A TEHETSÉGKUTATÓ PÁLYÁZATRA BEÉRKEZETT PÁLYAMŰ

egyfelvonásos dráma

1. jelenet. kezdő kép:

Utca, zuhogó eső, kereszteződés. Emberek sietnek mindenfelé, zebrán át, tömeg, szürke háttér. Villamoscsilingelés. (ajtók záródnak bemondás)

A fénynyaláb a bemutatandó szereplőre irányul, a kép megmerevedik, egy hang (a szereplő saját hangja, de felvételről) mondja a szereplő gondolatait, ill. néhány dolgot ebből tudunk meg az adott személyről.

A fény először Hunger Natáliát világítja meg, aki miután leszállt a villamosról, épp átmegy a kereszteződésen.

Arca, hangja fáradt, haja ősz.

Fény ráirányul, Hang:

- Gertrúd nincs többé….. már több, mint egy éve…nem tudom elfelejteni…nem is lehet…még most is a fejemben zúgnak a hírfoszlányok…… karácsonyfatűz Rákospalotán. A tűzoltók kivonultak……több könnyű sérült. Egy 60 körüli szociológusnő füstmérgezésben életét vesztette. Gertrúd. Életét vesztette. Két szóban könnyű elintézni.

Már nem tudja meg. A csomót sem a hónom alatt, amit nemrég találtam. Se Brazíliát. A meghívást.

Csak Bastet. Ő mindent tud.

De hát ő csak egy macska.

A tömeg ismét elindul, nyüzsgés, egy-két ember átfut a zebrán, lökdösődés, forgalom, utcazaj.

Majd ismét megmerevedik a kép, a fény Krisztára vetül.

Fiatal, szexi , szűk farmer és felső, kiskabát. Mély dekoltázs, de nem feltűnően. Nagy lendülettel oldalról jön, haját simítja épp hátra, amikor –pillanatkép:

Fény, hang(ja) vidám, energikus, magának mondja: - Hm…Kriszta, jó voltál ma is…jól esett most ez a tánc, erre a helyre máskor is eljövök. Jó, hogy a csajok ezt is kiszúrták. Persze, rajta van a neten. Mintha a FaceBook üzenőfalon is láttam volna hasonlót…vagy ez volt az? Amint hazaérek, megnézem…….

Majd a próba után. Jó darab. Basszus, ha én rendezném ……lenne egy pár jó ötletem….a háttér gáz. Übergáz...

Az emberek tovább hömpölyögnek az utcán. Magányos 40-es férfi oldalról, elmélázva.

Valaki nekimegy, félrelöki a vállát, esetleg leejt valamit – Nem tud vigyázni, nem látja, hogy sietek? –förmed rá. Ő nem válaszol.

Pillanatkép, Fény rá, hang(ja: férfias, nyugodt) ő Laci (neve később derül ki a közönség számára)

- Milyen emberek vannak…mindenkin átgázolnak…mint az apám….Hová is kell mennem? …Király utca….ja, ez biztosan nem egy Noname nyelviskola…..az a lány múltkor…hihetetlen, hogy apám már megint becsajozott….lúzer vagyok, mindig azt mondja, te, fiam, egy Nagy Lúzer vagy, így NAGYBETŰVEL. Persze, ő tesz azzá. A rohadt életbe….mikor lesz nekem legalább egy olyan jó nőm, mint neki. Persze, soha, ez nála az automatikus válasz. A kurva életbe.

A forgalom megy tovább, egy nő megy át a zebrán, (tréningruha, kötött sapka) utána fut egy másik, utoléri. Állnak a forgatag közepén.

- Nahát, Erika?! Tényleg te vagy? Nem ismersz meg?
- Ismerős vagy, tényleg, honnan is?
- Tudod, fotósuli ? A mélylila perspektíva-korrekciója az akvárium üvegfelülete előtt…tudod, na, amikor beleejtettem a fényképezőgépemet az akváriumba.
- Anikó!
- Igen! (lelkesedve). Na, és te, fotózol?
- Á, nem….vettem egy drága gépet, és ellopták. Karrier vége. Még a kezdete előtt.

Megvonja a vállát.

