A TEHETSÉGKUTATÓ PÁLYÁZATRA BEÉRKEZETT PÁLYAMŰ

1. jelenet

(Könyvtári olvasóterem. Könyvespolcok, a színpad hátterében. Beléptetős rendszerű elektronikus ajtó. Előrébb asztalokon számítógépek. A másik oldalon WC ajtók, előttük fotelek dohányzó asztallal. Kriszta az egyik számítógép előtt ül. Laci a dohányzóban újságot olvas. Szilvia a polcok között téblábol. Hunger Natália egy régimódi, hímzett, vászontáskával a kezében keresztüljön a beléptetőn. Hangos sivítással megszólal a riasztó.)

KRISZTA: A frászt hozza rám ez a szar!
SZILVIA: Kérem! Valaki! Kapcsolják ki! Nem bírom ezt a sivítást. Elviselhetetlen. A fejem! Szétesik a fejem!

(A fülére tapasztja a kezét, és sikítozni kezd.)

KRISZTA: Azonnal hagyja abba!

(Ő is befogja a fülét, és artikulálatlanul ordítani kezd. Közben Hunger Natália tanácstalanul és döbbenten áll.)

LACI: Mi ez itt? Állatkert? Állítsák már le magukat!

(Hunger Natália belerúg a beléptetőbe, mire a gép elhallgat. Szilvia és Kriszta tovább visítanak betapasztott füllel. Laci odarohan, és letépi a kezüket.)

LACI: Hagyják abba! Azonnal hagyják abba! Silence! Kuss legyen!

(Szilvia sírva fakad, Kriszta szó nélkül leül és tovább internetezik.)

SZILVIA: Ne haragudjanak. Azt sem tudom, hol áll a fejem. Mindenki magamra hagyott, de én azért is megmutatom nekik. Sikerülni fog, mert sikerülnie kell. Le fogok fogyni. Olyan csinos leszek, mint lánykoromban. Éppen egy fogyókúrás könyvet keresek. Tudna valaki segíteni?
KRISZTA: Nézze meg balra, hátul a szakácskönyvek mellett. A téma ugyanaz, csak a végeredmény lesz más. Biztos vannak fitnesz szakácskönyvek, vagy reformtáplálkozással foglalkozó kiadványok.
SZILVIA: Nagyon kedves. Köszönöm a segítséget. Akkor megyek, megnézem. Tehát balra, hátul. Viszlát.

(Szilvia bemegy a polcok közé. Laci közben visszaül a helyére. Hunger Natália óvatosan előrejön. A táskája furcsán mocorog.)

NATÁLIA: Sss! Ne nyugtalankodj! Azt akarod, hogy kidobjanak miattad? Bocsánat. Maga az angol tanár?
LACI: Igen, én vagyok. Háromra volt megbeszélve?
NATÁLIA: Fiatalabbat várt? Sajnálom.
LACI: Ó! Nem. Dehogy. Csak tessék. Itt tartom a könyvtárban az órákat. Otthon elég nagy a rendetlenség. Valójában íróasztalom sincs.
NATÁLIA: Nekem megfelel.
LACI: Miért szánta rá magát, hogy nyelvet tanuljon?
NATÁLIA: Egyszer élünk. A boldogság meg csak egy kis egérfarokra emlékeztető valami ebben a haszontalan létezésben. Külföldre készülök. Meghívást kaptam. Tudja, anyakönyvvezető voltam.
LACI: Igen. Hogyne. Valóban? Értem. Illetve, nem értem.
NATÁLIA: Egy légópincében adtam össze a két fiatalt. A bőröndökön ülve ettük meg a 20 dkg párizsit zsömlével. Ez volt az esküvői ebédjük. Utána futottak, hogy elérjék a teherautót. Sokat gondoltam rájuk, vajon túlélték-e a kalandot? Boldogok-e? Két hete levelet kaptam Brazíliából. Jól vannak.
LACI: Hála istennek! Nem kapkodták el.
NATÁLIA: Meghívtak a házassági évfordulójukra. Aranylakodalom. Újra örök hűséget akarnak fogadni egymásnak, és azt szeretnék, ha én adnám össze őket.
LACI: Szép történet. De mi köze ennek az angol nyelvhez? Halad az idő. Nálam minden megkezdett órát ki kell fizetni.

