A TEHETSÉGKUTATÓ PÁLYÁZATRA BEÉRKEZETT PÁLYAMŰ

Jelenetünk kezdőképe: öt szereplőnk közül négyen egy üléssorban. Szilvia, Erika, Natália, Kriszta. Székek tömkelege jelzi: a színpad most tulajdonképpen egy nézőteret jelöl. Szereplőink körül további székek, Erika és Natália között az egyik szék üres. Szereplőinket szemből látjuk, amint éppen egy színdarab záróakkordjait nézik. (Igazából eképpen olyan, mintha bennünket, igazi nézőket bámulnának szuggesztíven.)

Jobbról megérkezik ötödik szereplőnk, Laci. Nagyon lekéste a darabot. Ahogy az üres szék felé oson zavartan, önkéntelenül is felállítja a nézősort, szereplőink ugyanis megpróbálnak átlátni rajta, nyakukat nyújtogatják, a színpadot figyelik igencsak.

Ahogy Laci leül, szinte azonnal vége is a darabnak. Vastaps van, hosszú, kimerítő másodpercekig. Szereplőink is tapsolnak, bár látszólag nem tudják eldönteni, hogy szívből tegyék-e vagy sem. Lopva néznek egymásra, kis zavarodottsággal, de egyértelmű: valahonnan ismerik egymást.

A vastaps leül, szereplőink meghökkenten, magukba roskadva ülnek tovább. Időnként átengedik a nézőtérről távozókat, de ők, valamilyen sokktól bénítva, tovább ülnek. Ahogy a többi néző eltávozik, stadionhullámzást látunk kisléptékben.

JELENET:

LACI: Elnézést kérek, kezitcsókolom. (Leül. Kezében egy újság, valószínűleg Népszabadság, ölébe teszi.)
MIND (szórakozottan, de udvariasan visszaköszönnek, Kriszta mosolyog is egyet, ölbe tett keze megrebben, de visszafogja.)
LACI (kibontja inge legfelső gombját, kényelmesre fészkeli magát, mintha legalábbis nem a darab végére érkezett volna, és a mellette ülő Natáliához fordul): Bánnom kell, hogy lemaradtam... valamiről?
NATÁLIA: Bánhatja, kedves Laci.
LACI: Hoppá! (Elmosolyodik, meglepetten, mutatóujjával Natália felé int játékosan.) Középhaladó szint, ugye? Keddenként látom, ha jól emlékszem.
NATÁLIA: Ugye? Mekkora butaság, az én koromban angolt tanulni! Pedig amit fölszedek azokból a vicces videókból az internetből, az pont elég lenne a magamfajta... macskás öregasszonyoknak.
ERIKA (hitetlenkedve fordul Natáliához, konspiratív suttogással kérdezi): ... a Muszkli?
LACI: Ne haragudjon. Nem emlékszem minden diákomra név szerint.
NATÁLIA (kezet nyújt): Szólítson Natáliának.
LACI: Tolcsvári László vagyok. (Rövid, zavarodott szünetet tart.) Amint azt látszólag... tudni tetszik.
NATÁLIA: Az előbb láttam egy drámát, ami az Ön életéről szólt, László. Persze hogy tudom a nevét. Felismertem.
LACI (bólogat, megengedően mosolyog): Akkor tényleg bánhatom, hogy lemaradtam... a saját életemről.
NATÁLIA: Nevessen, drága, nevessen. Kedves Tolcsvári László, angoltanár. Alapítványi zsidó iskolában tanít, de bármit is hisznek a rokonai, nem keres annyit, mint szeretné. Évek óta egyedülálló, és még az apjának is jobb női vannak. (Megérinti Laci hirtelen megkövült arcát.) Pedig milyen aranyosan áll... ez a kis feminin... bajusz.
LACI (elmosolyodik, érti. Vagy nem. De bólogat): Nem is keddenként jár, hanem péntekenként, a kezdőkhöz. Nekik minden marhaságot elmesélek, amikor nem figyelnek oda.
NATÁLIA: Érdekes darab volt, mert nem csak Önről szólt, hanem rólam is. Az én életemről is. Egészen részletesen. Na jó. (A többiekhez fordul.) A mienkről.
SZILVIA (megpróbál felállni): Elnézést, kimennék... Mert ez őrület, és nekem nincs kedvem... nekem nem szabad... bocsánat... (Megpróbál kimászni a széksor előtt.)
NATÁLIA (utánaszól): Szilvia, kérem, maga is ugyanúgy benne volt a darabban, kérem. Üljön már vissza.
SZILVIA (lehorgasztott fejjel visszaoson, mint akit rajtakaptak. Leül, nagyon hallgat.)