Pillanatkép, irányfény Erikára, hang.

- A gyógyszerészet is ilyen. A pasik is. Minden. Mire elkezdődne, már vége is. Megölöm álmomban. Azt is. Mint az embereket. Válogatva és válogatás nélkül….és azt se tudom, kiket. Némelyik hasonlít valakire, némelyik nem….például ez a nő, aki itt jön szemben……félelmetes……..na, én így fogok kinézni 15 év múlva, ha nem lesz senkim….vagy azért néz ki így, mert van valakije, aki halálra szekálta…..az se jobb.….

Szemben 40-50-év körüli nő siet, (Szilvia) idegesen, fogcsikorgatva, esetleg majdnem sírva idegességgében, mindenesetre látszik rajta, hogy nagyon feszült.

Fénypászta át a másik nőre, hang(ja) idegesen, elkeseredetten, mérgesen), magában füstölög

- Nem, és nem. Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy sajnálkozzon rajtam. Majd én is , igenis….minimum egy fiatalabb csinos pasival…..vagy idősebbel…..vagy aki elsőnek szembejön velem az utcán, bassza meg..

Szín/utca megelevenedik, világos. még Szilvia.

Csöng a mobilja, a felnőtt gyereke hívja, nem érteni, mit mond, csak monoton hangzümmögés, ő válaszol.

- Igen, csillagom, örülök, hogy boldog vagy. Hogy a terhességi teszt még mindig nem mutat semmit…nem baj, még csak fél éves házasok vagytok, rengeteg időtök van…igen, igen, nem kell elsietni……..nem, nem drágám, nem csúszol ki az időből, 30 éven felül szülni manapság teljesen normális….na, ja…..persze, én jól vagyok……apád….hagyj apáddal, hallani se akarok róla….szemét dög…..persze, segítek neked ……nem, a lombikbébi program még nem ….még várjunk vele……hogy hová megyek? Mamához, persze. Megint elesett, és nem tud felkelni. Még jó, hogy a telefon közelében volt…igen, kicsim, visszahívlak….jó, jó. Sietek.

2. kép.

Forgalmas bevásárlóközpont, bevásárlás előtt/után. Hangosbemondó a heti akciókról.

Kedves vásárlóink, ezen a héten a …pulykamellsonka csak 1299 Ft, 6 kg-os mosópor 10 %, valamint minden Value light termék csak a mai napon 20 % kedvezménnyel kapható áruházunkban. Vegye igénybe kedvezményes szolgáltatásainkat, amelyekről az információs pulton elhelyezett szórólapokról tájékozódhat.

A képen az áruház előtere, pénztáraktól kijövő emberek, nagy méretű (teher is lehet) lift előtere.

Szereplőink több más emberrel együtt érkeznek, és nyomulnak be a liftbe. Szilvia keze tele szatyorral, még épp beugrik a tele liftbe. A fotócella nem akar elsőre becsukódni, Szilvia kelletlenül mosolyog

- Elnézést, bocsánat…na (nyom egyet magán) bent vagyok, köszönöm. Muszáj lifttel mennem, (kicsit liheg a sietségtől) a lépcsőn nem tudom lecipelni ezt a nehéz szatyrot.

A lift csilingel, megáll a köv. emeleten.

Néhányan kiszállnak, beszállnak.

Még egy emelet. Ismétlődik.

Végül csak az öt szereplő marad bent.

Kint még mindig zuhog az eső. Hirtelen nagy villámlás, dörgés hallatszik, a liftben villódzik a lámpa, majd hirtelen sötét lesz, és a lift leáll.

(a színpadon szürkület, nem teljes sötétség, a szereplők látszanak, de a mimikájuk már nem.)

Szilvia, idegesen: -Jézusom, mi történt?
Erika: - Talán áramszünet. Ez a vihar……
Szilvia: -Áramszünet? A legrosszabbkor…….amikor sietne az ember. Persze, van olyan, hogy áramszünet…igen. Biztosan mindjárt elindul.

Feszengenek.