(Laci homokórát vesz elő és az asztalra teszi.)

NATÁLIA: Félek az utazástól. Még nem döntöttem. Nem beszélek semmilyen idegen nyelven. Még oroszul se tudok.
LACI: Brazíliában nem sokra menne vele.
KRISZTA: Nem semmi! Mik vannak!

(Szilvia előjön a polcok közül.)

SZILVIA: Megtaláltam. Diabetikus ételek.
KRISZTA: Miért? Cukorbeteg?
SZILVIA: Nem. Még nem, de ami késik, nem múlik. Rám maradtak az öregek. Úgy viselkednek, mintha valami másik bolygóról jött energiavámpírok lennének, pedig csak a szüleim.
KRISZTA: A diabetikus könyv cukorbetegeknek való.
SZILVIA: Nekem jó lesz.
KRISZTA: Maga tudja. Egyen salátát, meg nyers káposztát két hétig minden nélkül, és igyon hozzá sárgarépalevet.
SZILVIA: Biztos tipp?
KRISZTA: Mint a halál.
SZILVIA: Leülhetek.
KRISZTA: Csak tessék.
SZILVIA: Segítsen! Hogy kell beindítani?
KRISZTA: Így.
SZILVIA: Lássuk csak.

(Erika jön be sietősen. A beléptető megint vijjogni kezd. Kriszta és Szilvia felugranak, a fülükre tapasztják a kezüket és sikítanak, üvöltenek. Natália táskája ugrálni kezd. Erika dermedten áll.)

LACI: Őrület. Miért nem javítják ki a rendszert, ha meghibásodott?
NATÁLIA: Várjon. Elintézem.

(Natália hátrasiet és egy jól irányzott rúgással elhallgattatja a beléptetőt, majd visszaül a helyére. Kriszta és Szilvia is megnyugszanak. Szilvia kicsit piheg, mint akinek orgazmusa volt.)

NATÁLIA: Hol is tartottam?
LACI: Miért akar angolul tanulni? Brazíliában nem az angol a hivatalos nyelv.
NATÁLIA: Maga a legolcsóbb. Remélem azért az oktatási színvonal megfelelő lesz. Olcsó húsnak sós a leve.
LACI: Híg.
NATÁLIA: Igen. Hívtak. Aranyosak még a repülőjegyemet is kifizetik. De azért én félek. Tanácstalan vagyok.
LACI: Azt akartam mondani, hogy olcsó húsnak híg a leve. Így pontos.
NATÁLIA: Ezt most miért mondja. Rendesen meg fogom fizetni.
LACI: Maga mondta az előbb.
NATÁLIA: Én ilyen hülyeséget nem mondok.
LACI: Izgalmas nyelvoktatás lesz, úgy látom. Szereti a macesz gombócot?
NATÁLIA: Ez most megint, hogy jön ide?
LACI: Felejtse el! Óránként 2000.
NATÁLIA: Rendben. Az ár és az időpont megfelel.

2. jelenet

(Közben Erika előrejön.)

ERIKA: Jó napot! Elnézést. Laci! Ráérsz most?
LACI: Látod, hogy nem. Mit akarsz?
NATÁLIA: Ne zavartassák magukat kedveskéim.
LACI: Akkor várom a jövő héten. Ne felejtse el! Ugyanebben az időben. Füzetet, könyvet hozzon. Tollat is, mert nem adok kölcsön. Mindig elviszik.

(Natália táskája ugrálni kezd.)

NATÁLIA: Mennem kell. Minden jót.

(Natália kisiet a női WC-be.)

