erika: köszönöm.

Feláll, töröl, visszaül. Végig a nénit figyeli. Csendesen néz maga elé. Csend van. Túl nagy csend. a néni sóhajtozik, rá, rápillant a csendesen hortyogó macskára. A lány jegyzeteket olvas, Szilvia csendesen hüppög. Az újonnan érkező elbólint, fele lebiccen, majd hangosan szisszen, mint aki felriad, sikolt egy halkat, megszeppenve körülnéz. Előveszi cigarettásdobozát, betesz a szájába egy cigit, eszébe jut, itt nem gyújthat rá, elteszi. A néni összehúzott szemmel vizsgálja a jelenetet. Erika végignéz az utasokon. Szeme megakad a még mindig az almát keresgélő Lacin. Szánakozva görbül el a szája. Laci megérzi a pillantást, hátrafordul.

Erika: De ismerős nekem.

Laci végigméri a nőt tetőtől talpig. Szeme megnedvesedik, gyanúsan csillogni kezd.

Laci: Kötve hiszem, hogy találkoztuk volna. Bizonyára, emlékeznék magára.

Erika továbbra is a férfit bámulja. Laci elégedetten kapja fel az almát. Beletörli a kabátjába ráfúj, megint töröl, fúj, harap.

Hunger Natália: JesszusIsten!
Laci: Parancsol? – kérdezi tele szájjal.
Hunger Natália: Ó semmi uram igazán. Megérdemli a sorsát. Egy ilyen alak. Phöö
Erika: De ismerős Nekem.
Laci: Mi a fene bajuk van velem?
Erika: De ismerős nekem! Esküszöm, nagyon ismerős…
Laci: Az ég szerelmére, fogja már be! Könyörgöm.

Kiabál.

Hunger Natália: Na de, ezt már igazán nem…. – motyog.
Laci: Gondja van hölgyem?
Hunger Natália: Hát hogyne lenne… de nem csak magával fiatalember. – majd hirtelen ölébe kapja táskáját, előkotor egy elázott levelet.
Erika: Néni kérem, nem pisilt be a macskája?
Hunger Natália: Levelet találtam reggel a postaládámban. Nagyon régen kaptam már levelet, utoljára még a … nem is tudom megmondani, hogy mikor.

Izgatottan tépni kezdi a borítékot. Kihúzza az elázott papírt, melyen bár megfolyt a tinta, még olvasható az írás. A néni homlokát ráncolva betűzi a sorokat. Szeme hirtelen elkerekedik, arcán először az ijedtség majd a meglepetés, majd az öröm mosolya terül el.

Hunger Natália: Utazni? Hogy én? A tengerhez? – mondja magának, majd felfogva szavai jelentését, feláll a padról, diadalittasan körbenéz, majd kiabálni kezd a többi utasnak. – Utazhatok! A tengerhez! Én! Hát ezt is megértem… szeme az aláírásra téved. – de kik ezek az emberek? – huppan vissza a padra, a levélre meredve. Megint feláll, letörli az ülőkét, visszaül. – kik ezek az emberek?
Szilvia: Én is utazni készültem. De már nincs kivel. A férjem elhagyott. Egy másikért. Elhagyott egy színésznőcskéért – vagy miért. A fiam meg a kedvesével utazik. Horvátországba. Soha nem láttam még a tengert. Engem persze nem hívott. Maga is Horvátországa utazik?
Hunger Natália: Nem. Nem utazom. Nem utazhatom. Kik ezek az emberek? Nem emlékszem rájuk.
Krisztina: Nincs aláírás?
Hunger Natália: De van. Rég történt velem ilyen izgalmas dolog. Azt írják, én adtam össze őket. Nem emlékezhetek mindenkire.
Erika: a néni lelkész?
Hunger Natália: Anyakönyvvezető. Miért nem küldtek legalább egy fényképet? Miért akarják, hogy odamenjek? Vihetem Bastet -et? Brazíliába? – teszi kezét a macskahordozóra. A macska meg se mozdul.
Laci: Igen nyugodt a macskája. Jól van?
Hunger Natália: Vak.
Laci: És él még? Nagyon csendbe van.

