A TEHETSÉGKUTATÓ PÁLYÁZATRA BEÉRKEZETT PÁLYAMŰ

Egy hatalmas szemeteskuka belsejét látjuk metszetből. Felülről halvány fény világítja meg az alját, ahol hőseink szuszognak, álmukból ébredeznek. Szilvia, Laci és Kriszta körvonala látszik még csak a homályban. Szilvia már a szemét dörgöli, nyújtózkodik, nyöszörög, és persze meglepetten pislog. (Egyébként a felvonás egész ideje alatt amolyan nihilista állapotok uralkodnak.)

SZILVIA (egészen éberen): Na, lefőtt a kávé, vagy mi? Mi az isten történt tegnap, pedig egész tűrhető napom volt. Vagy már megint összekeverek mindent? Ki a fene ez? (megtapogatja Lacit) Rá aztán tényleg nem emlékszem. Alighanem kellőképpen betett nekem az a két pohár sör. Zocinak majd megmondom a véleményem a romantikus estéiről, a vén hülye!
LACI (nyűgösen feltápászkodik): Mit nyüzsög itt? Nem elég az ember baja...
SZILVIA: Ki vagy te? Hogy kerültél az ágyamba?
LACI: Miféle ágy? Valami szeméttelep közepén lehetünk a szagokból ítélve. Pont olyan, mint az apám szobája volt.
SZILVIA: Nézzenek oda, most hogy mondod, hiszen ez egy konténer... (kopogtatja a kuka oldalát, tompa kongás hallatszik) Kár, hogy nem a férjemmel találom itt magam, akkor legalább látnám, hogy szenved. Utálta a bűzt, főleg a hyposzagot, amivel felmostam. Néha a számmal sem volt elégedett, de mivel volt egyáltalán az? Csak adna még egy napot a sors, hogy beverném a képét!
LACI: Inkább ne is mondja, magától jobb félni, úgy látom. Ha befejezte a gyűlölködést, körülnézhetnénk, mások is vannak itt, nem hallja a szuszogásukat? (hunyorogva körbenéz, valami kézzel foghatót keres a homályban)
SZILVIA (talpra áll, lép egyet, és keresztülesik Krisztán, aki felsikít): Na, ez marha jó!
KRISZTA (zihálva, álmából riadva): Úristen, ne bántson, visszaadom a nyakláncát!
SZILVIA (felröhög): Ez még jobb!
KRISZTA: Esküszöm, csak véletlenül maradt nálam. Tegnap próba után rajtam maradt, de én mondtam magának, hogy vegye el..., de maga nem..., és így itt maradt, és nagyon sajnálom, hogy épp így találkoztunk...., meg ilyesmi!
SZILVIA: Kivel beszélsz, napocska? Eszeden vagy? Nézzél már körül, összekeversz valakivel!
KRISZTA (a felismeréstől még jobban megriadva): Akkor meg ki maga? A Stulák csaja? Tegnap nem maga volt a rendező asszisztense?
SZILVIA: Aludjál még kicsit hátha felébredsz!
LACI (félrelöki Szilviát): Engedjen! Jó reggelt, kisasszony! Tamér László vagyok, és épp egy kuka belsejében lehetünk, már ami a szagokat illeti. (kezét nyújtja a lány felé)
SZILVIA: Engem be sem mutatsz?
LACI: Azt sem tudom, ki maga.
SZILVIA: Nevezz csak Sziszinek, meg te is, napocska! Azt jól van!
KRISZTA (engedi, hogy Laci felsegítse): Szikra Kriszta vagyok. Legutóbb még egy színházban nyüzsögtem, most meg nem tudom, hol vagyok.
LACI: Igen, ez nekünk sem világos. De ne adjuk fel! Akarom mondani, talán nem adjuk fel.
NATÁLIA (előlép a homályból, kicsit holdkórosan, kezében retikülje): Ezt most akkor kinek adjam le? (egy vizelettel teli üveget vesz elő retiküljéből)
SZILVIA: Na, ez kész! Vagyunk itt még egypáran, mi?NATÁLIA: Maguk nem a vizsgálatra jöttek?
LACI: Ezt hogy tetszik érteni?
NATÁLIA: A vizsgálat, az onkológián, nem? Hunger Natália. Be vagyok jelentve.