Natália:- ööö…. a lábam……..
Laci: Ó, ezer bocsánat, ebben a sötétben…….
Szilvia: - nem lehet valahogy kinyitni ezt az ajtót, rohannom kéne ( taszigálja, próbálja nyomkodni)
Kriszta: - nem hiszem, asszem’ két emelet között állunk. Fél e m e l e t…ha ha…nem f é l nek? szerintem jobb, ha nem bántja, mert ha visszajön az áram, akkor se tudunk majd kiszállni.
Szilvia:  - Na, mi lesz már, gyerünk, kapcsolják vissza az áramot……
Kriszta: -Ne strapálja magát, úgyse tudnak mit csinálni...Nyugi, mami.
Szilvia:  - Nem vagyok mami. Az anyja lehetnék. Van egy pont ekkora lányom.
Kriszta:- Jól van, na, nem akartam megsérteni, vagy ilyesmi.

3.jelenet

Kis csend, feszengés.

Natália: - Mit gondolnak, meddig tarthat?
Laci:- Nem hiszem, hogy sokáig, egy ilyen áramszünetet egy ekkora áruházban biztosan hamar elhárítanak. A pénztárak se működnek. Persze, ha ugyanazon a körön vannak.
Natália: - És ugyanazon a körön vannak?
Laci:- Honnan tudjam…fogalmam sincs.
Natália: - Maga a férfi!
Laci:- Nem minden férfi villanyszerelő!
Szilvia:  - Muszáj egy órán belül odaérnem a mamához…tudják, elesett, és nincs aki felsegítse. Csak beugrottam venni neki pár dolgot, ha már , ugye….itt jár az ember…
Laci: - Persze, mindenki siet…Fél óra múlva kezdődik az órám.
Kriszta: - Tanár? Mit tanít?
Laci:- Angolt.
Kriszta:- Az jó. Jó lehet.
Laci: Hát, fogjuk rá.
Kriszta:- Gimiben?
Laci:Ott is. Csak kevés a pénz. Még adok néhány plusz órát máshol is.
Kriszta: Aha…Melyik gimiben?
Laci: Á, nem érdekes. Egy alapítványi.
Kriszta: - És titkos a neve?
Laci: - Nem , nem. Csak az emberek mást gondolnak rólam, ha tudják.
Kriszta: - Miért, valami mentálhigiénés lótuszfaktusz?
Laci:- Nem…. Zsidó.
Kriszta: Aha…… Nem baj, nem fáj az, ha valaki zsidó.
Laci: - Nem vagyok zsidó. Katolikus vagyok. Születésileg. De nem gyakorlom. Csak azért vállaltam el ezt az állást, hogy ne az apámnak legyen igaza. Aztán ott ragadtam.
Kriszta:- Aha. A nagy lázadás. Szalagcím. Csapó 1.
Laci: - Nem túl vicces.
Kriszta: - Nem baj. Fantáziája azért még lehet az embernek, nem?
Laci: - De, az lehet.

4. jelenet.
Kis csend.

A liftben villódzik a lámpa, kicsit mintha elindulna, zötyög.

Szilvia:  -Na, na (felvillanyozódva) talán most!!
Laci:-Hátha!

A lift ismét megáll, csönd és sötét.

Csalódott moraj.

Szilvia:  -A csuda vinné el…….
Erika: - Azt mondta, van egy lánya. Hívja fel. Menjen el a mamához.
Szilvia:  - Most nem tud. A családtervezőben van. Lehet, hogy épp vizsgálják.
Erika: - ühüm. (bólogat)

Kis csend.

Kriszta: - Miért, mit akart az apja?
Laci: Csak mindig mást, mint én.
Kriszta: Hát, ez így szokott lenni.
Laci:- Nem tudom. Azért el tudtam volna képzelni másképp is. Hogy legyen valami, amiben támogat.
Kriszta: - Mindig kell harcnak lenni az apák és fiuk között. Ez így természetes. Nálunk, pl. az egyetemen van egy rendező pasi, és a fia is rendezőnek készül. Nyírja is rendesen. Ott tesz alá, ahol tud. Hihetetlen.
Laci:- Maga is rendező lesz? Maga is szereti kikészíteni az embereket?
Kriszta: -Igen. És Nem. Nem készítem ki. Csak irányítom. És jól is tudnám csinálni.

5. jelenet.