SZILVIA: Ezek a férfiak mind ismerkedni akarnak?
KRISZTA: Ja. Buli az egész. Csak szórakozom velük. Van csajozós is.
ERIKA: Bajban vagyok. Ellopták a fényképezőgépem.
LACI: Minek jársz olyan társaságba, ahol lopnak?
ERIKA: Pénzre van szükségem.
LACI: Még a múltkorit sem adtad meg. Vagy természetben akarod rendezni?
ERIKA: De kérlek! Nem vagyok. Izé.
LACI: Mi nem vagy? He? Az apámmal is. Tudom jól. Megtetted.
ERIKA: Ne kezdj el ordítani. Nyilvános helyen vagyunk.
KRISZTA: Megy? Van kapás? Már úgy értem, hogy válaszolnak?
SZILVIA: Jó. Tetszik. Azt írtam, hogy szőke vagyok, hosszú combú és tekintélyes a mellméretem. Gondolom, kilencvenkilencből száz ezt szereti.
KRISZTA: Ez az! Most megkapják! Ne hagyjuk magunkat!
SZILVIA: A férjem az a szemét! Mindenért megfizetnek.
LACI: Nincs pénzem. Érted?
ERIKA: Miért? Nem egy menő, gazdag, felekezeti suliban tanítasz? Dől a lé.
LACI: Te is olyan bunkó vagy, mint az apám. Ez csak tévhit. A diákok fele nem fizet tandíjat. A közösség állja a szegények számláját. A zsidó egyházközség sem áll fényesen. Gondoskodni kell az öregekről. Törvény. Órákat adok, hogy elég legyen a lóvém a rezsire. Megfájdult a fejem.
ERIKA: Kell egy kis tuti?
LACI: Ezt meg, hogy érted?
ERIKA: Én kevertem. Laza kis koktél. Nem ártalmas.
LACI: Újabban főzőcskézel? Mi van, ha méreg?
ERIKA: Kishitű. Gyógyszerésznek tanultam.
LACI: Adj egyet! Szétesik a fejem. Bemegyek a WC-be.

(Laci bemegy a férfi WC-be. Natália éppen kijön a nőiből.)

NATÁLIA: Minden rendben?
ERIKA: Hogyne. Minden O.K. Nem tudna kisegíteni egy kis pénzzel?
NATÁLIA: Sajnos otthon felejtettem a pénztárcámat. Viszlát.
ERIKA: Csókolom. Viszlát.

(Ahogy Natália ki akar menni, megint megszólal a beléptető. Kriszta, Szilvia felugranak és befogják a fülüket. Visítanak. Erika lekuporodik az asztal alá. Laci ordítva dől ki a férfi WC ajtaján. Elterül a földön.)

LACI: Segítség! Segítsen valaki!
ERIKA: Mi történt?
NATÁLIA: Őrizze meg mindenki a nyugalmát.

(Belerúg a beléptetőbe. A vijjogás abbamarad. Ki akar menni az ajtón, de nem nyílik. Erika odakúszik Laci mellé.)

ERIKA: Ennyire fáj a fejed?
LACI: Becsípte. Megőrülök. Nagyon fáj.
ERIKA: Mi van? Mondd már!
LACI: A fanszőröm. Bekapta!
ERIKA: Ki? És miért csak azt? Fura gusztusa van.
LACI: A gatyám cipzárja kapta be a fanszőrömet. Jaj, nekem!
ERIKA: Mert nem húzol alsónadrágot. Most itt az eredmény. Beviszlek a budiba és majd kioperálom valahogy.
LACI: Hagyjál!
ERIKA: Jó. Akkor itt.

(Erika, a tanár nadrágjában matat, közben Kriszta és Szilvia ismét visszaülnek a helyükre. Kriszta észreveszi, hogy Erika mit művel.)