KRISZTA (részvéttel Szilvia felé fordul): Szilvia, te tényleg... idegösszeroppanás előtt állsz?
SZILVIA (sóhajt, bólint): Úgy. Személyesen.
LACI: Mind... ismerik egymást?
NATÁLIA: Együtt járunk angolórára. Laci kedves, magához.
LACI (őszintén meglepődve): Szép, hogy ilyen kedves kis közösségeket... öh... építek. Hogy színházba is együtt. Legközelebb vadásszanak le valami jó angol nyelvű előadást. Ha van olyan. Van olyan?
ERIKA: Ez amúgy teljesen véletlen, így együtt. Mármint a színház.
KRISZTA (kis szünet után, aggódva, még mindig Szilviára figyel): És... most... jól vagy?
SZILVIA (szaporán, aprókat bólogatva): Mindjárt. Mindjárt roppanok, köszönöm.
KRISZTA (felvonja a szemöldökét, Szilviától Natáliához fordul): Maga volt az egyetlen, akiben nem voltam teljesen biztos. De így... így... Akkor ezek szerint mi voltunk a darab... a dráma öt főszereplője.
ERIKA (a hajához nyúl, belesimít): Én felismertem magam. Már az első percekben.
SZILVIA (Erikához, fojtottan ijedt hangon suttogja): Nekem ez ANNYIRA nem jön be... Inkább megijeszt...
LACI: És? Engem ki játszott?... Valaki híres?
SZILVIA: ...az egész. Honnan tudják, ki vagyok?
KRISZTA: Gyerekkorban tényleg azt képzeltem, írnak RÓLAM egy darabot. Majd. A halálom után. Ennyire hamar, na, ez egy kicsit meglepett. (Felkuncog.)
NATÁLIA (Kriszta fele fordul, bólogatva): Ugye, kedves? Nem kéne ehhez híresnek lenni, vagy ilyesmi? Vagy legalább valami FONTOSAT csinálni az életben?
LACI (próbál választ kapni, bárkitől): Micsoda shit. És legalább jól játszott? Bárki is volt az?
SZILVIA: De honnan tudta... a RÉSZLETEKET?
LACI: Kicsoda, honnan tudta?
NATÁLIA: Na látja, László, ez a kérdés. KICSODA.
ERIKA: Valamiféle közös ismerősünk lehet. Nekem van egy barátom, aki külsős bedolgozó a Literánál.
KRISZTA: Lecsekkolhatjuk iwiwen, de ez engem nem érdekel. Az sokkal inkább, hogy MIÉRT pont rólam. Rólunk. Mármint TUDOM, hogy életünk tele van fordulattal...
SZILVIA: Én néztem a meghívón, de nem írja rajta, kié a darab. Ki írta.
LACI (előveszi a meghívót, közelebbről megnézi): Tény. És a darab címét se írja.
SZILVIA: Látja, az fel se tűnt.
ERIKA: A borítékon nincs küldő. Először azt is hittem, valami vicc, vagy olyasmi.
KRISZTA: Akkor miért jöttél el, Kriszta?
ERIKA: Ingyen? Miért ne? Semmi dolgom se volt... más.
LACI: Belefért. (A meghívóval a térdét ütögeti.) Van később egy állófogadás is.
SZILVIA: De a nevünk rajta volt a borítékon, tehát... a nevünket nagyon jól tudták, nem?
KRISZTA: Ha már színdarabot írtak rólunk, akkor na persze. Én színésznő vagyok, és szerintem ez egy jól megírt darab volt. Kis TÖRÉSEK itt ott, de a megfelelő színészi játékkal... Nem is volt rossz.
MIND (maguk elé merednek, hosszas, érthetetlen csöndben.)
NATÁLIA: No és persze jelenetről jelenetre... valós.
SZILVIA: Mondom én: valami gyanús. Itt. HONNAN tudott rólunk mindent, de mindent?
ERIKA: De tényleg szépen megírták. (Fejét a kezébe hajtja, előrehajol.) Mármint szépen megírtak. (Bólint, igazolja magát.) Felkavaró volt.
LACI: És igaz is?...
ERIKA (szomorúan, csendesen, a tenyere mögül): Minden egyes mondata.
KRISZTA (egy kisebbfajta eskü erejével bólint): Minden jelenet. Abszolút majdnem.
LACI (Erikához fordulva): Ne szomorkodj, kedves... Erika. Ne szomorkodjon... Amúgy nem emlékszem, tegeződünk? Tegeződhetünk?
ERIKA (hirtelen, minden látható ok nélkül bőgni kezd. Előrehajol a székén, fejét két kezébe hajtva hangosan rázkódik a zokogástól.)
LACI (fojtott hangon Natáliához fordul): Mit mondtam?