Szilvia:  - Gondolják, hogy nem felejtkeztek el rólunk?
Erika:- Máris?
Szilvia: - Hát. Még csak öt perce vagyunk itt. Tudom, nem ér rá. Mondta. Maga nem rohan állandóan?
Erika: - Nem, nem rohanok. Sőt, tulajdonképp egy kicsit örülök is, hogy itt. – és nem kint.
Szilvia: - Miért, mi van kint?
Erika: - Nem maga mondta? mindenki rohan – kapkod – stresszel –széthullik – az emberek átnéznek egymáson –maga nem így látja? Ez magának jó? Ide vágyik?
Szilvia: - Nem vágyom. De muszáj. Nem tudom abbahagyni. Sodor. Elgázol. Leteper. Ha hagyom. De nem akarom. Ehhez kell az akarat. Az életben maradáshoz. A fennmaradáshoz. A túléléshez. Van fogalma, mennyi csokit eszek meg, amikor ideges vagyok? Minima napi egy táblával. A nagyobb és finomabb fajtából. Kell az energia. Magának nem?
Erika: - Nekem nem. Szeretek élni. És gondolkodni. És szeretni. És csak úgy nézni, hallgatni az embereket. És nem szeretem a csokit.
Szilvia: - Mivel foglalkozik? Valamiféle szellemi szabadfoglalkozású? – legalábbis ezt veszem ki a szavaiból…
Erika:- Nem, nem. Most épp semmivel. Nem tudom, igazából mi is való nekem. Sokszor én magam se vagyok elég magamnak. Csak ugye, kell a pénz …úgyhogy néha dolgozom valamit, de ez mindig változik. Vagy kölcsönkérek. Néha meg is adom. (nevet) attól függ, kitől kérek.
Szilvia: - Látja, a mai fiatalok életstílusa. Mondhatni útkeresés. Mondhatni élnek bele a világba. De azért nem irigylem. Én nem tudnám sokáig ezt csinálni. Még van 6 évem a nyugdíjig, addig biztosan nem. Azután meg remélhetőleg jönnek az unokák…remélhetőleg. Meg ott a lányom, meg az anyám. Nem lehet csak úgy élni, ohne cél, ohne munka, ohne biztonság!
Erika:- Dehogynem lehet! Sokan csinálják.
Szilvia: - Igen, ez igaz. De nem ők akarták így. Csak így alakult….. És, van, aki támogatja ebben? – férj, barát, pasi- ha nem vagyok indiszkrét…
Erika: - Nem, dehogy. Most nincs senkim. De szokott lenni. Úgy mondják, én vagyok a 2. nagy szerelmük. Már többen mondták ezt…gondolom, az első a feleségük…
Szilvia:  - Phu…nősekkel is kezd?
Erika:- Szándékosan nem. De nincs rájuk írva. Az csak később derül ki. Ha kiderül egyáltalán...
Kriszta:- ….én a neten szoktam ismerkedni. Sokat csetelek. Blogolok. - csetlek-bloglok, így szoktam mondani (nevet) Sokszor késő éjszakáig.
Erika: - Ebben hagyományosan gondolkodom…a személyes kapcsolat fontosabb – engem idegesítene ismeretlenül ismerkedni. Meg a neten mindenki azt mond magáról, amit akar…honnan tudja, hogy nem egy kretén biszex az illető?
Kriszta:- Nyugi, csak szórakozom…a csetelés nem véresen komoly dolog….és más helyekre is el lehet kalandozni, anélkül, hogy bárki rád szólna, hogy ezt most ne csináld.…

6. jelenet.

Natália: - Nekem csak egy macskám van. Bastet. Így hívják…… Csak ő van már nekem. Gertrúd már nincs. Nincs többé…… Senkim. Csak Bastet.