KRISZTA: Hallja! Ne itt masszírozza a haverját. Gusztustalan.
ERIKA: Fogja be a száját!
LACI: Segíts, kérlek!
ERIKA: Nincs valami ötletük. Becsípte a cipzár a fanszőrzetét.
KRISZTA: Uh! Az ciki.
NATÁLIA: Emberek! Bezárta valaki az ajtót. Nem tudok kimenni.
SZILVIA: Rúgjon bele.
NATÁLIA: Próbáltam. Nem megy.
SZILVIA: Hallják? Valaki bezárt bennünket. Kérjünk segítséget. Elvégre sebesült is van a csapatban.

(Mindenki a mobilját keresi.)

KRISZTA: Otthon hagytam.
ERIKA: Úgysincs térerő. Valami van a lefedettséggel. Nem segítene?
KRISZTA: Ne haragudjon! Nem nyúlok hozzá. Élőben viszolygok a pasiktól. Főleg a nemi szervük taszít. Hánynom kell, ha csak rágondolok.

(Kriszta öklendezni kezd, de valahogy legyűri.)

SZILVIA: Ezt nem mondta. Akkor minek szórakozik velük?
KRISZTA: Színinövendék vagyok. Gyakorolnom kell. Hogy lehetnék máskülönben jó tragika?
SZILVIA: Az idős hölgy azt állítja, hogy zárva van a kijárat.
KRISZTA: Nekem okvetlenül ki kell innen jutnom.
LACI: Segítsen valaki!
NATÁLIA: Majd én. Végül is csak elsősegély.

(Odamegy a földön fekvő Lacihoz és benyúl a farmerjába.)

LACI: Á! Nem hiszem el. Köszönöm. Borzalmas volt.

(Nagyokat piheg, mintha éppen előtte élvezett volna el.)

3. jelenet

(Hirtelen kialszik a neonfény, kikapcsolnak a számítógépek. Csak az ablakokon jön be valami szürke derengés.)

KRISZTA: Ez egy diliház.
SZILVIA: Talán szerelik a rendszert.
NATÁLIA: Maga meg szedje össze magát. Mégis csak férfi.
LACI: Jelenleg inkább egy mosogatórongy.

(Erika feltámogatja Lacit.)

KRISZTA: Próbáljuk meg kinyitni az ajtót.

(Hátramennek, feszegetik a fotocellás ajtót. Nem nyílik.)

ERIKA: Az ablakokat!

(Az ablakok sem nyílnak ki.)

LACI: Be vagyunk zárva.
ERIKA: Rendkívüli éleslátás.
SZILVIA: Csak ne essen senki pánikba. Növelné a katasztrófahelyzetet. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan tudomást szereznek rólunk és intézkednek.
NATÁLIA: Egész pontosan kikre gondolt?
SZILVIA: Az illetékesekre. A biztonságiakra, a könyvtár igazgatójára.

(Natália táskája el kezd ugrálni a földön.)

SZILVIA: Mi ez?
NATÁLIA: Semmi. Ne aggódjon már folyton!
KRISZTA: Mi a fasz van a táskájában?
NATÁLIA: Kikérem magamnak! Bastet nem egy fasz. Ő az én öreg, hűséges cicám. Vak szegényke. Ha egyedül hagynám, kibóklászna az úttestre és még elütné valami. Már nem a régi.
LACI: Maga asszonyom, nem hiszem, hogy normális. Ide szaratja a macskáját a nyilvános könyvtárba. Ez szép. Mondhatnám dicséretes.
NATÁLIA: Az előbb vittem ki a mosdóba. Megpisiltattam. A nagy dolgát meg csak otthon végzi el. Rendszerető állat.
ERIKA: Nincs jobb dolguk? Be vagyunk zárva! Nem értik? Olyan, mint álmomban. Bezáródik a fürdőszoba ajtaja és én egy körömollóval kinyírom a férfit, aki velem van. Máskor meg éppen belefojtom a kádba. Mindig ugyan azt a férfit. Valójában nem ismerem csak az illatát. Soha nem látom az arcát. Valaki, akit el akarok taszítani magamtól, ugyanakkor örökre magamhoz láncolnék, ha tehetném. De nem tehetem, ezért minden rémálmomban megölöm.
KRISZTA: Én már unom ezt az egészet. Hazamegyek.
LACI: Tessék, csak. Bátran.
SZILVIA: Szomjas vagyok.

