HTML

Magyar Staféta

Kortárs magyar írók és friss tehetségek drámai váltója. Litera-projekt.

SZERZŐK

SZEREPLŐK

Laci

Hunger Natália

Erika

Szilvia

Kriszta

NAPTÁR

PARTNEREK

TÁMOGATÓK

IMPRESSZUM

Szakmai moderátor és pályázati koordinátor: Nagy Gabriella - litera Munkatárs: Szekeres Dóra - litera Kapcsolat:

Címkék

2009 (107) 2009. (1) ági (1) ágnes (1) almássy bettina (1) andrás (1) aranka (1) bager gusztav (1) bakos (1) balogh virág katalin (1) bányai (1) beáta (1) becsey (1) benkovics (1) bósa (1) both (1) brunner tamás (1) brunovszky adél (1) carpenter (1) csáki milán (1) csikós (1) czimmermann (1) deáki tímea brigitta (1) diána (1) erdős virág (3) faragó (1) fehér kornél (1) fekete györgy (2) fekete péter (1) forgách andrás (3) gábor (2) garaczi lászló (3) gárdon ágnes (1) gyula (1) harmath (1) harsányi anna (1) háy jános (3) horvát zsolt (1) imre (2) ivády (1) ivády gábor (1) j. (1) j.n. (1) j. bodnár (1) jánosi andrás (1) jónás andrás (1) józsef (1) judit (1) kalotai (1) kárpáti péter (2) katalin (1) kávai (1) kókai jános (1) kölüs (1) kozsár (1) krasznay piros (1) krisztián (1) lach tibor (1) lajos (1) légrádi györgy attila (1) lőrincz (1) lőrincz zsolt (1) maczkó zoltán (1) magyar (1) magyary ágnes (1) marek (1) mátyás tímea (1) mihály emese (1) m kriszta (1) nagy (1) noémi (1) o. katinka sára (1) ordas ferenc (1) palágyi ildikó brigitta (1) pálfy (1) pass andrea (1) pongrácz huba (1) r.mezőny (1) rab istván (1) s. (1) safranku ágnes (1) sándor (1) sárközi richárd (1) sarlós (1) simon (1) simon adrienn (1) sípos (1) slendri jános (2) somogyi lászló (1) soós edit (1) spiegl máté (1) stafétáról (1) szabó erzsébet (1) szafián zsuzsanna (1) szász fülöp györgy (1) szavazás (1) szilvia (2) szűcs gabriella (1) sz nagy krisztina (1) t. (1) takaró (1) tallér edina (1) tamás (1) tasnádi istván (3) tímea (1) tóth (1) vámos mónika (1) váradi gerda (1) zoch (1) zoltán (1) zsófi (1) zsuzsa (2) zsuzsanna (1) Címkefelhő

Utolsó kommentek

  • irka1960b: ilyen borzalmat még életemben nem olvastam !!!! De nem is szeretnék. (2009.05.13. 18:00) Almássy Bettina: Hiába
  • Miamano: Kedves Bikalakat és Mindenki! El fogom olvasni, megigérem. Most még látogatni sem nagyon kívánok ... (2009.05.11. 12:58) Almássy Bettina: Hiába
  • Mirus: Ledöbbentem mind a színházi, mind a társadalmi a kliséken. Csodálkozom, hogy ezt itt így lehet. N... (2009.05.06. 23:43) Almássy Bettina: Hiába
  • Horváth Zalán: Hello, mikor állítják színpadra a darabot? És hol? Hol lehet szavazni? (2009.04.29. 19:11) Palágyi Ildikó Brigitta: Álom
  • Bikalakat: @Miamano: nem tennéd meg, hogy elolvasod az enyémet is? Érdekelne, hogy van-e véleményed! Köszi (C... (2009.04.27. 11:24) Almássy Bettina: Hiába
  • Utolsó 20

Friss topikok

Soós Edit: Alvás közeli élmény

2009.04.06. 12:57 litera

 

 

A TEHETSÉGKUTATÓ PÁLYÁZATRA BEÉRKEZETT PÁLYAMŰ

 


szereplők:


Erika, 30

F. László, 40
H. Natália, 76
Szilvia, 50
R. Kriszta, 20

játszódik: egy meg nem nevezett, fiktív országban, valamikor a XXI.században

 


1. jelenet

 

(Erika a színpad közepén egy széken guggol, ami lehetne kihallgató szoba, vagy pszichiáter rendelője is. Elég összeszedetten, folyamatosan beszél, egy hatalmas papírköteget tart a kezében, de inkább olyan, mintha kapaszkodna belé, ritkán emeli fel azért, hogy megnézze, szövegét hogyan is kell folytatnia. Melegítőt visel, fején furcsa kötött sapka, ami előre nyomja a fülét, mintha elállna.)

Erika: Bevallom őszintén, azon a télen nem sok mindent csináltam. Épp a szabadságomat töltöttem, ősszel, a második egyetem elvégzése után vettek fel ugyanis a jól sikerült szakvizsgám után a bírói karba, elég jó helyre, ahonnan már nem lesz nehéz néhány év után tanácsvezetővé válni. Már ki is néztem magamnak egy elég idős bíró helyét, aki ugyan hangoztatta, hogy ő addig akar dolgozni, amíg meg nem vakul vagy meg nem bolondul, meg hogy szüksége van a pénzre, én azonban szépen lassan összebarátkoztam vele, és akkurátusan igyekeztem benne lelkiismeretfurdalást kelteni, amiért ilyen szemérmetlen módon foglalja a nyilvánvalóan ügyesebb és tehetséges, feltörekvő fiatalok helyét. Sőt, önzetlen módon még az egyetemre is kezdtem újra bejárni, hátha találok ennek a bírónak valami kellemes tanári állást, elvégre az egy megbecsült, és kevésbé megerőltető pozíció, tökéletesen ideális elfoglaltság az ember utolsó éveire. Természetesen nem a vak segítőkészség vezetett, kipuhatoltam, hogy ez a bíró nagyon szeretett volna az egyetemen tanítani, élete álma volt, csak hát a múlt rendszerben politikai okok miatt nem volt már lehetősége, később meg már ismerőse nem volt a karon. Abban ugyan nem voltam biztos, hogy jó elméleti szakember, azt azonban kifejezetten tudtam, hogy gyakorlati munkásságát tekintve egy nem túl tehetséges, középszerű bíró, hiszen az a hely, ami nekem ilyen fiatalon komoly előrelépést jelentett volna, az ő korában csaknem derogáló pozíciónak számított. Azonban abban is biztos voltam, hogy az egyetemnek teljesen mindegy, engem meg úgyis mindenki kedvel, amint lesz üresedés, biztos azt fogják felvenni, akit én javaslok, ráadásul amennyire a többi tanár figyel a dolgokra, valószínűleg még azt sem vennék észre, ha az unokáinak szóló esti mesét olvasná fel a tananyag helyett. Azt meg tudtam, hogyha megszerzem neki az állást, otthagyja a bíróságot, sőt, hátralévő életében örök hálája övez majd engem.

Éppen ezen dolgoztam tehát, mialatt a teli szabadságomat töltve üzletről üzletre jártam, hogy a két hónapnyi munka után is kiutalt ruhapénzemen és 13. havi keresetemen vegyek pár jó cuccot a közelgő jogászbálra- cipőt, ruhát, leginkább cipőt volt borzasztó nehéz találni. Természetesen csak a legjobb márka jöhetett szóba. Esténként az interneten böngésztem azoknak a divatházak katalógusait, amiknek ebben az országban boltjuk legfeljebb a fővárosban volt, így csak a rendelés jöhetett szóba. Az egyik divatoldalon volt egy reklámbanner, ami az egy napilap internetes változatának aktuális tartalmát hirdette, ott keltette fel az érdeklődésemet az alábbi rövid leírás- pontosabban nem is az érdeklődésemet keltette fel, inkább elszégyelltem magam, hogy bíró létemre mennyire nem foglalkoztam szabadságom ideje alatt a közélettel és a rendőrségi ügyekkel. Ráadásul a dolog pont a mi körzetünkben történt.