Retikülben üvegcsörömpölés. – Jaj, leejtettem. A retikülöm. –(matat a sötétben a földön) Megvan. Az üveg is. Még jó, hogy nem tört el. És hogy üres.
Erika:- Miért, mi volt benne?
Natália:- vizelet. Laborvizsgálatra.
Erika: - És még nem dobta el?
Natália: - Nem. Hátha még máskor is kell.
Erika:- De nincs baj?
Natália: - Nem tudom. Még nem vizsgáltak ki. Ez még csak a kezdet. Vagy a vég…..ki tudja. Egy csomó van a hónom alatt….Az is lehet, hogy meghalok.
Erika:- Ne tessék ezt mondani…(vállára teszi a kezét, vígasztalólag).
Natália: Mindenki meghal egyszer. Az biztos. Mert nem szeretett senki. Mert nem szerettem senkit. Még azelőtt. Oda gyűlt össze a gond. Az aggodalom. Kivéve Gertrúd, persze. Még előtte. Magát szeretik?
Erika:- Engem?
Natália:- Hát.
Erika:- Igen. (vehemenciával) Mindenki azt mondja…….Nem. (csendesebben) Valójában nem. Szar ügy.
Laci:- Hát, engem sem. Senki. Még az apám se. Ha ez magukat vigasztalja. Sok nőt ismerek. Apám mindig bemutatja nekem a nőit. Szépségem, bemutatom a fiamat…mindig így kezdi…és ég le a képemről a bőr….és akkor elfordulok…sokszor meg se jegyzem az arcukat. - persze, ellibegnek vele. Ez is szar ügy.
Kriszta: - Ugyan már, attól még külön élete van, nem? Akkor és azzal ismerkedik, amikor és akivel akar.
Laci:- Csak ne lenne mindig az az érzésem, hogy lehet, hogy ez is apám nője volt….
Erika:- Érthető, persze. És ha az volt, akkor mi van…
Laci:- Nincs semmi. Csak utálnám, ha kiderülne. Hogy esetleg az apám jobb, mint én. Nagyon –nagyon ciki lenne.
Kriszta:- Hogy hívják az apját?
Laci:- Miért kérdi?
Kriszta: (nevet) - Hátha én is….
Laci:  Nem vicces. Egyáltalán nem…... Amúgy Karácsony.
Kriszta: - Mi karácsony?
Laci: - A neve. Karácsony Áron. Az enyém meg Karácsony László. Hogy legalább a mély hangrend az utódokra maradjon. Ha más nem is.
Kriszta:- Aha. Kriszta. Majláth Kriszta. Rendező. Már úgy értem, leendő rendező. Még félúton.
Laci:- - Örvendtem a szerencsének. Most kiszállnék. Ha kinyílna az ajtó.
Kriszta:- Mégsem ismerem.
Laci:- Kit?
Kriszta: - Hát az apját.
Laci:- Ja, ja (feszülten)
Kriszta:- Na, nyugodjon már meg.
Laci: Nem vagyok ideges.
Kriszta: (békítőleg) - O.K!

7. jelenet.

Kis csend.

Laci: - Ha kiszabadulunk, meghívhatom egy kávéra?
Kriszta:- Szerintem nem vagyunk egy korcsoport. Hány éves?
Laci: - 42.
Kriszta:- Na látja. Én pont a fele. És még nem is láttam igazából világosban. Lapozzunk.
Laci: - Nem úgy gondoltam. Csak beszélgetni. Semmi több. Jó meglátásai vannak. A kora ellenére.
Kriszta: - Kösz. Szakmai ártalom. Nyitott szemmel járok. Hamar megismerem az emberek jellemét, és elképzelem, milyen karakter lenne egy filmben. Maga „A középkorú átlagember”prototípusa.
Laci: - Nagy szerep.
Kriszta: - Nemcsak szerep. Az élete.
Laci:(legyint)- Az életem ! Semmi különös.
Kriszta:- Hát éppen ezért.

8. jelenet.

Natália: - Sose lehet tudni. Az élet nem mindig „semmi különös”. 35 éven át néztem mások boldogságát. 35 éven keresztül adtam össze az embereket, és nem jutott belőle nekem semmi. A férfiakkal sose volt szerencsém. Hiába voltam jó hozzájuk, valahogy sehogyan sem sikerült. Az a titkos összhang. Az nem volt meg sose. Még ha a szex jó is volt, akkor se.