NATÁLIA (lassan vállat von.)
LACI (aggódva, de hülyén, megérinti Erika vállát): Jól vagy? Bármit is mondtam, biztos, hogy valójában az... ellenkezőjét gondoltam.
ERIKA (nem emeli fel a fejét, de még hangosabban felzokog, és jobb kezének hüvelykujját felnyújtva inti: Minden oké!)
MIND (torokszorító illedelmességel várnak, a csendet csak Erika zokogása kavarja.)
ERIKA (felegyenesedik, sóhajt): Semmi, semmi... Csak... a darabból... az a jelenet. (A színpad felé int, majd az orrához nyúl, megpróbálja egyetlen gyors mozdulattal letörölni minden könnyét, és féligmeddig mosolyt is fakasztani a kisujjával, de nem sikerül.) Amikor elmondom, hogy otthagytam a fotósulit. A legrosszabb, hogy igazán, de TÉNYLEG fingom nincs, hogy miért nem akartam fotózni soha többet, ha már elvégeztem azt a kurva képzést. Az a rengeteg kedd és csütörtök délután, amit rábasztam, értitek? (Újra elbőgi magát, de szinte azonnal felegyenesedik, és megszívja az orrát, egyszerre hárman nyújtanak neki papírzsebkendőt, Laci hirtelen zavarában letép egy darabot a kezében tartott Népszabiból, azt nyújta feléje. Erika int, rövid sóhaj után folytatja.) Hazudtam, hogy a Nikonomat egy baszatlan csaklizta el a hetesen. Ez akkor se volt igaz. És most se igaz. És itt a darabban se igaz. Egész egyszerűen OTTHAGYTAM a kamerát a buszban, értitek? Nem ellopták. Otthagytam. Hogy vigye, aki akarja, mert én nem akartam látni többet.
LACI: Egy Nikont? What a shame.
ERIKA (reszkető csuklókat lendít Laci felé): Akkor tegeződjünk, jó? Leszarom a Nikont, érted? Még mindig leszarom. És a legrosszabb... a legrosszabb... (Levegőért kapkod.)
NATÁLIA: Erika drágám, nyugi... nyugi... egy kis levegőt...na...cccc, cccc.
ERIKA: ... a legrosszabb, hogy NEM értem, miért szarom le! Most sem értem, hogy miért szarom le! Mi változott meg, hogy egyik percről a másikra elvesztettem az érdeklődésemet... egy... egy CSOMÓ dolog iránt?
KRISZTA (indulatosan felpattan): Egy kamera! (Feláll, elrohanni készül, fúj, legyint, visszaül.) Erika, egy szaros kamera. Én a PASIKAT vesztettem el örökre. Minden egyes pasit, érted mi az, Erika? Érted, hogy az mekkora veszteség? Az összes göndör... szőke... sármos... torokhangú... bőrillatú, ennivaló pasast, akikért ölni tudtam volna, ha van a kezemben elég erő, hogy öleléssel fojtsak.
SZILVIA (nyugtalanul gesztikulál): Na most akkor... most akkor ömlengjük itt. Na. Lelkizzünk. Sajnáljuk itt egymást. Nem elég, hogy magunkon bőgünk naphosszat, angolórán és azon kívül és mindenhol. (Apró zacskót vesz elő, körbekínálja, erőltetett visszafogottsággal operál kényszeredetten.) Bonbont, valaki?
LACI: Lányok, lányok, nyugi.
KRISZTA (Visszaül, belassulva, szomorúan elmosolyodik): Képzeljétek. Ezt soha, senkinek még nem meséltem el. (És bánatosan, megalázottan felvihog.) Hazamegyek egyik nap, nyitom a netet.
SZILVIA (Ideges rebbenésekkel, csak magának mormogja, miközben egy bonbont bekap): Magunkon bőgünk. Reggeltől estig. Az idegösszeomlás szélén.
KRISZTA: Nyitom a netet. (És mutatja is, amint nyitja a netet, egeret rángat.) Nézem a beérkező levelekben a pasik képeit. Nem nagy eresztések. Onlájn párkereséstől mit vár az ember. De napi nyolc-tíz levél, amit ÉRDEMES elolvasni, rutinnal ki lehet szűrni a jobbakat már az inbokszból. Nézem a képeket... a jó fotóktól azonnal nedvesedek. (A többiek felé fordul, a dühe a pillanat hevében éppen sehol.) Ne mondjátok, hogy ti nem nedvesedtek a jó férfifotóktól. (Erika behallgat, Szilvia tanácstalanul lenéz a földre, Laci kicsit késve, de öntudatosan ráz nemet a fejével.)
NATÁLIA: Én emlékszem, hogy igen... de az ugye... hogy az mennyire régen volt...