Natália szinte sírva fakad.

Erika: hogy maga milyen bunkó. Különben is, borzasztóan ismerős Nekem.
Kriszta: A tanár úr nem bunkó. Csak nehézkes a természete. Mondtam öcsémnek is. Mikor szidta magát az egyes miatt.
Laci: Micsodát?
Krisztina: Hát, hogy a tanár úr nem is olyan tapintatlan, és igazságtalan, mint amilyennek látszik. Meg hogy ilyet nem mondunk emberekre. Azt mondta az egész osztály utálja magát, én meg szerelmes vagyok tanár úrba. Pedig nem is tudtam kicsoda a tanár úr. Milyen ostobák tudnak lenni a gyerekek.

Nevet. Laci megkövülten áll.

Laci: utálnak?
Krisztina: azért, az túlzás. Inkább azt mondanám, nem szeretik. De most már nem foglalkozzon vele. Idén úgyis új tanárt kapnak. Vagy nem?

Ismét jegyzeteibe mélyed. Laci megmerevedve áll.

Laci: Kriszta!
Krisztina: Tessék tanár úr!
Laci: ö… semmi. Ne haragudj. Igazán.

Krisztina megrántja a vállát. Olvas tovább.

Laci: de mégis lenne itt valami.
Erika: Hagyja már tanulni. Nem látja hogy zavar?
Laci: Elárulná mi a fene baja van velem?
Erika: De ismerős nekem.
Laci: Tudja mit. Maga is nekem. Együtt szalonnáztunk ’82 -ben a Duna parton. Most már jó? Így már megnyugszik?
Erika: Bunkó.

Hátradől, becsukja a szemét.

Csilingelés.

Natália a levelet olvasgatja, Szilvia álmodozó arccal mered a semmibe. Valószínűleg a múltban jár, vagy talán a Horvát tengerparton sütteti magát. Elmélázó mosoly terül szét az arcán. Laci elcsípi a mosolyt.

Laci: milyen csinos, ha mosolyog.

Krisztina felkapja a fejét a jegyzetekből, gúnyos arccal bámul a nőre.

Szilvia zavarban, nem biztos benn hogy neki szól a bók. Körülnéz. Laci ekkor már Krisztát figyeli. Szilvia csalódott. Mélyet sóhajt, majd ismét hátradől a padon.

Csilingelés. Még mindig korán van, nincs felszálló.

Szilvia: Tudja, a helyében biztos elutaznék… akár most rögtön összepakolnék. Nem is kéne sok minden. Csak egy kis könnyű nyári ruha. Tudja a férjemmel, aki már azzal a kis lotyóval van, sokat terveztük, hogy elutazunk. Aztán soha nem lett belőle semmi. Mert jött a gyerek, nahát akkor már neki kellett a pénz. Iskolára, meg különórára, meg egyetemre, meg ruhára. Magamnak már vagy 5 éve nem is vettem új ruhát. Csak most akartam. A Házassági évfordulónkra. Helyette tölthetem a válási papírokat. Az ügyvédre megy a pénz… vacsora meg ruha helyett. Bár nem akarok válni. Ne vehesse már el azt a kis cafkát. Mert mi más lehetne, ha képes szétdúlni egy családot. Inkább elutazom. Elmegyek Horvátországba. Ezt kell, hogy csináljam.
Erika: Ilyenkor nem érdemes utazni. Ilyenkor ott is hideg van. Menjen nyáron.

Szilvia boldogan mosolyog, hogy cinkosra talált nagyszabású tervében.

Szilvia: Talán, talán vissza se jövök.
Hunger Natália: Kik ezek az emberek?

Majd hirtelen ismét táskájába túr. Elővesz belőle egy összetekert szalvétát. Kicsomagolja. Egy pár főtt virsli van benne. Révetegen, tele szeretettel mosolyog.

Hunger Natália: Bastet! Bastet! Kiscicám! Igazi finomságot hoztam neked, látod?

Kinyitja az ajtót, bedobja az ételt. Halk nyávogás, lusta csámcsogás a válasz. Natália boldogan figyeli a macskát. Ő maga egy háztartási kekszet kezd el rágni.