Aztán jött Gertrúd. 12 év. Gyönyörű volt. Elítélhetnek, persze. Már nem érdekel. Már nem. Akkor rettegtünk, hogy feltűnhet valakinek. Hogy más, mint barátnő. Több. Pedig úgy kezdődött. Sokszor ugyanarra gondoltunk. Mozdulatokból is megértettük egymást.

Hét végén nálam lakott. Sokszor hét közben is. Szerettem őt. Kényeztetett. Azt tette, amit lelkem mélyén vártam, hogy tegyen. Gyengéd volt. Mindig. Beosztottunk mindent, a házimunkát. Talán azért nem veszekedtünk, mert a nők észreveszik, mit, mikor kell otthon épp tenni, és tettük a dolgunkat, szó nélkül. A szombat délutánok voltak mindig a legjobbak. Pihentünk, olvasgattunk, kötögettünk. És beszélgettünk. Vég nélkül. Mindent meg tudtunk beszélni. Mindent.

Hiába, a nők mások, mint a férfiak. Most már mindegy. Már úgyis meghalok. Bocsánat. El kellett mondanom valakinek. Még utoljára. Ki tudja, lehet, hogy jövő héten meghalok. És Bastet is ott marad egyedül.

Szilvia:  -Istenem. Egy boldog boldogtalan. Szép lehetett. Fájdalmasan szép.
Erika: -Igen. Bastetet meg bízza rám. Majd, persze, ha úgy érzi…Mindig is akartam egy macskát.
Natália: - De ez már egy öreg macska. Olyan, mint én. Csak emlékei vannak.
Erika: - Nem baj. Magára fogok gondolni róla.
Natália: - Nem vet meg?
Erika:- Nem. Szerintem mindenki életében van valami, ami nem stimmel. Ha már lelkizünk…..Én rémálmodom. Szinte mindig. Na jó, nem mindig. De hetente egyszer biztos. És persze, nem tudom előre, mikor. Csak rettegek tőle. Lucskosan ébredek. Markolom a lepedőt.
Kriszta:- És miket?
Erika: - Gyilkolok.
Kriszta: - Nem rossz..
Erika:- Nem is jó. A legrosszabb, amikor késsel. Sokszor szúrok, minden tiszta vér. Van, hogy felriadok. Az még a jobbik eset. Egyszer majd arra ébredek, hogy holtan találom magam az ágyban. Leszúrva. Sokszor.
Kriszta: -Kivetíted.
Erika: - Mit csinálok?
Kriszta:- A félelmeidet. Így győzöd le őket. Erőszakkal. Nem akarsz alulmaradni.
Erika: - Pedig mégis.
Kriszta:- Nem lehet könnyű.
Laci: - Megértem. Én is legszívesebben eltenném láb alól a félresikerült kapcsolataimat. Jó mélyre elrejteném. Elásnám az erdőben…
Erika: - Jól kijönnénk. Két pszichopata.
Laci: - Lehet. Azért még nem vagyunk pszichopaták. Persze, a sötét miatt ez most másképp hangzik, mint rendesen. Én szeretem a sötétet. Elrejt.
Erika: - Maga is biztosan egyedül csinálja.
Laci: -Tessék?
Erika: - Csak úgy mondtam. Eszembe jutott. Nők is szoktak. Ha nincs más. Nem kell ahhoz feltétlen pasi……
Laci: - Hát, maga aztán kimondja…
Erika:- Sötét van. És úgyse ismer. Észrevettem, hogy sötétben, és idegen nyelven könnyebb kimondani a dolgokat. Gondolom, ezért van a templomokban is mindig félhomály. Meg a gyóntatófülkében is.
Laci: - Lehet. Nem járok templomba.
Erika:- Én sem.
Laci: - De tényleg, angolul könnyebb.

9. jelenet.