 

Újsághír, ………. január 28.

„ .. H. Natáliát holtan találták ...-i lakásában, a gyilkosság előző este fél7 körül történhetett. A bűncselekmény elkövetésével az asszony fiát vádolják. Kérjük, aki az elkövetés napján találkozott, vagy valamilyen módon kapcsolatba lépett a feltételezett tettessel vagy az áldozattal, illetve a bűncselekményre vonatkozóan egyéb lényeges adat van a birtokában, jelentkezzen az alábbi számon:....”

Ritka ügyfajta ez egy ilyen kis körzetben, egy bírónak is izgalmas feladat, különösen annak, aki szereti a kihívásokat. Vannak, akik ugyan problémáztak akkoriban, hiszen még halálbüntetés is szóba jöhetett, ebből a szempontból akkor még elmaradott volt az ország. Golyóval végezték ki az elítélteket. Amekkora kockázat, felelősség egy emberéletről ítélni, akkora dicsőség is egy bírónak, ha helyesen dönt, akár elmarasztaló, akár felmentő ítélet a végeredmény. Hú, mennyire dühös lettem akkor arra a bíróra, akiről már az előbbiekben is beszéltem- bárcsak nyugdíjba ment, vagy elpatkolt volna… Nagy esélye volt ugyanis arra, hogy ő kapja az esetet.

Azt azonban eldöntöttem, hogy végig követni fogom az eseményeket, hogy számomra se legyen haszontalan ez a dolog. Aki nem szakmabeli, annak furcsán hangozhat, pedig tulajdonképp teljesen természetes dolog, hogy nagyon örültem ennek a gyilkosságnak, mint mondjuk az építész egy nagyobb megbízásnak. Kellemes, várakozó izgalommal töltött el, az igazság felderítésének folyamata számomra mindig olyan volt, mint amikor a születésnapi ajándékomról lefejtettem a csomagolópapírt és a szalagot- tök mindegy volt, hogy végül örültem annak, amit találtam benne, vagy nem, a kibontás élménye volt mindig a legnagyobb élvezet. Az ügy során folyamatosan készítettem jegyzeteket, ezeket megpróbálom felidézni most.

 

2. jelenet

 

( Erika ezeknél nincs jelen, narrációja csak a hangszóróból hallatszik. A helyszín egy –egyelőre- üres kihallgató terem.)

 

Erika hangja: Először R. Krisztáról, a gyanúsított volt élettársáról beszélnék, a kihallgatásról készült jegyzőkönyv és videófelvétel alapján. Kriszta melírozott szőke hajú- a film alapján egyébként nem lehetett megállapítani, hogy természetesen hullámos, vagy csak hosszabb ideje nem ért rá megmosni, és ettől ragadt kócos fürtökbe össze. A jegyzőkönyv alapján egyébként inkább ez utóbbira tippeltem, abból ugyanis kitűnt, hogy a nőt nagyon megviselte a több napja történt eset, akkor pedig szinte kizárt, hogy a kihallgatásáról készült felvétel és a H. Natália halála között eltelt egy hétben arra adta volna-szó szerint a fejét, hogy hajat mos. Erre utalnak egyébként a filmen látható, elég igénytelen módon összeválogatott ruhadarabjai, amelyeknek a márkája egyébként érdekes módon nagyon jó- ezeket a darabokat az általam is kedvelt divatházak kollekcióiból felismertem, tehát úgy általában véve biztosan adott a divatra, viszont ezen a napon-nyilván a zaklatottsága miatt- arra valamiért mégsem, hogy megfelelő összeállításban párosítsa őket össze.

R. Krisztát a kihallgató terembe középkorú, meglepően unott arcú rendőrnő kísérte be. Ha most valami harmadosztályú akciófilmben lennénk, biztos azt mondanám, hogy ő is benne volt a gyilkosságban, elvégre nagyon furcsa, hogy ennyire nem tűnik úgy, hogy érdeklődne az ügy iránt- elvégre ha annyira izgalmasnak ugyan nem is mondható, de mégiscsak, gyilkossági eset 10 évente egyszer történik egy ilyen kis, isten háta mögötti körzetben. Persze az is lehet, hogy pont ezzel az unott ábrázatával akarta elkerülni a hisztériát, olyan feltételeket teremtve, mintha a tanúk csak egy közlekedési szabálysértésről, vagy éppen kukoricalopásról tennének vallomást.


(A kihallgatóterembe Krisztát egy középkorú, 50 körüli rendőrnő, Szilvia kíséri be.)

Erika hangja: A felvétel legelején a kihallgató szobába Kriszta nyit be, furcsa hogy ő jön előbb, mintha már ismerné a rendőrnőt, mintha már otthon lenne, mintha a kihallgatás nem lenne egyéb, mint formaság. De aztán feltűnik a rendőrnő is, vaskos iratköteget hoz, mindkét keze tele, nyilván ezért nem tudta volna maga kinyitni az ajtót.

R. Kriszta tehát benyit. Hú, de szép cipő van rajta. Egérszürke Armani, visszafogott, elegáns vonalvezetés, merészen tömpe orral. Arra gondoltam, hogy ha befejezem ezt a jegyzetet, este megnézem a neten, és én is rendelek egy ilyet. Ugyan ezek a feljegyzések mindig megtörték a szöveget, muszáj volt leírnom, hogy eszembe jusson, mert nekem a szórakozásom és a magánéletem programpontjait kellett úgy jegyzetelni, mint másnak a munkamenetet, különben a végén egészen elfeledkeztem volna magamról. Kriszta mögött aztán hamarosan feltűnt a rendőrnő is, az iratkötegekkel. Nem szólaltak meg egy darabig, úgy tűnt, mintha Kriszta feszengne, valószínűleg az ilyenkor természetes idegesség miatt, ami annak következtében lépett fel, hogy nem tudta, miről kell majd beszélnie. Másrészt viszont ez a hosszas hallgatás lehetett pont attól is, hogy Kriszta úgy volt, mint egy színész, előadás előtt, ilyen mesterkélt szünettel vesz nagy levegőt a betanult szöveg elkezdése előtt. Furcsa az is, ahogy gyorsan, utasítás nélkül helyet foglalt, inkább tűnt úgy, hogy gyorsan túl akar lenni az egészen, minthogy fél. Elbeszélésemből kihagynám az R. Kriszta személyes adataira vonatkozó részeket, hiszen azt a személyiségi jogi rendelkezések végett nem említhetem meg. Gondoltam arra, hogy esetleg kicserélem az igazi adatokat kitaláltakra, hogy érzékeltessem a párbeszéd hivatalos stílusát. Később elégségesnek találtam, ha csak ezt a tényt említem meg, és a továbbiakban kizárólag a bűnesetre vonatkozó releváns részleteket emelem ki a párbeszédből.

(Kriszta és Szilvia párbeszédébe tehát nem a legelejétől kapcsolódunk bele.)