LACI: Ez itt nem az onkológia, kérem.
NATÁLIA: Pedig oda indultam, legalábbis, aztán se kép, se hang...
SZILVIA: Az uram minden élvezés után pont így fejezte be a napot. Kép se volt, meg hang se.
NATÁLIA: Magának sem lehet egyszerű.
LACI: Az biztos, hogy ez nem az onkológia, de még csak nem is a kórház. Szerintem egyikünk sem arra számított, hogy itt ébred.
KRISZTA: És azért jól tetszik lenni?
NATÁLIA: Ami az utóbbi napokat illeti, nem túlzottan. Csak Bastet bírja ki. Apropó, hol a kijárat, nincs időm itt bazsalyogni magukkal. Vár a cicám, meg az orvosom. Ámbár szkeptikus vagyok, hogy egy idegen bármit is megállapítson velem kapcsolatban.
SZILVIA: Rossz hírem van, mami! Innét csak arrafelé mehet ki, de ne kérdezze, hogyan. (fel, a fény felé mutat)
NATÁLIA: Ez egészen elképesztő! Tud valaki normális választ adni?
LACI (határozottan): Nem tudjuk, hogyan lehet kijutni innét, de egyfolytában ezen töprengek.
KRISZTA: Én meg még csak azon, hogy jutottam ide.
SZILVIA: Ugyan már, napocska, ne filozofáljunk! Ez nem viszi előrébb a dolgunkat. Különben is, szerintem teljesen egyszerű a válasz, ha most így rád nézek. Nyilván ringyó vagy, vagy valami céda! És valaki miután megunt, bedobott ide. Szerintem tiszta ügy.
KRISZTA: Ezt most már kikérem magamnak! Milyen jogon kurváz le?! Nem szolgáltattam rá okot, hogy csak így...
SZILVIA: Ugyan már, nem az ok számít, napocska, pusztán a tények, amelyek már messziről az ember pofájába csapnak a parfümillatoddal.
LACI: Hölgyeim, ne veszekedjenek itt a világ legalján! Semmi értelme. Keressünk kiutat!
NATÁLIA: Végre egy valamire való gondolat egy férfi szájából. Őszintén meg kell mondjam, ha nem jutok ki innét 10 percen belül, előjön a jó természetem, és azt nem kívánom senkinek, így legjobb, ha most mindannyian ezen leszünk.
KRISZTA: És van valakinek valami ötlete? Én szívesen megteszek bármit, ami előmozdítja az ügyünket. Akár énekelek is, ha gondolják. Az rendbe teszi kicsit a lelkünket, és aztán újult erővel...
SZILVIA: Ripacs!
LACI: Most muszáj ezt?
KRISZTA: Azt hiszem, minden hiábavaló ilyen hozzáállás mellett!
NATÁLIA: Ezt ne mondja, mert degradál, engem kifejezetten!
LACI: Először próbáljunk keresni valami kötelet vagy létrát! Jó lenne látni is valamit, hátha úgy könnyebb.
KRISZTA: Van nálam gyufa. (átnyújt egy skatulyát Lacinak)
LACI: Nagyon kedves. Köszönöm. (meggyújt egyet körbekémlel, de nem sok mindent lát) Nehéz lesz, azt hiszem...
KRISZTA: Végül is, buli ez! Úgyis halálra untam már magam. Minden estém ugyanazon a nyamvadt helyen ért véget, és mindig ugyanolyan befordult arcokkal.
SZILVIA: Tehát igazam van.
KRISZTA: Most ez nem feltétlen azt jelenti.
SZILVIA: Nekem nincs ilyen szerencsém. (cigarettát kotor elő valahonnan, rágyújt, majd cinikusan) „Naponta ugyanolyan befordult arcokkal...” Eh, napocska, te még nem éltél együtt senkivel, nem tudod, mi az, minden este körmöt rágni, hogy vajon ma egyedül töltöd-e az estét a gyerekeddel, vagy épp lesz valaki, aki helyre tesz, megcsókol, megölel, miközben egész nap érte güriztél. Ráadásul 20 évig minden nap ugyanazt végigjárni. Aztán mikor elfonnyadsz, a görény átlép feletted valami hasonszőrű libával, mint te. Az aztán a felemelő!
KRISZTA: Ez olyan általános! Lehet, hogy megérdemelte, nem?