KRISZTA (hirtelen fordulattal újra dühösen sziszegve): Akkor majd mesélje el nekem is, Natália, mert ÉN már nem emlékszem. Mert én attól a bizonyos naptól többet férfiaktól nem jöttem lázba. Csak a lányoktól. Lányok lányok alatt, meg felett, meg minden. (Erikához fordul, hirtelen lendülettel.) Na most kérdezz rá, Eri: értettem én valamit is az egész hirtelen változásomból?
ERIKA (szófogadóan, mert időközben kissé lenyugodott): Értettél te valamit...?
KRISZTA (a kérdés közepén bevág egy roppant félmozdulattal): Egy FASZT értettem. Semmit se értettem. A darab könnyen elintézi: leszbikus vagyok. Tényleg az vagyok. De a kérdésre, hogy miért, ki az isten ad választ?
SZILVIA (közbeszól, kapkodva, mintegy mentegetőzve): Én... én nem engedhetem meg magamnak, hogy idegeskedjek. Láthattátok a darabból is, az idegösszeomlás szélén állok, és bármikor áteshetek. Nem engedhetem meg magamnak, hogy mérgelődjek, hogy dühösködjek, hogy csapkodjak... (Egyre hangosabban beszél, majd hirtelen visszafogja magát, kényszeredetten nyel, amitől a hangja is vékonyodik egy csikarásnyit): ...vagy hogy hangos legyek. Az idegösszeomlással nem lehet viccelni. De ti csak... (és int, mintha előreengedne valakit egy nemlétező forgóajtónál) ...idegeskedjetek helyettem is.
LACI (széttárja a kezeit, majd összecsapja, rezumál): Jó. Mindenkinek vannak ilyen sztorijai, okay? A darabban láttátok, amit láttatok, bármi is volt az, de... de például mikor tűnt el anyám? Mikor kezdett el apám idegen, szagos nőket hazahozni? Egyik pillanatban van anya, másik pillanatban nincs, a muttert lehúzták a klotyón. (Kissé lecsendesedik.) Azt mondják, nem emlékszem a részletekre, mert még kölyök voltam.
NATÁLIA: Mennyi?
LACI (meg se várja a kérdés végét): Huszonkettő. Annyi voltam. Hu, szon, ket, tő. Igazán emlékezhetnék rá, nem? Ehelyett... ehelyett olyan az egész, mintha valaki átugrott volna az életemen... mintha valaki kitépte volna.... az életemből az első pár száz oldalt. (Szünetet tart, majd Szilvia felé fordul, lemondóan.) Adjon, kérem, egy bonbont. (És vesz.)
KRISZTA (maga elé néz, megrázza a fejét, keserűen felnevet): Emlékeztek a darabban arra a részre, ahol elvesztem a fonalat? PONT ugyanúgy történt. Főpróbán voltam. A Nemzeti akkori igazgatója ott ült a bal felsőben, mert ott jól el lehetett bújni a színpad elől. Mondom a szövegem, és hirtelen... mintha kifújták volna a fejemből. (Felnevet.) Hirtelen meg is könnyebbültem, mint amikor fingik egyet az ember. (Laci felkuncog, Kriszta szigorúan mordul feléje.) A nők is finganak, Laci. A szőke nők is. (Visszafordul Natáliához.) Egy pillanat alatt minden megváltozott. Más ember voltam, és hiába próbáltam Csehovra meg az... ARCKIFEJEZÉSEMRE gondolni, folyton az ugrott be, hogy meg kéne tanulnom olasz kaját főzni. Mintha legalábbis az lett volna a KIBASZOTT életem kibaszott célja. Na, és onnantól kezdve egy ideig az is volt, képzelhetitek. (Megint felnevet, emlékek csiklandozzák, bordaszinten.) Még az utálkozó grimaszom is eltűnt, pedig az MENNYIRE fontos volt a jelenetnél!...
LACI (újra széttárja a kezeit, ujjával a levegőt mozgatja): Kívácsiak a tanáruk őszinteségi rohamára? Akkor legyen: én nem emlékszem, mikor lettem ilyen magányos. (Belemélyül, magában oszt, kicsit szoroz.) Főleg arra nem, hogy miért lettem olyan ember, aki SZERETI, ha magányos lehet. Valószínűleg az én döntésem volt, de nem igazán értem, mi értelme volt átmenni... átmenni magányosba. Mondják már el nekem: ez HOGY jelent meg a darabban?
KRISZTA (mintegy magának): Amúgy is, mit láthattam a színjátszásban? Hiszen látszott a darabban is, olyan rossz komika vagyok, hogy az engem alakító színésznő is egyszerűen borzalmas. (Lehűl.) Biztos okom volt egyik napról a másikra jobban hinni a mascarponéban, mint a drámákban.