Hunger Natália: Egy macskában megbízhat az ember. De ezek az emberek… Honnan tudjam, mit akarnak tőlem? Honnan tudjam, miért hívnak pont engem? Pont most? Atyaég! Ezek, be akarnak hozzám törni… Ezek be akarnak törni hozzám! Hallottam már ilyet. Csoportban dolgoznak. Kifigyelik mikor üres a ház, és kifosztják. Mindent elvisznek.
Szilvia: Biztos az út árát akarnák visszalopni.
Laci: Mindenki más kiugrana a bőréből egy hirtelen jött nyaralás hallatán. Örüljön maga is. Szóljon nekik, és utazzon. A macskát meg bízza rá valakire. Egy szomszédra.
Hunger Natália: Azokra a népekre? Ééén?
Hangja ijesztően vékony lesz - Egy szelet vajas kenyeret nem bíznék rájuk. Azokra? Semmit! Soha!

Laci megrázz a fejét. Eldobja az almacsutkát, előveszi újságját, tovább olvas.

Kriszta: Nahát a tanár úr… nem marad betű abban a lapban. Mi újság a nagyvilágban?

Hangja incselkedően elvékonyodik. Laci zavarba jön. Elvörösödve köhécsel. Nincs hozzászokva a dicsérethez.

Csilingelés.

Erika: Feleségül nem veteted magad?
Szilvia: ki akar esküvőt? Gyorsan felejtse el. Még csak meg se forduljon a fejében… Rossz ötlet.

Kriszta elszégyellve magát, hajtja le a fejét.

Laci: Senki . - majd Erika felé fordul. - Magának mi a fene baja van?

Erika nem méltatja válaszra. Halkan fütyörészve előkap egy tükröt, belenéz, kivillantja vörös ajkai mögül hófehér fogait. Bólint, visszateszi.

Kriszta: Hiú dög.
Laci: Ugyan Krisztike. Viselkedjen kérem. Tudom, hogy maga okos kislány.
Krisztina: Nem vagyok kislány, felnőtt nő vagyok.

Erika grimaszol.

Erika: Bizony Krisztike, viselkedjen okosan. Olyan férfit kerülgessen, aki magához való.

Hangja kioktató. Egyenesen sértő, bár csak a jó szándék vezérelte. Krisztina ijedten kapja fel a fejét. Ha a nézéssel ölni lehetne, a nő bizonyára holtan csuklana össze.

Laci: parancsol?
Erika: Maguk közt van valami ugye?

Laci elképedve tátja el a száját.

Laci: Ugyan kérem, még a feltételezés is sértő. A lányom lehetne… szinte. Krisztike nagyon csinos fiatal hölgy.
Krisztina: Így is van. És ha kíváncsi Rá, most is járok valakivel. Egyszer már majdnem férjehez is mentem… vagyis, ezt csak én hittem így, de ezt most más. Ő egy tapasztalt felnőtt férfi. Nem egy húszéves taknyos, akinek csak addig kell egy nő. Mellesleg, bárkit megkaphatnék.

Felugrik, körbeforog, hogy megmutassa, milyen csinos a ruhájában.

De nekem nem kell akárki, csak Ő kell. De ettől még van szemem. Megnézem ami tetszik. Ezzel csak nincs baj?

Erika: Biztos nagy a szerelem.
Hunger Natália: a tanár úrnak a kislány a szeretője?

Néz fel a levélből.

Laci: Isten ments.
Kriszta: köszönöm tanár úr.
Laci: nem úgy értettem.

Hajlong a lány felé, zavarában elejti az újságot, lehajol érte, elsőre nem sikerül felvenni. Félbehajtja becsapja a hóna alá. Egy pillanat múlva kiveszi, lehajol nyitja a táskáját, beleteszi. A táska felborul, kicsúszik belőle egy csomag papír. Szipogva szedi össze.

Szilvia: Magának biztos nincs felesége.

Figyeli fejcsóválva a férfi szerencsétlenkedését.