SZILVIA: Tudtam, hogy ringyó vagy!
NATÁLIA: Maga meg hülye. Mi a különbség? Én mindig kerültem a férfiakat. Nincs ebben semmi. Maga bevállalta, én nem. Látja, nem is csalódtam soha az életben. Talán csak akkor, mikor szegény kis sziámi cicám, a Bastet megvakult, de akkor is inkább csak az Istenben. Vakultam volna meg én.
KRISZTA: Igazán nem értem, hogy egyes nők mit várnak a férjeiktől. Egyik blogon olvastam, hogy...
LACI: Már elnézést, hogy ezt a nagyszerű csevejt megzavarom, de nem lenne kedvük inkább a megoldáson gondolkodni? És ne higgyék, hogy megsértődtem, csak már nem bírom ezt a bűzt, és jó lenne... (eltűnik a sötétben, majd hátrálva visszalép a fényre, nyomában Erika)
KRISZTA: Jesszus, ki ez, valami démon?
ERIKA: Démon? Ja, mármint én, aha! Nem vagyok senki, csak szerintem ez a saját álmom.
NATÁLIA: Nevetséges. (legyint) Csípje meg valaki!
SZILVIA: Hogyhogy eddig nem vettünk észre? Van itt még valaki? (nagyot kiált) Hahó!
NATÁLIA: Ha jobban meggondolom, lehetséges volna az is.
LACI: Nézze, kislány! Ez itt nem álom, hanem egy fantasztikus szemeteskuka legalja, már amennyire ez jelen pillanatban megállapítható. Nem látott itt valami feljárót?
ERIKA: Ez az én álmom! Szokás szerint meghal majd valaki, akit szeretek, és felébredek, hogy aztán megkeressem valahol a városban egy nehezen meghatározható helyen. Majd megcsókolom, és az enyém lesz, hiszen én vagyok az, aki befolyásolhat bármit is...
SZILVIA: Nesze neked, egy félcédulás. Azt hittem, csak én zakkanok meg rögtön.
KRISZTA: Szegény lány. (átkarolja, félrekíséri) Biztosan megviselt ez a hely. Nem mondom, én sem érzem magam valami csodásan, főleg a tegnapi nyakláncos eset miatt, de te rajtam is túlteszel.
ERIKA: Nem, én jól vagyok. Keresek valakit, akit átkarolhatok.
LACI: Itt most nehezen talál bárkit is.
SZILVIA: Vagy éppen maga kellene neki, jobb híján!
LACI: Kérem, ezt ne! Én tudja... na szóval, ezt ne...
SZILVIA: Ne adja az ártatlant, tudom, hogy jól elrendezne egy ilyen finom kis falatot! Elölről, hátulról, ahogy éppen éri. Ismerem magukat!
LACI: Nézze, én nem vagyok olyan, mint a maga félresikerült férje. Nekem céljaim vannak, amelyeket igenis véghez akarok vinni, feltéve, hogy nem ilyen elátkozott helyen kell lebzselnem magukkal. Ja, és nem élek a helyzet adta, olcsó lehetőségekkel!
SZILVIA: Hej, pedig itt van négy nővel, nem is akármilyenekkel, már ha az öregasszonyt leszámítjuk. Ne mondja nekem, hogy nem fordult meg a fejében ilyesmi! Kis kamatyolás az egyik sarokban, kicsi ez-az a másikban, na?
KRISZTA: Maga tényleg kiállhatatlan! Tisztességes férfinek tűnik nekem, miért hangolja őt is maga ellen?
LACI: Ööö, hagyja, Kriszta! Egy... egy férfi mindig meg tudja védeni magát, azt hiszem... Szóval, most inkább jussunk ki innét. (tovább vizsgálja a terepet)
ERIKA: Talán maga az, akit keresek. A hangja olyan ismerős...
LACI: Ugyan kérem, én egy jelentéktelen figura vagyok, sosem találkoztunk.
ERIKA: Pedig igazán kellemes baritonja van.
LACI: Csak egy angoltanár vagyok...
ERIKA: Szónok lehetne!
LACI: Legfeljebb a tábla előtt szónokolok, ne hozzon zavarba! Tényleg... én... én... A bókokat nehezen viselem.
ERIKA: Ez nem csupán bók, belülről jön, megérzés. Simogat a hangja, a bőrömön érzem lágy hullámait, és ez meglehetősen izgató érzés....