Kriszta: Utálta az anyját.
Szilvia: Ezt hogy érti, hogy utálta?
Kriszta: Hát csak. Utálta.
Szilvia: De, ezt ezzel a szóval mondta önnek, vagy kikövetkeztette a viselkedéséből, vagy-
Kriszta: Természetesen következtettem. Talán mondta is egyszer.
Szilvia: Csak azt mondja, ami biztos. Miből következtetett, írja le a viselkedését, gyerünk, nem érek rá egész nap-
Kriszta: Mit akar! Maga erőszakoskodott, hogy tegyek vallomást!
Szilvia: Kezdje már el!
Kriszta: Hát csak, tudtam, hogy utálta.
Szilvia: Nem lehet, hogy inkább maga utálta?
Kriszta: Mit akar ezzel mondani?
Szilvia: Hát hogy ült a pénzén, alig adott a fiának, mert nem kedvelte önt, mert sokszor- idézem- rosszullétet színlel, hogy a fia ne menjen el önhöz, hanem vele maradjon éjszakára-
Kriszta: Ezt a hülyeséget meg ki mondta?!?
Szilvia: A gyanúsított.
Kriszta: Csak nem rám akarja kenni a szemét?!?
Szilvia: Nem hiszem, mert rögtön bevallotta, hogy ő volt.
Kriszta: Hát akkor?
Szilvia: Én a gyilkosság indítékát keresem. Szerinte amikor összeköltöztek, akkor sem változott a helyzet. Ön azt akarta, ne járjon haza, amíg az asszony nem ad pénzt. Hogy ezzel zsarolja.
Kriszta: Ez nem igaz.
Szilvia: Mert dühös volt rá, hogy ön tartja fenn a lakásukat.
Kriszta: De nem mondtam, hogy zsarolja az anyját! Én csak azt mondtam, hogy szerezzen pénzt valahonnan!
Szilvia: Ugyan honnan?
Kriszta: Dolgozhatott volna!
Szilvia: De hát a papírok tanúsága szerint dolgozott-
Kriszta:  Éhbérért!
Szilvia: De vállalt különórákat is-
Kriszta: Még sem volt semmire elég, és ezt ő is tudta! Nem a hatalmas bevétel reményében vállalta azokat az órákat, hanem hogy addig se kelljen velem lennie!
Szilvia: Miért nem csalta inkább meg?
Kriszta: Ugyan már, ahhoz túl gyáva volt.
Kriszta: Maga is dolgozhatott volna-
Kriszta: Én tanulok! És nem úgy, mint ő, aki annak idején 12 évig járt egyetemre, pontosabban három egyetemre, mert mindig abbahagyta, hogy valami más érdekli, de hát mit akar, benne van a papírokban, maga ezt pontosan tudja! Én csak ezt az egyet akarom elvégezni, nekem céljaim vannak!
Szilvia: Tehát maga nem dolgozott, maga őt zsarolta, hogy szerezzen pénzt, szakítással fenyegette, végül tényleg szakított-
Kriszta: Mit tehettem volna? Csak nem fogom egy ilyen szerencsétlen miatt feláldozni az életem…
Szilvia: Mert nem hozta el az anyja pénzét.
Kriszta: Mert nem hozott pénzt. Szar statiszta munkákra kellett pazarolnom a tehetségemet, hogy a lakást fizetni tudjuk. Az egyik miatt majdnem kirúgtak az egyetemről.
Szilvia: Ugyan már, ne etessük egymást. Maga is pontosan tudta, hogy sosem fog dolgozni. Az orvosi szakvélemény szerint depressziós volt, különösen azután lett az, hogy szakítottak.
Kriszta: (hangosan felnevet) Depresszió! Ugyan már, ne röhögtessen. Egyszerűen egy notórius munkakerülő volt, akit sajnos elég széles látókörrel és intelligenciával vert meg az ég ahhoz, hogy tisztán lássa a saját és a mások életét, és elég értelemmel ahhoz, hogy merész terveket szőjön, hogy belássa, hogy az emberi élet célja egyedül a hasznos, tevékeny lét lehet.

Csak éppen különösebb tehetséggel nem áldotta meg semmihez, amivel ezeket célokat és terveket, amiket olyan mélyen látott be, mint csak nagyon kevesen, meg tudta volna valósítani. Valami egyszerű, mechanikus munka- ami nem világmegváltás, és amihez úgy gondolta, nem kell semmilyen tehetség, az bezzeg derogált volna neki. De ő író vagy költő akart volna lenni… Pedig valójában ahhoz kell a legnagyobb tehetség, hogy képesek legyünk elfogadni, ha olyan dologra vagyunk hivatva, ami nem azzal a körítéssel, dicsőséggel jár, amire egyébként vágyunk. Összességében, szerintem a legnagyobb tehetség ahhoz kell, hogy megtaláljuk, miben vagyunk igazán tehetségesek.
Szilvia: Szóval maga szerint nem volt depressziós.
Kriszta: Nem hát. Illetve csak ha depressziónak nevezzük azt, ha valaki egyszerűen több akart lenni, mint ami. De még ahhoz is kevés volt, hogy ezt belássa. Három egyetemre sem azért járt, mert több területen akarta kipróbálni magát, mert belátta, hogy mégis más érdekli, vagy másban tehetségesebb. Egyedül az újrakezdés ténye miatt, hogy még mindig, a harminc felett is tizennyolcnak érezhesse magát, a többi gólyával együtt. Élete legnagyobb tragédiája az volt, hogy végül mégis elvégezte a főiskolát, és állást kellett keresnie.
Szilvia: Nevetséges.
Kriszta: (hangosan felnevet.) Miért? A maga férje miért vált el? (Szilvia összerezzen.) A kihallgatásra várva láttam, ahogy egy férfi elvisz innen két kisgyereket, azokat a gyerekeket, akiknek a képe az irodájában kint volt az ön asztalán. Még a vak is látta, hogy a férfi kezén nem az első házasságából származó jegygyűrű volt. Egyrészt platina, másrészt a legújabb divat, huszonöt évvel ezelőtt, amikor a magafajták először házasodtak, olyan még nem is volt az országban. De ez nem is egy 40,50 év körüli nő ízlése, a maga volt férjének valami 30 körüli nője lehet.
Szilvia: Ehhez magának semmi köze.
Kriszta: De mégis, a maga férje ön szerint miért vált el, de ami tulajdonképp a lényeges, miért házasodott meg újra? Hogy újrakezdje, hogy úgy érezze magát, mint harminc évvel ezelőtt- tulajdonképp az előző, akkor még fiatal felesége, az előző házasságkötése iránt érzett nosztalgiából hagyta el negyven évvel később az akkor már megöregedett asszonyt, önt, pont azért, hogy felidézze a múltat.

(hosszú szünet, Szilvia maga elé mered, majd összerezzen.)