Laci: maguk arra tették fel a napjukat, hogy engem …
Erika: Persze, jobb dolgunk sincs. Csak tudnám honnan olyan ismerős.
Laci: nem hiszem el. Egyszerűen, ezt nem hiszem el. Ártottam valamit magának? Vagy? Nem tetszik a kölnim? Túl nagy az orrom?

Csend.

Erika: Úgyis rájövök.
Krisztina: Talán csak hasonlít valakire.

Ismét a jegyzeteibe mélyed. Erika Lacit bámulja. Megrázz a fejét, behunyja a szemeit, megint aludni próbál. Felriad.

Erika: Nem én tettem! Hagyjanak már!

Sikolt, majd ismét álomba zuhan.

Laci: Na hál’ égnek.

Sóhajt.

Hunger Natália: Mi lesz Bastettal? Akciós lesz a sarkiban a csirkemáj. Azt sütök neki ebédre.
Krisztina: igen jó dolga van a cicájának.
Hunger Natália: Bizony bizony. Lassan már 10 éve élünk együtt, abból az utolsót csak kettecskén. Szegény Jolánkám… Nem hagyhatom itt.
Krisztina: A cicát fel lehet vinni a repülőre, azt hiszem. Ki az a Jolánka? Egy másik cica?

miközben a macskát lesi a hordozó rácsain keresztül.

Szilvia: A néni csak indokot keres, hogy maradhasson. Fél elindulni. Meg tudom érteni. Bezzeg ha engem hívott volna a fiam… a férjem… vagy hívott volna akárki. Már itt sem lennék. Most is egy barátnőmmel találkozom, a cukrászdában. Két napja jött haza Egyiptomból. Megmutatja a fényképeit. Hát nem csodálatos?
Krisztina: De senki nem hívta. Mert az összes férfi egyforma. Csak magukkal törődnek. Ám ha a nénit a férje hívta volna, bizonyára Ő sem gondolkozna ennyit. A fénykép, meg valóban csodálatos, ha a saját emlékeit idézi vissza az embernek. Így azonban, csak egy kalap sza..szóval semmi.

Mikor halt meg a férje a néninek?

Hunger Natália megütközve néz a lányra.

Krisztina: bocsánat.

Erika csendesen szunyókál Natália mellett, fejét a támlán pihentetve. Laci magában örül, hogy végre nyugta van. Szilvia szája sírósra görbült.

Szilvia: A fénykép igenis csodálatos. Így is, úgy is. Vettem egy kis süteményt is.

Rázza meg táskáját, jelezvén, abban van az édesség.

Krisztina: Azt meg minek, ha cukrászdába mennek?

Szilvia megrémül, hogy megint butaságot csinált. Meredten nézi a táskáját. A lány megsajnálja a nőt.

Krisztina: Mondja, hogy maga sütötte neki a hazai ízek miatt. Így örülni fog.

Szilvia bánatában is kacagni kezd.

Szilvia: Ha-ha-ha! Még hogy én? Sütni? Milyen kedves. Főzni. Azt tudok. Az uram szerint nem is akárhogy. De a sütés… az nem nekem való. Hát semmi gond. Andika tudja, milyen szétszórt vagyok mostanában.

A néni még mindig kekszet rágcsál, de a feleslegessé vált sütemény felkelti érdeklődését.

Hunger Natália: Milyen sütemény? Csak nem Franciakrémes?

Erre már Laci is felkapja a fejét. Erika még mindig szunyókál, Krisztina érdeklődve várja, a tanár úr elkuncsálja -e a süteményt vagy nem.

Szilvia: De bizony. Meg dobostorta is van.

Laci nagyot nyel. Natália mélyet sóhajtva dől hátra. Szilvia megérzi a kérdés célzatosságát, de nem ajánlja fel a kóstolót a néninek. Lacinak meg pláne.

Hunger Natália: Évek óta nem ettem.

Beleejti a kekszet a táskájába. Megpaskolja, egy pillanatra visszadől, kezét a hordózón pihenteti. - Telefonálnom kell a kórházba. Ha elutazok, nem tudok bemenni vizsgálatra. Ha vihetem a macskát, elutazom. Különben nem. Most is oda készültünk. Orvoshoz. Igaz kedveském. – mosolyog a macskára a láda tetején keresztül.