NATÁLIA: Jó, hát gyerekek, nem akarok lemaradni. Istenkém tudja, nekem is legalább négyszer-ötször fordult az életem akkorát, hogy most nem értem, miként is dolgoztam fel magamban az egész változást. (Felnéz.) De köszönöm, hogy adtál annyi erőt, hogy megtegyem. (Maga elé néz.) Mindig is kutyám volt. Egy aranyos, ronda kan. Egy pörgős kis vadállat. Ó, hogy imádtam...
ERIKA (kissé panaszos, könnyáztattafátyolos hangon): De... de most egy macskád van. Legalábbis a darabban. A Muszkli.
NATÁLIA (legyint, felvihog): Pontosan! Vicces, mi? Pontosan! Amúgy Bastet, nem Muszkli. Elhiszitek, hogy én világéletemben kutyás voltam, de csak azelőtt, hogy macskás nem lettem? Nem is macskás... sziámis?
LACI: Merthogy?
NATÁLIA (elégedetten hátradől): Egyik napról a másikra. Ne kérdezzétek. Hazamentem, és egy kutya helyett volt egy macskám. Na jó, nagyjából ugyanakkora.
ERIKA (valóban sokkolva): He? Csak... úgy?
NATÁLIA: Csak úgy. Elcseréltem. A nevet megtartottam, a kutyám is Bastet volt, jól eltalált név ez, mert semmit se jelent. (Legyint, mint akinek az ilyen amúgy számíthatna, de mégse.)
ERIKA (majdhogynem gyerekes aggodalommal a hangjában): Én mi történt Bastettel? Mármint a kutya féle verziójával.
NATÁLIA (suttogva, konspiratíve közelebb hajol Erikához): Nem emlékszem... Kicsit öreg vagyok már, lehet. Az öregeknek csak jobb egy macska, mert puhább. De-nem-em-lék-szem-a-rész-le-tek-re, ha érted, mire gondolok.
ERIKA (hasonlóan visszasuttog, de előtte körülnéz, és száraz torokra nyel): Én... Egy ideje már nem álmodom.
NATÁLIA (szinte vidáman legyint): Erika kedves, én SOHA nem álmodok. Se nem álmodozok. Egyik se nagy veszteség.
ERIKA: Na jó, de... de én évekkel ezelőtt minden álmomban megöltem valakit.
SZILVIA (hosszas hallgatásából hirtelen robban ki): Hah! Én is MINDEN álmomban megölök valakit. Konkrétan a férjemet. Minden álmomban más halálnemmel végzi. Konkrétan az a disznó. Az a mocsok, perverz alak! (Már majdnem üvölt, de észbekap, lihegve fordul Laci felé). Nyugtassatok meg, jaj, nyugtassatok meg. (Kikapja Laci kezéből az újságot, legyezi magát.) Ne engedjétek, hogy kiboruljak. Az idegösszeomlás szélén állok, nekem nem szabad dühösködni.
LACI: Szilvia kedves, nyugodjon meg.
SZILVIA (Lacihoz várja az újságot, újra üvölt): HOGY a fenébe nyugodjak meg? Hiszen láttátok a darabban is! Elment, itthagyott!...
LACI (felveszi a leesett újságot, aprókat nyög): No meg... még egy dolog az angoltanáruktól.  A maszturbálás. Úgy érzem... szerintem biztos volt róla szó a darabban, mert az ilyen... pikáns, az ilyet szeretik az írók. Szóval nincs miért kerülgetni, ugye. És bocs, hogy így bedobom, így csak, de milyen dolog az, hogy valaki harmincévesen megunja a maszturbálást, egyik napról a másikra? EGYIK napról a MÁSIKRA?!
ERIKA: És mostanában már nem ölök meg senkit álmomban. Lehet, hogy azért, mert EZ, ez ITT, ez egy álom. (Felnéz a többiekre, reménykedve.) És egy álomban nem lehet álmodni, ugye?
SZILVIA (kissé lenyugodva sóhajt): És nem is akkor törtem össze, amikor elment. Akkor nem is érdekelt. Ki is röhögtem, akkora kis csomagot vitt magával, én cipeltem le neki a negyedikről... (Elsírja magát, a hangja darabokra törik.)... azt hiszem, még a fogkeféje se fért be a kistáskába, azt külön vitte egy uzsonnás-zacskóban... és errefel... négy év múlva elkezd HIÁNYOZNI...  reggel arra ébredek, hogy jajistenem, hol a Pali...
LACI: Régen tűzoltó szerettem volna lenni, aztán egyik napról a másikra író, utána az se. ERIKA: Már az se?