Szilvia: Na menjünk tovább.
Kriszta: Kíváncsi még valamire?
Szilvia: (nagy levegőt vesz) Ezek szerint, ön pénzt akart.
Kriszta: Csak a közös háztartásra! Csak a közös háztartásra!
Szilvia: Közös háztartásra, vagy nagyobb szülinapi ajándékra, nem mindegy?!? (szünet) Na ugye. És ugyan nem kérte, hogy lopja meg az anyját-
Kriszta: Ki beszél itt lopásról?!?
Szilvia: De tudta, hogy dolgozni egy ilyen semmirekellő nyilván nem fog!
Kriszta: De reménykedhettem…
Szilvia: Persze. Végül csakugyan szakított vele, ő depresszióba esett, úgy gondolta, visszaszerezheti magát, ha végre lesz pénze, sőt, maga is ezt ígérte neki-
Kriszta: És?!?
Szilvia: Aztán lopott az anyjától, és mégsem így lett-
Kriszta: Én nem kértem, hogy lopjon! Ha tudtam volna, hogy lopott, azonnal feljelentem!
Szilvia: De nem is ment vissza hozzá, ahogy előzőleg ígérte.
Kriszta: Persze, hogy nem, ment akkor már mással voltam! Nem vagyok én kurva!
Szilvia: Ennek ellenére, ön nem mondta el neki, hogy már mással van-
Kriszta: Féltem tőle.
Szilvia: Ő azt gondolta, semmi baj, csak még több pénz kell, addigra már nem lebegett más a szeme előtt, csak maga, meg a pénz, azt hitte, ha szerez még, akkor majd visszamegy hozzá, végülis a lopottat sem utasította vissza, még meg is csókolta, meg is ölelte érte-
Kriszta: Maga nem látta a szemét, olyan volt, mint egy eszelős, el tudja képzelni, mit tett volna, ha visszautasítom?!? Ezt utólag bizonyítja az is, hogy végülis tényleg gyilkos lett belőle!
Szilvia: Úgy gondolja? Hogy már előtte is hajlama volt, nem a körülmények folytán vált azzá? Hiszen neki fogalma sem volt, hogy úgyis mindegy, maga már másvalakivel van-
Kriszta: És?
Szilvia: És a pénzért, az örökségért, hogy magának megszerezze, hidegvérrel legyilkolta az anyját.
Kriszta: (felpattan) Nem igaz!
Szilvia: Mi nem igaz?
Kriszta: Nem miattam!
Szilvia: Pedig megelőzhette volna, ha egyszerűen elmondja, hogy már úgysem tehet semmit, idehozhatja a világ összes kincsét, maga akkor is mást szeret. És a nő még mindig élne.
Kriszta: Nem igaz. Maga teljesen összezavar. Manipulál. Semmi sem így volt.
Szilvia: Hanem?
Kriszta: Gyűlölte az anyját, nem érti?!? Ez teljesen független a pénztől!
Szilvia: Az ön vallomásából nem ez tűnik ki.
Kriszta: Visszavonom a vallomásom. Ugyan nem tudom mit, de ha ez a végkövetkeztetés, akkor biztos, hogy hazudtam.
Szilvia: Nézze, engem a tények érdekelnek, nem pedig a maga lelkiismeretfurdalása vagy meggyőződése.
Kriszta:  Visszavonom a vallomást.
Szilvia: De magát senki sem vonná ezekért felelősségre-
Kriszta: Nem érti?!? Ön azt állítja, hogy miattam van!
Szilvia: De ő a bűnös! Amit ön a magáénak érez, az nem bírósági ügy!
Kriszta: Amit maga itt elmondott, az alapján én szinte bűnösebb vagyok, mint maga a gyilkos!
Szilvia: De ezért senki sem fogja letartóztatni!
Kriszta: Ennek alapján én kapzsiságtól vezérelve elfogadtam a pénzt, nem mondtam neki, hogy már úgysem lennék vele-
Szilvia: Ön azt mondta, nem kapzsiságból, hanem félelemből nem merte elutasítani.
Kriszta: Nem mindegy?!? Úgyis mindenki azt fogja hinni! (szünet) Meg hogy tulajdonképp miattam ölte meg, ha én azt mondom, már mással vagyok, nem reménykedik, nincs szüksége az örökségre sem! (szünet) De mondja, mi a francnak érdekli ez, megölte, megölte, miért nem elég ez? Maga meg mit csinál, a magánéleti frusztrációit itt éli ki? A volt férjét manipulálja, ne a nyomozást!
Szilvia: (diadalittasan) Az indíték felderítése előre megfontolt szándék, a nyereségvágy bizonyítása miatt kell ez. Hogy nem hirtelen felindulás volt.
Kriszta: Mindegy. Visszavonom a vallomást.
Szilvia: De úgysem vonjuk felelősségre, nem érti?
Kriszta: És akkor? Ő letölti a büntetését, vagy kivégzik, vagy mit tudom én, végül valahogy mindenképp szabadul, megfizet, de én?!? Mindenki örökre úgy néz majd rám, mint egy kapzsi, hazug gyilkosra, egy kurvára! Úgy néz ki, hogy megkapom az első nagyobb filmes szerepemet, felkértek pár televíziós műsorba is, ennek a botránynak sajtóvisszhangja lesz… Maga talán nem tudja, milyenek itt ebben az országban az emberek?!? A végén még ő lesz a szegény, tőrbe csalt, ártatlan férfi!
Kriszta: Szóval maga inkább kockáztatja a büntetőjogi következményt, a lényeges adatok elhallgatása miatt.
Kriszta: Ez egyébként sem elhallgatás, mert a maga következtetése hazugság, ami az én vallomásomon alapszik. Ezért kell visszavonnom. Majd a többi bizonyíték alapján megállapítják, hogy történt.
Szilvia: Tartok tőle, hogy ugyanez lesz az eredmény. És úgy látom maga is.

(sötét.)

 

Erika hangja: A továbbiakban már tényleg a záró formulák, a rendőrnő néhány sikertelen meggyőzési kísérlete a vallomás fenntartására vonatkozóan, valamint az elköszönés marad hátra.

 

3. jelenet

 

(Erika hangja ismét végig csak a hangszóróból szólal meg. A helyszín egy régi bútorokkal és egyéb kacatokkal telezsúfolt kis lakás.)

Erika hangja: Az áldozat halála előtt naplót vezetett, amelyet utóbb az írásszakértők is hitelesítettek, így a szöveg- R. Kriszta utóbb visszavont vallomásához képest valamivel később- bekerült a bizonyítékok közé. Most ebből idézem a fontosabb részleteket, természetesen nem szó szerint, hanem egységes szöveggé, áttekinthetővé átfogalmazva, mindeközben azonban megtartva az asszony írásképének, írásmódjának jellegzetességeit.

A szöveg ügyre vonatkozó részei időben a gyanúsított R. Kriszta való végleges szakításával kezdődnek, érdekes módon a nő a lopást egyszer sem említi, tehát a fiú valószínűleg nem bukhatott le.

(A jelenet alatt a színpadon az egyes szereplők megjelenhetek, mozoghatnak, hangszóró helyett esetleg egy helyben ülve monologizálhatnak, de fontos megtartani a távolságot a jelentől, vagyis a napló-jelleget, itt tehát semmiképp sem élő párbeszédekről, jelenlévő személyekről van szó, el kell kerülni a jelenben játszódó, s ettől még alakítható események létének látszatát. Fontos kiemelni a véglegességet, tárgyilagosságot, tényszerűséget.)