Szilvia: - És, izé, hogy is szólíthatom? (megérinti Natália vállát)
Natália:- Natália.
Szilvia: - Natália. Hol lakik? Messze innen?
Natália: - Nem, a belvárosban. Régi bérház. Körfolyosós. Kertész utca. De már nem sokáig.
Szilvia:  - ne legyen ilyen dekadens!
Natália: - Nemcsak azért. Lehet, hogy elutazom. Brazíliába. Vitória da Conquista. Milyen szép név! Olyan temperamentumos, nem? Az utcák biztosan tele vannak pálmafákkal, meg ilyesmi. Még nem döntöttem el. Legalább a leletet meg kellene várni. Tudja, egy házaspár, akit még sok évvel ezelőtt én adtam össze, kiköltöztek. Ott éltek a fiú rokonai. Meghívtak az aranylakodalmukra. Még mindig nagyon boldogok. És hogy nekem köszönhetik. Butaság. Már hogy köszönhetnék nekem! És nem is emlékszem rájuk. Egyáltalán. Még a repülőjegyet is fizetik. Meg a szállást. Életem nagy élménye lehetne. Vagy a halálomé. Kellemetlen lenne ott meghalni. Mármint nekem már nem számítana. De nekik biztosan nem jönne jól. Ennyi idős korában már mindenre gondolnia kell az embernek.
Szilvia: - Szerintem nem kellene a halálra gondolnia.
Natália: - Nem gondolok. De attól még lesz. Magát biztos szerető család várja. Van lánya, még él az édesanyja…
Szilvia:  - A lányom…nemrég ment férjhez. Ő boldog. Anyám…..meg van. Most épp a földön elesve. Vár engem. Egyre rosszabbul hall. És egyre több mindent elfelejt. Például elzárni a vizet. Vagy a gáztűzhelyet. És olyankor beáztatja az alatta lakókat. Ilyenek. Örökös aggódás, hogy épp mit… A férjem…..hát igen. Most bolondult meg.
Erika:- Nőügy?
Szilvia:  - Az. Kapuzárási pánik. Vagy hogy hívják az ilyesmit. Olyan - Kevés vagy nekem, anyukám. Nincs már meg benned az az energia.
Erika: - Kemény.
Szilvia: - Az. Átrendeződtek a dolgok. Eddig semmi sem ment nélkülem. Fiatalkoromban dühített, hogy minden rám marad. A munka, a gyerek, a háztartás. Aztán megszoktam. Jó volt tudni, hogy én mozgatom a dolgokat. Most meg hiányzik. Nincs meg bennem az energia. Állítólag. Pedig van. Csak elfáradtam. Lelkileg, főleg. Most semmihez sem kellek. A dolgok döntenek maguk felől. A hátam mögött. És nem tudom őket befolyásolni. Most mit csináljak? Az anyám, az öregség, olyan, amilyen. Ez már nem lesz jobb. Csak rosszabb. A férjem meg…….. Most küzdjek érte? Most? Még mielőtt nyugdíjba megyek? Nem tudom. Belefáradtam. Csak élni akarok. Mégis. Nyugodtan. Hagyjanak engem békén. Nem érdemes küzdeni. Erőltetni. Csakazértis csinálni.
Erika: - Dehogynem. Valami cél kell. Mindig.
Szilvia: - Nem maga mondta, hogy cél nélkül is egész jól lehet élni?
Erika:- Azt nem úgy gondoltam. Én még nem alakultam ki. Úgy más. Kicsit későn érő típus vagyok, tudom. Nem baj.
Natália: Megértem. Tudom, milyen az, amikor valaki a lába alól elveszti a talajt. Mint amikor én, tavaly.

10. jelenet.

A szereplők váltogatják a lábukat, van, aki a falhoz dől.

Szilvia:  - Ennyit állni...Nem lehetne valahová leülni? Valamit igazán csinálhatnának ezzel a lifttel. Ez már nem normális.
Kriszta: - Guggoljon le nyugodtan, senkit nem zavar. Én is váltogatom a lábam.
Erika:- Nekem meg pisilnem kell…
Natália: - Itt van nálam az üveg, nem dobtam el…
Erika:- Na, annyira azért nem…