LACI Elég! (hirtelen nekiugrik Erikának, és megcsókolja, majd zavartan körülnéz, ellöki): Elnézést, elveszítettem a fejem...
NATÁLIA: Azért kibújt a szög a zsákból!
LACI (zavarodottan): Magam sem tudom, mi történt. Még nem mondott nekem senki ilyeneket.
SZILVIA: De azért az mégiscsak felháborító, hogy épp ezt kellett megcsókolnod, mikor velem találkoztál legelőször! Én vagyok a rangidős! Na, gyere! (erre odalép Lacihoz, és hosszan a szájára tapasztja az övét)
LACI (undorral lehámozza magáról): Állj, állj! Mit képzel?! Mondtam, hogy pillanatnyi hevület volt a részemről! Vagy tévedés...
SZILVIA: Most mér', nem volt jó? Ne mondd már! Az uram a csókomat legalább komálta!
LACI: Az lehet, de én utálom a dohányt, a cigarettás csókot meg még jobban.
SZILVIA: De finnyás, úgy látszik, eddig csak úgy röpködtek hozzád a legjobb cafkák!
LACI: Khm. Nem erről van szó, csak ami sok, az sok. Talán legjobb lenne visszatérni a feladatunkhoz!
KRISZTA: Én csak ámulok, és bámulok! Micsoda fordulatok!
ERIKA (elmerengve): Azt hiszem, végre meglelem a boldogságot, karnyújtásnyira állok tőle, és ha egyszer megérintem...
NATÁLIA: Elég volt a gyerekes butaságokból, menjünk innét, aztán utána tőlem mindenki azt csinál, amit akar. Hol van az az átkozott kijárat?
SZILVIA: Maga könnyen beszél. A megaszott száját úgysem kívánja meg senki. Pár tíz évvel ezelőtt viszont még maga is bevállalta volna.
NATÁLIA: Na, erre ráhibázott! Soha nem kívántam férfit. Talán az apám miatt. Folyton a drákói szigor. Soha nem bírt kilépni a katonatiszt szerepéből. Még otthon sem. (elgondolkodva) Szegény anyám, mennyit szenvedtünk... Mindig azt kívántam, hogy apám egyszer majd leszakadt kezekkel térjen haza, hogy soha ne tudjon megütni minket. Még ma is érzem a derékszíjának a savanyú szagát, a csat hidegét a hátamon... Eh, soha többé. Így aztán nem vonzottak túlzottan a férfiak. Furcsa, hogy mégis anyakönyvvezető lettem...
KRISZTA: Ezt nem tetszik mondani! Az izgalmas lehet. Összeadni két szerelmest, az maga a csoda! Bár én is ott állhatnék már valakivel a virágillatban, és a templomban a friss húsvéti hamuban, a padsorok felcicomázott ünnepélyességében...
NATÁLIA: Francokat! Látni azt, hogy pár év múlva egymásra gyújtják a házat, kitaszítják egymást, meg ilyenek. Francokat!
KRISZTA: Azért csak szeretett valamit a hivatásában.
NATÁLIA: A hivatásom olyan volt, mint az apám. Ez adódott, és ha már így kellett lennie, elviseltem. Míg aztán jött Lili...
KRISZTA: Huh, csak nem...
NATÁLIA: Csak de.
KRISZTA: Ez frankó!
NATÁLIA: Az egyik mennyasszony az esküvői szertartás előtt odajött hozzám, és színt vallott. Nem szerette a vőlegényét, csak sodródott a különböző elvárásokkal, szülők, miegymás. És titokban segítettem neki megszökni. Akkoriban még sokkal fiatalabb voltam, de ő nálam 12 évvel volt ifjabb. Ahogy ott könyörgött a szenvelgéseit ecsetelve, azon nyomban beleszerettem, és minden megoldódott. Hosszú időt töltöttünk együtt. Titokban, megbújva a világ elől. Ezáltal még inkább közelebb éreztük magunkat a sorsunkban.
KRISZTA: Ez szuper! Eddig azt hittem, ilyen nincs, csak divatból. És ő is komolyan magára volt kattanva?
NATÁLIA: Bizony, és ez így tartott egészen tavaly januárig.
KRISZTA: Mi történt akkor?