 

Natália hangja:  Szakítottak. Csak fekszik a sötétben. Napok óta nem csinál mást, csak fekszik. Azt vártam, majd tombol, hogy nagyon kiborul, vagy valami ilyesmi. De semmi. Csak eldőlt, mint egy zsák, mint aki hulla fáradt. És még féltenem se kell, tudom, még annyi ereje sincs, hogy megölje magát. És ez sajnos még rosszabb. Akkor megmenthetném, így viszont nem.
Erika hangja: A továbbiakban majd két héten keresztül minden nap hasonló szöveg.
Natália hangja: Nem tekinti létezőnek magát. Már nem tekinti úgy magát, mint akit még megölhet. Úgy érzi, már halott.
Erika hangja: Hasonló kijelentések szintén többször szerepelnek a naplóban.
Natália hangja:  Hozzám se szól. Megpróbálok a kedvére tenni, de egyszerűen nincs mivel. Úgy érzem nem az a baja, hogy rosszul érzi magát, hanem az, hogy egyáltalán nem érzi magát sehogy. Mit tehetnék? Talán rossz hatással vagyok rá? Sírtam is. Hogy akkor vigye el, ragadja el tőlem! Talán miattam ilyen. Talán az egész élete miattam lett ilyen. Mert türelmes voltam. Mindent ráhagytam. De mégcsak nem is úgy, mint az a szülő, aki nem törődik a gyerekével, de nem ám. Így a törődésem ettől függetlenül terhes is volt neki. Mert nem rossz vagy kirívó dolgokat hagytam én rá, éppen ez az. Persze ha drogozik, vagy tiszteletlen velem, vagy másokkal, vagy erőszakos, nem, azt persze, hogy nem hagytam volna rá! De ilyen nem nagyon fordult elő, a kisebb dolgok pedig, hogy nincs jól fizető munkája, hogy tanult, hogy keresi magát... Inkább csak büszke voltam, hogy ő nem jár úgy, mint én, egy anyakönyvvezetői hivatalba bezárva. Aki letagadja, hogy házasságon kívül szült gyereket, s azért nem ment hozzá az apához, mert valójában a nőket szereti. Nem, én örültem, hogy ő merész. Hogy kreatív,és mer újítani. Nem csak tettekben, hanem a látszat tekintetében is. Hogy nem szégyelli, amilyen. Hogy nem fog elvégezni egy egyetemet, ha rájön, hogy mégis más érdekli. Ideje meg van, még nincs negyven, minek kösse le magát mondjuk egy családnak? Később is bőven ráért majd erre, elvégre egy férfinak az a legszebb kora. Csak arra nem gondoltam, hogyha addig nem ér el semmit, nem lesz önbecsülése sem. És arra sem, hogy ő nem merész, és vállalkozó kedvű, hanem éppen, hogy gyáva, és hogy soha érdekelte jobban az új szak, amit választott, hanem éppen, hogy csak nem merte magát elkötelezni a korábbi mellett, túl véglegesnek érezte azt. És rá kellett jönnöm, hogy ő nem 40 felett akar családot, merthogy úgyis ráért, hanem 18 évesen akart volna, csak arról meg már lekésett. Beszélek egy orvossal.
Erika hangja: A szöveg tanúsága szerint H. Natália beleegyezett a kedélyjavítók felírásába, néhány hétig szedte is őket a fia- illetve többször igen kemény harcot vívott vele, hogy egyáltalán beletuszkolja valahogy, minthogy abban az időben a fia enni se nagyon evett. A helyzet több hét után sem igen változott.
Natália hangja:  Beköszöntött a tél. Ma elkezdtem kínozni a fiamat. Igen. Ez még leírva sem tűnik olyan szörnyűségnek, mint amilyen. A fiamnak ugyanis nyilvánvalóan nem az a baja, hogy rosszul érzi magát, hanem az, hogy nem érzi magát sehogy. A jót- hiába próbálok a kedvére tenni, nem érzi meg. Hozzám se szól. Ha megsimogatom, mozdulatlan marad. Mégcsak meg se melegedik a bőre ott, ahol hozzá ért a kezem. Legutóbb elkezdtem dörzsölgetni, dühösen, egyre erősebben, ott, ahol előbb még simogattam. A helye bepirosodott legalább. Akkor jöttem rá, a fájdalom lehet, hogy felrázná. Hogy arra talán reagál. A legborzalmasabb az egészben nem is az, amit konkrétan csinálok, hogy fájdalmat okozok neki. Ennél sokkal rosszabb, hogy nem tudom, mindezt önzésből teszem-e, az iránta érzett szereteten túl, mert már annyira magányos vagyok, annyira nem bírom elviselni ezt a hosszú ideje tartó szótlanságot, bezártságot, hogy inkább csak nyári takarót teszek rá, és leveszem a fűtést, hogy fázzon, és kijöjjön hozzám, hogy SZÓLÍTSON VÉGRE MEG, és kérjen vastagabb takarót. De nem teszi. Én meg várok, több napig. Aztán meghallom a köhögését, és zokogva rohanok hozzá, takargatom be, készítek neki meleg teát, borogatást. És az a legszörnyűbb, hogy ez a sírás inkább megkönnyebbüléssel, mintsem a kétségbeeséssel jár, és megdöbbenve veszem észre, hogy az, hogy a fiam megbetegedett, legalább olyan jó érzéssel tölt el, mintha kijött volna meleg takaróért, hiszen most megint a fiam lett, ápolhatom egy darabig, gondoskodhatok róla, SEGÍTHETEK RAJTA, mintha nem is depressziós, csak egy kicsi csecsemő lenne, aki nem tud még beszélni sem.
Erika hangja: 6 nappal később.
Natália hangja:  Talán mégsem vagyok olyan önző. És gonosz. Jól esik felmenteni magam. Nemcsak azt élveztem, hogy ápolhatom őt, hogy szinte újra kisfiú lett. Titokban reménykedtem, hogy a náthájával együtt mindent meggyógyítok, hogyha elmúlik, megint a régi lesz. Persze ezt csak onnan tudom, hogy az, hogy nem így lett, hogy még depressziós, hatalmas szomorúsággal töltött el, amikor ugyanis végre elcsitult a köhögése, lement a hőemelkedése, őszintén reméltem, hogy végre megszólal.

