A TEHETSÉGKUTATÓ PÁLYÁZATRA BEÉRKEZETT PÁLYAMŰ

A helyszín meghatározhatatlan. Lehet akár egy sötét sikátor, vagy színpad, vagy egy zseb, a lényeg, hogy sötét van. Nagyon gyengén megvilágítva egy alakot látni középen, hátul , kissé elmosódva, talán egy tejüveg mögött áll. Csak a sziluettjét lehet kivenni.

Hang: Itt van, Erika?

Egy fény(egyszerű, fehér) rávilágít Natáliára, aki egy villamos székén ül az ablak mellett, ölében retikülje. A fény csak őt és a közvetlen környezetét engedi látni, a többi részen nyomasztó sötét van.

Natália: Erika? Én Natália vagyok.
Hang: Biztosan nem Erika?
Natália: De Erika vagyok, csak az elmúlt 76 évben mindenkit becsaptam. Natália vagyok, higgye el, és hagyjon engem békén. Egyáltalán milyen alapon szólít le? Az ember már a villamoson sem utazhat nyugodtan!
Hang: Villamoson?
Natália: Édes Istenem, hogy milyen sok bolond szaladgál manapság az utcán! Felszáll a 6-osra, és egy perc múlva azt sem tudja hol van? Meg kellene mutatnia magát egy orvosnak! Bár, azok sem érnek semmit. Az enyém lódoktor, csak kibukott az állatok közül és most emberekkel kísérletezik. El kellene mennie hozzá, magához legalább lövése lenne a múltjából. Vizeletmintája van? – előveszi a sajátját a táskájából, kissé meglötyköli. Azt mindig hordjon magánál. Most pedig hagyjon végre békén! – tüntetőleg elfordul
Hang: Ön tehát 76 éves, Natália?
Natália: Igen, mint azt mindössze egy perce elárultam. Ezzel az ésszel, ha jól gondolom Ön se nem agysebész, se nem atomfizikus.
Hang: Hol lakik?
Natália: Maga rendőr? Mi köze hozzá? Miből gondolja, hogy én beszélgetni akarok? Ismerem a magafajtákat! Képes leszólítani egy idős asszonyt, csak mert hajtja a vére! Maga szánalmas. Az ilyenek miatt undorodtam meg az emberektől. A férfiaktól mindenképp.
Hang: Megértem Önt, de…
Natália (közbvág): Maga semmit nem ért! Azt hiszi, hogy most a vesémbe lát, igaz? Hát pont fordítva van! Sok száz ilyen férfihoz adtam hozzá gyönyörű, jobb sorsra érdemes őket, előttem fogadtak örök esküt, és tudja mit? Maguk miatt sok száz házasság végződött válással! Egyedül a nőkben lehet bízni. Ők hűségesek, kitartóak…egészen halálukig.
Hang: Meghalt valakije?
Natália: Mindenkinek meghalt már valakije. Ha magamban tudtam tartani olyan sok éven át, amíg élt, és nem beszéltem róla azóta sem, hogy meghalt, majd pont Önnel osztom meg az emlékeimet, nem?
Hang: Ön férjnél van?
Natália: Nem, nem vagyok, mint mondtam csak a nőkben lehet bízni. Maguk férfiak a hímsoviniszta agyukkal semmit nem képesek megérteni. A másságot, a kirekesztettséget, de még azt sem, hogy milyen vakon élnie egy macskának. Ezeket csak egy igazi szociológus látja át. Maga nem. Mondjak valamit? Nem is baj. Egyszer majd itt hagyom magukat és elmegyek. Messzire. Talán egy másik kontinensre, vagy még messzebbre…majd kiderül…mindegy is…mind a két helyen vár valaki… - a reflektor lassan kialszik.
Hang: Natália! Itt van még?
Laci: Natália? – egy másik ponton erősödik a fény (narancssárgás), mely Lacira irányul. Mellette tábla és egy iskolapad. Kissé félszegen és fenimin módon támaszkodik. - Ennyire nőies lennék? Én férfi vagyok, kérem!
Hang: Bocsánat!
Laci: Semmi baj, hozzá vagyok szokva az apró csínyekhez. Tudja, sokszor kibabrálnak velem, de én nem bánom annyira. Az persze zavaró, ha ezt a kollégák, pláne ha a kolleginák előtt csinálják. Had csinálják, kibírom. Tudja a művészek mindig másabbak voltak, mint a többiek.
Hang: Tehát Ön művész?
Laci: Igen, természetesen művész vagyok. Látta rajtam? – színes sáljának (ami nem túl divatos) egyik felét átveti a vállán - Tudja, festegetek, verseket fabrikálok, néha írok egy-két drámát ha kiírnak valami jó kis pályázatot. Egyszóval több területen is otthon vagyok.
Hang: Értem. Esetleg rajzolna nekem valamit?
Laci: Nos…szívesen rajzolok, ha szeretné. Mi legyen az?
Hang: Mondjuk, rajzoljon valamit a gyermekkoráról.
Laci: Miről? Azt hittem valami portrét, vagy csendéletet akar. Inkább mégsem vállalom.
Hang: Akkor írjon nekem egy verset.
Laci: Ahhoz ihlet kell.
Hang: Megvárom.
Laci: Nem, nem, az lesz a legjobb, ha befejezzük ezt a beszélgetést. Kezd egy kicsit az agyamra menni.
Hang: Ne haragudjon, nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni. Meséljen még egy kicsit magáról! Mivel foglalkozik?
Laci: Mondtam, hogy művész vagyok. Mellette pedig tudományos munkát végzek. Kutató vagyok.
Hang: Milyen területen?
Laci: Mit milyen területen? Ja, hát, hogy is mondjam, szóval, ez túl bonyolult, úgy sem értené.
Hang: Hol olvashatom el esetleg a publikációit?
Laci: Ööö. Külföldi lapokban, szakfolyóiratokban. Nem érdekes, úgy sem ismei őket. Angol nyelvűek.
Hang: Ezek szerint beszél angolul?
Laci: Uram, Ön éppen egy angol tanterem közepén áll, azt hiszem, hogy a kérdése nem éppen helytálló. Olyan, mint az apám, direkt cukkol. Egyáltalán Ki maga, aki még azt sem tudja, éppen hol van?
Natália (csak a hangja, nincs fényváltás): Már a villamoson sem tudta, hogy hol van. Erikát kereste.
Laci: Erikát? Mit akar tőle?
Hang: Ezek szerint ismeri?
Laci: Őt mindenki ismeri. Ő az egyetlen, akivel szót értek. Hagyja őt békén!
Hang: De én szeretnék vele is beszélni.