NATÁLIA: Egészen prózai és szomorú dolog. Karácsony után Bastetommal átmentünk hozzá beszélgetni. Csak úgy öregesen, kettecskében, azaz hármacskában. A kedvesem mindig valódi gyertyákat tett a karácsonyfára, úgy gondolta, attól szebb az egész. Nekem is tetszett, és jól elvoltunk. Aztán Isten tudja, de Bastet valamitől megijedt, és nekiugrott a fának, ami pedig egyszerűen eldőlt, és azon nyomban lángra kapott. Én első kétségbeesésemben kirohantam a konyhába vízért, de mire visszaértem, már minden lángolt. Bastet nyávogását és kedvesem hangját is hallottam, alighanem szegény épp a cicámat akarta elkapni, hogy megmentse. Én már nem tudtam mit tenni, rohantam segítséget kérni. A tűzoltók végül Bastetet élve, őt pedig holtan hozták ki a lángoló lakásból.
KRISZTA: Ez szörnyű!
SZILVIA: Az a rohadt macska! Nem értem, miért ragaszkodnak az emberek annyira a kis férgekhez.
NATÁLIA (kikelve önmagából): Nem tűröm, hogy így beszéljen róla! Ő maradt nekem, és csak miatta élek!
KRISZTA: Nehéz lehet így, egy cicával, társas magányban.
NATÁLIA: Nem annyira, mint amilyennek tűnik. Sokszor elbeszélgetünk. A vaksága erőt ad nekem, és ez jó. Persze éppenséggel ki is mozdulhatnánk. Az egyik régi ügyfelem hívott meg az aranylakodalmukra Vitória da Conquistába, Brazíliába. Mindent fizet, repülőjegy, koszt, kvártély, de valahogy mégsem vágyom oda, meg ugye egy beteg állattal nehéz is lenne.
KRISZTA: Pedig az nagyon durva! Nekem nem kellene kétszer mondani. Mindent bele, csak ez számít!
NATÁLIA: Hja, az én koromban? A múltamról már nem is beszélve. Ugyan! Bastetet sem Brazíliában szeretném eltemetni.
LACI: Ez szép, de Bastet ugye él, mi meg még mindig itt rostokolunk. Próbáljunk végre tenni valamit!
SZILVIA: Jaj, ne szajkózza már folyton ugyanazt! Végül is jól elvagyunk itt, nem? Nekem például nem hiányzik most a kinti világ, úgysem voltam boldog ott.
KRISZTA: Azért csak nem akar itt elpusztulni?
SZILVIA: Miért is ne? Mit számít az? A halálban is van valami, ami az élethez köt, nem? Más nem, a virágok az ember sírján. Azok legalább szépek! Persze nem bánnám, ha előtte még jól megkefélnének!
ERIKA (monoton mormogással Szilvia felé): Nem engedem, hogy közénk állj! Nem engedem, hogy közénk állj!
SZILVIA: Mi van? Hagyj már, kit érdekelsz? Csak próbálom feldobni a hangulatunkat! Mi mással is lehetne, mint egy jó kis nyikknyakkal? Itt különben sem ér semmit a romantika. ERIKA: A szerelmet nem akadályozza a szemét bűze!
SZILVIA: Te álmodozol, kisanyám! Kérdezd már meg ezt a Lacit, akar-e egyáltalán?
LACI: Én inkább rögtönöznék egy jó kis angolórát, mert itt mást alighanem nem tehetek, aztán majd jön biztos egy kis segítség. Végül is, valamikor csak ki kell ürítsék ezt a kócerájt.
ERIKA: Ez az én álmom. A kukát csak akkor ürítik, amikor én úgy gondolom.
SZILVIA: Na már, most már, minek képzeled magad, he?! Mindent lenyelek, de ezt már nem vagyok hajlandó.
KRISZTA: És ha tényleg ott vagyunk?
NATÁLIA: Ne legyen gyerekes. Eddig olyan jól csinálta, miért rontaná el?
KRISZTA: Úgy gondolja?
NATÁLIA (megsimogatja Kriszta arcát): Bár fiatalabb lennék 50 évvel!