Visszaolvasva megint nagyon rosszul érzem magam. Hogyan tölthet el kellemes érzéssel, hogy felmentem magam, ha ez azt jelenti, hogy a fiam továbbra sem gyógyult meg? Igazából ez nincs így, nem vagyok boldog, de ebből az írásból úgy tűnik. Akkor ebben az írásban hazudtam. (Kérdés, hogy mikor?)
Erika hangja: 3 nappal ezután.
Natália hangja:  A kínzásnak nem volt semmi értelme, viszont értelmetlensége ellenére minden korábbi cselekedetemmel egybevetve idáig ezzel az egy betegséggel sikerült legalább valami életjelet adnia. Ugyanakkor lelkiismeretfurdalást éreztem amiatt, hogy tulajdonképp magamnak adtam viszonylag kellemes elfoglaltságot az ápolással. Ezért hát úgy döntöttem, folytatom, de úgy, hogy fizikai bántalmat, vagy hasonló betegséget még véletlenül se okozzak neki, továbbá… Továbbá! Már egészen úgy írok, mint valami undorító és elmebeteg orvos, aki kísérleteket végez élő embereken. De az én fiam nem él. Az én fiam jelenleg halott.
Erika hangja: 2 nappal ezután.
Natália hangja: A legfontosabb, hogy a dolog eredményével ne magamnak teremtsek újabb feladatot, hogy segítenem kelljen neki, hanem inkább őt ösztönözzem a saját érdekében való cselekvésre. Már egészen tudatos vagyok. Félelmetesen. De fontos az önfegyelem.. Fürdéskor megmachináltam a csapot, hogy kicsit megégesse magát. Amikor kijött törülközőbe csavartan, csurom vizesen, annyira örültem!! Szinte kimondhatatlan, alig tudtam visszafojtani ujjongásomat. Szóval megcsinálta a csapot. Szóval mégis törődik magával. Aztán bementem utána fürdeni, megnyitottam a csapot, és felordítottam. Törülközőt sem vettem magamra, kirohantam. Hiszen ezt már az sem érdekli, hogy meztelen vagyok. Ordítottam. Pofoztam. Rúgtam. Soha nem vertem még meg ennyire. De meg se mozdult. Meg se szólalt. Csak a bőre lett egyre pirosabb.
Erika hangja: 2 héttel később.
Natália hangja:  FOLYTATOM A KÍNZÁST. Igen, most már egészen eltökélt vagyok. Csupa nagy betűvel merem leírni ide. KÍNZÁS. Mégcsak nem is miatta hagyom abba időnként, pár napra, hanem azért, mert megrémítem saját magam. Dühöt érzek .Rá. Valahol belül már egészen elhomályosodott a fiam képe, csak egy mosolyra emlékszem, a fogaira, hogy elöl kissé kiáll, szabálytalan, úgy érzem, ez a fiam, ez a két szabálytalan elülső fog, és ezt most nem látom, ez összeszorított ajkakkal fekszik itt, ki nem nyitná soha, ez itt nem is az én fiam. Aztán egyszer meglesem, mit egyszer, minden este meglesem, ahogy fogat mos, szabályos fogsort látok, persze valószínűleg a fehéren habzó fogkrém miatt. Ez mégis csak megerősíti bennem az iránta érzett tehetetlen dühöt. Félelmetes, ahogy ütöm, miután lefeküdt. Mindazonáltal a legborzasztóbb, hogy egészen olyan, mintha meg sem történne, mintha nem is tenném meg, hiszen annyira mozdulatlan, becsukja a szemét, hogy azt sem tudom, érzi-e, vagy már elaludt. Így tulajdonképp már rendes lelkiismeretfurdalást sem érzek a bűnömért, az egész már olyan, mint a rendes napirend része, mint a gyermekkori esti mese, amibe a kiskorában mindig ugyanígy belealudt.
Erika hangja: 5 nappal később.
Natália hangja:  Milyen dühös voltam magamra, amikor rájöttem, hogy élveztem, amikor megbetegedett, és ápolhattam. Aztán még jobban gyűlöltem magam, amikor rájöttem, hogy már nem csak érte kínzom, hogy feleszméljen, hanem azért is, mert kifejezetten dühös vagyok rá, hogy megölte az igazi fiamat. De istenem, mennyivel rosszabb, mennyivel aljasabb ez a mostani állapot, amikor már megkönnyebbülést, valami fajta élvezetet sem okoz, ha megütöm, hanem szinte közönnyel tölt ez az egész, és olyan, mintha meg se tenném! Olyan vagyok, mint a háborúba belefásult katona, aki észre sem veszi, ha sortüzet nyit egy áruházban.
Erika hangja: 4 nappal később.
Natália hangja:  Döntöttem. Együtt fogok szenvedni vele. Az mindent megold. Hogy nem jutott eddig eszembe!
Erika hangja: 2 héttel később.
Natália hangja: Tízedik napunk az utcán. Minden éjjel egyre hidegebb. Még mindig nem üt vissza, ha megtámadnak minket a többiek.
Erika hangja: 2 nappal később.
Natália hangja: Bravó! Igazi mártír vagyok. Szinte élvezem. Még jobban, mint az előbbieket. Most aztán senki nem vethet semmit a szememre! Én is szenvedek vele. Ó, micsoda hős vagyok! Micsoda anya. Ő meg egyre rosszabb állapotban, mostmár fizikailag is. Találok egy eldugott padot a parkban, a konténerekre néz, a bokrok mögött. Leülök. Leveszem a cipőjét. Teljes erővel rátaposok, a kék színű magassarkúmban. Igaz majdnem teljesen elfagyott, biztosan nem érzi. A pofonok itt már nem segítenek. Még egyszer rálépek, ezúttal legalább egy centi mélyre átszakítja tűsarkom a lábfejét. Alig tudom kihúzni. Könnyezni kezd. Mi több, ömlik a szeméből a könny, mégse sír. Nem lök el. Tépni kezdem a haját. Tenyérnyi nagyságú területen tépem ki azt a gyönyörű, hollófekete hullámos haját, mit olyan gonddal fésültem, amíg kicsi volt, minden este, hogy egy szálat se húzzak ki a fésűvel feleslegesen. Emlékszem, egyszer volt benne egy hatalmas csomó, hát én nem vágtam aki, ahogy mondták, még az anyám is nevetve mondta, mit féltem, majdcsak újra kinő, de nem, én fél éjszakán át térdepeltem mellette, ő már aludt, én meg csak bontottam hajából a csomót. Ő nem sír. Én már zokogok. Ordítok. Tépem a saját hajam is. Ha nem lenne itt a park körül ez a vastag kerítés, biztos egy autó elé vetném magam. Nekiesek. Fojtogatni kezdem. Már kékül a szája széle. De nem védekezik. Nem lök el!!! Nem védekezik. Elengedem. Már nincs kit megölnöm. Otthagyom. Ott ül a padon, félig lehúzott cipővel, vérző lábbal a hóban. Még csak nem is köhög. Nem látok a könnyeimtől, mintha vízbe dugtam volna a fejem, csak a fuldoklást nem érzem.

Ekkor megcsörrent a telefonom. A nővérem az, azt mondja, őrült vagyok, és hogy nem vigyáz a lakásra tovább. Biztos attól ijedt meg, hogy bemondták a tévében, előző nap volt a tél leghidegebb éjszakája. Haza kell mennünk.
Erika hangja: H. Natália ekkor visszament fiához a parkba, és hazacipelte. Másnap holtan találták a lakásban, a fiú az ágyán feküdt, ugyanolyan állapotban, mint ahogy az anyja korábban a naplóban leírta. Külsérelmi nyomokat is találtak rajta, de minthogy nem vittek el semmit a lakásból, rablásra nem gyanakodtak, ahogy arra se, hogy az anya verte meg a fiút- túl erőteljes ütésnyomok voltak ezek egy gyenge asszonyhoz képest, ráadásul erről a fiú azóta sem szólt egy szót sem, de a gyilkosság elkövetését azonnal bevallotta, a módjáról, a szándékról azonban egyáltalán nem nyilatkozott.

A napló egyébként jelentős változást hozott az ügy tárgyalásának menetébe- ezek szerint vagy önvédelem, vagy legalábbis hirtelen felindulás, az előre megfontolt szándék, a nyereségvágy így már nagyon kevéssé valószínű. A halálos ítélet kizárt.


4. jelenet

(tárgyalóterem, benne talán emberek. Lászlót látjuk leginkább, s Krisztát, esetleg Szilviát. Erika hangja ismét csak hangszóróból.)

 