Hirtelen váltással az eddigi reflektor kialszik és egy új(rózsaszínes) világítja meg újabb szereplőnket, egy olyan pontján a térnek ahol eddig sötét volt. Láthatólag valami orvosi szobában, vagy kórteremben találjuk.

Kriszta: Velem? Jaj, de jó! Gyerekesen ugrándozik
Hang: Erika?
Kriszta: Nem, én Kriszta vagyok. Erika legjobb barátja. Sajnálom, ha nem engem keres, - durcás arc - de tudja mit? – hirtelen újra lelkesedik - Mondja el nekem nyugodtan, amit szeretne, majd elmesélem neki, vagy átadok üzenetet, de ha nagyon szeretné, akkor puszit is továbbítok, de akkor adnia kell egyet nekem, ide az arcomra. - bolondos kis fruskaként nyújtja az arcát - Ön a pasija, vagy inkább valami korábbi szerelme? Egyáltalán nem csodálkoznék rajta, Erikának mindig is jó ízlése volt. Persze Ön egy kicsit öregecske, de én nagyon szeretem az őszes borostát. De mit keres itt a kórházban? Csak nem beteg? Esetleg engem jött meglátogatni?
Hang: Miért Ön beteg?
Kriszta: Ugyan már, dehogy. Nézzen rám, úgy nézek ki, mint aki beteg? – csábosan illetgeti magát - Én is csak látogatóba jöttem, de milyen mókás gondolat meglátogatni egy látogatót a kórházban, nem? Figyeljen csak, nem találkoztunk mi már valahol? Mintha…lehet, hogy cseteltünk, vagy…nem jelölt be iwiw-en? Lehet, hogy közös klubtagságunk van a neten? Én tagja vagyok a „20 éveseké a világ”, „Rendezők és producerek”, „szinglik”, „szexis csajok”, Carpe Diem”, „BDSM”, „leszboszorkányok”-nak. Nos?
Hang: Én ezeket nem ismerem.
Kriszta: Elég nagy hibát követ el, kedves őszszakállú Mikulásom. Én a „leszboszorkányok”-on ismertem meg például Erikát. Biztosan nem járt ott?
Hang: Nem.
Natália: Ezt hiába kérdezed, soha nem tudja éppen hol jár és hol van. – csak a hangot hallottuk, fényváltás nincs
Kriszta: Ez igaz? Azt tudja, hogy kórházban van?
Hang: Most már igen.
Kriszta: Maga tényleg nagyon el lehet varázsolva. Én bírom a varázslókat, egyszer volt egy bűvész pasim, de szabadon engedtem a nyulait és elhagyott, de lehet, hogy én hagytam el, már nem is emlékszem. Mindenesetre a nyuszikák nagyon örültek.
Hang: Meséljen a korábbi kapcsolatairól.
Kriszta: A korábbi kapcsolataimról? Na, ezt sem kérte még senki, pedig volt már egy-két meglepő kérés felém. Magának a „BDSM” is jó hely lehetne. Szóval volt egy nagy szerelmem, de azt sajnos elszúrtam néhány évvel ezelőtt, azóta meg csak jönnek-mennek a…aaaaaa…az emberek. A pasik olyan szeleburdiak, mert csak a melleimet nézik, meg a fenekemet, meg a lábamat, de ez mindig jó kis móka, mert olyankor nyugodtan vághatok grimaszokat észre sem veszik. Most is járok valakivel, de, nem, nem, mégsem, hiszen szakítottam vele, vagy legalábbis nem kerestem néhány napja és egyébként is van most egy másik valaki, de őszintén megmondva, én csak Erikával érzem igazán jól magam. Ő olyan gyöngéd és kedves és finom és törékeny és benne minden megvan amire bárkinek szüksége lehet.
Laci: Ez igaz. Ő akkor is ott van velem és kielégít, ha egyedül vagyok. A fény marad Krisztán, de halványul
Natália: Perverz disznó! Még mindig Krisztán a fény, de szinte teljesen elhalványul.
Szilvia: Maga Erikára veri ki? Ebben a világban már semmi sem szent? Legalább fogná be a száját! - (hideg kékes) fény világítja meg hirtelen Szilviát egy újabb, eddig sötét helyén a térnek. Bevásárló kocsival áll egy fotocellás ajtó előtt.
Hang: Ön kicsoda?
Szilvia: Nem mindegy? Valaki, vagy inkább senki. Mint maga. Egy lúzer. Egy olyan lúzer aki túl fogja élni magát is, azt a kis fiatal fruskát is, a szerencsétlen angoltanárt is és még azt az öreg leszbikust is a villamoson.
Hang: Mégis mi a neve?