LACI: MÉG az se.
ERIKA: A múltkor tükör előtt rájövök: amikor vadító voltam, akkor nem akartam az lenni, mostanában szeretnék az lenni, de már nem tudok.
KRISZTA (felugrik): Én egy ideig jó fejnek tartottam apámat. Egyik reggel arra ébredtem, hogy soha semmi nem taszított jobban, mint ő... (Visszaül.) Kivéve talán azok a pasik, akik fogpiszkálóval a szájukban mászkálnak szocializálódni meg moziba.
NATÁLIA (felugrik ő is, amúgy öregesen hadonászva): Elmennék Brazíliába, de egy évvel ezelőtt a konyhában rájöttem, hogy rettegek repülni. És ERRE befőtteltevés közben jöttem rá. Jó, mi?
SZILVIA (feláll, és a hirtelen lendülettől majdnem nevetve fuldokol): Na... de ezt halljátok be... Pár hónapja ROHADTUL bosszant, hogy úgy hívnak, mint egy kétrétegű papírtörlőt!
MIND (kisebbfajta hangzavar, egymás szavába gesztikulálnak, majd mindnyájan visszaülnek, valamennyire kitisztultan, derűsebben, de értetlenebbül, mint bármikor. Hosszas, majdnem fél perces teljes csend, ami már kínos lehetne, de mégsem az, csak üres, üres, üres.)
LACI (a beállt csendben előveszi a meghívóját, forgatja, nézegeti, látszólag röstelli megkérdezni, amit meg szeretne, aztán mégis megteszi): És hol lesz a fogadás?
NATÁLIA (majdnem teljesen lenyugodva): Azt írja, itt.
SZILVIA (dohogva): Ki halott még ilyet. Nézőtéren tartani egy állófogadást. Az állófogadáson állni kell, a nézőtéren ülni.
KRISZTA: Szilvia. Ez most, itt, így, ma este, MEGLEPNE téged?
ERIKA (vállat von): Ez a nézőtér nekem tök jó... büfének.
LACI: Ilyen erővel akár színpad is lehetne. Úgyis attól függ, honnan nézzük, nem? (A meghívóval szórakozottan ütögeti bal tenyere húsát.) Úgyis ez lesz az est fénypontja.
NATÁLIA: Tanár úr kérem, maga szerintem nem az előadásért jött, hanem a büféért.
LACI: Hát... na. De nem bánom, hogy valamivel hamarabb érkeztem... (Elhallgat, oldalról emberek sodródnak feléjük.)
SZÍNIGAZGATÓ (oldalról be): Áhh, itt vannak, itt vannak. A kedves... díszmeghívottaink. Hadd mutassam be... hadd mutassam be Önöknek a darab kedves íróját. Háy János, a díszmeghívottaink.
HÁY: Háy János, örvendek.
MIND (sorra kezet fognak vele, megilletődve.)
KRISZTA: Háy úr, az a rész, amikor... olyan merészen odavágok... az valóban úgy is volt. (Pironkodva pirul.) De meg se kérdezem, honnan szedte ezt a SOK részletet. Mármint az életemből szedte, de hogy... hogyan.
HÁY (legyint): Ne is kérdezze. Nagyon meg tudnám lepni.
SZÍNIGAZGATÓ: És itt... itt is van a darab kedves írója. Kárpáti úr, hogy van a keze?
KÁRPÁTI: Szo-szo. Kicsit begörcsölt a hidegtől. Mondták Önnek, hogy a felső páholyban találtunk egy patkányt?
MIND (Kárpátival is kezet fognak, de egy hangyányit még értetlenebbül.)
SZILVIA (kedélyesen, mint egy kígyó, Kárpátitól): Szóval mégsem Háy úr... a darab írója?
SZÍNIGAZGATÓ (közben hívogatólag integet hátrafele, elégedetten dörzsöli a kezét, jól érzi magát a teremtett csúcsforgalomban): Ó, dehogynem, ő is. Meg még hárman. Öt író összesen, kérem. Pardon, négy író, meg egy hölgy. Egy HÖLGY író. Erre, kérem! Talpig nő. Meg persze író. Majd később őt is bemutatjuk, de... az író urak (Háyhoz fordul) gondolom megéheztek a darab alatt. Elkísérem Önöket a salátabüféhez. A cézár SZENZÁCIÓS. (Színigazgató, Háy és Kárpáti udvariasan el.)
MIND (meghökkenten visszaülnek, Erika majdnem a széke mellé, Natália fogja meg a könyökét, visszairányítja.)
NATÁLIA: Öt író? Öt külön író?... Nem csoda, hogy nem fért ki a meghívóra.
LACI (értetlenkedve): Mire kell öt író egyetlen darabhoz?