ERIKA: Tudom, nem hisznek nekem, de egyedül csak én tudom, mi lesz ennek a találkozásnak a vége, és azt nagyon jól tudom, és értem. Az első kudarcok megtanítottak, hogyan uraljam az álmokat, és az álmaimban mindig sikeres vagyok. Soha nem tévedtem még. A szerelmemet megismerem ezer közül is, még egy szemétkuka alján is. Este, mikor rágondolok, az ágyékom bizseregni kezd, s ez az érzés az agyamig hatol. A kávéházban, ahol mindig meglátom őt nincsenek fények, nincs semmi, ami hozzá elvezet, de lent és fent érzem, hogy ő az, aki az álmomban hirtelen megcsókol, és eltűnik. Mert mindig meg kell ölnöm, hogy örökre az enyém maradjon!
SZILVIA: Ez valami hites duma? Távol légy alacsony tömeg? Asszed bekomáljuk?
LACI: Kérem, hagyja békén őt, inkább vegyük át a feltételes jövő időt!
ERIKA: Nem engedem, hogy közénk állj!
SZILVIA: Tudod, még tetszene is, amiket mondasz, csak mindig azt hiszem, egy mesekönyvet lapozok, túl azon, hogy most egy kuka alján csicsergünk. Amúgy meg lehet cseszni a szerelmet, én mondom. Jobb, ha felnyitod a szemeidet, mielőtt nagyot hasalsz.
KRISZTA: Nem csodálom, hogy a férje így kiadta az útját, most már tényleg nem csodálom.
 SZILVIA: Napocska, ne hívd ki magad ellen a sorsot, mert nyissz, és levágom a fürtjeidet! (nevetve Kriszta felé kap a kezével)
KRISZTA (Natáliához hátrál, aki védelmezőn átkarolja): Furcsa gyűlölet ez..."
(nevetve Kriszta felé kap a kezével)
KRISZTA (Natáliához hátrál, aki védelmezőn átkarolja): Furcsa gyűlölet ez...
SZILVIA: Rohadtul romantikusak lettünk. És most?
ERIKA: Itt csak én dönthetem el, hogy mi lesz. Ha azt akarom, hogy ne légy, akkor nem leszel.
SZILVIA: Gondolom, megölsz. Az uram után a vízözön!
LACI: Azt hiszem, épp itt az ideje, hogy győzzön a férfiúi racionalitás a sok csacskaság felett. Nos, felejtsünk el mindent, ami zagyvaság, mese, miegymás, és energiáinkat fordítsuk a túlélésre. Ha találnék valami kemény tárgyat, talán tudnék egy lyukat ütni ebbe a bádogoldalba, és azon akár kis is láthatnánk, és a hangunkat is meghallanák!
KRISZTA: Imádkozhatnánk is, nem?
NATÁLIA: Kislány, az imádsággal mit sem érsz egy ilyen helyen. Ide nem lát le az Isten..., de miket is beszélek, az ember megbolondul itt.
SZILVIA: Miféle túlélésre gondol? Csapoljuk meg egymás zsírját, ha megéhezünk, vagy mint a filmben, faljuk fel egymást?
LACI: Nem ilyen könyörtelen dolgokra gondoltam, pusztán egyfajta ötletelésre, ami megoldja a problémánkat! Ne adj isten, konkrét tettekre, ami férfi szemmel nézve sem tűnik fecsegésnek...
NATÁLIA: Tessék, és maga beszél? Azért nem hazudtolja meg magát, még ha olyan ártatlan nőies arca is van! Hímsoviniszta!
SZILVIA: Miért is nem vagyunk barátnők, mami? Ez a duma most nagyon bejött.
LACI: Maguk aztán igazán konstruktívak, mondhatom.
SZILVIA: Ne pörköld már magad, az amazonok közt egy ilyen férfi is rabszolga, mint maga!
KRISZTA: Én azért nem bántanám. Olyan kis lelkes, és ráadásul finom úriember.
NATÁLIA: Ne tévesszen meg a sárm, és holmi külsőség. Veszélyes az ilyen, csak még nem tudjuk.
LACI: Ez hihetetlen. Kezdek rájönni, miért is vagyunk itt. Én nyilván a sok maszturbálásért, maguk meg elrontott női mivoltuk miatt. Ezek után csodálkoznék, ha kijutnánk.
ERIKA: Ne légy ennyire ellenszenves. Most, hogy megláttam az arcod, hogy végre itt lehetek, és megérinthetlek, nem akarom, hogy pillanatok alatt széttörjön bennem a vigasz tükre.