11. jelenet

Szilvia: - És megtudta valaki? Mármint Gertrúdot.
Natália: - Anyám sejtette. Kedvelte. Sokat jártak hozzám mindketten. Leültünk, beszélgettünk. Kézimunkáztunk. Anyám volt a rákoskeresztúri Pajzsos Szent György Keresztény Hímzőkör alapítója. Otthon volt, mindenre volt ideje. Apám tartotta el a családot. Régen minden más volt. Ő biztos kitagadott volna érte. De nem tudta meg. Már 20 éve eltemettük. Az ital vitte el. Ludovikás tiszt volt, ugye, a tisztek nem vetették meg az itókát…a nagy mennyiséget nem bírta. De nem hagyta abba. Mikor már besárgult, akkor sem. Presztízsből. Anyám nem említette soha, hogy észrevett-e valamit. Ő mindig békésen végignézte a botlásaimat. Csak beszélgettünk, hímeztünk. Jobb volt, mint manapság pszichológushoz járni.
Szilvia: - az biztos.
Natália (legyint) - Manapság divat lett a „másság.” De ez nem az. Nem olyan.
Szilvia: ühüm……Szerintem menjen el. Menjen el Brazíliába. Én biztosan elmennék.
Kriszta: - Nem tudom. A lelettől függ minden.

12. jelenet

Szilvia: - Már biztosan kiolvadt a fagyasztott borsó.
Erika: - Majd azt főzi meg a mamájának. Hamarabb megfő. És most mihez kezd? Mármint a férjével.
Szilvia: - Semmit. Az idő majd megoldja. Az idő mindent megold. Majd visszajön. Vagy ha nem, hát nem. Sose láttam ilyennek, egészen megváltozott. Azt mondja, szerelmes. Rajong, mint egy kisiskolás. – Anyukám, ezt te nem értheted. Ne haragudj rám, nem tehetek ellene semmit. Ellágyulok, ha ránézek. Olyan, ...olyan….nem is tudom. Szép. És fiatal. Energikus. Nekem is erőt ad. És hogy pont engem–ilyeneket mond...nem tudom, nevessek-e vagy sírjak.
Erika:- Nevessen. A sírástól se lesz semmi jobb.
Szilvia: - Jó. Csak nehéz.
Erika: - Igen, gondolom.

13. jelenet

A lift megmozdul. Villózó fény.

Lassan beindul. Megkönnyebbült sóhaj.

Szilvia: - Na, hála Istennek.

A következő szinten az ajtó kinyílik. A szereplők kiszállnak:

Szilvia átkarolja Natália vállát. Örülök, hogy találkoztunk. Tényleg. Hívjon fel, milyen lett a lelet. Erre a cetlire felírom a telefonszámom.

Kriszta: Ne vegyen még egy koloncot a nyakába…azért köszönöm. Most menjen, siessen, várja a mamája.
Szilvia: (szipog): - igen, megyek már. Megyek.

Laci kilép a liftből, mellette Erika.

Erika: - Hú, ez a fény, most milyen éles.
Laci: - Az.

Liftszerelő jön, munkaruhában, szerelőtáskával.

Laci: - Apa? Te mit keresel itt?
Liftszerelő: Dolgozom. Csak nem te is bennragadtál a liftben?…minden O.K? A villám belecsapott a fázisvezetékbe.
Erika:- liftszerelő??? Nekem menedzserként mutatkozott be…
Laci: - Te ismered?
Erika:- nem érdekes. Csak futólag. Odafordulva a liftszerelőhöz, hűvösen, „bemutatja őket egymásnak” : Áron, az új pasim. László, a régi pasim. Lászlóhoz fordul: - De te jobb vagy az ágyban. Összehasonlíthatatlanul.

László szólna, de nem tud, csak hebeg-habog.

László: - Na csá, Apa, most mennem kell…..Már negyed órát késtem az órámról.

Erikához fordul, odasúgja neki: - kösz. Majd felhívlak. Tényleg.

László, futva elindul, majd hirtelen visszafordul:

- Basszus, te már előbb tudtad, ugye? Amikor bemutatkoztam.

Erika: - Persze. Nem akartam elmondani. Gondoltam, sose látjuk egymást…ki tudja…várj csak…..(kotorász a táskájában)…a névjegykártyáját a férfi ingzsebébe csúsztatja.
László: - most már mégis. Most tényleg rohanok. Majd hívlak.
Kriszta (mutogat) : Nagytotál. 5. snitt. Vágás nélkül. Csapó.(valaki beszalad egy csapóval) Függöny!
 

A szín elsötétül. Függöny be.