KRISZTA (némi megengedhető izgalommal kifele int, mint aki valamiféle felismerésben reménykedik, Erikához szól): Az, az ott Garaczi... egyszer játszottam egy darabban, amit ő írt. Így közelről is...
ERIKA: Az nem lehet Garaczi. Azt a lányt, a szőkésbarnát ismerem. Évfolyamtársam volt, a Spiegelmann.
KRISZTA: Nem, nem az. Mellette. A férfi.
LACI (még mindig nem érti): De MIRE kell ÖT író egyetlen darabhoz?
KRISZTA (lelkesedik): Szóval akkor szerintem Garaczi is egyike az öt írónak. Garaczi ÍRT rólam egy darabot?...
ERIKA (röviden, gyorsan leszögezi): Rólunk.
NATÁLIA: Látja? Öt író, és mi is öten.
LACI: Strange.
NATÁLIA (gyanúval): Aha. És öt nagyjelenet.
SZÍNIGAZGATÓ (be): Ahogy ígértem, a hölgy, a hölgy író. Erdős Virág. Kedves Virág, a díszmeghívottaink. Tessék.
ERDŐS: Jó napot kívánok. Virág. Most kivételesen (laposan pillant a Színigazgatóra) inkább író, mint nő. Hogy tetszett a darabunk?
ERIKA: Nagyon megérintett. És köszönjük. Csak nem tudjuk, igazából...
ERDŐS (legyint): Ó, teljesen mindegy. Mindenki írt belőle egy jelenetet, közös munka volt. Túrós lett a háta?
LACI: A micsoda?
ERDŐS: Túrós lett a háta, mármint a közös lónak? A közmondás.
SZÍNIGAZGATÓ: Kedves Virág, ne mondjon... ilyen butaságokat.
NATÁLIA (Erdős Virághoz): Tessék már mondani, kedves, azt a részt ki írta, amikor eltűnik a kutyám, és cicám van helyette? Igazából... jól meg volt írva, de arra nem emlékszem, a valóságban hogy is volt. Furcsa is, hogy Önök bezzeg tudják.
ERDŐS: Az egy érdekes dolog. Látja, most, hogy említi... Én kutyát írtam, mert szerintem egy kedves, szomorú, embergyűlölő anyakönyvvvezetőhöz az sokkal jobban talált. Amikor István folytatta a jelenetet, elég önkényesen kicserélte macskára. Ráadásul egy vak sziámira. Mire jó egy vak sziámi?
NATÁLIA (Laci karjára fogódzva csöndesen visszaül a székére, maga elé mered, enyhe meglepődéssel leheli): Nofene.
SZÍNIGAZGATÓ: István, az persze a Tasnádi István. Igaz is. (A közeledő Háyhoz fordul.) János, a Tasnádit még nem láttátok?
HÁY: Büféasztalnál.
KRISZTA: És a leszbikus részt, azt ki írta? Amikor hirtelen rájövök, hogy a lányokat szeretem. (Zavarodottan Kárpáti felé fordul, tanácstalanul egyik lábáról a másikra áll.)
KÁRPÁTI (diszkréten a markába böffent, majd mentegetőzve integet): Ja, nem. Azt nem én írtam. Azt a János. (Háy felé fordul.) János, te írtad a részt a leszbikus izével?
HÁY (vállat von): Az nálam visszatérő motívum, nem zárom ki. Szóval elképzelhető.
GARACZI (érkezik, egyik kezében egy narancssárga ikeás tányér, rajta cézársaláta, az író croutont ropogtat): Nem, azt hiszem, az az enyém volt.
HÁY: Igaz, igaz. Az én részemben a Kriszta még pasizik. Angolóra közben is szemez.
KRISZTA: Hogy a micsodában?...
HÁY: Az én jelenetemben. Laci, nem azért, de... (Garaczihoz fordul, megpróbál nem sértő lenni, de valahogy nem sikerül)... jókora váltás volt ott színvonalban, amikor átvetted a jelenet folytatását.
GARACZI: Óh. A Tasnádihoz akartam alkalmazkodni.
KRISZTA (halálsápadtan): Mindig is gyanús volt nekem, hogy milyen... irányíthatatlan volt az egész... (Tanácstalanul Lacira néz, majd vissza Garaczira) ...átalakulásom. Mármint... az igazi.
TASNÁDI (érkezik, egyik markában nála is croutonok, abból csemegézik, barátságosan megfenyegeti Garaczit:) Hallottam ám.
GARACZI (Krisztának magyaráz, élénken gesztikulál): Ez nem irányíthatatlanság. Csak egy nehéz döntés írói részről. Így jobban illeszkedett... öhhh...  a szövegkörnyezethez. (A Színigazgatóhoz fordul.) Valaki említette, hogy lesz mandulatorta is. Ez igaz?