(Kimegy a női WC-re.)

ERIKA: Ez tiszta őrület.
LACI: Tíz perc és itt vannak.
ERIKA: És ha nem?
LACI: Akkor éhen halunk és csak a csontvázainkat fogják 10 év múlva megtalálni. Ugyanis a könyvtárlátogatás ki fog menni a divatból.
ERIKA: Rossz vicc!

(Szilvia kijön a WC-ből.)

SZILVIA: Egy darabig folyt a víz, aztán már csak valami gusztustalan barna lé jött belőle, mint valami idős öregúr hátsójából. Utána meg szöszögés és kész.
LACI: Már a vizet is megvonták tőlünk.
KRISZTA: Nálam van üdcsi. Kér?
LACI: Nagyon figyelmes. Tegye el! Később még jól jöhet.
NATÁLIA: Mi lenne, ha játszanánk. Jobban telne az idő.
KRISZTA: Előadjam a nagyjelenetem?
ERIKA: Most inkább ne.
SZILVIA: Engem nem vár otthon senki. Napokig nem keresnének. A férjem lelépett az asszisztensével. A fiam New York-ban mosogat, a lányom Thaiföldön hastáncosnő egy bárban. Az öregek meg pampognak a szociális otthonban. Tiszta szerencse, hogy protekcióval besuszteroltam őket.

(Natália ölbe veszi a táskáját és ringatja.)

NATÁLIA: Tudják, mindig a csók volt a legszebb. Abból, ahogy adták, tisztán látszott, hogy hosszú, vagy rövid lesz a házasság.
ERIKA: Maga esküvőkön leskelődött?
NATÁLIA: Már mondtam a tanár úrnak, hogy én voltam a kerületi anyakönyvvezető, csak korengedménnyel nyugdíjba küldtek.
KRISZTA: Akkor a néni egy előadóművész.
NATÁLIA: Fájdalmas mesterség az enyém. Főleg úgy, hogy én soha nem lehettem boldog. Az ördög számon tartja a menyasszonyok könnyeit.
ERIKA: Nem találta meg az igazit?
NATÁLIA: Nem vállalhattuk egymást.
SZILVIA: Nős volt?
KRISZTA: Inkább meséljen az esküvőkről.
NATÁLIA: Mindegyik más volt.
KRISZTA: Milyenek voltak a ruhák?
NATÁLIA: Némelyik csicsás, volt, de akadt egyszerű is. Finom, meg egyenesen fejedelmi. Sokszor a szegényeké is elég puccos volt. Az ízlést nem a pénztárca határozta meg. Fátyol, vagy kalap, kesztyű, vagy stóla, strassz, vagy drágakő. A hamis is lehetett testhezálló, a valódi nerc meg falusias. Csillogás egy napra. Aztán voltak olyanok, akik csak úgy, utcai ruhában jöttek. Emlékszem, a lány kezében kis ibolya csokor volt. A fiú szemüveges, hórihorgas, sovány alak volt, amolyan értelmiségi forma. A takarítókat kértük meg, hogy tanúskodjanak. Ők voltak a legszebbek egész életemben. És a csók! Annak a csóknak szamóca íze lehetett, vagy édes szeder. Akkor egyetlen egyszer irigyeltem, hogy engem soha, de soha senki így nem vágyott magának.
LACI: A brazilokról beszél?
NATÁLIA: Nem. Ők nem voltak brazilok. Magyar egyetemisták voltak. A lány a hetedik hónapban volt. Gyereket várt. A szülők nem tudták, hogy összeházasodnak. Csak az esküvő után akarták megmondani.
KRISZTA: Tisztára Rómeó és Júlia.
SZILVIA: Vajon fiú lett, vagy lány?
NATÁLIA: Nem tudtam meg soha. Az utolsó emlékem róluk, ahogy mennek a sötét folyosón a kijárat felé kézen fogva. Szinte lebegve járnak. Aztán kilépnek a homályból a fényre. A lány feje köré glóriát von a nap, ahogy a fiúra mosolyog. Ők voltak az egyetlenek, akiknek nem kellett sok boldogságot kívánni.