Laci: Minek oda macska?
Erika: bunkó.

Alszik tovább. Laci elképedve bámulja, hogy ez az idegen nő, még álmában is képes utálni őt.

Hunger Natália: Lehet, hogy haldoklom. És most nem tudnak megvizsgálni.
Szilvia: Miért nem?
Hunger Natália: Mert a kisasszony eltörte az üvegemet.
Erika: szóval nem a macska volt… - dünnyög félálomban.

Natália zavarban fészkelődik.

Krisztina: Mondtam már hogy bocsánat. Egyszer majdnem férjhez mentem. De a korombeli fiúk annyira gyerekesek. Semmit nem lehet velük kezdeni. Meglátnak egy szép arcot, vagy egy hosszú lábat, és odáig vannak. Elképesztő.

Húzza a száját.

Laci: ugyan Krisztike, ne legyen ilyen pesszimista.
Szilvia: Csillagom, az a helyzet, hogy később sem változik, az ég egy adta világon semmi. Azt hiszed a korukkal bármi is más lesz? A férjem elhagyott egy színésznőcskéért. És a házassági évfordulóra eltett pénzből, ami a válásra kéne, most Horvátországba utazom. Gyönyörű hely, azt mesélték. Ha találok munkát, vissza se jövök… Minek jönnék? A férjemhez, aki más oldalán ébred? Vagy a fiamhoz? Aki hálátlanabb, mint egy ..áááá!

Legyint búsan, de hamar felderül az arca.

Szilvia: Ha leszállok a villamosról, meg is nézek egy prospektust az utazási irodában. Tavasszal már lehet utazni. Elmegyek, de vissza már nem jövök. Azt fogom csinálni ,amit mindig is akartam. Elegem van ebből a nyamvadt nagyvárosból, meg a vizeletszagú villamosból, meg a tömegből, meg az olyan unalmas fráterekből, mint maga.

Bök állával Laci felé.

Laci: Igazán köszönöm asszonyom.

Csilingelés. Semmi. Újabb csilingelés. Megint semmi.

Laci: Most mi van?
Szilvia: Meg fogunk halni. Mind meg fogunk halni.
Hunger Natália: Na hál’ égnek. Csak gyors legyen és kíméletes. Éhgyomorral halnék meg, mert az emberek önzőek. Igaz –e kiscicám?

Ropog még mindig a keksz a műfoga alatt.

Szilvia: Mi tetszik?
Kriszta: A néni azt mondta, hogy a hölgy nyugodtam dobja csak fel a talpát. Mert őt nem érdekli.
Laci: Aaaa- aa- ammmi - Ami azt il -illleti engem se se na -naggyon.

Kiújul a klausztrofóbiája, remegni, dadogni kezd. Erika felhorkan, Alszik tovább.

Szilvia: Én nem halhatok meg! Én most akarom újra kezdeni az életemet.

A villamos áll, az ajtó cseng, de nem nyílik.

Hunger Natália: Újrakezdeni? Akarni? Maga nem akarja az újrakezdést, hanem szükségből csinálja. Nagy különbség.
Szilvia: De igenis akarom.
Hunger Natália: Ha a férje maga mellett lenne, most is otthon csinálná neki az úti szendvicset, vagy tudom is én micsodát. Nem tudom, hogy szokás sose voltam férjnél.
Erika: Milyen anyakönyvvezető az, aki soha nem volt férjnél?

Néz fel szűk szemekkel.

Hunger Natália: Leszbikus anyakönyvvezető, aranyom.

Erika bólint, alszik tovább. A többiek csodálkozva nézik a nénit. Zavartalanul kocogtatja a macskahordozó tetejét.

Hunger Natália: évtizedekig hurcoltam ezt a titkot. - Bocsássa meg drága Jolánkám.- Most csomót találtam a jobb hónom alatt, lehet, hogy haldoklom, utazom vagyis utazunk - néz a macskára - Braziliába, és még a villamos is kifullad. Mi a fenének hallgatnék róla tovább?
Szilvia: És ha nem hal meg?
Hunger Natália: Akkor sem találkozom magukkal az életben soha többet. Teljesen lényegtelen.