LACI: Azt hiszem, soha nem akartam ilyen helyzetbe kerülni, de nincs mit tenni. Rendben hölgyeim, megadom magam. Azt csinálnak velem, amit akarnak. Javasolhatom a keresztre feszítést, bár az ilyen helyen meglehetősen nehézkes. Akkor csak szedjenek ízekre, és táplálkozzanak a húsomból.
NATÁLIA: A lakomát majd később. (a falhoz lép, simogatja, és felfelé nézeget) Kellene egy erős kéz, aki kihúz minket. Akárhogy is, maga erre a legmegfelelőbb.
LACI: Nem tudom, apám mit komált annyira a nőkön. Eddig azt hittem, én vagyok esetlen, most látom csak, hogy maguk milyen esendők. Mégis mit tudnék én tenni? Ahhoz, hogy felhúzzam magukat, éppenséggel fent kellene lennem.
SZILVIA: Legfeljebb majd hágcsót fonunk a beleiből, és lasszóként feldobjuk, na?
ERIKA: Nem engedhetem tovább! (Szilvia felé legyint, mire ő megdermed)
KRISZTA: Azta! Ez most komoly? Ezek szerint tutira benned vagyunk, vagy az álmaidban, vagy mi?
LACI (kerülgeti a megdermedt Szilviát, legyez a szemei előtt, de semmi): Ennek annyi... Ez téboly! (Szilvia eltűnik a sötétben)
ERIKA: Nem engedem, hogy bárki megsértse a szerelmem. Te vagy, aki miatt még mindig nem ébredhetek fel.
LACI: Szerintem akkor project english, part one
NATÁLIA: Na bumm! Akkor ezek szerint Bastettel mi van? Ugye azért mi még létezünk? És ő is?
ERIKA: Engem nem érdekel, hogy léteznek-e. Különben sem tudom, mit keresnek az álmomban. Csak érte álmodom.
KRISZTA: Tényleg, elég érdekes, hogy mi is itt vagyunk. Egy kicsit kilóg a lóláb. Legalábbis az agyam nem bírja ezt most befogadni. A múltkor a Kávás Csabi csinált velem ilyet, mikor szex előtt a kezembe nyomta a spanglit. Nem mondom, hogy nem visítottam az örömtől. De most nem érzem a fű szagát...
NATÁLIA: Remélem, máskor okosabb leszel! Nézz rá... (Lacira mutat)
LACI (inkább csak magában beszél): Do you know my interesting willow? You can see behind the big mountain.
ERIKA: Nem értem, miért nem tudom kizárni magukat önmagamból. A múltkor, miközben ott gubbasztottam egy teáskanna mellett, egyre csak azt gyakoroltam, hogy egyedül tudjak lenni idebent. Azt hittem, sikerül, erre még mindig itt vannak.
NATÁLIA: Nos, kedves álmatag hercegnőnk, szeretném, ha felébrednél, és végre minden a maga helyén lenne újra, ahogy eddig. Én Bastettel, a többiek meg ott, ahonnét iderángattad őket. Talán még ezt a fiatal lányt megőrizhetném (magához szorítja Krisztát), de nem, maradjon minden a régiben. Én a gyászomban, a macskámmal.
LACI: And what about your patience? I really want to know your feelings.
ERIKA: Én meg azt szeretném, ha végre csak kettesben lehetnék vele!
NATÁLIA: Na, ez mellettünk nehéz lesz, főleg mellettem, mert én mindjárt robbanok, és annak rossz vége lesz. Szörnyen hisztis tudok lenni, és akkor kő kövön nem marad. Nézd, igazán nem akarlak megbántani, de most már ébredj fel, vagy mit tudom én, csak fejezzük be!
ERIKA: Ha befejezem, talán soha nem látom viszont.
NATÁLIA: Ugyan már, ezt az arcot mindig látom a körúti zsidóiskolába bemenni, mert mellette van az én Bastetem orvosa. Már beugrott, honnan ismerős a figura. Szóval, ott megtalálja. Ráadásul nem egy nagy durranás! Ilyet bármelyik lepukkant kricsmiben talál a WC-n szexlapokat gyömöszölve a zsebében. Amúgy beszél angolul?