KRISZTA (könnyeivel küszködik, elnéz, remegő kézzel simítja végig a homlokát): No tessék.
ERIKA (sajnálattal néz Krisztára, dobbantva fordul az írókhoz, Háy a mozdulattól majdnem elejti a cézársalátás kistányért): És KINEK hányas méretű keze van abban, hogy én csak ÚGY, hirtelen, meguntam a Nikonomat, és otthagytam közprédára a kicseszett buszon?
NATÁLIA: Erika...! Erika...
TASNÁDI: A Kárpáti. A Kárpáti volt az.
ERIKA: Elég... elég... (Nem tudja folytatni, ezért inkább magába fojtja a félmondatot.)
KÁRPÁTI: Öh, Erika... kedves. Magácskához egyszerűen nem illett az a fényképezőgép. Úgy éreztem, az olasz konyha sokkal... érdekesebb hobbi.
ERIKA: De én UTÁLTAM az olasz konyhát. Mondjuk, még mielőtt... megszerettem volna.
HÁY: Nálam a Nikonnak még szerepe volt. De persze... (vállat von) ...én írtam a legelső jelenetet, nem határozhattam meg, ki mit változtat meg... utólag, ugye, a folytatásban.
TASNÁDI: János, János, azért mi sem változtattunk... csak úgy, a változtatás kedvéért. (Lacihoz fordul, magyarázón.) Önnél például a János kitalálta a csajozós apát, amit végig bennhagytunk. Minden jelenetben, pedig Erdős kolléga javasolta, hogy ne bánjunk ilyen... hogy is mondtad, Virág?... DURVÁN önnel.
LACI (kapiskáló gúnnyal): Ó, hát azt köszönöm. És én... fél életemben... apámra haragudtam. Hogy DIREKT az én bosszantásomra hoz haza idegen nőket.
HÁY (röstellkedve): Elnézését kérem. A libidós apát tényleg én találtam ki, jó téma az manapság. Reményt ad az idősebb olvasóknak, szeretik olvasni az ilyesmit.
ERIKA (felrúgja az egyik széket, köpésszerű mozdulattal lép ki az írók irányába): Dögöljenek meg! (Kirohan.)
NATÁLIA: Erika!... (Utánasiet, és közben megsemmisítő pillantásat vet a Litera kiadójára, aki majdnem nekimegy a svédasztal sarkánál.)
KRISZTA: És... és? Akkor ennyi?
TASNÁDI (leporolja ingéről az odaragadt pirítós-morzsákat): Mi... mi egy darabot írtunk, kérem. Mondhatni megrendelésre.
KRISZTA: Igen?... Mert minden egyes... (megmerevedik, lepillant a ruhájára, istentelenül káromkodni kezd, miközben aprónként végigtapogatja a ruháját): Hogy az a kicseszett... hogy azt a... kurva mindenit, a rohadt... rohadt... égbe! (Elzokogja magát, két kezével nyútja a ruhája szélét, feszíti, rángatja.)
LACI (megpróbálja hátulról lefogni): Kriszta!
KRISZTA: Nem! NEM! Nem! Nem!
LACI: Sssss!
KRISZTA (zokogva): Laci! Egy perccel ezelőtt még IMÁDTAM ezt a piros ruhámat! Most meg ALIG bírom elviselni!...
LACI: Kriszta! Nyugodj meg, Kriszta!...
KRISZTA (kirántja magát Laci karjai közül, és az íróknak hátat fordítva Laci arcába sziszeg:) Hát nem érted? Nem érted, baszod? NEM érted? Nincs vége... nincs vége!... A Darabnak még mindig NINCS vége! (Zokogva kirohan.)
LACI (Utánarohan, de előtte egy pillanatra megtorpan az írók előtt): Azért... a maszturbálást NEM kellett volna... csak úgy... meguntassák velem. (Fenyegetően körbehordozza a mutatóujját.) BÁRMELYIKÜK is volt az. (Tovarohan Kriszta után.)
ERDŐS (egy pillanatnyi döbbent csend után): Ki írta a piros ruhát?...
HÁY (a Színigazgatóhoz fordulva): Hm. Van eggyöö... van egy hatodik írónk is?...
SZÍNIGAZGATÓ (a büféasztal felé terelgeti őket, ki a színről): Amennyire én tudom... öhh... nem. Biztos, hogy nem.
KÁRPÁTI: Csak mert... erről nem is... erről nem volt szó a szerződésben.
MIND (motyogás, a részletek apró részleteinek megtárgyalása, hümmögéssel vegyítve, színről jobbra ki.)

FÜGGÖNY.