Erika hangja: F. László napló megtalálása után szinte meglepő gyorsasággal döntött úgy, hogy hajlandó beszélni a tárgyaláson az elkövetés módjáról, indítékáról és körülményeiről. A következőkben most ezt a vallomást, valamint a látogatásomkor nekem elmondottakat alakítom egységes szöveggé.
László: Először is (fejével a tárgyalóban helyet foglaló Kriszta felé biccent) én ezt a nőt nem szeretem, sőt, kifejezetten irtózom tőle. Természetesen nem miatta estem akkor az anyám naplójában olvasható szöveg szerint depresszióba, mint azt majd a későbbiek során tisztázni fogom, bár a dátum kétségtelenül egyezik- amit elmondok, az alapján azonban ez is tökéletesen érthető lesz. Csak azért költöztem össze vele, mert nem akartam anyám terhére lenni, és egy, a későbbiekben felvázolásra kerülő okból úgy láttam, jobb, ha fokozatosan fogok elszakadni tőle. Azonban Krisztával egyre rosszabb lett a kapcsolatunk, minthogy egyfolytában fújt az anyámra, a pénzét követelte, én viszont a végsőkig próbáltam kitartani az eredeti tervem mellett, így lehetett, hogy végül Kriszta szakított. Ekkor visszaköltöztem anyámhoz, még adtam egyszer pénzt Krisztának, hátha meggondolja magát, és visszaköltözhetek, elszakadva újra a szülői háztól. Nem is tudom, hogy képzelhette bárki is, hogy szeretem ezt a nőt. Nézzenek rá, arra van esze, hogy sznob módon a legjobb márkákból vásároljon, de érzéke nulla, hogy legalább ízlésesen párosítsa össze őket!
Erika hangja: Erre a részre vonatkozóan később megkérdeztem F. Lászlót, hogy Kriszta haja hullámos-e. Azt válaszolta, igen, tehát ezek szerint tévedtem a felvételekre vonatkozóan- mégsem viselte meg annyira a nő halála, hogy ne mosson hajat, a ruhák ízléstelen összeválogatását sem a kiborulás vagy zavar okozta.
László: Azért nem szóltam erről idáig, mert igazság szerint az az állapot, amikor úgy állt az ügy, hogy én a pénzért, Krisztáért öltem meg anyámat, tulajdonképp rendkívül kedvező volt számomra. Ezért hazudtam utóbb azt is, hogy anyámtól loptam azt a pénzt, amit neki adtam. Ha így zárják le az ügyet, őt is mindenki elítélte volna, egy életen át furdalhatta volna a lelkiismeret, az a szerencsétlen (Kriszta mellette ülő partnerére mutat) legalább megszabadulhatott volna tőle. Most nyilván azt hiszik, hogy kegyetlen vagyok, és hazug, mert a dolog végülis nem így történt, de gondoljanak bele, valóban semmi igazság nem lett volna ebben az egészben? Hiszen ez a nő valóban mindvégig azt hitte, hogy bármire képes vagyok érte, valóban mindig szidta az anyámat, valóban végig követelte, hogy szerezzek pénzt tőle, valóban elfogadta a pénzt, amit a szakításunk után adtam neki, és valóban eltitkolta előlem az új szerelmét, csak hogy hozzak neki még többet! Ezért van az, hogy amíg nem bukkantak az anyám naplójára, még ő maga is elhitte, hogy az egész miatta történt, ezért vonta vissza a vallomását is. Így ha csak az ő oldalát nézzük, azokat a dolgokat, amiket ő követett el tulajdonképpen a pénzszerzés érdekében, és azt, amit végülis joggal hitt, az egész valóban miatta történt. Ez az ítélet tökéletesen igazságos lett volna mindenkire nézve.

A depresszióm kialakulásának tekintetében a kezdő időpont azért a Krisztával való végleges szakításunk időpontja, mert akkor vált világossá, hogy immár semmi esély arra, hogy úgy szakadjak el anyámtól fokozatosan, hogy elköltözöm. Pedig Krisztát pont ezzel a szándékkal szedtem fel pár hónappal azelőtt, minden más tulajdonságára tekintet nélkül: mert saját lakása volt. Én a tanítói munkámból nem tudtam volna egy albérletet fizetni. Kriszta mégcsak nem is tetszett különösebben. Szóval, ekkor úgy döntöttem, másképp szakadok el anyámtól- halottnak, vagyis depressziósnak, nem létezőnek tettetem magam. Ez több hónapig tartott. A verés eleinte azért nem volt jó, mert a miatta érzett fájdalma csak az irántam érzett szeretetét és ragaszkodását erősítette. Aztán kezdtem örülni, mert éreztem, hogy szépen lassan átfordul a dolog- egy idő után már dühből, élvezetből, majd megszokásból vert, mintha már nem is tenne semmi rosszat, én meg ott se lennék. Nem írt le a naplójában egy nagyon fontos momentumot, talán azért, mert ez még azoknál a dolgoknál, annál a brutalitásnál is sokkal szégyenletesebb volt, mint amit legalább magának viszonylag őszintén bevallott. Még annál is súlyosabb, amiről pontosan beszámolt, hogy a végén majdnem meggyilkolta a saját fiát. Ez a következőkben felvázolt eset nem sokkal az utcára költözésünk előtt volt, őszintén szólva pont ez volt, ami kiváltotta, ami rábírta erre a döntésre, nem pusztán azok, amiket a naplójában leírt. Hát az történt, hogy lebuktam előtte. Rájött, hogy becsapom, hogy az égvilágon semmi bajom. Egyik este, amikor már azt hittem, végre halottnak tekint, végre eltompult benne a megverésemkor érzett fájdalom, összepakoltam a cuccaimat, úgy döntöttem, lelépek, hiszen reménykedtem, hogyha most eltűnnék, a legkevésbé sem fájna neki a dolog. Sajnos azonban ő is pont akkor jött ki a konyhába vízért, és egészen elképedt, hogy lám, mégiscsak törődök magammal, sőt, egyenesen el akarok tűnni. Az első reakciója az volt, hogy adott egy pofont, majd szépen visszarángatott a szobába, és azt vettem észre, hogy ő játssza tovább, hogy depressziós vagyok, mintha csak ennél az egyértelmű szökése kísérletnél sem lettem volna magamnál. Én meg, mit tehettem volna? Játszottam én is tovább. Az az igazság, hogy inkább tudott a maga közelében betegen, mint bárhol máshol egészségesen. Ettől aztán akkora lelkiismeretfurdalása lett, hogy eldöntötte, velem szenved, hogy helyrehozzon- az utcára költöztünk, ő pedig odaadta a nővérének a lakást, hogy vigyázzon rá.