Telefoncsengés. Krisztina a tarisznyájában túrkál. Szerelmes dallam szakad félbe.

Krisztina: Szia kedves – ó még nem tudom, még a villamoson ülök. Unatkozni? Egy klimaxos banya, egy leszbikus anyakönyvvezető – jaj, mérgesen néznek Rám. Szóval díszes társaság. A néni egyébként aranyos. Aham igen. – persze hogy hívlak – Én is téged Miklósom, én is téged. – csók.

Boldogan elégedett mosoly. Szilvia a lányt figyeli, fejtartásán látszik, erősen fülel.

Szilvia: Szóval Miklós.
Krisztina: Igen miért. Mi a baj vele? Szerintem szép név.
Szilvia: igen- igen. Tényleg az. Szóval rendező leszel. Ugye?
Krisztina: Igen. Miért? Mi ez a hirtelen jött érdeklődés? Szerepet akar a darabban, vagy micsoda?

Kényelmetlenül fészkelődik.

Szilvia: Én is ismerek egy Miklóst. Kerekes Miklós. Az unokaöcsém.
Krisztina: Nahát! Úgy tűnik ez ma a találkozások napja!

Szilvia egy pillanatig mozdulatlanul ül, majd a lánynak ront. A haját kezdi tépni.

Szilvia: Te utolsó! Te lotyó! Még hogy klimaxos banya? Hát mit képzelsz? Széttúrsz egy családot? Azt hiszed ellophatod mások férjét? Te ócska kis ku..

Csilingelés. Indul a villamos. Szilvia elesik. Laci szájtátva figyeli a jelenetet. Hunger Natália jóízűen kacag. Szilvia Tápászkodik, Kriszta védekezőre vált.

Krisztina: Én nagyon sajnálom. Nem akartam lebanyázni.
Szilvia: Te ostoba tyúk!
Krisztina: Arról hogy ott hagyott téged, nem én tehetek. Ha nem lennék neki én, lenne valaki más.

Közben ruháját igazgatja. Jelez.

Krisztina: És most bocsánat. De randevúm van. A párom elkísér az iskoláig. További jó utat.

Leszáll. Szilvia rohan utána. a zárt ajtón túl hallik az ordibálása. A villamos megy tovább. Szilvia táskája a széken. Hunger Natália komótosan odaballag. Kinyitja, nézelődik, kivesz belőle egy papírdobozt. Kinyitja, mosolyog. Töröl, leül. Erika felriad a ricsajra. Lacira tapasztja a szemét. Natália nagyot harap a süteménybe. Laci nyeldekelve nézi. A néni boldogan mosolyog.

Laci: (fásultan) Mi az? Mi a fenét akar már megint? Most kire hasonlítok? Hehh? A régi pasijára? A gonosz mostohára? Vagy mégis kire?
Erika: Tudom már! Tudom már, honnan! Te vagy az! Téged! Téged kell megölnöm minden áldott éjjel! Akárhányszor lehunyom a szemem, téged látlak! Elég volt! Akárhányszor lefekszem, azt álmodom, hogy téged öllek meg! Ezerféleképpen kínoztalak már halálra! Hogy lehetsz még mindig itt? Hogy létezhetsz a valóságban? Pont most? Mit keresel itt pont most? Sose lesz már ennek vége?
Laci: Mi tetszik?
Erika: Elég volt!

A férfinak ront. Határozott mozdulattal szúrja mellbe a férfit. Nyögés. Laci lassan rogy le a székre, feje előrebiccen, fehér ballonkabátját eláztatta a vér. Csilingelés. Ajtó nyílik.

Erika: Remélem, ezzel valóban vége. - motyog - Viszontlátásra!

Leszáll. Natália a süteményt majszolva, mosolyogva bólint.

Hunger Natália: Nemsokára utazunk Bastet! A tengerhez. Csodálatos lesz.

Leszálláshoz készülődik, Elcsomagolja a papírt.

Hunger Natália: Maga még tovább utazik, fiatalember?

Jelez, leszáll.

vége