Szilvia: Szilvia. Ahogy a törlőkendőé. Velem is fel lehet mosni, el lehet áztatni, be lehet mocskolni, félre lehet dobni, szét lehet tépni és még a seggét is belém törölheti, ha akarja, de jobb, ha megjegyzi, hogy én akkor is ott leszek, amikor az orvos megállapítja magánál a halált és éppen belém fogja törölni a véres kezét. Én csak egy tekercs vagyok, leszakíthat rólam egy-egy réteget, de próbált már egyszerre széttépni egy egész tekercs törlőkendőt? Mondja, nem segítene kinyitni ezt a rohadt ajtót?
Hang: Milyen ajtót?
Szilvia: Ezt a fotocellás szart, ezt a globalista Tesco ürüléket, ezt a klímaxos, makacs záróizmot a világ seggén. De tudja mit, ne segítsen! Addig állok itt, amíg szét nem rohad az elektronikája, amíg vastag penész és rozsda nem lepi el a kurva alkatrészeit.
Hang: Mitől keseredett meg ennyire?
Szilvia: Az anyád köldöke van megkeseredve te Paksimogyoró! Azt hiszed, a végtelenségig alázhatsz? Azt hiszed te vagy a férjem?
Hang: Nem akartam megalázni.
Szilvia: Soha, senki nem akar megalázni, aztán mégis mindig a lábuk alatt kötök ki fejjel a sárban. Felneveltem a gyerekeimet, most jó, ha havonta egyszer látom őket, az anyámat elkezdtem pelenkázni, mert lerobbant, de szerintem ki tudna menni a vécére, csak szeret az orrom alá szarni, a férjem elhagyott egy olyan kis kurva miatt, mint Kriszta,…
Kriszta: Nem vagyok kurva! A saját fénye megvilágítja, majd elalszik, de közben Szilvia lámpája is ég.
Szilvia: Dehogynem kicsinyem! Az vagy, még ha nem is tudsz róla!
Laci: Miért beszél így, ő nem ártott magának semmit. A saját fénye megvilágítja, majd elalszik, de közben Szilvia lámpája is ég.
Szilvia: Még hogy nem ártott! Ő is ártott és maga is és még az a vén szipirtyó is, aki mindjárt pityeregni kezd a villamoson és nekem mindenki árt már azzal is, hogy él és hordozza magán azt a sok szemetet, amiből ha leesik valami akkor az mind rám ragad. Egyedül Erika nem árthat nekem, mert Ő az egyetlen őszinte ember a Földön.
Hang: Milyen kapcsolatban van Erikával?
Szilvia: Fogadjunk arra kíváncsi, hogy lefeküdtem-e vele, igaz? undorító! Hiába várnak bármilyen szaftos sztorit, hiába nyúl magához titokban ott a tanteremben az a félig nő férfi és hiába nedvesedik a kis fruska és a szipirtyó, nem árulom el milyen viszonyban vagyok Erikával. Ő az egyetlen tiszta dolog körülöttem, nem fogom bemocskolni senki kedvéért. Inkább körbe tekerem magammal, mint a törlőkendő és megvédem az összes ráfröccsenő szennytől ami a szájukból és a szemükből felé fröcsög. Erika az enyém és kész!
Natália: Nem sajátíthatja ki magának Erikát! Ő legalább annyira tartozik hozzánk, mint magához! Kigyullad a fénye és már nem is alszik el.
Kriszta: Mi mindannyian őt védjük, ezt ő akarja így. Kigyullad a fénye és már nem is alszik el.
Laci: Igazuk van az előttem szólóknak. Kigyullad a fénye és már nem is alszik el
Szilvia: Mindegy mit mondotok, amíg én itt vagyok, addig úgy sem esik semmi baja. Ha meg hemperegni akartok vele, akkor csak tessék, én megértem. Tudom milyen vonzó a kis tréningruhájában, ahogy hozzásimul a testéhez…
Laci: Én még a kis kajla füleit is imádom az alól az idétlen sapka alól kikandikálva…
Natália: Fess, filigrán hölgy, igazán nem lehet rá rosszat mondani.
Kriszta: És amit az emberrel művelni képes! Ahogy rám néz azzal a gyönyörű szemével, mint a Shrekben a cica…
Natália: Miben?
Szilvia: Fogd már be banya! Folytasd csak!
Kriszta: És közben édesen cirógatja a hátamat, apró csókokat lehel a lapockámra és az orrával végigsimítja a kulcscsontomat, de közben már a keze a melleimhez ér és kúszik egyre lefelé…
Laci: Ahhhh!
Hang: Bocsánat! Beszélhetnék végre Erikával?