4. jelenet

(Laci váratlanul hátraszalad és dörömbölni kezd az ajtón.)

LACI: Valaki! Engedjenek ki! Hallják? Rosszul vagyok. Segítség!

(A többiek is odamennek és dörömbölnek.)

SZILVIA: Jöjjön valaki.
ERIKA: Emberek! Segítség!
NATÁLIA: Szomjas vagyok. Vizet!
KRISZTA: Senki sem hall bennünket. Itt az üdítőm. Igya meg.
NATÁLIA: Nem kell. Túl édes. Nem oltja a szomjat.

(Sírva fakadnak. Laci és Erika összeölelkeznek. Egyre erősebben zokognak.)

KRISZTA: Szemét férfiak!
NATÁLIA: Van barátnője?
KRISZTA: Miért kérdezi?
NATÁLIA: Csak úgy. Eszembe jutott.
KRISZTA: Csak nem?
NATÁLIA: Mire gondol?
KRISZTA: Szóval egy nő volt.
NATÁLIA: Gyönyörű menyasszonyi ruhája volt, és egy állat férje. Verte. Csak én voltam neki. Nem lett gyerekük. A férje gyakorlatilag impotens volt. Ne mondja el a többieknek.
KRISZTA: Bízhat bennem.
LACI: Valamit ki kellene találnunk. Ha mi nem mentjük meg magunkat, más se.
KRISZTA: Először is mutatkozzunk be egymásnak és mindenki mondja meg, hogy mi a kedvenc színe.
LACI: László vagyok. Barna.
KRISZTA: Engem Krisztának hívnak a barátaim. Piros.
SZILVIA: A keresztnevem Szilvia. A férjem soha nem mondta ki a nevem és soha nem csókolt szájon. Lila.
NATÁLIA: Hunger Natália vagyok. Mint már említettem, nyugdíjas anyakönyvvezető. Levendula szín.
ERIKA: Erika vagyok, eredetileg gyógyszerésznek tanultam. Mindig vágytam rá, hogy természetfotókat készítsek. Életem első fényképét Spanyolországban készítettem a tengerparton. Ahogy sétáltam véletlen belerúgtam egy kőbe a vizesen csillogó homokon. Megvártam, hogy a víz szétterülve körbenyalja a követ, majd ismét visszahúzódjon. És akkor megcsináltam. Azóta is ez az első kattintás életem fotója. Összegeztem benne a pályámat, mielőtt egyáltalán elkezdtem volna. Tengerzöld.
KRISZTA: Színész szeretnék lenni. Jó színész. Színpadi. Sokan mennek a szinkronba a diploma után a pénz miatt. Még szexfilmeket is alámondanak. De én tehetséges vagyok. Lehet, hogy éhezni fogok, de kibekkelem. Kivárom a nagy szerepet. Jár nekem. A színházi bársonyfüggöny bordója.
LAC: Az apám örökké lenyúlta a nőimet. Nagyobb volt a kocsi meg az arc. A dumája lehengerlő még ma is. Szerintem sportot csinált belőle. Végül mindig a pénz beszélt. Nem baj. Legalább rájöttem, hogy valójában nem szeretnek a nők. De szerintem az apámat se. Szürke.
SZILVIA: Engem is elhagytak. Ki lehet bírni. Nyugtatókat szedek.
NATÁLIA: Itt mindenki magányos? Nekem legalább itt az én édes kis cicám. A kis macskaistennő. Bastet az egyiptomiaknál a nő állati megtestesülése volt. A hiedelmük szerint szent állat. Bebalzsamozva, gyolcsba csavarva temették el őket földalatti kazamatákban.
LACI: Aztán meg mozdonyt fűtöttek a sok összeszáradt macskatetemmel az angolok. Praktikus népség. Én mindig mondtam.
ERIKA: Ne kezd a deprót. Kiborulunk, mielőtt megtalálnának bennünket.
LACI: Te most miről beszélsz? Ki kezd, és mit? A túlélésre játszunk. Ilyen lehet a Himaláján lavina alá szorulni, vagy egy puszta szigeten a hajótörötteknek.
KRISZTA: Na! Elég uncsi lehet. Ezek után nem megyek ilyen helyre. Szeretem a sürgés-forgást. Például most legszívesebben egy tengerparti teraszán hesszelnék szürcsölgetve valami jó kis koktélt.
ERIKA: Mondjuk Margaritát?
KRISZTA: Miért pont Margaritát?
ERIKA: Ezt az egyet ismerem.
KRISZTA: A Margarita nem az igazi. Valami finomabbra gondoltam.