Ezután már minden úgy zajlott, ahogyan azt a naplóban leírta, megpróbált megölni, majd hazamentünk, és én végeztem vele. De nem önvédelemből, vagy hirtelen felindulásból- előre megfontolt szándékkal, melyet még jóval ezelőtt elterveztem, még azelőtt, hogy Krisztával egyáltalán összejöttünk volna. Jártam az orvosira is két évig, tisztában voltam vele, milyen tüneteim vannak- hogy senki, még önök, most a tárgyaláson se jöjjenek rá, ha nem mondom- egy rám eléggé hasonlító ismerősöm tb-kártyájával és adataival mentem el orvoshoz, ahol kiderült, hogy beteg vagyok. Azért jöttem össze Krisztával, azért költöztem hozzá, majd azért tettettem magam élő halottnak, hogy lássam, az anyámmal mi történne, ha előbb halnék meg, mint ő. Erre mindig nagyon érzékeny volt. Rengetegszer, minden ok nélkül elmondta, hogy abba belehalna, de sejtettem, hogy akkor valami még annál is sokkal rosszabb dolog történne vele, és hát, ez a sejtésem beigazolódott. Kiskoromban, amikor egyszer nagyon beteg voltam, és azt hitte, nem vagyok eszméletemnél, a lábamra borulva zokogott, és azt ismételgette, nehogy előbb haljak meg, mint ő, hogy egyszerűen nem lehetek ilyen kegyetlen, hogy nem tehetek ilyet vele! (itt már elcsuklik a hangja.) Aztán elkezdett ütni, rángatni, pofozni! Hogy térjek magamhoz, hogy nem tehetek vele ilyet! Eleinte azt hittem, ez olyan ütés, amolyan pofozgatás, amikor ugye azt akarják, hogy térjen magához az ember, ezért nem is nagyon haragudtam rá, de aztán kinyitottam a szemem, ránéztem, és ő még mindig nem hagyta abba, nem ütött éppen erősebben, ez még mindig ugyanaz a lágy, alig csípő legyintgetés volt, amikor az ember magához akar téríteni valakit, és nem is az ekkor érzett fizikai fájdalom volt a lényeg, hanem az, hogy én akkor már rég magamhoz tértem! (most kis szünetet tart) Engem okolt, értik?!? Négy éves koromban, amikor még egyáltalán nem is tehettem semmiről! Néhány évvel később, amikor játszottam vele, és azt mondtam, hogy hős katona leszek,és elesek a csatában, felkapott, és rázni kezdett, eleinte csak azt hittem, a magasba akar emelni, mint dicsőséges katonákat szokás, de egyre hevesebben rázott, furcsa szavakat kiáltott, azt hittem, nem magyarul van, még örültem is neki, azt hittem, valami csatakiáltás, rigmus, annyira eltorzult a szája meg az arca… Aztán amikor megértettem azt a szót, hogy „kegyetlen”, fogtam fel, hogy itt valami egészen más dologról van szó, bár később bebeszéltem magamnak, hogy azt mondta, „egyetlen”, egyetlen hős katonám, kisfiam, valami ilyesmit, ennek a három éves kori énemnek még a tizennégy évest is be sikerült csapnia ezzel, hát a negyven évest már nem. Akkorra rájöttem, hogy igazából mégcsak nem is becsapás volt, hogy ez a kegyetlen és egyetlen tulajdonképp szorosabb kapcsolatban van egymással, mint gondoltam volna bármikor. Az egyetlen gyermeke voltam. Szörnyű ez az egész. És én, aki soha nem tudtam még egy bogarat sem agyonnyomni, mindig megfogtam, és kidobtam őket a lakásból az ablakon, hogy éljenek tovább, még a legundorítóbbakat is, már egész kicsiként is, pedig egyébként irtóztam a bogaraktól, puszta kézzel. Inkább, minthogy meghaljanak. Én, aki nyáron a sekély tavakban több száz métert gyalogoltam úszás helyett az éles kövekkel borított vízfenéken, csak hogy megmentsek egy belehullott bogarat, mert lelkiismeretfurdalásom lett volna, ha azon múlik az élete, hogy bent hagyom. És röhejesen hangzik, de én még most sem hagynám bent, ha látnám, hogy elsodorja mellettem a víz, és szenved. Akármilyen apró, jelentéktelen bogárról is lenne szó. Borzasztó volt, de nekem már nincs sok időm hátra, és arra gondoltam, hogyha itt hagyom egyedül, az olyan, mint amilyen az a valaki által félig eltaposott bogár volt egyszer a lépcső előtt, aminek már nem is volt hasa, meg törzse, csak feje, és egy lábával kapálózott még egy darabig. És én szégyenletesen gyáva voltam és nem volt szívem. Szívem!!! Eltaposni. Nem akartam még egyszer elkövetni ezt a hibát. Ennyi. (Magába roskadva ül le.)

(sötét.)

 

5. jelenet

 

(Ugyanaz a helyszín, mint az első jelenetben, Erika a színpad közepén a széken ül.)

 

Erika: F. Lászlót így vallomása alapján előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölésért golyó általi halálra ítélték végül, ez az a tény, ami egyes szakértők szerint hitelt ad a bizarr történetnek. Ha hallgat ugyanis, akkor a napló alapján nagy esélye lett volna arra, hogy hirtelen felindulásból elkövetett bűncselekmény alapján jóval enyhébb büntetést kapjon, sőt, önvédelemre hivatkozva egyenesen felmentsék.

Mások szerint azonban F.László már az eljárás alatt szerzett tudomást halálos betegségéről, ezért volt már neki mindegy tulajdonképpen, hogy felmentik-e, vagy hogy mekkora büntetést kap. Számára a kivégzés tulajdonképp saját döntés, eutanázia egy olyan országban, ahol ez nem is megengedett. A sors fintora! Ezek az emberek tulajdonképp dühösek voltak a bíróra a halálbüntetés kiszabásáért, szerintük kifejezetten kegyes dolog, sőt, jutalom volt. Szerintük az általa a bíróságon elmondott történetet utólag azért találta ki, hogy legalább a közvélemény szempontjából enyhítsen bűnén, másrészt puszta szórakozásból, feltűnősködésből. Ráadásul, minthogy neki már nem volt esélye, hogy visszaszerezze, végülis szerelmének- R. Krisztának is adott egy új esélyt az újrakezdéshez ezzel, kiemelve, hogy neki semmi köze nem volt a gyilkossághoz, hogy nem szereti, egyáltalán semmilyen kapcsolat nincs már köztük.

F.László nem fellebbezett.

Elítélése után lezajlott rövid beszélgetésünkben F. László még elárulta nekem, hogy borzasztó lelkiismeretfurdalása van. Ezen nem lepődtem meg, annál inkább azon, amit okként nevezett meg. Azt mondta, azzal, hogy olyan sokáig depressziósnak tettette magát, borzasztóan megkínozta az anyját, jóval előbb meg kellett volna ölnie, mert már a legelején, pár nap után egyértelműen kiderült, hogy úgy sem bírná elviselni a fia halálát. És hiába áltatja magát azzal, hogy csak azért húzta el a dolgot, mert abban reménykedett, hogy sikerül az anyja ragaszkodásától elszakítania magát. Már az elején tudta, hogy ez lehetetlen. Egyszerűen a saját várható halálához képest akart közelebbi időpontban végezni vele, hogy ne kelljen aztán sokáig élnie ezzel a teherrel. Nem kellett volna kitennie az anyját annak sem, hogy hagyja, hogy megkínozza, megverje őt. Végtelenül önző volt. Talán sírva fakadt, mert ezt vártam, de akkor már elfordultam. Az igazat megvallva egyáltalán nem érdekelt, hogy őszintén beszél-e. Tudtam ugyanis, hogy igazság nem létezik, hogy az igazság, mint Kriszta tette, igaz is, meg hamis is, és hogy már nem számít semmi, hogy a rettenetesen jó és a rettenetesen gonosz tulajdonképp ugyanaz, hogy mindkettő rettenetes, és hogy annál nem lehet semmi igazabb, (ezt már állva mondja) mint hogyha leveszem a pár napja rendelt egérszürke Armani cipőm, bedobom a folyóba a hídról, amin éppen átszaladok, a mosodába vitt talárommal együtt, majd a parton az üvegszilánkokba taposva futok, hogy úgy fájjon, mintha üldözne valaki, mintha azért lépnék ki, mert azon a napon léptem ki, akkor hagytam ott a bíróságot, s azóta álmodom azt mindig, hogy megölök valaki, leggyakrabban a szüleimet, az anyámat, a legváltozatosabb, legmeglepőbb, legeszesebb módszerekkel, ezeket olyan pontosan tudom leírni, hogy bűnügyi szakértők tanulmányokat írnának róla, de se az indítékra, dühre vagy haragra nem emlékszem, sem pedig megbánást nem érzek soha miatta.

 


VÉGE

 

 

 

1 komment

Címkék: 2009 soós edit

A bejegyzés trackback címe:

https://literastafeta.blog.hu/api/trackback/id/tr681049439

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Bikalakat 2009.04.08. 08:10:59

Végig vártam, hogy jön az álom az állomban, aztán a sztori megmaradt a kezdeteknél. Jó olvasmány egyébként, de hogy színpadon megél-e.... Azt vártam, és az lett volna izgalmas, hogy hogy derül ki, hogy valaki összeálmodta ezt az egészet, és UTÁNA mi lesz a szitu. Mert ugyebár a pályázati kiírásban benne volt, hogy a szereplők korábbról nem ismerhetik egymást. Végig vártam a fordulatot... Ez az írás talán a felvezetője egy drámának... Szerintem.
süti beállítások módosítása