ERIKA: Nem nagyon. Jó is lenne tudni, miket beszél itt össze, mert egészen megijeszt. Féltem őt.
NATÁLIA: Akkor meg kérdezze meg, hol tanít, és menjen oda nyelvelni!
KRISZTA: Nem értem ezt a szerelmet. Csak úgy megálmodja, és kész! Te figyelj csak, hogy lehet ezt elsajátítani? Jó lenne tudni, szeretnék én is ilyen hókuszpókuszokat, meg férfivarázslatokat!
NATÁLIA: Te csak maradj veszteg. Ő meg alkosson végre valamit.
ERIKA (ismét legyint egyet, és Natália és Kriszta is megdermed, majd eltűnik a sötétben, a fény most csak Erikára és Lacira vetődik): Előbb kellett volna, de most végre magunk vagyunk. Tudod, régóta meg akartam osztani veled valamit.
LACI (továbbra is mormogja az angol szavakat): And how can I go to the other side with a glass of whiskey in a sunday morning?
ERIKA: Amint megtudtam, hogy te vagy az, aki születésemkor is ott volt, és megérintett, megszakítva mindent, ami anyámmal közös volt. Amikor megéreztem az illatodat a fasoron végigsétálva, amikor hallottam a hangod, és az átsiklott a szívemen, akkor tudtam, ki vagy nekem, és hogy hol keresselek ezután. Soha nem szeretnék felébredni, mert most találtalak meg igazán. (megölelné Lacit, de ő hárít)
LACI: Ugyan, ez butaság. Még hogy én meg az anyja, vagy mi? Ön szép, aranyos, de nem tudnék önnel mit kezdeni. Jöjjön majd el egy angolórámra, hátha ott több hasznomat veszi.
ERIKA: De... Ezt nem így akartam. Nem akarom, hogy ezt mondd.
LACI: Márpedig ezt mondom. Nem akarok én semmibe belebonyolódni, jobb nekem egyedül. Az öreg hölgy is megmondta, reménytelen vagyok.
ERIKA: De én nem így gondolom, sőt...
LACI (ingerülten): Elég a komédiából, ébredjen fel! Az egész bolondságból nem lesz semmi. Nem szeretem, csak amolyan jóérzésként él bennem. Szerintem az álom miatt van. Nap, mint nap a saját nehézségeimmel küzdök, recskázok a végtelen időben, és soha nem találok kapaszkodót. Ez az én igazi énem, elviselhetetlen.
ERIKA: Akkor talán én tudok tenni valamit érted. Csak engedd, hogy megértsem, ki vagy. Még nekem is olyan új az egész. Igazán még nem találtalak meg, de ennyire közel még nem éreztelek.
LACI: Eh, rajtam nem segítenek a szavak. És ráadásul az álmában vagyunk? Akkor hol a testem most?
ERIKA: Amit érzel, csak az van. Nem kell több. A tested felesleges hús, engem nem érdekel.
LACI: Mégsem tudok mit kezdeni magával, képtelen vagyok, és ahogy erőlteti csak még jobban taszít! Pont olyan, mint az apám női voltak. Soha ne láttam volna őket!
ERIKA: Hát ismét nem vagy hajlandó átugrani azt az apró kis falat, melyet köddel fontál magad köré?
LACI: Ugyan, mit tud maga az én korlátaimról! Csak épp beszélek itt össze-vissza.
ERIKA (sírni kezd): Ezt biztos csak a félelem mondatja veled, de tőlem ne félj, kérlek! Annyira vártam ezt a pillanatot, és most hamarosan szertefoszlik? Nem teheted ezt velem! Mindenemet erre tettem fel... Nem teheted, érted?
LACI (kikel magából): Elég volt! Ébredj fel! Ébredj fel végre, te szerencsétlen, és ne kínozz tovább!
ERIKA: Az én kínom mindkettőnket megöl. Nem veszed észre?
LACI: Jó, mit vársz tőlem? Én csak annyit, hogy felébredj, megértetted, te önző szuka! Ébredj már fel, az isten verjen meg...! (hirtelen megragadja Erikát, és pofon üti)
(elsötétül minden, szünet, majd gyenge macskanyávogás hallatszik)
NATÁLIA (csak a hangja): Bastet?! Bastet te vagy az? Gyere elő, indulnunk kell, és nem találom az üvegemet...

Függöny.