5. jelenet

(Laci kigombolja az ingnyakát.)

LACI: Egyre rosszabb itt a levegő.
SZILVIA: Én is érzem. Mintha fülledtebb lenne.
KRISZTA: Mióta vagyunk itt?
ERIKA: Öröktől fogva. Teljesen elveszítettem az időérzékemet.
NATÁLIA: Nekem régimódi felhúzós aranyórám van. Nem digitális. Sajnos megállt. Épp háromkor, amikor beléptem ide.
ERIKA: Asztmás vagyok. Hol a táskám? Mindjárt rám jön a roham.

(Erika egyre nehezebben, szinte zihálva szedi a levegőt, miközben a táskájában kotor. Majd kiborítja a táska tartalmát. Végre megtalálja a gyógyszeres befújót.)

LACI: Jól vagy? Bírod még?

(Erika nem szól, csak int a fejével. A többiek lassan, szinte álmatagon elkezdenek vetkőzni. Natália a Brazil című számot dudorássza, a többiek utánozzák.)

KRISZTA: Iszonyú itt a hőség.
LACI: Kevés a levegő.
ERIKA: Már mondtad.
NATÁLIA: Szegény kiscicám jól vagy? Ne félj, nem hagylak el soha.
SZILVIA: Él még?
NATÁLIA: Remélem.
KRISZTA: Ugye megmentenek bennünket?
SZILVIA: Biztosan.
LACI: Kire gondol? Drága asszonyom! Kinek hiányzunk mi?
NATÁLIA: Nekem már mindegy. Eleget éltem.
ERIKA: Én nem akarok meghalni. Fiatal vagyok. Előttem az élet. Hátam mögött semmi. Még nem tudom pontosan mit akarok kezdeni az életemmel, de minden érdekel. Valamiben biztosan tehetséges vagyok, csak még nem jöttem rá, hogy miben. Lehetőséget kellene kapnom, hogy kiteljesedjek. Biztosan sikerülne. Én tudom. Csak jönnie kell a nagy lehetőségnek.
KRISZTA: Az igazi szerepnek. Amit csak én tudok eljátszani, senki más. Még meg se írták. Arra várnak vele, hogy a világot jelentő deszkákra lépjek végre.
SZILVIA: Szerelmes belém. Imád engem. Én vagyok a végzete.
NATÁLIA: Drága kiscicám. Szeretlek.
LACI: Apa! Ne! Őt ne! Ő az enyém. Erikának hívják. Kicsit bolond, de azért kedves és fantasztikusan szeretkezik. Legalábbis úgy képzelem.

(Erika köhögni kezd. Lefekszik a földre. A többiek is lassan köhögve mind a földre kerülnek. Vonaglanak. Majd többé nem mozdulnak. A beléptető sivítani kezd, az ajtó kinyílik, fény.)

VÉGE