Minden elsötétül, sikítás hallatszik, majd minden szereplő megvilágításba kerül a saját színű fényével. Natália késsel a mellkasában fekszik a villamoson, Kriszta vérző fejjel, élettelenül hever a kórházi ágyon, Laci a teremben lóg felakasztva, Szilvia a bevásárlókocsiba dőlve néz üveges szemekkel.

Hang: Erika, mire háromig számolok, felébred, és lassan kinyitja a szemét! Egy, kettő, három.
Erika: Hol vagyok? A fény (sima fehér) lassan felerősödve megvilágítja Erikát, közben a színes fények egyre halványabbak, majd el is tűnnek.
Hang: Itt van velem, biztonságban. Nagyon ügyes volt ma, szépen haladunk. Most menjen vissza a szobájába.

Az egész tér megvilágításba kerül, Erika egy kanapén fekszik, egy szobában, talán egy pszichiátrián az orvos szobájában, de ezt nehéz eldönteni, mert a hely barátságos. Akár a szobája is lehet. A többi szereplő eltűnt. A hang előlép az üveg mögül, vagy előjön a félhomályból és az asztalához megy.

Erika: Köszönöm doktor úr! Erika felül az ágyában, indulni készül, az őt megvilágító fény teljesen kialszik, csak a dokit látjuk, ahogy egy diktafont vesz elő.

Hang: 2009. április 11. Tizenkettedik kezelés. A paciens disszociációban szenved, többszörös személyiséggel rendelkezik, mely skizofréniával társul. Az első diagnózis során 67 különálló személyiséget állapítottunk meg, melyek közül minden alkalommal megölünk néhányat. Ma sikerült négy személyiségtől megszabadulnunk, így összesen 44-nél tartunk, de sajnos közben kialakult egy újabb is. Valamilyen orvos lehet, aki pszichiáternek képzeli magát…

Ebben a pillanatban az orvos riadtan felnéz, majd a testéhez kap, hogy valódi-e, az őt megvilágító fény hirtelen kialszik és felgyullad az amelyik a kanapét világította meg. Erika újra az ágyban van, és éppen felébred…

Függöny.